November tizenkilencedikén gyalázatos idő volt. Hideg, nyirkos, sötét
nap. E napon Franciaországból kis csomagot hozott a posta. Föladó a
vincennesi közjegyző volt, amely körülmény annyira felköltötte a
nagyherceg kiváncsiságát, hogy sajátkezüleg bontotta föl a csomagot. A
fenséges úr igen elcsodálkozott, midőn két szarukeretes pápaszem került
a kezébe. A pápaszemeknek aranysárga üvegük volt. Kisérő levelében azt
írta a közjegyző, hogy az üvegeket Istenben boldogult Marcel tanár
testálta a nagyhercegre. A hagyatéki eljárás kissé hosszura nyúlt és így
most küldhették csak el az emléktárgyakat, amelyeknek – a közjegyző
szavai szerint – „némi becset adhat az a körülmény, hogy egy híres
francia tudós hagyatékából kerültek.“
Félix és Viktor figyelmesen forgatták kezükben a különös örökséget.
Azután egyszerre meghökkenve néztek össze. Egyet gondoltak mind a
ketten. Ez a sárga pápaszem a tudós utolsó találmánya. A tibeti
veszedelem ellenmérge. Ezzel fogják meglátni a láthatatlan Pokornyt!
Tudták, hogy kivel van dolguk és azért túlzott és körülményes
óvatossággal jártak el. Első reggelinél a nagyherceg tüntetve arról
panaszkodott, hogy fáj a szeme. Viktor megjegyezte, hogy az ő szeme
sincs rendben; alkalmasint valami ragadós szembaj támadta meg őket.
Reggeli után a városba lovagoltak, azzal a szesszel, hogy a doktorral
fognak beszélni. Mire visszajöttek, már az orrukon volt a Marcel-féle
pápaszem.
Délelőtt az egész család együtt ült a dohányzóban és ekkor kitünt, hogy
a vincennesi tudós tényleg megbecsülhetetlen örökséget hagyott rájuk. A
sárga szemüvegen keresztül meglátták őt. A rettenetes, szívós és
szemérmetlen ellenséget.
A dolog igen különös volt. Egy lakáj nyitott be a szobába, hogy behozza
a reggeli postát és közvetlenül mögötte egy álomszerüen kalandos alak
osont be az ajtón. Testhez álló trikó-ruhát viselt, selyemsisakot,
álarcot és keztyüt. Olyan volt, mint a buvár, vagy a kéményseprő.
Hosszu, nesztelenül sikló léptekkel haladt, minden lépés után
meg-megállva, mint Harlekin a komédiában. A pápaszemes urak a
fölindulástól remegve, de némán és közömbösséget tettetve lesték meg
minden mozdulatát. Pokornynak persze sejtelme sem volt róla, hogy ő
többé már nem láthatatlan. Miután körülnézett a szobában, fantasztikus
mozdulatokkal Antónia mögé lebbent és szeliden megérintette a vállát. A
nagyhercegnő csöndesen bólintott a kerek állával, egyébként azonban föl
sem tekintett az ujságlapjából. A rém azután óvatosan a kandallóhoz
lépett és lekuporodott annak alacsony vaskorlátjára. Alkalmasint fázott.
Félix és Viktor között ült, alig egy-két lépésnyire tőlük. Talán tíz
percig maradt ott. Ekkor fölemelkedett Antónia és fölszólította Teplic
bárónét, hogy jőjjön vele a télikertbe. A nők kimentek és Pokorny velük
ment, szorosan Antónia sarkában haladva és lépést tartva vele. Az ember
azt hihette volna, hogy a nagyhercegnő árnyéka. A két úr visszamaradt.
Suttogó hangon, az izgalomtól sápadt arccal tanácskoztak egymással.
Abban állapodtak meg, hogy még várnak a döntő csapással. Úgy fogják
ártalmatlanná tenni az ellenséget, hogy Antónia lehetőleg ne legyen
belekeverve a dologba; a cselédségnek azt kell hinnie, hogy valami
furfangos házitolvajról van szó. Most már különben sincs okuk sietni,
mert Pokorny többé nem kerülheti el a sorsát.
Viktor herceg később, persze a szemüveggel az orrán, benézett a
télikertbe. A derék báróné egy karosszékben szunyókált, Antónia pedig a
rémmel összeölelkezve sétált föl-alá. Alkalmasint beszélgettek, még
pedig nem valami mulatságos tárgyról, mert a hercegnek úgy tetszett,
mintha szép unokahugának szeme könnyes volna.
