Az ezeröles hegyfal egész Nona városa fölött zsarnokoskodott. A rektori
palota igen nagy ház volt, mivel azonban a hegy tövében állott, mégis
kicsi viskónak látszott, a benne lakó emberek pedig parányiaknak és
gyöngéknek érezték magukat, akár a pincebogarak. Nem is bíztak a nonai
rektorok soha a maguk erejében, csak a mérges furfangjukban és felsőbb
hatalmak segítségében, amelyért éjjel-nappal könyörögtek.
Filippa ablakaiból nem lehetett az eget látni, csak a nagytemplom fekete
falát. A falon harangfülke nyílott, abból a nap minden órájában csontváz
pattant elő, mely sípcsonttal a kezében kongatta el az órákat. A nonaiak
igen büszkék voltak erre a harangjátékukra.
A leány hazatérése után beállott az őszi esőzés. A szürke felhősárkányok
gomolyogva vonultak végig a szűk hegyszoroson, néha oly alacsonyan
repültek, hogy elnyelték a nonai tornyokat és ködszárnyukkal érintették
a meredek tetőket. A nonaiak úgy éltek a páratenger fenekén, mint a
kagylók a mély vízben. Filippa néhány napig csendben lapult meg szobája
homályában. A rektori palota néma méhében lakott, feketén ásító boltívek
és szürkén világító oszlopsorok között. A tölgyfával burkolt falon
arcképek függtek, melyeknek keretéből régesrég meghalt emberek elmosódó,
sárga arca és szúrós szeme tekintett alá.
Lassankint gyötrelmes nagy türelmetlenség hatalmasodott el a leány
lelkén. Úgy érezte, hogy valami közeledik feléje, valami útban van,
nemsokára már itt is lesz.
Egyszer este, mikor már égtek szobájában a mécsesek, magára zárta az
ajtót és kinyitotta a nagy cédrusládát, melyet a napvárosiak
ajándékoztak neki. A láda ott állott a fal mellett; pompás, szigoru és
titokzatos volt, mint egy keleti király koporsója. Amint kinyitotta,
édes és forró illat kezdett áradozni a szobában. A napvárosi asszonyok
messzi keletről hozatták illatszereiket és Filippa jól ismerte szagukat.
A láda teli volt köntösökkel és ékszerekkel; egy részüket Leif
használta, egy részüket pedig a menyasszonyának adta ajándékba.
Az antinonai napfény színpompájának szilánkjai ragyogni kezdtek a
homályban. A nonai szürkeség megmámorosodott a selyem, a bársony, az
arany és a drágakő bűvös villogásától.
Ezt az ezüstliliomokkal teli hímzett kék köntöst – Filippa megismerte! –
akkor viselte Leif a vértje fölött, midőn őt lovára ragadta. A leány
lehúnyta szemét és odaszorította arcát a köntöshöz és ekkor megérkezett
az, aminek jönnie kellett. Visszatért a mult. Megint érezte a vágtató ló
mozgását, az ifju karjának szorítását, arcát megint perzselte Leif
lehelletének forrósága, szivét édes rémületbe ejtette Leif szivének
dobogása. Ezuttal azonban a rabló magával vitte lelkét is, nemcsak
testét.
Forró tavaszi fuvallat csapott Filippa lelkébe és megolvasztotta rajta a
jégpáncélt. A zajlás megindult és a hullámzó mélységből csodák bukkantak
föl, amelyeket a leány eddigelé nem ismert magában, csak rettegve
sejtett. Most tudta meg, lám, hogy a jégkéreg alatt mindig is ott
lappangott az ő nagy szerelme. Szerette Leifet, vágyódott utána, mielőtt
még meglátta volna. Mikor az ifju rabló a lovára ragadta, mámoros öröm
ujjongott a jégpáncél alatt. Leif volt az élet, a napfény és ő, a
szegény, makacs kis pincebogár, most megsemmisülten ült a nyirkos
sötétségben és azon töprengett, hogy milyen jó lett volna megvakulni és
elégni a napváros tüzében.
A tekintete egy ametisztszínü női köntösre esett. Ez volt az első
ajándék, amit Leif hozott neki. Hogy könyörgött akkor az ifju, hogy
vegye magára! Most hát magára vette. A haját is kibontotta és ékköves
abroncsot tett a fejére. Midőn a tükörbe tekintett, úgy találta, hogy
nem szép. A haja gyér, a bőre sápadt, a válla sovány… A napvárosi nők
arany sörényére, viruló testére és izmos karcsuságára gondolt és búsan
mosolygott. Vajjon mit szeretett rajta Leif? Talán csak a nagy
részvétet, melyet a nap fia az árnyék leánya iránt érzett.
Mandolinát is talált a ládában, azt elővette és ügyetlen ujjakkal
kereste az édes és tüzes melódiát, melyet a vőlegénye egy éjjel az
ablaka alatt énekelt.
De hamar abba hagyta megint. Az énekben csókról volt szó és eszébe
jutott, hogy ő megtagadott a haldokló Leiftől egy csókot.