készüljön, mert kétszer hét napnak leforgásán indulok minden népemmel.
Kétszer hét napnak leforgásán vegye számba minden a maga lábas és
lábatlan jószágát, csak a föld maradjon itt utánunk s amit a föld
eltakar. Bármerre vezessen a szerencse, ne mondja senki sem, hogy üres
kézzel járó, jött-ment nép a magyar. Úgy legyen!
– Úgy legyen! – zúgták a magyarok s eloszlának szép rendiben. És
vágtatának szerte Etelköz minden részébe kivont kardú hírvivők s búgó
kürtszóval jelezték a fejedelem s a főbbek akaratát.
– Halljad, magyar, halljad! Készülj Attila földjére, készülj! Kétszer
hét nap multán mind talpon legyetek!
Láttátok a hangyabolynak megbojdulását? Igy bojdult meg Etelköz népe.
Összevisszaság, zürzavar, így látod messziről, holott ez
összevisszaságban, e zürzavarban rend van: a hangyaboly minden lakója
egy célt szolgál, egy munkában fárad: más helyre készül, hol nagyobb
biztosságot remél magának s ivadékainak. A szegénynek is ezer gondja,
mert a hasznavehetlen holmi is szivéhez nőtt: mindent akar vinni
magával. Ki tudja, mit talál, ahová jó vagy rossz sorsa vezeti?
Idomtalan nagy szekerek állnak a sátrak előtt s az asszonynép még a
guzsalynyelének is helyet szorít: _más_ ez, mint amit majd az új haza
erdejében vág az ura. És égnek szakadatlan a tüzek, sütik a kovásztalan
kenyeret, mert ki tudja: lesz-e megállapodásuk a hosszú vándorlásban?
Szakadozott ruhanéműnek is nagy a becse, mert itt készült, itt, ezen a
földön, melyhez már hozzá kezdett nőni a szívük. Mely zaklatott volt itt
az életük s mégis hogy rájuk nehezedik a válás bánata! Egy sincs köztük,
kinek szivét ne kötné ide egy sirhalom. S most elhajtja innét messze,
messze a magyar nép kegyetlen végzete, mely nem ismer irgalmat: hajtja,
folyton hajtja egyik tartományból a másikba: vajjon hol lesz megállásuk?
Borongva jár a fejedelem a népe közt. Mint ahogy a haldoklónak egy rövid
percenetben átvillan lelkén egész élete, úgy villan át az ő lelkén is a
magyar nép sok százados multja, tenger küzdelme, sanyargása,
viszontagsága – haj, lesz-e vége ennek? És ránehezül lelkére a
felelősség súlyos terhe. Ő reá tapad minden szem. Ő benne bizakodik
minden szív. Az ő redőkbe borult homlokát lesik: vajjon mi rejtőzhetik a
redők alatt? Jaj, ha tovább üldözi a balszerencse ezt a népet! Ha
pusztulásba vezeti!
És végig villan lelkén saját élete s megállapodván az alig múlt napok
rettenetes emléke mellett, szíve elfacsarodik. Egy egész világot hagy ő
itt abban a sírban, melyben Levente alszik. Levente! Levente! Ez a
nagyratörő, nagyratermett fiú, apai szívének büszkesége, legfőbb
reménysége. Ő már megmutatta az oroszlánkörmöket. Tarkacs és Jelekh
nevendék gyermekek. Már forgatják a kardot, de gyengék még a
hadakozásra. S ha majd ők is hadba szállnak, nem sepri-e el a harci
fergeteg, mielőtt nevüket beírhatják a történetnek könyvébe? És a kicsi
Jutócs? Aki még csak most mondogatja: anyó, apó. Akinek még csak egy
fájdalma volt: mikor leszakadt az édes anya emlőjéről. Aki nem tudja
még: mi az, elhagyni a földet, ahol születtünk.
