Nona városában nincsen galamb, sem veréb, csak varju.
A város ott lapul meg, mélyen lenn, az ezeröles, barna tufaszakadás
tövében. A régiek építették oda kénbányák fölé és kapzsiságukban nem
bánták, hogy a hegy elveszi tőlük a napfényt és a levegőt. Nona városát
sohasem éri a napsugár. Olyan fekete, nyirkos és fülledt, mintha mély
pincében állana. Sokemeletü vártornyok, lépcsősen egymás fölé ágaskodó
ciklopsfalak és szédítő mélységü árkok rekesztik el a szorost. A nonaiak
nem harciasak, de van pénzük és azért fülig beásták magukat kőfalak
közé.
A város utcái keskenyek és girbe-görbék, a szűkmellü, hórihorgas
polgárházak teli vannak tapasztva fecskefészek-erkélyekkel. Egy-egy
sikátor hosszu, kongó bolthajtások alatt vezet el, a fekete falívekről
rozsdás láncon iromba vaslámpások függnek alá, távoli zugokban pedig
szentelt mécsesek pislognak. Néhol váratlanul meredek nyergü hídra ér az
ember, a híd alól előrohan a zugó Nona-folyó fekete vize, hogy azután
nyilsebesen, mint az üldözött kigyó, megint belevesse magát valami ásító
bolthajtás torkába.
A nonai mestereknek valami beteges gyönyörüségük telhetik az emberek
ijesztgetésében, erre vall legalább, hogy a házereszekről vízköpő
ördögök, majmok és halálfejek vigyorognak le az utcára, az ajtók fölött
förtelmes kősárkányok bontogatják denevérszárnyukat, az oszlopokra pedig
pikkelyes kigyótestek csavarodnak és varangyok kúsznak.
Az utcai árkádok alól vasrácsos odukba lehet látni, a hol sápadtarcu,
vaksi pince-emberek szorgoskodnak. Az egész város teli van fojtó bőr-,
len- és szurokszaggal, mert a nonaiak ősidőktől fogva híres
mesteremberek.
A nonaiak világhódító ősök sarjadékai, évszázadok óta azonban
elcsenevészedett a testük és a lelkük. Dohos pincéikben a penészgomba és
a babonás félelem rügyezik. A keresztények Istenét imádják, ő nekik
azonban ez a bosszuállás rettenetes istene, aki dögvészt és ellenséget
küld a városokra. Vallásuk a halálfélelem fogvacogtató viziója.
Templomaik teli vannak a szenvedés és a gyász szörnyü képeivel. Ezeknek
ábrázolásában utolérhetetlenek a nonai mesterek.
Isten után a városi tanácsot rettegik leginkább. A tanács a rektori
palota öles kőfalai mögött ül, mint a prédára éhes pók, kémkedésének
láthatatlan szálai pedig behálózzák az egész várost. A tanács azt
akarja, hogy polgárainak élete legyen tiszta, szürke és alázatos, mint a
novemberi nap. A csillogó selyemkelmék és az aranykelyhek, melyek a
nonai műhelyekben készülnek, vásárra kerülnek, de városi polgár nem
használhatja azokat. Nona másnak termi a maga virágait. A férfiaknak
fekete posztóruhát kell viselniök és jaj a polgárnőnek, aki megmutatja
az utcának a haját, vagy a fedetlen vállát. A nonai nők, fiatalok és
aggok, bő apácaköntösben, nagy főkötővel és a körmükig érő ruhaujjal
járnak.
És aki keménynek találja a törvényt, az gondoljon a bakótoronyra, ahol a
világ leggazdagabb kínzóeszköz-gyüjteményét őrzik.
Alkonyatkor a leáldozó nap félórára előbukkan a két hegyfal közül és
odasüt a bástyarétre. A levegő ilyenkor mozdulatlan, minden fűszál és
falevél olyan piros, mintha vérbe mártották volna, a város ablakai pedig
vakító tűzfényben izzanak, mint az óriás drágakövek. A nonai mormoták
most előbújnak oduikból és kivonulnak a bástyák elé.
A fonnyadt arcu öregek, az álmodozó szemü ifjak és a vértelen ajku nők
csendesen tipegnek fel-alá. A kis gyermekek épp úgy vannak öltöztetve,
mint az öregek, az orruk is olyan hosszu és szomoru, a viselkedésük is
olyan higgadt.
Mikor a nap letünik, ifjak és vének elnémulnak, nyugat felé fordulnak és
figyelmesen nézik az ég alján ellobbanó tüzet. A városban megszólalnak
az esti harangok és a mormoták dideregve bukdácsolnak sötét oduik felé.
A szöges kaput becsapják, a hidat fölvonják és a kopár réten úrrá lesz
az éjjeli szél.