Villásreggelinél is velük volt Pokorny. A nagyhercegnő széke mögött
lappangott, a fölszolgáló inasok elől oly ügyesen kitért, mintha négyest
táncolna velük, közben a legnagyobb szemérmetlenséggel elkapta és a
ruhája mellén levő nagy zsebbe csusztatta a falatokat, melyeket Antónia
csodás fesztelenséggel csempészett oda neki. Viktor herceg közel volt
hozzá, hogy boros palackot vágjon a rém fejéhez, a nagyherceg kezében
pedig paragrafussá görbült az ezüst villa, de a két úr a cselédekre való
tekintettel mégis türtőztette magát.
Ebéd után Antónia az édesapja kivánságára zongorázott, a rém ekkor a
zongora tetején ült és elmélázva hallgatta a játékot. Ő láthatólag nem
kedvelte a magányt, hanem minden idejét a családi körben töltötte.
Antónia később abbahagyta a játékot és mivel időközben elállott az eső,
Teplic bárónéval a parkba ment. Pokorny persze velük. Az aszfaltos úton
sétáltak föl-alá, az ezüstfenyők előtt. A báróné, aki Antónia karját
fogta, igen elbámult volna, ha sárga szemüveg lett volna az orrán, mert
azt látta volna, hogy a nagyhercegnő másik karjába is kapaszkodik
valaki. Igy azonban nem látott semmit, sőt nem is hallott, mert azok
ketten jól összetanult, összevágó lépésekkel jártak mellette. Félix és
Viktor az emeleti ablak függönye mögé lapulva figyelték a sétálókat.
– Hogy megértik egymást! – mormogta Viktor. – Az aszfalton sétálnak,
nehogy nyomot hagyjanak a nedves úton.
– Képzelem, hogy röhögött magában a nyomorult, mikor esténkint karddal
kaszaboltam körülötte a levegőt… Ő azalatt Tónival összeölelkezve állott
a szobában…
A nagyherceg éktelen haragra lobbant.
– Hogy is volna, ha most elhozatnám az expresszemet és szó nélkül
ledurrantanám a frátert?
Viktor a fejét rázta.
– A dolognak igen unalmas következményei lennének. Másképp kell elbánni
vele!
Viktor indítványára abban állapodtak meg, hogy a nagyherceg továbbra is
szemmel fogja tartani Pokornyt, a herceg pedig azalatt el fog rejtőzni
Antónia lakásában. Tapasztalásból tudták ugyanis, hogy a nagyhercegnő
ilyen időtájban mindig vissza szokott vonulni a szobáiba. A fiatal úr
észrevétlenül be is jutott a leánylakásba. Mivel nem tudott alkalmasabb
rejtekhelyet találni, Antónia ágya alá bujt. Ő végre is katona volt és
ha annak idején négykézláb mászkálhatott a mandzsuriai lövészárkokban,
akkor ezt sem kellett röstelnie. A browningjával a kezében és a sárga
pápaszemével az orrán várakozott az ágy alatt.
Öt óra felé a nagyherceg, aki rendületlen kitartással leselkedett az
emeleti ablakban, észrevette, hogy hirtelen zápor kerekedik. Toncsi és
Teplic báróné szaladva igyekeztek tető alá. A rém hosszu ugrásokkal
követte őket. Ami azután történt, annak már Viktor herceg volt a
szemtanuja.
A herceg az ágy alatt fekve hallotta, amint megnyilt az ajtó. Ketten
léptek be, Toncsi és a láthatatlan ember. Szó nélkül és igen
körülményesen végigkutatták a lakás összes szobáit, az ágy alá azonban
csodálatosképpen nem pillantottak. Azután bezárták az ajtót.
– Pierre! – suttogta Antónia.
– Itt vagyok! – jelentkezett a láthatatlan Pokorny.
– Megázott?
– Egy kissé…
– Jó lesz, ha megszárítja a ruháját a kandalló mellett… Én azalatt
átöltözöm a szomszédban…
– Jó lesz, – hagyta rá Pokorny.
A rém, miután a nagyhercegnő magára hagyta, néhány fahasábat vetett a
kandalló tüzére, majd óvatosan lehámozta magáról a tibeti ruhát és
kiterítette egy székre száradni. Egy Jaeger-féle szürke alsóruhát viselt
a testén. Antónia később bekopogtatott a szomszéd szoba ajtaján.