De ím egyszerre felderül a borongó arc. Állván a sátor előtt, látja
közeledni Tarkacsot és Jelekhet, versenyt vágtatnak a széllel, arcuk
lángban ég: a diadalmas öröm lángja ez. Nyomukban dali leventék
száguldanak. Tűzben ég arcuk ezeknek is.
– Apám! apám! – kiáltja egyszerre a két fiú. S egyszerre beszélik
lihegve a mai nap nagy eseményét, mint ejtették el az első igazi vadat:
rettentő agyarú vadkant, még pedig kettőt. Tarkacs az egyiket, Jelekh a
másikat.
– Célba vettem, surrant a nyílvessző, egyenest a szügyibe, – mondja
Tarkacs.
– Én is célba vettem s az én nyilam is egyenest a szügyibe surrant, –
mondja Jelekh.
– Mástól halljam, – szól a fejedelem. – Hogy történt, Bekő?
A kabar Bekő, kinek arcát össze-vissza szántották Bolgárországban,
előlép s mondja:
– Nem tódítom, nagy fejedelem, egyszerre került lövésre két vadkan, az
egyik Tarkacsnak, a másik Jelekhnek szaladott. Egyszerre surrant a
nyílvessző, egyszerre torpant meg mind a két vad. Visszatántorodtak, de
csak egy percentésre, osztég megrázkódtak s neki az egyik Tarkacsnak, a
másik Jelekhnek. Egy hajításnyira voltunk tőlük s mondom az embereknek:
térüljünk, forduljunk a legénykék felé, mert mindjárt szörnyű halálnak
halálával hal meg mind a kettő. Hát mire oda térültünk-fordultunk,
halljuk, hogy puff! nagyot döndül a föld. Egy percentésben döndült a
földre mind a két vad – egy-egy dárdaütésre mind a kettő. Ez így volt!
– Ez így! – hagyták helyben mindannyian.
Akkor aztán a két fiú az apja mellé sompolygott, megfogták a kezét,
felnéztek, olyan szépen néztek fel a szemébe s mondták:
– Úgy-e, most már mi is szállhatunk hadba, édes apám uram? Ugy-e, ezután
csak az egyik szeme könyvedzik, a másik majd mosolyog?
Árpád a fiúk fejére tette kezét s megindultan rebegte:
– Ezután csak az egyik szemem könyvedzik. A másik mosolyog. Édes
csemetéim!
Né, hogy felvidult az a szép szomorú arc! Levente meghalt s ím egyszerre
két fia lép az ő nyomába. Hová tűnt arcáról a borongó felleg?
– Jer, Özséb, jer! Jőjjön édes apám uram! Ihol az én két szép dali fiam,
kedvemnek megujítói, nevemnek, házamnak fentartói! Jer, Özséb, jer,
hullasd egyszer az örömnek könnyeit is!
Állottak egy helyben a daliák, a marcona képű vitézek s no lám, ki hitte
volna, köhintgetnek, törülgetik a szemüket s egyszerre csak szégyenkezve
elódalognak. Hogy velük ez megeshetett. Hogy az ő szemükből ki tudott
csorranni egy könnycsepp!
– Áldott legyen az Úr, ki megvigasztalta az én uramnak szívét! – rebegte
Özséb.
Az ő szíve sebektől vérzett s ím nem gondol az ő sebjeivel. Csak az ő
urának, az ő nagy urának szíve megvigasztalódott! És keblére ölelte a
szívéről szakadtakat s hullottak könnyei, mint a záporeső. Az örömnek s
a bánatnak könnyei. Nem, nem, az anyai szív nem tud felejteni, soha,
soha!
Az agg Álmos nyugtalanul tipeg, nem találja helyét. Az ő lelkét már csak
egy gondolat foglalkoztatja: vajjon meglátja-e Attila földjét. Csak egy
tekintetet vethessen a földre s örömmel száll koporsajába.
– Még kétszer két nappal s kétszer két éjszaka, úgy-e? S akkor indulunk,
úgy-e, fiam?
