Filippa, a nonai nagyrektor leánya, sötétes, enyhe őszi hajnalon a
tenger felé ment. Szőrkámzsát viselt törékeny testén és mezitláb járt.
Lassan, vánszorogva ment, az éles kavics sokszorosan megsebezte fehér
lábát. Útjában mormogó hangon imádkozott. Egy cselédasszony és két
fegyveres szolga kisérte.
A nagy dögvész óta fogadalom kötötte a leányt, hogy minden hónapban
elzarándokol a tengerparti Boldogasszony kápolnájához.
Nona egy óra járásnyira esik a tengertől. Az út oda a folyó partján
kanyarog.
Midőn a zarándokok kiértek a keskeny hegyszorosból, a víz zúgása
elcsendesedett és a folyó lagunává szélesedett. A keleti égboltozat már
lilavörös tűzben izzott, a laguna párafüggönye mögött ébredezni kezdett
a vizivad, ami olyan érces hangzavarral járt, mintha egy láthatatlan
város harangjai konganának.
Egyszerre ijedten kalapálni kezdett Filippa szíve. Egy lovasember
bukkant ki a magas nádból. A csótáros nagy csataménjén olyan hatalmas és
idegen volt, mint a mesevilág hírnöke. Három gyalogos is volt vele.
Hosszutagu, pompás ruháju, kevély ifjak, a fegyvereik megcsillantak a
fölkelő nap tüzében.
A lovas fölemelte keztyüs jobbját és hangos szóval mondta:
– Én Leif vagyok, a napvárosi kapitány legkisebbik fia. Én téged, nonai
Filippa, most magammal viszlek apámuram palotájába.
A leány megdermedt a rémülettől. Sem megmoccanni, sem szólni nem tudott.
Annyit látott csak, hogy a nonai szolgák ész nélkül eliramodnak, a
kisérő asszonya pedig térdre roskad és sikoltozni kezd, mintha karóba
húznák. Egyik gyalogos legény fölkapta és nyeregbe adta a habkönnyü
leányt, a lovas magához ölelte és elvágtatott vele.
Ez a Leif, az antinonai normann kapitánynak, Vas Drogonak legkisebbik
fia, még húsz esztendős se volt. Hosszu növésü, széles vállu, inas
legény, mint a normann rablók valamennyien. A haja lenszőke, a nap
szinte fehérre szívta, ami különösen illett barnapiros arcához. A szürke
szeme olyan mosolygós volt, mint a fiatal leányé.
A rabló most megszólalt:
– Félesztendő óta meglestem minden utadat, Filippa. Kétszer jártam
várostokban, hogy tisztességgel a feleségemmé tegyelek, de édesapád
elzáratta előlem palotája kapuját. Drogo apám is lelovagolt Nonába,
harminc csatlós kisérte, de a rektor nem bocsátotta a szine elé. Tegnap
így szólt hozzám Drogo úr: Ha nem adják, hát vedd el!
Filippa mozdulatlanul feküdt a normann kőkemény karjában. A pilláit
erősen lehunyta és buzgón imádkozott magában. Később lopva fölpillantott
és meglátta, hogy a tenger partján lovagolnak. A tenger acélkék volt, az
afrikai szél párhuzamos tajtéksávokat hengergetett tükrén. Messzi künn
sárga normann-vitorlák vonultak.
Ekkor újból megszólalt a rabló és Filippa hirtelen lehunyta a szemét és
megint imádkozni kezdett.
– Nálunk odafönn vannak szép leányok, szebbek, mint nálatok Nonában, –
mondta Leif. – Nekem azonban nem kellenek, nekem te kellesz csak, mert
hasonlítsz a tengerparti Madonnához. Te mindig sápadt vagy és szomoru,
ha sokáig rád néz az ember, megfájdul a szive, épp úgy, mint a
Boldogasszony képe előtt. De fogadom, hogy odafönn Napvárosban ki fog
pirosodni az arcod és megtanulsz mosolyogni.
A legény szíve ekkor oly erősen dobogott, hogy Filippa az ezüstpikkelyes
páncélon keresztül is érezhette.
Most már megszólalt a leány is. Most már tudta, hogy mit kell mondania.
A Madonna megvilágosította elméjét.
– A hatalmadban vagyok, Leif, de esküszöm az igaz Istenre, hogy soha
életemben több szót nem fogsz tőlem hallani. Ez volt az utolsó szavam.
Megint lehunyta a szemét és nem bánta már, akármi lesz is vele. A rabló
azonban föl sem vette ezt a szörnyü beszédet, hanem nevetve mondta:
– Én pedig esküszöm, hogy a csókjaim meg fogják nyitni a szádat,
Filippa!
Meredek lejtőn haladtak fölfelé, zöldelő terrászok és árnyékos
szőlőlugasok között. Előttük, a domb tetején állott Napváros, a reggeli
verőfényben ragyogva, mint a királyi korona.