A fenséges úr elhatározta, hogy a Svájcba viszi leányát… Még sem
valószínü, hogy a hazajáró kísértet bemerészkedjék a luzerni
National-szálloda társalgójába, a pincérek és az angolok közé. Másnap
azonban megint másképp határozott. Ezt az újabb fordulatot egy levél
idézte elő, mely Franciaországból jött és melyet a híres Marcel tanár
írt a nagyhercegnek. Ő fensége, alig hogy egy pillantást vetett a
levélbe, rettenetes izgalomba jött, majd parancsot adott, hogy
nyergeljenek. Kilovagolt Viktor öccsével a tarlóra.
– Minden meg van magyarázva! Se kísértet, se idegbetegség, hanem alávaló
csalás! Hallgasd meg ezt, Viktor!
Azután fölolvasta öccsének a levelet. Marcel mester levele így szólt:
Nagyhercegem!
Egy épp oly nagyfontosságu, mint diszkrét természetü ügyben kell az ön
jóindulatát kikérnem. Midőn ön a tavasszal megtisztelte látogatásával az
én vincennesi laboratóriumomat, fölemlítettem ön előtt, hogy a tibeti
festőanyag problémájával foglalkozom. Elmondtam önnek azt is, hogy az
oldat különös optikai hatásokat idéz elő, amennyiben részlegesen
semlegesíti a szemidegeket és láthatatlanná teszi a testet, melyet az
oldattal bevontak. Ön, kedves nagyhercegem, akkor mosolygott amaz
állításomon, hogy oly ruhát tudok készítni, mely láthatatlanná teszi
viselőjét. Nos, most arról értesítem, hogy sikerült megoldanom a
problémát. Fájdalom, nem telt nagy örömem nevezetes fölfedezésemben. Az
első készletet, melyet nagy fáradsággal előállítottam, ellopták tőlem és
a tolvaj olyan ember, aki teljes bizalmamat bírta és akit fiamként
szerettem. Ő az a bizonyos Pokorny doktor, aki az ajánlatom segítségével
bejutott az ön nagyrabecsült házába is. Hogy mi sodorta a fiatalembert a
bűn lejtőjére, azt nem tudom egész biztosan, úgy sejtem azonban, hogy az
asszonyok zavarták meg tiszta ítélőképességét. Valószínünek tartom, hogy
Pokorny láthatatlan ruhát készített magának és hazatért Magyarországba,
ahol előttem ismeretlen célokat remél elérhetni. E célok nem lehetnek
tiszteletreméltók, erre vall legalább az a körülmény, hogy Pokorny az
esetleges üldözés félrevezetése céljából öngyilkosságának hírével
ültette föl a lapokat. Mindenesetre kérem önt, kedves nagyhercegem,
érdeklődjék a dolog iránt és ha tudomást szerez oly jelenségekről,
amelyek a mellett szólanak, hogy Pokorny tényleg Magyarországon lappang,
akkor legyen szíves nekem értesítést küldeni. Bevallom, hogy Pokorny úr
háládatlansága annyira elkedvetlenített, hogy nem folytatom
kísérleteimet a tibeti oldattal. Annak örülök csak, hogy Pokornyval nem
közöltem a receptet; amit ellopott az oldatból, az az övé, ennél többet
nem fog megszerezni. Talán jobb is lesz, ha magammal a sírba viszem a
veszedelmes titkot. Vagyok stb.
_Marcel az Institut tagja._
Miután az urak magukhoz tértek első meglepetésükből, a nagy félelem,
mely hetek óta gyötörte őket, valóságos örömmámorrá váltódott föl.
Később belátták, hogy tulajdonképpen nincs is okuk olyan nagyon örülni
és ekkor nagy fölháborodás vett erőt rajtuk. Különösen a nagyherceg
haragudott nagyon. Ő az utóbbi időkben magába szállott, szent ember
módjára élt és szánta-bánta bűneit, és mindezt ilyen mihaszna kedvéért!
Egy tolvaj vegyész merte az ő házában a kísértetet játszani!
– Egy dolgot nem tudok megérteni, – mondta Viktor herceg. – Mikor az
öreg Marcelnál jártál, ő szóba hozta előtted a láthatatlan ruhát. Hogyan
lehetséges, hogy az mostanában egyszer sem jutott eszedbe?
