Viktor herceg mindenekelőtt a menyasszonyát látogatta meg.
Ő fensége mérsékelt örömmel fogadta ő hercegségét, sőt akaratlanul egy
kis grimászt is vágott, mikor helyet kinált neki a szalónjában.
– Örülök, hogy ilyen nyugodtnak látom, – üdvözölte a fiatal úr. – A
házban igen furcsa dolgokat beszélnek ám.
– Mindig csak a felét kell elhinni annak, amit beszélnek, –
bölcselkedett Antónia.
– Hiszen ha csak a fele igaz, akkor is éppen elég. Maga nem fél a
kisértettől?
– Egy otrantói Antóniának nincs joga félni. Nekünk jó példát kell adnunk
a szegény népnek.
– Pedig úgy hallottam az édesapjától, hogy a kisértetjárás első napján
maga is derekasan szepegett.
– Akkor sem a földi testemet, hanem a halhatatlan lelkemet féltettem,
mert azt hittem, hogy gonosz szellemek szállották meg a kastélyt. De
később meggyőződtem, hogy a lelkemet nem fenyegeti semmiféle veszedelem.
– Honnan szerezte ezt a meggyőződést?
– Éjszakára feszületet tettem a szobám ajtajára. Azon megtörik a
sötétség hatalma.
– És mi történt?
– Reggel egy szál virágot találtam a feszületre tüzve.
– Nagyon érdekes! És most már egyáltalában nem fél?
– Féljenek azok, akiknek lelkét bűn terheli. Úgy sejtem, a láthatatlan
Valaki azért nem akar megnyugodni, mert nem tudja elfelejteni az
igazságtalanságot, melyet földi életében el kellett szenvednie.
– Talán keveset kapott enni földi életében és most azzal bosszulja meg
magát, hogy kipusztítja az éléstárakat.
Antóniának nem tetszett a cinikus hang és szó nélkül fölkelt helyéről,
jelezvén, hogy a fogadás véget ért.
A nagyhercegnő tényleg nagyon meg volt ijedve a szellemjárás első
napján. Akkor nyakra-főre el akart utazni Varsányból. De aztán egyszerre
megjött a bátorsága, maradni akart és mindenkit bámulatba ejtett a lelki
erejével. Ennek a változásnak persze megvolt a maga különös oka.
A nagyhercegnő aznap vett első ízben tudomást a titokzatos rémről, midőn
megérkezett a párisi fürdőruhája. Egy divatkép után csináltatta és úgy
találta, hogy pompásan sikerült. A ruha, amennyiben egyáltalában ruhának
volt nevezhető, fekete selyemből készült, piros öv, piros kalap és piros
szalagos szandál járt hozzá. Mivel ő fensége kiváncsi volt és éppen
ráért, magára vette, azután az öltöző-szoba háromszárnyu tükre elé
lépett. Mindjárt elhatározta, hogy az idén Biarritzot fogja
indítványozni a nagyhercegnek. Biarritzról lévén szó, eszébe jutott,
hogy az angol királyi család is ott lesz az idén és ekkor néhány mély
udvari bókot csinált, egy füst alatt kipróbálta azt a leányosan lojális
mosolyát is, mely főhercegtől fölfelé járt ki az uraknak. Azután abból a
valószínütlen föltevésből indulván ki, hogy őt valami nyomorult súlyosan
megsérthetné a fürdőben, a haragos Diana pózában gyakorolta magát. Hogy
kipróbálja a ruha szabását, ruganyos princesszlépésekkel járt föl-alá a
tükör előtt, majd bosztont kezdett táncolni, végül pedig eszébe jutott,
hogy a spanyol határ közel esik Biarritzhoz és ekkor fandangóba csapott
át, de ez már nem igen sikerült és a nagyhercegnő pihegve roskadt a
kerevetre. Az imént ajtónyilást hallott és mivel azt hitte, hogy a
komornája jött be, azt mondta:
– Lizi, a legyezőmet!
És ekkor a kis legyező, mely ott feküdt az öltöző-asztalán, magától
fölemelkedett a levegőbe és odaszállt az ölébe…
– Jézus Mária! – rémüldözött Antónia.
Ájulás környékezte, de nem tudott elájulni, mert a flakonja is
odaszállott az orra alá és az angol só magához térítette. A legyezője
azalatt ott lebegett az arca mellett és szeliden legyezgette. A
nagyhercegnő megdermedt a félelemtől és mozdulni sem mert. Akkor rohant
be Lizi. A leány sápadt arccal jelentette, hogy a kastélyban
kisértetekről beszélnek.
Antónia most már nem mert egyedül maradni egy pillanatig sem. Éjszakára
maga mellé vette Lizit és Teplic bárónét, a lámpákat pedig reggelig
égette. De azért Antóniának minduntalan az a szorongó érzése volt, hogy
Ő mellette van. Nesztelen talpakon környékezi, olykor mintha hallaná is
a lélegzetvételét, néha pedig – furcsa, de való! – gyönge dohányszag üti
meg Antónia orrát. Vagy talán csak fölizgatott képzelete hitette el vele
mindezeket?
