A nonai nagyrektor úgy tapasztalta, hogy leánya napról-napra fehérebb és
vékonyabb lesz. Már-már megint olyan, mint tizennégy esztendős kisleány
korában volt. A szemei azonban különös, mámoros tűzben égtek, mintha
olyan dolgok látásához szoktak volna, amelyek nem földi embernek valók.
Megvolt a halottak őszi ünnepe. A nonaiak a hegyfalba vájt, sokemeletü
halottvárosban tértek pihenőre.
Midőn Filippa meglátogatta a korhadásnak ezt az óriási raktárát, melynek
ötvenezer számozott fülkéje volt, Napváros verőfényes, virágillattal
telt és galambbúgástól hangos kolostorudvarára gondolt és ekkor
megtudta, hogy van még kivánni valója a földön.
Jámbor ravaszsággal kezdte környékezni apjaurát. Különös látásokról és
sejtelmekről beszélt.
Titokzatos hirnök jelent meg álmában és azt mondta, hogy neki,
Filippának, a holta után a napvárosi temetőben kell pihennie,
ametisztszínü normann-ruhában, kibontott hajjal, a feje alatt párnával,
mely ezüstliliomos kék férfiköntösből készült. Koporsója legyen egy
rézveretü cédrusláda.
A rektor úgy találta, hogy a dolog megfontolást érdemel. Ez talán a
város szent patrónusának ujjmutatása? Nonának mindenesetre jó volna, ha
valahogyan barátságra léphetne a normannokkal, mert a szaracén pogány
újabban sűrün portyázgat a város tövében.
Filippa kérésére követeket küldött Vas Drogohoz, tisztázzák a kérdést. A
követek ajándékokat is vittek magukkal.
A leány akkor már annyira elgyöngült, hogy nem kelhetett ki ágyából. A
nonai tudós emberek azt mondták, hogy aligha fog is többet talpra
állani. Filippa lehúnyt pillával, fehér két kezét összekulcsolva feküdt
oszlopos nagy ágyában, mely a szoba közepén állott. A boltíves szobát
feketeruhás asszonyok és férfiak töltötték meg, akik viaszgyertyákat
égettek és halk mormogással imádkoztak.
Estefelé vinnyogni kezdett a nagytemplom lélekharangja. Ekkor
visszaérkeztek a követek. Jól végeztek. Vas Drogo elfogadta ajándékaikat
és azt mondta:
– A legény akarta a leányt, tehát feküdjenek együtt!
Az örökös eső azalatt csendesen dobolt Filippa szobájának ablakán. A
leány ébren volt, de azért mégis álomképeket látott. Azt álmodta, hogy
fekete, nehéz és reménytelen köd lepi el az egész világot. Csak egyetlen
sziget emelkedik ki a gyász tengeréből, azon áll Napváros. Falai,
tornyai és kupolái a fehéren izzó napfényben ragyognak, remegnek, majd
hangokat adnak, melyek fölséges himnikus zeneakkordokban búgnak föl a
vakítóan kék égboltozat felé. Ugyanazt a gyermekesen együgyü és mégis
vérforralóan férfias csatadalt hallotta, amelynek hangjai mellett harcba
szoktak vonulni a normannok.
Egyszerre csönd lett. Mélységes, várakozásteljes csönd.
Azután érces férfihang csendült meg a fényes magasságban.
– Én Leif vagyok, Vas Drogo legkisebb fia és téged, nonai Filippa,
elviszlek apámuram palotájába!
Filippa ekkor kinyitotta szemét és az alázatos boldogságtól repesve
mondta:
– Megyek, uram, megyek!
A láthatatlan Pokorny.
_Bevezetés._
Az idén május harmadikán éjfélig dolgoztam az elefánt-utcai lakásomon.
Éjfélkor már akkora volt az írószobámban a dohányfüst, hogy ki kellett
nyitnom az ablakot. Újból elmerültem a munkámba, de ekkor egyszerre
megcsörrent az ablak és először egy emberi fej hajolt be az utcáról,
majd egy egész ember mászott be hozzám. A szokatlan látvány annyira
meglepett, hogy nem szóltam semmit, nem is keltem föl a helyemről, hanem
írótollal az egyik és pipával a másik kezemben vártam, hogy mi fog
történni.