– Tényleg nem jutott eszembe, – állapította meg a nagyherceg. –
Alkalmasint azért nem, mert egy percig sem vettem komolyan a dolgot.
Olyasmit képzeltem, hogy az öreg úr már meghülyült egy kissé és
együgyüségeket fecseg.
Az urak azután megbeszélték a legközelebbi teendőket. Viktor úgy
vélekedett, hogy Antóniát most már sürgősen el kellene távolítani a
kastélyból. A fenséges úr azonban más nézeten volt.
– Mi akadályozza meg azt a nyomorultat abban, hogy utána ne menjen?
Börtönbe végre még sem csukhatjuk a leányomat. Hiába való is volna, mert
a láthatatlan mihaszna oda is be tudna férkőzni. Legjobb lesz, ha Tónika
mellettünk marad, akkor legalább szemmel tarthatjuk. Ezt a dolgot
csendben kell elintéznünk, nehogy nagyobb kellemetlenség legyen belőle.
Antónia vőlegénye úgy vélekedett, hogy a kellemetlenség már nem lehet
sokkal nagyobb, de azért nem szólt semmit, mert megszokta már, hogy
személyes érzelmeit alárendelje a dinasztikus érdekeknek.
Az urak azután levelet írtak Marcel mesternek. Őszintén föltárták előtte
helyzetüket és tanácsot kértek tőle. A levelet nem a kastélyból, hanem a
plébániáról küldték el, a választ is oda kérték, nehogy a furfangos és
örökké gyanakvó ellenség neszét vegye a dolognak. Csak hadd ringassa
magát biztosságban, akkor előbb-utóbb csak hurokra fog kerülni.
Titkos, alattomos és szívós vadászat indult meg a kastélyban. A
nagyherceg és Viktor szimatolva kutatták a láthatatlan ellenséget.
Gyilkos gyülöletüket tettetett közömbösség mögé rejtették. Tudták, hogy
igen óvatosan kell eljárniok, mert hiszen mindannyiuk élete az átkozott
Pokorny kezében van. Ők csak akkor sujthatnak le reá, ha föltétlenül
biztosak benne, hogy egy csapással meg tudják semmisíteni. A feladatuk
azonban nehezebb volt, mint eleintén hitték. Az ellenség épp oly óvatos
volt, mint vakmerő. Olyan volt, mint a patkány a házban; folyton
hallották, de sohasem tudták, hogy hol van a búvóhelye.
Antóniát most már szoros őrizet alá vették. A Tepliccel kellett aludnia,
esténkint pedig, mielőtt rázárták volna az ajtót, a nagyherceg egy
borotvaéles karddal végigkaszálta a szoba levegőjét és az ágy alá
szurkált. Azt mondta, hogy a fegyver a keresztes háborukból való szent
ereklye és bűvös erejével elűzi a gonosz szellemeket. Mert Tónikával
szemben ragaszkodniok kellett a kísértet-elmélethez. A nagyhercegnő nem
tiltakozott az óvó rendszabályok ellen. Ő hallgatott és mosolygott. Az
édes, révedező és titokzatos mosoly, mely újabban állandóan ott
világított rózsás, széles ábrázatán, hihetetlenül idegessé tette a
vőlegényét és valósággal felbőszítette a nagyherceget. Ez a leány mulat
rajtuk!
A nagyherceg most már gyanusnak találta leányának minden mozdulatát.
Antónia a verandán ül és halkan dudol maga elé… Vajjon nem sző bele a
dal szövegébe szavakat, melyek egy láthatatlan hallgatójának szólanak?
Antónia egy pillanatra maga elé tartja poharát, mielőtt ajkához vezetné…
Áhá, most ő reá köszönti borát! A kertben sétál és fölemeli egyik
karját… Vajjon nem öleli át valakinek a vállát? Antónia a dohányzó
kerevetén ül és olvasgat.
– Toncsi, te a levegőre támaszkodol? – kérdi szigorúan a nagyherceg.
– Nem, apa, a diványpárnára…
– Én nem látok semmiféle párnát… Egy tisztességes leány nem támaszkodik
a levegőre!
A nagyherceg fölugrott és kardjával a diványba döfött. A nagyherceg
utálatos volt örökös szekaturáival, de Antónia azért csak mosolygott. A
mosolya arról győzte meg az urakat, hogy hiába minden éberségük, a
láthatatlan ellenség úgy csalja őket, ahogyan akarja.
