Délután haza vitték Filippát. Vagy százan kisérték férfiak és asszonyok,
néhány fiatal leány is, valamennyien lóháton. A menetet maga Vas Drogo
vezette. Erre az alkalomra letették a gyászt és magukra öltötték
legpompásabb ruháikat. A nők arabs himzésü, égő színü selyem köntöseiket
viselték; a normann urak sem öltöztek ezúttal vasba, hanem prémes
bársonyba, a fejükre pedig arany abroncsot tettek. A kétkézre való
pallosaikat és a jó tőreiket azonban mégis csak magukkal hozták. A
paradicsommadarak kevély seregében kis varjúként feketélt Filippa. A
csapat után faragott nagy cédrusfaládát hozott egy szekér, a ládában
voltak a Filippának szánt ajándékok.
A nap már lemenőben volt, midőn a napvárosiak megpillantották Nona város
komor tornyait. A bástyaréten fekete csapatokban ődöngtek a polgárok.
Alattomos kiváncsisággal, néma megbotránkozással és mégis fájdalmas
irigységgel nézték a normannokat. A nyugtalanságot, melyet a fényes
lovascsapat megjelenése keltett, éppen csak az a jóleső gondolat tudta
elenyésztetni, hogy ezek az emberek egykor mind a pokolban fognak
megbűnhődni azért, hogy szépek és boldogok akartak lenni a földön.
A rektor, egy kacsaorru, pohos kis ember, aki úgy tudott beszélni, mint
Cicero óta senki, ékes szónoklattal fogadta Drogo urat. A kapitány három
szóval válaszolt, egy pillanatra kőkemény, barna tenyerében érezte a
rektor tésztás, fehér kezét, azután odaszólt övéinek, hogy induljanak. A
napvárosi férfiak a kezükkel integettek, a nők kecses mosollyal
meghajoltak a nyergükben, Filippának azonban egyikük sem mondott
istenhozzádot.
A leány ott állott az édesapja mellett és önfeledten bámult a távozó
napvárosiak után. Azok megsarkantyúzták paripáikat és vágtatni kezdtek.
A nők kibontott haja selyemköpenyegként verdeste vállukat. A búcsuzó nap
rájuk szórta biborfényét és a lovascsapat szemkápráztató, sohasem látott
színpompában tündökölt. Később, az összeszoruló úton, hosszu kígyóvá
sodródott, melynek minden pikkelye ragyogó drágakő volt.
Filippa tágranyitott szemmel bámult utánuk. Óh, a nap gyermekeinek
nagyon sietős az útjok, hogy kimeneküljenek a homályból! Most mindjárt
fordul az út, akkor el fognak tünni és ami fény és világosság volt a
völgyben, azt mind magokkal viszik! A nap letünt. Minden elfakult, az
emberek arca is.
– Menjünk, Filippa! – szólt a rektor.
Alázatosan szepegő, szomoru arcu emberek sorai között vonultak a
városba. Az alacsony kapuboltozat alól, mely olyan förtelmes volt, mint
egy óriás varangyszáj, hűvös penészszag csapott Filippa arcába. A
házereszekről és erkélyekről, a tornyokról és oszlopfőkről félelmetes
torzalakok, vízköpő ördögök, majmok, halálfejek és sárkányok vigyorogtak
le a hazatérő leányra.