– Nem lehet még! – mondta Pokorny ijedten.
Az ijedelme érthető volt, mert a térdben tágult és mindenképpen viseltes
Jaeger-alsójában nem festett valami délcegen.
– Lemegyek a folyosóra, – suttogta a nagyhercegnő, – ha maga is
elkészült, jőjjön utánam.
Viktor tudta, hogy elérkezett a cselekvés pillanata. Nyilsebesen
kipattant az ágy alul és talpra ugrott.
– Ha megmozdulsz, lelőlek! – kiáltotta.
A vörös doktor rémülten kapott a tibeti ruhája után, de csak a
selyemsisakot tudta megragadni, a trikót elkapta előle Viktor herceg.
Egy pillanatig farkasszemet néztek. Pokorny azután rémesen fölkacagott,
majd huhogott és a fogát vicsorgatta, miközben úgy mozgatta a két
karját, mintha szárnya volna. A boldogtalan kétségbeesett erőlködéssel
játszotta a kisértetet. A herceg azonban – és ezt később százszor is
megbánhatta! – a kandallóba dobta a láthatatlan ruhát. Vakító lángnyelv
csapott föl. A tibeti ruha egy másodperc alatt hamuvá égett.
Pokorny krétafehér arccal bámult a tűzbe. Úgy hápogott, mint a hal a
szárazon. Megértette, hogy eljátszotta utolsó játékát. Nagyon ostobának
is érezhette magát a Jaeger-féle alsóruhájában. De azért nem adta még
meg magát. Hirtelen és szinte megfoghatatlan ügyességgel kinyitotta a
kárpitajtót, az öltözőbe surrant, becsapta és magára reteszelte az
ajtót. A láthatatlan sisakot, hajdani dicsőségének utolsó foszlányaként,
magával vitte. Viktor herceg tombolva ordítozott az ablakban:
– Meg kell fogni! Be kell zárni a kaput!
A lovászok odalenn éppen a kocsikat mosták. A kiáltozásra a lépcső elé
csődültek, de azután ijedten szétrebbentek megint. Egy fejnélküli ember
támolygott le a lépcsőn. A fenséges úr is meglátta a rémet az ablakból.
– Fogjátok meg! Üssétek agyon! Hamar a puskámat!
A fejnélküli ember azonban eltünt a park bozótjai között.
Az urak később puskával a kezükben verték föl a sűrüséget, Pokornynak
azonban egyelőre nyoma veszett.
Még az este furcsa hírek érkeztek a kastélyba. A szomszéd faluban
félreverték a harangokat, mert állítólag garabonciás diák járt a
határban. A babonás parasztok vasvillára kaptak és körülfogtak egy
akácos ligetet. Azt mondták, hogy a garabonciás oda szorult. Egy
csendőrörs, mely éppen arra került, átkutatta a ligetet és meg is
találta a rémet. Egy szegény őrült volt. Mert aki három fok Reaumur
mellett, szitáló esőben egy szál gyapotalsóban az akácfa tetején ül, az
nem lehet más, csak futóbolond.
