Essünk túl mindenekelőtt néhány száraz genealógiai adaton. Az otrantói
nagyhercegek egy trónjafosztott fejedelmi család sarjadékai. Ezt
különben minden iskolásfiu tudja. A család évekkel ezelőtt, midőn a
pretendens, vagy mint ők mondják: az uralkodó nagyherceg feleségül vette
Quetsher amerikai milliárdos leányát, nagy birtokokat szerzett
éjszaknyugati Magyarországon, közel a morva határhoz és azóta az
esztendő egy részét hazánkban szokta tölteni. A család feje és egyetlen
férfitagja mostanában Félix nagyherceg ő fensége. Egyetlen női tagja
Antónia nagyhercegnő, Félixnek és az Istenben boldogult Miss Quetshernek
leánya. Mivel az otrantói dinasztia házitörvényei elismerik a nőági
örökösödést, a trónra való jogigények Antónia nagyhercegnő kezével
együtt Félix ő fenségének unokaöccsére, Stromboli Viktor hercegre fognak
szállani. Antónia nagyhercegnő gyermekkora óta menyasszonya Viktor
hercegnek. Most már mehetünk tovább.
Félix nagyherceg nemrégiben arról győződött meg, hogy eddigi
foglalkozása, nevezetesen a katonáskodás, a vadászat és a szerelem nem
is olyan mulatságos dolog, mint ifjabb éveiben hitte, azért
táborszernagyi ranggal nyugdíjba vonult, bérbeadta híres
vadászterületeit, végkielégítést fizetett a barátnőjének és egészen az
iparfejlesztésre vetette magát. Az ipar és a kereskedelem sorsa mindig
nagyon érdekelte az otrantói házat. A nagyherceg többek közt
elhatározta, hogy üveggyárat fog alapítani magyarországi birtokán, még
pedig olyan gyárat, amely le fogja főzni a cseheket és a muranóiakat.
Rögtön nagy eréllyel hozzá is látott a munkának. Azon kezdte, hogy
Franciaországba utazott és fölkereste vincennesi laboratóriumában a nagy
Marcelt, az úgynevezett kristályfestékek föltalálóját, akit az
üvegfestés terén a világ első szakemberének tartott. Ő fensége nagyúri
naivitással azt az ajánlatot tette a nyolcvanöt esztendős, világhírü
tudósnak, hogy jőjjön vele Magyarországra és legyen segítségére az
üveghuták berendezésénél.
Marcel persze mosolygott ezen.
– Ha harminc-negyven esztendővel ezelőtt jött volna, akkor szívesen
ragadtam volna meg az alkalmat, hogy megismerjem az ön szép hazáját. Én
különben már régóta nem foglalkozom ipari kérdésekkel. Azt a rövid időt,
amit a természet a számomra még tartogat, bizonyos vegytani és optikai
problémák megoldására szeretném fölhasználni. Mostanában éppen a tibeti
oldattal végzek kísérleteket.
– Olyan fontos dolog az? – kérdezte kedvetlenül a nagyherceg.
– Legalább is érdekes. Ha sikerül megtalálnom a tibeti oldat vegyi
képletét, akkor azzal a tudattal halok meg, hogy marad utánam valami
örökség. Ennek az anyagnak megvan az a különös tulajdonsága, hogy
ideiglenesen érzékteleníti a szemidegeket.
– És mire jó az? – kérdezte a nagyherceg.
– Mondok egy gyakorlati példát. Ha ön, nagyhercegem, olyan ruhát vesz
magára, amelyet tibeti módon preparáltak, akkor ön láthatatlan lesz
minden ember számára.
Félix ő fensége meghökkenve nézett Marcel mesterre.
– Nem gondolja, hogy ez abszurdum?
Az öreg tudós, aki már kissé fecsegő volt, látható élvezettel beszélt
kedves ideájáról.