Másnap délelőtt a nagyhercegnő egy ujsággal a kezében a parkban sétált.
A Teplic is vele volt.
A virágágyak körül tótok dolgoztak és a Teplic hozzájuk lépett, hogy
fölösleges utasításokat adjon nekik. Antónia azalatt letelepedett egy
kőpadra. És ekkor megint félelmetes dolog történt. Előtte, az útra
szitált friss homokban, emberi lábnyomok keletkeztek. A szeme előtt
támadtak a nyomok, egyik a másik után. Egyenesen feléje közeledtek.
Antónia érezte, hogy Ő az. A láthatatlan rém. Most már mellette van.
Annyira megijedt, hogy nem mert kiáltani, pedig a Teplic ott van, alig
harminc lépésnyire tőle. És mialatt a szökőkút csobogott, a verebek a
gesztenyefákon csiripeltek, a Teplic pedig magyar-tót nyelven
veszekedett az emberekkel, közvetlenül mellette megszólalt egy suttogó
hang. Oly közel, hogy Antónia érezte arcán a láthatatlan ember meleg
lehelletét.
– Antónia, szeretlek!
– Minden jó lélek dicséri az Urat! – hebegte a nagyhercegnő.
– Ámen! Ne félj, Antónia, nincs semmi veszedelem!
A nagyhercegnő keresztet vetett magára.
– Ki szól hozzám? – kérdezte szepegve.
– Meg fogod tudni, ha megigéred, hogy megőrzöd titkomat. Ülj csöndesen
és tégy úgy, mintha ujságot olvasnál. Hallgass ide és a félelmed tüstént
el fog mulni.
– Én nem látok senkit. Én félek. Angyal ön vagy kisértet?
– Ember vagyok.
– Akkor miért nincs teste?
– Van testem, de olyan ruhába öltöztem, mely láthatatlanná tesz. Ez nem
csoda, hanem a tudomány új fölfedezése. Ha megismered a titkomat,
mosolyogni fogsz a félelmeden. Nézz ide, most fölemelem a fátyolt, mely
a szememet eltakarja.
Antónia két ragyogó, zöldes szemgolyót látott a levegőben. A következő
pillanatban megint eltüntek a szemek.
– Ez borzasztó, én nagyon félek! – szepegett a leány. – Mit akar itt,
miért rémítget minket?
A láthatatlan ember nagyot sóhajtott.
– Azért jöttem, mert nem tudok tőled távol élni. Az igazi alakomban
azonban nem jöhettem.
– De hát kicsoda maga?
– Nem ismerted meg a szememet? Nem emlékszel a hangomra? Nem jut eszedbe
az az ember, aki jobban szeret az életénél?
– Maga? De hiszen maga meghalt?! Benne volt az ujságban.
– Magam telegrafáltam meg a lapoknak a hírt, hogy megtévesszem
ellenségeimet.
– Ha maga az és nem a hazajáró lelke, akkor mutassa magát emberi
alakjában.
– Most nem lehet, mert meglátna a Teplic. Megfogom azonban fenséged
karját és a keztyümön keresztül is érezheti, hogy a kezem eleven ember
keze.
Antónia rettegő kiváncsisággal türte az érintést. De akkor odajött a
Teplic és leült a padra. Éppen legrosszabbkor. Ez bosszantó volt.
– Édes Teplic, – mondta a nagyhercegnő, – maga megint nagyon hízik, mert
sohasem sétál.
– Jól van, – szólt a Teplic, – még háromszor megkerülöm a nagy tisztást.
Azzal elment.
– Itt van még? – susogta Antónia.
– Itt vagyok. Most leülök maga mellé.
Antónia erősen odanézett, ahonnan a hangot hallotta és ekkor úgy rémlett
neki, mintha egy emberi törzs és egy kerek fej halvány, ködös
körvonalait látná a levegőben.
– Mondja, mikor fog megjelenni előttem?
– Már megtettem volna, ha nem őriznék mindig a cselédjei és a Teplic.
Küldje el őket ma este és akkor látni fog.
A nagyhercegnőnek hirtelen eszébe jutott valami, amitől vérvörös lett az
arca.
– Az tulajdonképpen nagyon különös dolog, hogy maga láthatatlanul
jár-kel körülöttem. Meg kell igérnie, hogy nem nyit rám többet
kopogtatás nélkül.
Este azt mondta Antónia, hogy nincs szüksége sem a Teplicre, sem Lizire,
egyedül fog aludni. Ő nem fél, minek is félni, mikor életünk az Úr
kezében van. Félix nagyhercegnek nagyon imponált a leánya magatartása.
Azt mondta, hogy Antónia őt amaz otrantói Beatricera emlékezteti, aki
egykor oly hősiesen védelmezte meg várát a mórok támadása ellen. Mindez
persze még Viktor herceg megérkezése előtt történt.