Zugari Papanikát küldte a zaosztrogi szent emberhez. Az út nem volt
éppen a görög kedvére való, mert a Narenta völgye hírhedt maláriafészek.
Két napon át beláthatatlan nádasok közt kígyózó csatornákon kellett
eveznie. A víz csak úgy hemzsegett a sok kígyótól és a bárka a vízi vad
óriás rajait verte föl. Végül elérték Zaosztrogot, mely inkább mocskos
kis vár, mint kolostor benyomását tette.
Midőn a görög partra szállott, egy süppedt mellü, hórihorgas, vén
kalugyert pillantott meg, aki az iszapos vízbe merült ócska bárka
mellett ült és csendesen horgászott.
– Hol találhatom Milics papot? – kérdezte Papanika.
– Az én vagyok, – válaszolt köhécselve az öreg.
– A lesinai provveditore küldött hozzád. A dulcignoi Kara Nusszim
elrabolta az asszonyát és az emberek azt beszélik, hogy te vissza tudnád
hozni.
A pópa bús mosollyal nézett a görögre.
– Lóvá tettek, jó uram. Hát ki vagyok én? Egy köszvényes vén pap. Az
angolnafogáson kívül egyéb nem telik már tőlem.
A görög vállat vont.
– Az a te bajod, kalugyer, mert elesel ezer aranytól.
A pópa Papanikára szegezte szúrós tekintetét.
– Zekhinákról beszélsz?
– Jó velencei arany zekhinákról. Kétszázat előlegképpen kaphatnál, ha
Zaguri ő excellenciájánál jelentkeznél. A többi nyolcszáz akkor jár
neked, ha elhozod magát az asszonyt, vagy Kara Nusszimnak valami vérbeli
rokonát.
A pap meglepő könnyedén fölemelkedett a földről.
– Holnapután benn leszek Lesinában.
A görögöt kissé bizalmatlanná tette a pópa beszéde.
– Honnan veszed a hajót? – kérdezte.
Milics az iszapban ázó bárkára mutatott.
– Itt a hajóm!
– Ez a korhadt teknő?
– Elmegy ez még, uram.
– És kik lesznek a legényeid?
– Majd megkérem jámbor testvéreimet a kolostorból, hogy kísérjenek el.
A pópa beváltotta ígéretét. Harmadnapra már beevezett a lesinai
kikötőbe. Vagy harminc kalugyer volt a hajóján. Csupa egyforma,
feketeszakállu, aprószemü, zömök ember. Nyílsebesen eveztek, miközben
templomi énekeket zengedeztek. A kormány mellett Milics pópa állott.
Hatalmas feszület volt a balkezében. A feszület kovácsolt vasból való
volt, fél mázsát nyomott és nem egy tar koponyát loccsantott már szét.
Az árbóc mellett négy fekete koporsó volt a födélzethez kötözve. A papok
azt mondták, hogy szent kalugyerek ereklyéit szállítják azokban. Miután
Milics átvette a pénzt és megáldotta a provveditoret, hangos énekszó
mellett elevezett megint.
Négy héttel később újra megjelentek a delfin-pópák. Pompás fogást
csináltak: elhozták Kara Nusszim édesanyját, akit Medua mellett, egy
parti házban találtak. Bucentoro magánkívül volt örömében és megtoldotta
a kikötött nyolcszázat még kétszáz zekhinával. Most már olyan túsz volt
a kezében, akit a dulcignoi zsiványnak mindenáron ki kellett váltania.
Nusszim bég alkalmasint bele is ment volna a cserébe, ha közbe nem jön
egy különös esemény. A vén török hölgyet addig is, míg a tárgyalások
folytak, a lesinai apácakolostorban szállásolták el. Ott kitudódott,
hogy Nusszim édesanyja valamikor mint keresztény rableány került
Dulcignóba. Az apácák most addig beszéltek a lelkére, míg az öreg
asszony ki nem jelentette, hogy újból vissza akar térni az egyedül
üdvözítő szentegyház keblébe és hogy élte alkonyát bűnbánatban akarja
eltölteni az apácák társaságában. Az apácák örömkönnyeket sírtak, a
lesinai hívők ujjongtak, csak Bucentoro ő excellenciájának esett le az
álla. A vérmes reményei füstbe mentek, a kereszténnyé lett asszonyt nem
lehetett kiszolgáltatni a dulcignoiaknak és Nina grófnő továbbra is ott
maradt a kalóz háremében.
A delfin-pópa hírét vehette a dolognak, mert hivatlanul megjelent a
provveditore udvarában.
– Kétezer aranyért elhozom magát Nusszim béget. Előleg nem kell.
Ez volt az ajánlata.
– Áll az alku! – válaszolt Bucentoro.