– Abszurdum, amíg meg nem tudom csinálni. Az én tanulóéveimben abszurdum
volt száz dolog, amit ma már megszoktunk. A telefon, a fonográf, a
Röntgen-sugár, az aeroplán. A tibeti lámák és egyes hindu papi kasztok
ősidők óta ismerték az oldatot és sok fakir-csoda ebben találja
természetes magyarázatát. Ujabban elkallódott a receptje, az angol
tudósok legalább hiába nyomoztak utána Indiában…
– És ön azt hiszi, hogy meg fogja találni?
– Azt hiszem.
– Tudja mit, kedves mester? Ha én volnék a francia kormány, akkor sietve
lenyakaztatnám önt, mielőtt még elkészül experimentumaival. Mert ha ön
megtalálja azt, amit keres, akkor fölborul minden törvényes rend. Aki
láthatatlanná tudja magát tenni, az úrrá lesz minden királyi palotában,
minden kincstárban és minden női hálószobában.
Marcel kissé kozákosnak találta a nagyherceg kifakadását, de azért nem
neheztelt meg.
– Megnyugtathatom. A tibeti recept, melyet valamikor papok őriztek, a
jövőben egy kicsi tudós kaszt monopóliuma lesz. Olyan embereké, akiktől
nem kell tartaniok sem a királyoknak, sem a Rothschildoknak, legkevésbbé
pedig a szép asszonyoknak…
Marcelt tehát nem vihette magával a nagyherceg, az öreg tudós ajánlata
folytán azonban magával vitte a laboratórium első asszisztensét. Az
asszisztens Marcel állítása szerint geniáils fiatal tudós volt.
Egyébként földije volt a nagyhercegnek, amennyiben Magyarországon
született. A neve Pokorny Péter volt.
Pokorny doktor három-négy napig időzött csak Félix ő fenségének
tótvarsányi kastélyában, midőn máris tisztában volt vele, hogy az útja
egészen hiábavaló volt. Itt sohasem fog gyár épülni, ha pedig mégis
épülne, akkor sohasem fognak benne üveget csinálni. A nagyherceg elmés
ember, de szeszélyes, makacs és tudatlan. Mindenkit szamárnak vagy
csalónak tart, senkire sem hallgat, mivel szentül meg van róla győződve,
hogy mindenhez jobban ért. Amellett rettenetesen fukar is. A doktor
tehát elhatározta, hogy első alkalommal kurtán és gorombán megmondja
neki a maga véleményét, azután csomagol és sietve hazautazik.
A programmba vett gorombáskodás azonban az ajkára fagyott, amint
megismerkedett Antónia nagyhercegnő ő fenségével. Olyan női tipus
képviselője volt, amelynek exisztenciájáról eddigelé nem is tudott a
vegyész. Apai részről délolasz, édesanyja révén amerikai. Feltünően
nagy, jó fél fejjel nagyobb, mint Pokorny, csontos és erős leány volt,
amellett mégis könnyed, karcsu, lágy és nőies. Vastag, szőke hajával,
halványarany, sűrü szemöldökével, széles, rózsás ábrázatával, sárgás
szemével, fejedelmi tunyaságával egy jószívü nőstényoroszlánra
emlékeztette a vegyészt. Talpig fehérbe volt öltöztetve, midőn először
látta és a finom, fehér kelme gyengéden tapadt karcsu amazon-tagjaihoz.
Inkább egészséges volt, mint érdekes, inkább kedves, mint elmés.
Pokorny már az első estebéd alkalmával észrevette, hogy a nagyhercegnő
szeme újból és újból megpihen rajta. Ez a gyermekesen merész és
asszonyosan forró pillantás, mely a félig lehunyt pillák alól feléje
szállott, nagyon érthetően beszélt. Azt mondta: „Furcsa vagy a vörös
fejeddel, de azért tetszel nekem. Reménylem, én is tetszem neked?“
A barátkozásuk olyan gyorsan, nyíltan és símán haladt előbbre, mintha
nem is egy nagyúri palota stukkós termeiben, hanem valamelyik boldog
óceáni sziget kókuszpálmái alatt találkoztak volna. Már bizalmas
jóbarátok voltak, mikor első ízben beszélgettek négyszem között.