A furcsa látogató bolyhos, kék fürdőköpönyeget viselt a testén és
fürdőpapucsot tartott a kezében. A jelenlétem láthatólag nem lepte meg.
Miután leugrott az ablakpárkányról, a lábára húzta a papucsot, majd
kissé meghajtotta magát és így szólt hozzám:
– Én doktor Pokorny vegyész vagyok…
Zömök termetü, lángvörös haju ember volt. Zöldes szeme, feltünően
domboru homloka volt, az arcát borotválta. Engem egy hússzínü amerikai
buldogkutyára emlékeztetett.
– Mit akar itt? – kérdeztem, miután némileg erőt tudtam venni
megdöbbenésemen.
– Tulajdonképpen azért jöttem, hogy egy üzletet ajánljak önnek…
– Engedjen meg, ön nagyon különös úton keres üzleti összeköttetéseket!
– Ott keresek, ahol lehet, – mondta száraz hangon a vörös ember. – A
dolog ugyanis nagyon sürgős. Arról van szó, hogy részvénytársaságot
alapítsunk.
– Most, éjfélkor? És miféle üzletről volna szó?
– Egy nagyhercegnő megszöktetéséről.
– Részvénytársasági alapon? Én mindig azt képzeltem, hogy ilyesmihez egy
ember is elég.
– Tévedés. A szöktetőn kívül szükség van tőkepénzesre, aki megvesztegeti
az őröket és megszerzi az ilyenkor mellőzhetetlen automobilt, szükség
van továbbá ügyvédre, aki kiperli a nagyhercegnő anyai vagyonát és
szükség van végül ujságíróra, aki megnyergeli a közvéleményt az ifju pár
érdekében.
– És az utóbbi szerepet nekem szánta?
– Persze. Most még csak tőkepénzesre és ügyvédre lesz szükségünk.
– Szükségünk lesz egy nagyhercegnőre is, aki megszökik a kedvünkért.
– Azzal ne törődjék, az már megvan.
– Hol van?
– Hát hol legyen? Szanatóriumban.
Ez a kémikus doktor, a külseje és mindaz, amit beszélt, olyan
álomszerüen valószínütlen volt, hogy már nem is csodálkoztam rajta.
– Mondja csak, doktor úr, honnan jön ön tulajdonképpen? – kérdeztem
később.
– A Drégely-féle szanatóriumból szöktem meg. Itt van a közelben.
– Persze, persze, most már értem.
A Drégely-féle szanatórium országos hírü elmegyógyintézet. Ezzel a
vegyésszel tehát szőrmentén kell bánni.
– Foglaljon helyet, doktor úr!
A vörös ember leült és kínálás nélkül belenyúlt a szivaros skatulyába.
– Ön persze furcsának találja mindazt, amit hall és lát, – mondta,
miközben rágyújtott. – Én nem is csodálnám, ha futóbolondnak tartana.
– Dehogy is, ön nagyon jó benyomást tesz reám.
– Semmi udvariaskodás! Önnek az ügy érdekében meg kell róla győződnie,
hogy épeszü ember vagyok. Kérem, intézzen hozzám kérdéseket a magasabb
mennyiségtanból, vagy a vegytanból, mely speciális szakmám, vagy
beszélgessünk politikáról és művészetről… Ráérünk, mert reggelig itt
kell maradnom.
– Beszélgessünk inkább a nagyhercegnőről, akit részvénytársasági alapon
meg akar szöktetni. Ha meg tud róla győzni, hogy ez reális üzlet, akkor
számíthat a szolgálatkészségemre.
– Tényleg, legjobb lesz, ha beavatom önt titkomba. Fölteszem, hogy ön
nem fog visszaélni bizalmammal.
A vegyész festői redőkbe szedte fürdőköpenyegét és beszélni kezdett.
Elbeszélése meglehetősen hosszadalmas volt. Az ablakon már benézett a
kék hajnal és ő még mindig beszélt. Leírom azt, amit tőle hallottam.
Érthető okokból nem ragaszkodom Pokorny szavaihoz, az eseményeken
azonban nem változtattam egy jottányit sem. Éppen azért magam csak az
elbeszélés külső formájáért felelhetek, egyebekben azonban minden
felelősséget Pokorny úrra kell hárítanom.
_Pokorny elbeszélése._