Egyszer félelmetes hangzavar verte föl hajnali álmából. Valami ütemes,
érces döngés, melytől megremegett a talaj, mintha talpig vasba
öltöztetett góliátok topognának az utcán. Közbe bivalytüdejü és mély
basszushangu kórus gyermekesen együgyü és mégis vérforralóan energikus
harci éneket dörmögött.
Rézüstököt vertek, kürtök búgtak, lármaharang kongott. Fegyverre!
A normann asszonyok már mindent tudtak. Jönnek a nonaiak! Derékhadjukat
az elisszai pogány szaracénok alkotják, akiket zsoldjába fogadott a
rektor.
Filippa az ablakhoz sietett, mely a felső bástyafalra nyílott. Az égalja
ezüstszürkén világított, fönn megkésett éjjeli felhők úsztak, lenn
pedig, a nonai szorosnál tüskés fekete hernyókként kúsztak elő a kopjás
csapatok. Egy óráig is ott állott az ablakban, megvárta az utóhadat is,
melynek bivalyos fogatai óriás és bárdolatlan csatagépeket hurcoltak,
kődobókat, faltörő kosokat, ostromtornyokat.
Ime, Nona, az árnyékváros, elküldte fekete embereit, hogy visszavívják
leányát a Napvárosból!
A harci mámor, mely betöltötte a levegőt, váratlanul pezsgésbe hozta
Filippa vérét is. Térdre vetette magát a falon függő nagy feszület előtt
és az indulattól remegve kiáltotta:
– Erős Isten, igazságos Isten, te el fogod tiporni a sátán fejét!
Ez volt az első szó, amit tőle a normann asszonyok hallottak. A szép
Hedvig, aki pedig mindig édesen hizelegte körül a nonai leányt, most
szúros szemmel mérte végig.
– Miben reménykedel? – kérdezte kevélyen. – A férfiaink halomra fogják
ölni barátaidat. Ha pedig mégis győznének a tieid, akkor a város romjai
alá fogunk temetkezni valamennyien, te is velünk.
A nonaiak hozzáfogtak az ostromhoz, még pedig nonai módszer szerint,
lassan, óvatosan, lépésről-lépésre haladva, hideg számítással. Embert
alig is látni a bástyák előtt, az ellenség árkokban kúszik, rőzsefalak
mögé lapul. Egy napig eltartott, míg megfészkelték magukat a szomszédos
dombokon, csak azután kezdtek dolgozni a dobógépek, óriás kőgolyókat és
égő kátrányos hordókat vetve a városba.
Filippa egy hete volt már a Napvárosban.
– Ma délután lesz az esküvőd! – mondta neki Hedvig.
A leány remegni kezdett egész testében. Ő azt hitte, hogy a harci
zűrzavarban meg fognak róla feledkezni. Vas Drogo azonban nem volt az az
ember, aki a kapuja előtt üvöltöző szaracénok kedveért megmásítja
szavát.
Az asszonyok szőnyegekkel és virágfűzérekkel díszítették az oszlopos
pitvart és akkor sem hagyták abba a munkájukat, midőn egy szálló golyó
derékon törte az udvaron álló márványasszonyt.
A Boldogasszony azonban meghallgatta Filippa hő imáját és elhárította
fejéről a végső veszedelmet. Akik lakodalomra indultak, temetéshez
érkeztek Vas Drogo palotájába.
Ifju Leif már magára öltötte vőlegényi köntösét, midőn az apja így szólt
hozzá:
– Addig is, míg készülődnek az asszonyok, végy magad mellé egy csapatot
a cimboráid közül és törd össze azt a kődobót a kopasz dombon.
Leif serege nyeregbe ült és szilaj kiáltozással kicsapott a vízikapun. A
nonaiak eszük nélkül megfutottak a lovasok elől s a normann baltások
egy-kettőre forgáccsá aprították a hadigépet. Mire az ostromlók
összetülkölték seregüket, az ifjak elérték megint a kaput.
Egyikünknek sem volt véres a fegyvere, de azért mégis akadt sebesültje a
kalandnak. Leif nyilat kapott a hóna alá. Tisztában volt vele, hogy a
sebe halálos. Ha benne hagyja a nyilat, akkor elélhet még egy félórát,
ha kihúzatja, elvérzik két perc alatt. Bajtársai elvitték a kapitány
palotájába, ott lefektették az udvaron a sárga selyemsátor alá. A háznép
összegyülekezett, Filippát is odahozták.
A sebesült szeme megpihent a leány arcán.
– Nem kell már félned, Filippa, nem veszlek feleségül, – mondta szelid
mosollyal.
A leány krétafehér arccal támaszkodott egy oszlopnak és mereven nézte a
ciszterna mellett tollaszkodó pávamadarat.
– Egyet azonban mégis kérek tőled, Filippa, – folytatta az ifju. – Ha
meg tudod tenni, csókold meg a két szememet, akkor édesebb lesz a
pihenésem.
Filippa arca most már vérvörös lett.
– Nem teszed meg? – kérdezte Leif halkan.
A leány hevesen rázta meg a fejét.
– Nos, akkor Isten veled! – szólt keserü mosollyal az ifju.
Többet nem beszélt hozzá, nem is nézett reá. Most már csak a paphoz volt
szava, aki mellette térdepelt a földön. Miután elvégezte ezt a dolgát
is, a hóna alá nyúlt és kihúzta sebéből a nyilat. Azután egyenesen
kinyújtózott és meghalt.
A barátai komor nyugalommal állottak körülötte, az asszonyok sem
siránkoztak, bár Hedvig pillája könnyes volt. Filippát leginkább Drogo
viselkedése lepte meg. Kilenc fia közül Leifet kedvelte leginkább, a
kedvence halála azonban csak annyiban hatott reá, hogy az arca valami
lágyabb, szinte derűs kifejezést nyert.
Itt fenn, a napsütéses hegyen, a halál egyáltalában nem látszott olyan
borzalmasnak, mint odalenn a nonai pincevárosban. Az antinonaiak
láthatólag jóbarátságban voltak vele és ha eljött értük, akkor
készségesen letették kezükből a kardot vagy a boros kupát és csengő
hangon mondták: megyek uram!
Éjjeli sötétség borult a városra, csak a márványudvaron lobogtak a
fáklyák Leif ravatala körül. A normann asszonyok halkan s nyugodtan
beszélgetve virrasztottak mellette. Filippával most egyikük sem
törődött.
Filippa az emeleti kőlépcsőn ült. Onnan is láthatta a halottat. A szőke
fejére rózsakoszorút fontak, a mellén ezüst páncéling csillogott, a
viaszsárga kezében hosszu pallosát tartotta. Filippa kereste az ifju
arcán a verőfényes mosolyt, a mosolyt, melyet egyedül csak neki
tartogatott (Hedvig úgy nevezte: a Filippa-mosoly), de Leif arca hideg,
szigoru és gőgös volt. Mintha azt gondolná: Ki törődnék most egy
asszonnyal?