Vagy száz esztendővel ezelőtt telepedtek meg itt a normann hajósok. Az
ég tudná, honnan cseppentek ide. A rég elpusztult ősi Antinona romjai
fölé építették az ő új városukat. A nonaiak ma is Antinonának nevezték,
a normannok azonban a maguk nyelvén Napvárosnak.
A partról nézve olyan volt, mint egy nagy lovagvár. A vörös kőbástyák
fölé íves ablaku fehér tornyok és gyöngyszínü kupolák emelkedtek. A
bástyatornyokra aranyzöld folyondár kúszott föl, a felső falakról pedig
virágzó pompában bólongattak a leanderfák. A tenger szele égőszinü
zászlókat lengetett a kapuk fölött, a vakító kék ég méhében fölkavart
csillagrajként keringtek a napvárosi galambok.
A normannok részben istenfélő kalózok voltak, akik százlábu, piros
gályákon kergették a pogány nagyhasu vitorlásait, részben pedig idegen
királyok zsoldjában vitézkedtek. Pelyhesállu ifju kalandoraik lapos
tarisznyával a hátukon mentek világgá, hogy azután sok év multán, ha
kedvezett nekik a hadiszerencse, szolgákkal és paripákkal, mint
nyakláncos, biborpalástos főemberek térjenek haza. Nem egy nagy
hajóskapitány és dúsgazdag condottiere tanyázott odafönn. Ezek azután
palotákat építettek a városban és márványoszlopok árnyékában itták a
rubin- és topázszinü bort, mely a hegyi szőlőkben termett.
Az antinonaiak ugyanannak a keresztény Istennek építenek templomokat,
mint a nonaiak, de azért az ő vallásuk mégis egészen más, mint amazoké.
A templomaik teli vannak az erő és a szépség szimbolumaival,
fegyverekkel és hadi zászlókkal, édesen mosolygó szűz asszonyok, komoly
szép arkangyalok és délceg szent lovagok képmásaival. Isten tiszteletére
fölvirágozzák az oltárokat és selyemlobogók alatt, harsogó zeneszóval
járják be a várost. A férfiak bő harci zsákmányért, a nők pedig szerelmi
boldogságért imádkoznak. Az övék a harcok Istene, aki megjutalmazza a
bátorságot és megátkozza a gyávaságot; az ő Istenük jó atya és azt
akarja, hogy a gyermekei legyenek boldogak.
A napvárosi házak tele vannak tarka szőnyegekkel, fegyverekkel, drága
edényekkel. Az ifjak bársonyban járnak, a nők pedig, az aranyhaju és
fehérfogu, a szilaj tánckedvükről híres antinonai nők, sistergő
selyemben, meztelen vállakkal, fölemelt fejjel sétálnak a terrászokon.
Szüretkor mind hazajönnek a hadigályák és akkor énekszótól és
lantpengéstől hangos a szőlőhegy. A normann suhancok olykor vad
ujjongásukkal és fegyverek zajával verik föl a város csendjét, hogy
könnyítsenek mámoros életkedvükön, melyet a forró napfény öntött
ereikbe.