A rabló édesapja, Vas Drogo, palotájának kapujában fogadta az érkezőket.
Egyenes és erős volt még, akár a hajóárbóc. Őszülő rőt sörénye vastag
fürtökben omlott a vállára, két szemöldöke közé kemény redőt vésett,
szája szögletét lefelé görbítette a férfias gőg.
A kapitány és fiai – Leif a kilencedik volt – derült csodálkozással
szemlélték Filippát, mint az oroszláncsalád barlangjába tévedt
nyulacskát. Ők bizony más párt szántak az ő vasinu kölyküknek, nem ilyen
sápadt szentet. Drogo azonban mégis megszólította a leányt. Filippa
süketen és vakon állott előtte, nem válaszolt, nem is nézett rá.
Az öreg ekkor kicsinylően legyintett a kezével és elment. Az ajtóból
mégis visszaszólt:
– Mikor én elraboltam magamnak a megboldogult feleségemet, agyon kellett
vernem két fivérét és föl kellett perzselnem a városukat. Azért mégis
holtáig hű és engedelmes feleségem volt. Te, Filippa leányom, egy hétig
sírhatsz és imádkozhatsz, akkor azután el fogod járni a menyasszony
táncát.
Leif sógornői közül két fiatal asszonyt adtak Filippa mellé, részben a
tisztesség kedvéért, részben azért, hogy el ne illanhasson. A normann
asszonyok rajta voltak, hogy tőlük telhetőleg fölvidítsák vendégüket. Az
erőlködésük azonban kárba veszett. Filippa istenteleneknek tartotta a
szerelmi dalaikat és ledérnek a kecses táncukat. Nem nyult a
nyalánkságokhoz, melyekkel megkínálták és hiába hoztak neki arannyal
himzett selyemköntösöket, ő nem akarta levetni a kámzsáját, sőt azt sem
engedte meg, hogy topánt húzzanak a lábára. Ha pedig ifju Leif
vitézségéről és jó szivéről beszéltek neki, betapasztotta a fülét a
tenyerével, hogy ne halljon semmit.
Napközben a palota márványudvarán volt az asszonytársaság, a selyem
árnyékvető ponyva alatt. A ponyva sárga volt és meleg arany visszfényt
vetett a nők arcára. A ciszterna körül tarkatollu, szúrós szemü madarak
ültek, melyeket távoli országokból hoztak a gályák. Filippa
gyülöletesnek találta ezt a helyet, mivel néhány meztelen márványasszony
állott benne. Ezeket a fehér bálványokat maga Vas Drogo zsákmányolta,
mikor még a görög szigetek közt kalandozott. A normann hölgyek tiszta,
mosolygó szemmel nézték a szobrokat, a nonai leány azonban fülig pirult,
valahányszor a pillantása arra tévedt.
Leif mindennap meglátogatta menyasszonyát. Mindennap más köntöst vett
magára és egyik pompásabb volt, mint a másik, a fáradsága azonban hiába
való volt, mert Filippa rögtön lehúnyta a szemét, amint megismerte
lépteit és nem is nyitotta ki mindaddig, míg Leif el nem ment. Az ifju
mindennap hozott magával ajándékot, hol valami drága ruhát, hol valami
ékszert, amit azután a leány lába elé tett, végül pedig, mivel nem
sikerült Filippát megszólaltatnia, bús mosollyal az ajkán elment megint.
Egyik holdas éjjel hárfajáték és férfihang éneke szólalt meg a nonai
leány ablaka alatt. Filippa megismerte Leif hangját. Olyan édes, gyöngéd
és szenvedélyes dal volt, mintha szerelmes éjjeli madár szólongatná a
párját. Az ablak nyitva volt, az enyhe tengeri szél megdagasztotta a
selyemfüggönyt és magával hozta a hegylejtőn növő borókabokrok fűszeres
illatát. A leány szíve megdobbant félálmában és mohó gyönyörűséggel
hallgatta a dalt. De aztán fölriadt, megrémült a tulajdon
ellágyulásától, kiugrott ágyából, levetette magát a feszület előtt és
hajnalig bűnbánóan imádkozott.
Hedvig, a fiatal normann asszony, aki vele aludt a szobában, nem tudta
mire vélni ezt a dolgot.