A nagyherceg izgatott kíváncsisággal várta Marcel mester újabb levelét.
Abban bízott, hogy a tudós valahogyan a kezébe fogja szolgáltatni
ellenségét. A várt válasz nem jött meg, de megérkezett helyette a hír,
hogy a nagy tudós nyolcvanhat esztendős korában meghalt és hogy nagy
pompával helyezték nyugalomra a Pantheonban. Az urakat nagyon leverte a
haláleset. Elkeseredett harcukban most már egészen a maguk erejére
voltak hagyatva. Mivel úgy vélekedtek, hogy ilyen alattomos ellenséggel
szemben minden fegyver használata jogosult, különféle fantasztikus
cselvetéseken törték a fejüket. Titokban hatalmas vascsapdákat hozattak,
amelyek össze tudták volna zúzni a havasi medve csontjait. A csapdákat
egyszer éjjel kitették Antónia ajtaja előtt. Reggelre kelve az egyikben
a fenséges úr vadászcsizmáit, a másikban Viktor herceg nadrágját lelték.
Antóniának aznap nevetőgörcsei voltak. Szeptember végéig minden a
régiben maradt. Fordulat csak akkor következett be, midőn megjött a
hideg, esős őszi idő. A nagyherceg egyszer esti szürkületben a saját
havelokját látta sétálni a cselédfolyosón. Amint közelebb lépett, a
kabát leesett a padlóra és gyorsan távolodó lépések nesze hallatszott.
– Úgy látszik, a nyomorult fázik! – mondta ő fensége.
Kombinálni kezdett. Valószínü, hogy a tibeti ruha vékony kelméből, talán
selyemből vagy trikóból készült, láthatatlanná teszi az embert, de nem
védi meg a hideg ellen. Nos, annál jobb! A nagyherceg erre elzáratta a
központi fütést és csak egy-két kandallóban engedett begyújtani. Antónia
föltünően sokat panaszkodott a hideg miatt.
– Aki fázik, vegyen bundát magára! – mondta ő fensége.
A számítás helyesnek bizonyult. A rém láthatólag sokat szenvedett a
hidegtől. Most már gyakran hallották tüsszenteni, éjjelenkint pedig
hosszan és kínosan köhögött a folyosókon.
– Influenzája van! – diadalmaskodott a nagyherceg.
A cselédek panaszkodtak, hogy a láthatatlan ember elhurcolja a meleg
ruháikat. Olykor szalmából és pokrócokból rakott fészkeket találtak a
ház valamelyik zúgában. Pokorny élelmezésével is baj volt. Amióta ő
fensége napi adagokra szorította a háznépet és Antónia előtt szigorúan
zárva tartotta az éléstárt, rosszra fordult a láthatatlan ember sorsa.
Most már éhes farkasként járt-kelt a házban, kiragadta a félig nyers
pecsenyét a sütőből, éjjelenkint pedig elkeseredetten feszegette az
éléskamra ajtaját. Sőt már annyira is megfeledkezett magáról, hogy
betört a városi hentesekhez, egész sonkákat és szalámirudakat lopván
magának.
A nagyherceg most már ujult erővel folytatta a harcot. Mivel
valószínünek tartotta, hogy Pokorny az éhség és a betegség által üzetve,
előbb-utóbb le fogja vetni inkognitóját és emberek közé fog menni,
kiadta személyleírását a kerületi csendőrségnek és vérebekkel őriztette
a ház környékét. A kastély láthatatlan zsarnokából most már a kastély
láthatatlan foglya lett.
Pokorny nem igen tudta elképzelni, hogy miért változott meg az emberek
véleménye ő róla, annyit azonban észrevett, hogy most már nem félnek
tőle annyira, sőt nem is tartják kísértetnek. Hogy rehabilitálja magát
és visszaállítsa megrendült tekintélyét, ijesztésre akart dolgozni.
Éjjel förtelmesen vonyított a holdvilágban, a konyha faláról leverte a
fazekakat, néha lócsontokat csempészett a cselédek ágyába és hasonló
sületlenségeket követett el.
Antónia most már nem mosolygott többé. Idegesnek látszott és szomorúnak.
A szeme gyakran vörös volt a titkolt sírástól. Ujabban erősen meg is
fogyott.