Félix nagyherceg ebéd után egy vastag havannával a szájában elszunnyadt
a bőrdivány sarkában, Teplicz báróné, az udvarhölgyi ranggal fölruházott
gazdasszony az ebédlőben rendezkedett, a fiatalok pedig a nagy kandalló
mellett beszélgettek.
– Az a kép ott?
– A boldogult édesanyámé… Amerikai volt és nem bírta el az európai
klimát, azért mindvégig igen boldogtalan volt.
A nagyhercegnő egy komor pillantást vetett Félix ő fenségére, akinek
arcán álomközben valami léha kadétvonás jelent meg.
– Én azt hiszem, – mondta később Antónia, – akinek nincs semmi dolga és
akinek mindenki engedelmeskedik, az mind szívtelen ember.
Pokorny összeszedte minden bátorságát.
– Nekem úgy mondták, hogy fenséged menyasszony. Viktor herceget
emlegetik…
– Nekem is azt mondták, – válaszolt fanyar mosollyal Antónia.
– Milyen úr Viktor herceg?
– Vannak emberek, akiknek mindig hideg az orruk, mint a vizsláé és akik
semmit sem akarnak megérteni. Én pedig szeretem az olyan embereket, akik
bővebb magyarázat nélkül is megértenek. Kérem, adja ide nekem azt a
rózsát a vázából!
Pokorny odaadta neki a virágot és vérvörös lett, mert úgy gondolta, hogy
megértette a nagyhercegnőt, Antónia pedig keblére tűzte a rózsát és
szintén elvörösödött. A Paillard-beli hölgyecskék, akiknek a vegyész
érzelmi életében némi rövid szereplésük jutott, tulajdonképpen sokkal
gőgösebbek és komplikáltabbak voltak, mint ez a gyönyörü princesz.
Másnap levél érkezett a vincennesi Marcel tanártól. A mester arra kérte
asszisztensét, hogy utazzon haza haladéktalanul, mivel szüksége van reá
nagyfontosságu ügyben. Pokorny a tibeti oldatra gondolt és izgatottan
csomagolni kezdett. De azután még sem utazott el. Visszatartotta egy
keskenytalpu, angolsarku félcipő, mely egy pillanatra megérintette lábát
az asztal alatt. Igen rövid pillanat volt, de elég hosszu arra, hogy
finom és forró női villamossággal telitse meg a vegyész idegeit.
Harmadnapra mégis elment Pokorny, de ez már nem az ő, hanem Félix
nagyherceg érdeme volt. Ifjabb éveiben ő fensége sokkal több időt
szentelt a nők tanulmányozásának, semhogy ősz fejjel Bartolo mesterré
lehetett volna. Ő olyan róka volt, aki álmában is fülelt és lehunyt
szemmel is látott. Meghallotta a nesztelen kis csókot, mellyel Pokorny
ajka a nagyhercegnő ujjait érintette és meglátta az édes és megadó
mosolyt is, mellyel Antónia a vegyész gyöngédségét fogadta.
A nagyherceg megvárta leányát a kis szalónban.
– Tudod, miért jöttem, Toncsi? Régóta szeretném már tudni, hogy mi van a
velencei lánc végében, melyet a nyakadban viselsz.
– Óh, semmi, csak egy kis medaillon, – pirult a nagyhercegnő.
– És mi van a medaillonban?
Antónia nem válaszolt, hanem megszeppenve keblére szorította a kezét,
hogy szükség esetén megvédje a titkát.
– Ha terhedre esik a válasz, majd megmondom én, – szólt mosolyogva a
fenséges úr. – Három hónappal ezelőtt egy szőke hajtincs volt benne, a
volt háziorvosom kobakjáról való, hat héttel ezelőtt fekete pamacsot
őriztél benne, az meg a volt ügyvédem fején nőtt, most pedig egy
lángvörös hajcsomó virít benne…
A nagyherceg kedélyesen megveregette Antónia pipacsvörös orcáját.
