Drogó úr vasból való volt, de olyan szívós és hajlékony vasból, aminőből
a mór pengéket kovácsolják. Nem kedvelte a háborút, amelyben semmit sem
nyerhet, de sokat veszthet. Egy népnek, amely sürün kalandozik a
távolban és melynek városa gyakran marad védelem nélkül, különben sem
jó, ha maga ellen bőszíti szomszédait.
Az éjjel már alkudozott a rektorral. A nonaiak kaptak a békén. Ők ma a
pogányokat vezették a normannok ellen, de arra gondoltak, hogy holnap
már a normannokra lehet szükségük a szaracénok ellen.
A kötés szerint a rektor elismerte, hogy leánya Leif mátkája volt. A
nonaiak és szövetségeseik tehát fölhagynak az ostrommal és haza
kotródnak. Az ostromlók elvonulása után Drogo úr illő kísérettel
hazaviszi Filippát és átszolgáltatja apjaurának Nona városának kapuja
előtt. Filippának, az özvegy-mátkának, néminemü örökség is jár Leif
után.
A kötés jó volt, senkit sem alázott meg és mindegyik tábor győztesnek
mondhatta magát.
Azután eltemették Leifet. A koporsóját a testvérei vitték. Ahány leány
volt Antinonában, a tipegve járó csöppségtől a délceg normann szűzig,
mind lengő fehér ruhában, virágos pártában kísérte, mintha nem is egy
ifjút, hanem magát az ifjúságot temetnék. A koporsó után két gyászolót
vezetnek, a halott menyasszonyát és a paripáját.
A dóm mögött, virágos kolostorudvar boltíves folyosóján, van a
kapitányok temetkezőhelye. A verőfény melegen tűz a nyitott sírra. A
papok énekelnek, a virágok körül méhek zümmögnek, a tetőn galambok
turbékolnak.
Egyszerre – mi volt az? – valaki hangosan és görcsösen zokogni kezdett.
Mind odanéztek: a nonai leány volt. Filippa erőt vett magán és
szégyenkezve lehajtotta a fejét. Óh, hiszen ő nem a halottat siratja,
nem a rablót. Talán a galambbúgás vagy a méhdöngés volt az oka, hogy
egyszerre valami nagy, fájdalmas és mégis kimondhatatlanul édes
ellágyulás vett erőt rajta.