Viktor két nap óta lakott már a kastélyban, anélkül, hogy a láthatatlan
rém valami nagyobb szabásu botrányt csinált volna. Éppen csak az ajtókat
nyitogatta és a fenséges úr szivarjait fogyasztotta. Ennyit még el
lehetett volna viselni.
– Vannak neked vérebeid? – kérdezte a második napon a fiatal úr.
– Az erdészemnél vannak. Csak nem akarsz kutyával szellemet nyomozni?
Hiszen annak szárnya van.
– Nem hinném. Aki bocskort visel a lábán, az nem röpül. Minden dolognak
megvan a maga stílusa.
– Honnan tudod, hogy bocskort visel?
– Az éjjel finom homokot hintettem a folyosóra, abban visszamaradt a
nyoma. Jó nagy férfilábnyom. Sarkatlan, puha talpon jár. Ugyanezt a
nyomot megtaláltam a park homokjában is.
E pillanatban minden érthető ok nélkül meglebbent az ajtó nagy függönye.
A két úr elhallgatott és egy sokatmondó pillantást váltott.
Másnap azonban mégis elhozatták a vérebeket, de semmire sem tudtak velük
menni, mert az ostoba állatok, miután fölvették a bocskornyomot és
végigrohantak a kastélyon, megrekedtek a kert egy fiatal platánfája
alatt. Onnan sem szép szóval, sem ostorral nem lehetett őket
elriasztani; orrukat magasra emelve, ugatták a fa üres ágait. Ezt tehát
abba kellett hagyni.
Három napig aztán teljes csend volt a kastélyban. A nagyherceg, aki
ujabban sokat levelezett spiritistákkal, úgy vélekedett, hogy talán
valamelyik médiumnak, azok közül, akiket állandóan pénzelt, sikerült
rábeszélnie a nyugtalan szellemet, hogy ne garázdálkodjék tovább a
kastélyban. Viktor herceg azonban inkább azt hitte, hogy a vérebek
ijesztettek rá a titokzatos rémre.
Másnap Viktor sétalovaglásra hívta bátyját. Amint künn voltak a
tarlókon, a fiatal herceg rövid galop után lépésbe csapott át.
– Tudod, Félix bácsi, hogy miért ültettelek nyeregbe? Hogy elkerüljük az
ő kémkedését.
– Hát itt van még?
– Itt. Tegnap, mikor a parkban sétáltunk, szándékosan olyan helyre
vezettelek, ahol sok a száraz haraszt. Folyton hallottam a lépteit. Ő
állandóan a sarkunkban van. Vagy fél tőlünk és tudni akarja, hogy nem
forralunk-e ellene valamit, vagy pedig nagyon kiváncsi természetü.
– Fölfedeztél megint valamit? – kérdezte az öreg.
– Valami nagyon különös dolgot. Nem tünt fel neked, hogy Toncsi az
egyedüli a házban, aki nem fél? Jó magunkról nem beszélek, de a
lakájaid, bivalynyi emberek, már alig állnak a lábukon az örökös
izgalomtól. Toncsi azonban nyugodt, rózsás, jókedvü. Én ezt furcsának
találom.
– Én nem. A mi családunkban mindig voltak hőslelkü nők. Például…
– Otrantói Beatrice, tudom, megvédte a várát a mórok ellen. Kérdés
azonban, hogy megvédte volna-e kevésbbé füstös pofáju támadóval szemben
is? És még egyet. Nem tünt föl neked, hogy Antónia újabban nem tisztel
meg minket estebédnél, hanem a szobájába hordatja az ételt?
– Ezt máskor is meg szokta tenni, ha te a vendégünk voltál.
– Megnéztem tegnap az adagokat, amiket maga rendelt meg a konyhában és
mondhatom, hatalmas étvágya van. Tegnap reggel, mikor Toncsi a kertben
járt, körülnéztem a szobájában, természetesen a te utólagos
fölhatalmazásod reményében…
– Háborúban vagyunk! Találtál valami gyanusat?
– Négy üres és három teli pezsgős palackot a fürdőszobájában. A
kandallóban pedig több havanna-szivarvéget.
– Régóta tudom már, hogy a rém rájár a boraimra.
– Azt még valahogyan meg tudom érteni, hogy egy kísértet pezsgőzik és
szivarozik, de hogy azt éppen az én menyasszonyom szobájában kell
tennie, az már sehogy sem megy a fejembe.
– Én azt hiszem, te elfogult vagy Toncsikával szemben. Ismerem a
leányomat, tőle könnyen kitelik, hogy egy eleven vegyésszel flörtől, de
egy halott emberrel? Nem, az nem vall rá.
Már besötétedett, mikor a két lovas visszaérkezett a kastély elé.
Antónia szobájának ablakai nyitva voltak. A kivilágított szobából
zongorahangok áradtak ki az éjbe.
– Tud a Teplic zongorázni? – kérdezte Viktor.
– Nem igen.
– Hát kivel játszik négykézre Toncsi?
– Arra magam is kíváncsi volnék.
A lépcsőn Lizivel találkoztak.
– Vendége van ő fenségének?
– Egyedül van.
A nagyhercegnő lakosztályába vezető ajtó el volt zárva. Félix azonban
nem jött zavarba. Egy kis szőnyegajtón át, mely a cselédfolyosóról a
fürdőszobába vezetett, bevitte öccsét a lakásba. Antónia nem hallotta
őket és tovább játszott. A nagyherceg iszonyodva kiáltott föl, még
Viktor is megtántorodott. Toncsi mellett egy vöröshaju férfifej lebegett
a levegőben. Teste nem volt, csak két nagy keze, mely a billentyük
fölött röpködve, buzgón verte a nagyhercegnő játékához a kíséretet. A
feje még bólongatott is és olvasta a taktust: egy-kettő-három…
A nagyherceg kiáltására a vörös fej megfordult. Ő volt, Pokorny Péter.
Vérfagyasztóan vigyorgott, aztán a levegőben szállva, egyenesen a két
férfi felé közeledett. Azok megrettenve tántorodtak félre a repülő pofa
előtt. A vörös fej pedig eltünt a hálószoba ajtajában.
És Antónia? Ő meg sem mozdult, hanem nyugodtan és önfeledten, mintha
hipnózisban volna, játszotta tovább a maga szólamát. Akkor pillantott
csak föl, mikor a nagyherceg vállon ragadta.
– Jó estét, apa, – mondta szeliden mosolyogva. – Jól esett a lovaglás?
– Boldogtalan! Mit műveltél itt?
– Csajkovszkyt játszottam.
– De négykézre!
– Ugyan, apa!
A nagyhercegnő Viktorra nézett.
– Valami baja van édesapának? – kérdezte aggodalmasan.
Kitünt, hogy szegény jó Antóniának sejtelme sincs arról, hogy milyen
félelmetes társaságban zongorázott. Ő meg volt róla győződve, hogy
egyedül ült a zongora mellett és nem is akarta komolyan venni, amit az
urak neki beszéltek.
Félix nagyherceg holmi spiritiszta elméletek alapján igyekezett
megmagyarázni a szörnyü jelenést, Viktor azonban, a rendületlen
materiálista, azt gyanította, hogy ebben a házban valami ragadós
idegnyavalya dúl, mely tömeges és párhuzamos hallucinációkat okoz
áldozatainak. Antónia, úgy látszik, még nincs inficiálva, de a többiek
már mind betegek. Mivel nem lehetetlen, hogy a baj csírája a régi ház
falaiban lappang, legjobb lesz, ha mind felszedelődzködnek és elutaznak.