– No csak valld be, Toncsika, hogy ezúttal komoly a dolog, halálosan
szerelmes vagy a fiúba, sokkal halálosabban, mint voltál a doktorba és a
fiskálisba. Hát hiszen ez talán nem is olyan nagy baj, föltéve, hogy nem
csinálunk bolondokat… Lehet ám okosan is beszélni a te jó öreg
apuskáddal, sok mindent megért ő…
Antónia csodálkozva tekintett a nagyhercegre. Ilyen szelídnek még nem
igen látta. Valami édes kis reménység vetett szikrát a szívében. Ha
lehetséges volna? De nem, hisz képtelenség!
– Mésalliance! – sóhajtotta reménytelenül.
– Mésalliance? Tévedsz, Toncsika. Mésalliance volna, ha valami kis
herceghez vagy grófhoz akarnál menni. De ez a vörös mérnök? Ez nem
mésalliance, hanem betegség.
Antónia meghökkenve nézett édesapjára, a nagyherceg pedig kissé
ellágyulva folytatta:
– Olvastad Róma hanyatlásának történetét, Toncsika? Ott voltak szép
császárnék, akik a teherhordó rabszolgában látták a férfi ideálját és ma
is vannak fehérbőrü, kékvérü ladyk, akik kinai kulikért és rosszszagu
szerecsenekért rajonganak. Ez a túlfinomodás átka. Dekadencia. Te is
ilyen dekadens vagy, Toncsi. Hatszáz esztendeig urak voltunk, most meg
kell érte fizetnünk. Rád az igazi urak nincsenek hatással, neked
lateinerek tetszenek, íróasztal-kulik, akik pénzért firkálnak és azt
mondják: a becsület, a munka, a haladás! Te épp oly perverz vagy, mint a
római császárnék, de erről te nem tehetsz, mert egy kegyetlen természeti
törvény áldozata vagy. Nekem azonban apai kötelességem, hogy megvédjelek
a benned lappangó betegség ellen.
A nagyherceg, miután elmondta ezt az ékes beszédet, gyöngéden homlokon
csókolta leányát és a maga szobájába ment. Ott becsöngette a
főkomornyikot.
– Nézze, Krauzinger, – mondta neki – vegyen maga mellé két lakájt és
dobja ki azt a vörös mérnököt a házból.
– Mondjak neki valamit? – kérdezte Krauzinger.
– Ha kérdi, akkor mondják neki, hogy más parancs nincs.
Tíz perc mulva Pokorny bőröndjével a kezében már künn állott a címeres
kapu előtt. Körülnézett, fölemelte a fejét és megpillantotta Félix ő
fenségét, amint csendesen szivarozgatott az emeleti ablakban. Pokorny
ekkor így szólt a nagyúrhoz:
– Hallja, nagyherceg, Párisban az Eiffel-torony fölött emberek
röpködnek. Ott nevetségesnek találják az ilyen operett-fejedelmeket.
– A párisiaknak tökéletesen igazuk van, – válaszolt Félix – de most nem
Párisban, hanem Tótvarsányban vagyunk.
Antónia nagyhercegnő akkor éppen a könyvtárban volt. A _décadence_ és a
_perversité_ címü fejezeteket olvasta a lexikonban.
Másnap reggel, amint fölkelt és a hálószobája ablakához lépett, különös
meglepetésben volt része. Egy-két kilométernyire a kastélytól hosszu
alacsony dombhát húzódik el. A dombon, mely még az uradalmi
szántóföldekhez tartozik, nagy táblákban érik a vetés. Az éjjel valaki
gigantikus latin betűket tiport bele a vetésbe, a halványsárga alapon
sötétlő betűk együtt ezt a szót adják ki: _Visszajövök!_