Egyszer, évekkel ezelőtt, néhány hetet a dalmátországi Lesina szigetén
töltöttem. S. Giorgio közelében laktam, eg szomorú kis házban, mely a
széles Narenta-csatornára tekint. Az én szobám ablakai a kertre nyiltak.
Ez az úgynevezett kert félig kőrakás, félig szemétdomb volt, amennyiben
úgy teli volt emberfejnyi kődarabokkal, mintha ördögök labdáztak volna
benne, a kövek közt pedig egész fészkeket alkottak a titokzatos eredetü
üres konzervskatulyák. Néhány hatalmas, régi datolyapálma és egy
márványkút romjai mégis némileg érthetővé tették a kert elnevezést.
Egy verőfényes reggelen igen elcsodálkoztam, midőn ágyamban fekve, a
szobám menyezetén éktelenkedő foltok között egy női arc és egy kerek
csipő rajzát födöztem föl. Most egyszerre logikát találtam a különböző
színü foltokban és meggyőződtem, hogy azok egy nagy fali festmény
maradványai. A ház, amelyben laktam, valamikor egyike lehetett azoknak a
rokokó-nyaralóknak, melyeket a velencei nagyurak casinonak neveztek. A
szegénység és a tudatlanság rommá változtatta a házat és sivataggá a
kertet. A kertben, hol valaha selyemharisnyás urak és abroncsszoknyás
hölgyek dévajkodtak, mostanában három koromfekete kecske legelészett.
A ház, a kert és a kecskék egy Zagurichné nevü horvát asszonyság vagyona
voltak. A kecskéken kivül ott ugrándozott a kövek közt öt csemetéje is,
egyik vásottabb és mocskosabb, mint a másik. Zagurichné afféle amerikai
özvegy volt. Az ura évek óta Délamerikában élt és a keresete javát
minden hónapban hűségesen elküldte az otthonvalóknak.
Zagurichné meglehetősen különös asszonyság volt. Minden reggel nagy
gonddal megfésülködött, arra azonban már nem jutott ideje, hogy
megmosakodjék és rendesen föl is öltözködjék. Napestig egy nem éppen
kifogástalan tisztaságu ideiglenes ruhadarabban járt, melyet talán
fésülőköpenynek lehetne nevezni. Az asszonyságnak megvolt az a szokása,
hogy állandóan kereste egyik gyerekét. Visító fejhangon szólongatta azt,
aki éppen hallótávolon kivül volt.
Két hétig laktam már nála, midőn az az ötlete támadt, hogy a
foglalkozásom után tudakozódjék. Találomra ügyvédi irnoknak vallottam
magamat. A háziasszonyom láthatólag megörült ennek.
– Vannak nekünk régi irásaink, – mondta – melyeket szeretnénk egy
törvénytudó emberrel elolvastatni. Az uram nagyapja holta napjáig azt
állította, hogy az írásokkal pört lehetne kezdeni és sok pénzt lehetne
nyerni.
Egy ócska papirral telt fekete ládát mutatott, melyet a konyhában
őrzött. Midőn néhány nappal később megeredt a sirokkó és szitálni
kezdett az eső, tényleg neki ültem a ládának. Leveleket,
naplójegyzeteket, néhány hivatalos iratot, egy ócska gyermekcipőt és egy
skorpióanyát találtam benne, az utóbbit nagyszámu családja körében. Az
összes írások a tizennyolcadik század ötvenes és hatvanas éveiben
keltek.
Amennyire én a dologhoz értek, nem hinném, hogy Zagurichék valamikor
pénzt lássanak az írásaik után. De azért nem minden haszon nélkül
böngésztem át a láda tartalmát, mivel megtudtam belőle, hogy Zagurichék
velencei nobilik és hogy eleik Zaguri néven szerepelnek Szent Márk
aranykönyvében. S a régi írások révén megismerkedtem Zaguri Giacomo ő
excellenciájával is, aki provveditoreja volt a lesinai hadi gályarajnak,
megismerkedtem továbbá Nina grófnővel, nemkülönben a dulcignoi Kara
Nusszim béggel és főtisztelendő Miliccsel, akit delfin-pópának neveztek
kortársai.
Lehet, hogy ismeretségük némileg érdekelni fogja szives olvasóimat is.