_Befejezés._
Említettem a bevezetésben, hogy ezt a különös történetet maga Pokorny
Péter doktor mondta el nekem, május harmadikáról negyedikére virradó
éjjel, miután előzetesen sikerült megszöknie a Drégely-féle
szanatóriumból. Pokorny hozzáfüzte elbeszéléséhez azt a megjegyzést is,
amit egyébként hasonló helyzetben levő uraktól már gyakran hallottunk,
hogy ő ép és egészséges és hogy Drégely doktor, a szanatórium
tulajdonosa, csak azért tartotta őt fogva törvény ellenére, mert
sürgősen udvari tanácsos óhajt lenni. Én nem tudom, hogy van-e ebben
valami igazság, sőt azt sem merném eldönteni, hogy Marcel tanár
nevezetes találmánya és Antónia nagyhercegnő szerelme a valóságban
több-e egy túlhevített agy ábrándképeinél. Én igyekeztem a kérdéssel,
főleg annak a tibeti oldatra vonatkozó részével, tisztába jönni és azóta
már kikértem két kiváló magyar fizikus szakvéleményét is. A tudósok
egyetértenek abban, hogy Pokorny doktor engem lóvá tett. Ebben, mondom,
egyetértenek, egyebekben azonban erősen eltér egymástól a két
szakvélemény. Az egyik szerint a tibeti oldat, még ha láthatatlanná is
tudná tenni az emberi testet, nem tudná láthatóvá tenni az emberi test
mögött lévő tárgyakat (például a szobaszínt), úgy, hogy a szemlélő a
tibeti ruhába öltöztetett ember helyén fekete silhouettet látna. Ezt a
hatást azonban nagyjában elérhetjük akkor is, ha valakit gyászba
öltöztetünk. A másik vélemény szerint a ruha, a mely láthatatlan,
tulajdonképpen ideálisan átlátszó, úgy, hogy a Marcel-féle köntösbe
öltöztetett ember nem tünik el, hanem úgy hat ránk, mintha ruha nélkül
járna. Nem érzem magamat hivatottnak, hogy állást foglaljak ebben a
kérdésben, én csak hivatkozom arra, amit bevezető szavaimban
hangsúlyoztam: minden felelősséget Pokorny doktorra hárítok. A teljes
igazságot ma csak egy ember tudná megmondani, Félix nagyherceg; ő
fensége azonban, őszintén szólva, nem teszi reám azt a benyomást, mintha
valami nagyon szivesen intervjuoltatná magát ebben az ügyben.
Még szerettem volna Pokorny doktortól egyet-mást megtudni, de hajnal
felé, mikor éppen arról beszélt, hogyan vesztette el a láthatatlan
sisakot az akácos ligetben, megzavartak minket. Valaki becsöngetett a
lakásomba.
– Úgy látszik, értem jönnek, – mondta Pokorny.
Az ablakhoz lépett és kitekintett az utcára.
– Ott lenn is vár egypár fogdmeg!
Tényleg érte jöttek. A vörös doktor kezet fogott velem és bizonyos jóízü
akasztófa-humorral követte üldözőit a fogságba.
Később elhatároztam, hogy próbálok valamit tenni az érdekében. Lehetőleg
megalakítom a részvénytársaságot, amelyről beszélt, fölvéve
természetesen a társaság működési körébe Pokorny megszöktetését is.
Beszéltem néhány emberrel, vállalkozó ügyvéd akadt is volna szép
számmal, a tőkepénzesek azonban egyelőre föltünő tartózkodóan
viselkedtek. Május vége felé beszüntettem a részvénytársaság
megalakítására irányuló akciómat, mert kiderült, hogy Pokorny időközben
magától is kereket oldott a szanatóriumból, ezuttal hihetőleg
véglegesen.
Június elején igen meglepő hírt olvastam a lapokban. Otrantói Antónia
nagyhercegnőt megszöktették a csehországi gyógyintézetből, ahová beteg
idegei erősítése végett küldte aggódó családja. A lapok megírták, hogy
egy nagy vörös automobilon vitték el éjnek idején, miután
megvesztegetett ápolói kinyitották előtte a szanatórium kapuit. A
gépkocsin három automobil-álarcos úr várta. Alkalmasint a tőkepénzes, az
ügyvéd és az ujságíró. Pokornyról egy szóval sem emlékeztek meg a
tudósítások.
Azóta tüvé tették a szép szökevény után a világot, de sem Európában, sem
Amerikában nem tudtak a nyomára akadni. Csak egy ízben adott magáról
némi életjelt. Jelentkezett ugyanis egy szabályszerü meghatalmazásokkal
ellátott ügyvéd, aki Antónia anyai örökségét követeli a gyászbaborult
nagyhercegen. Az ügyvédi meghatalmazásokat a nagyhercegnő állítólag
kétféle minőségében írta volna alá, „úgy is, mint kiskoru gyermekének
természetes gyámja“. Az eset eléggé komoly, mert a Quetsher-féle
hagyaték nagyrészét amerikai bányák alkotják, a pör tehát az
Egyesült-Államok birósága előtt fog lefolyni és nem lehet még tudni,
hogy a yankee-biró mennyire hajlik meg az otrantói család házitörvényei
előtt. Másrészről persze az eshetőségek mérlegelése közben tekintetbe
kell vennünk azt is, hogy az alperes nagyherceg ereiben normann
fejedelmek vére folyik, azok pediglen a történelem tanusága szerint bősz
és halálos elszántsággal szokták megvédeni azt, ami az övék, de főleg
azt, ami nem az övék.
Bucentoro úr.