– Igen, apám uram, igen.
Minden nap s minden éjszaka egy esztendő az öreg ember lelkének. Hiszen
az ő napjai már megvannak számlálva. Ő már látja a Halál angyalának
szárnyalását, hallja éjjelenként, amint erős szárnycsapásokkal
végigzugat a levegőégben. De ímé, kegyelmes, irgalmas hozzá a magyarok
Istene: felvirrad az az utolsó reggel is s úgy érzi, mintha tovább
lebbent volna a Halál angyala. Még vár, várakozik, míg megpillantja
Attila földjét. S mely csudát művelt a nagy Láthatatlan, a minden földi
fejedelmeknél nagyobb, hatalmasabb! Az elaggott testbe fiatalos erő
száll s hiába rak puha ülést dagadó selyem vánkosokból Özséb a maga
szekerére, maga mellé, nem lehet ráerőltetni az agg embert: elévezetteti
fehér paripáját, alig kell rásegíteni s délcegen üli meg, mint egykor
régen, Lebediában! Két büszke cser: ez Álmos és Árpád. Mellettük két
sudár fiatal fa: erő, élet, elevenség mind a kettő. Gyönyörűséggel pihen
meg a magyarok szeme a felséges képen. Nagy, erős bizakodás szállja meg
a sziveket: nincs-e jövendője, nagy fényes jövendője annak a népnek,
melynek az aggja is fiatal?
Vélnéd, megmozdult az egész föld, a végtelen pusztaság, amint indulásra
jelt adnak a kürtösök. Elől a lovas vitézek zöme: élén a fejedelem,
Álmos, Tarkacs és Jelekh. S két oldalt két vezér, Ond és Kund s ezek
fiai: Botond és Kusid. Húszezer lovas megy a vándor nép élén, azt
követik a fejedelem s a vezérek szekerei hosszú sorban s ezek körül
válogatott vitézek: még a szélnek sem szabad odaférni, hol a
fejedelemasszony s kicsi fia vagyon. Lovas- és gyalogvitézek körítik,
kisérik a végtelen hosszú sorokban baktató szekereket, a rengeteg
gulyákat, méneseket. Az aggok, a gyermekek, szekereken, az erőse, a
fiatalja, férfi vagy asszony, gyalogszerrel. Egyik-másik asszony karján
viszi csecsemőjét, csicsisgatja, babusgatja: ne sírj, ne sirj, babuska,
viszlek, viszlek, messze földre, szép országba.
Megmérhetetlen pusztaságokon, rengeteg erdőkön keresztül húzódik a
vándor nép, meg-megállva, pihenőket tartva: nincs ellenség, aki
feltartóztassa. Itt hozzá verődnek, ott menekülnek előle a zagyva nyelvű
népek. Ki jó, ki rossz kedviből. Áradat ez, mely ragad magával mindent,
mi eléje kerül: embert, állatot. Szerencsés, ki önként szegődik hozzá:
sohasem volt ilyen jó dolga, holott ha fegyvert fogna ellene, szolga
sorba jut. Napi járó földeken rettentő hírek szárnyalnak a vándor nép
előtt, de aki nem mozdul s félve-remélve bevárja, csakhamar látja: nem
vad nép ez. Nyíltszívű, becsületes, jólelkű, adakozó, a falatját is
megosztja a soha nem látott idegennel, kinek szavát sem érti. – Nesze,
egyél te is, ne éhezzél, mint – otthon!
Hiszen ez jó kedvű nép!
Így szaporodik, növekedik a hömpölygő népáradat s nehány ezerrel
megsokasodva ér égnek meredő, messze elnyúló, sűrű erdős hegyláncnak
aljába. Az Attila földjén járt magyarok szíve hangosan dobog.
Botond, Kusid s a többiek egyszerre törnek ki eget-földet rázó
kiáltásba:
– Haj, magyar, haj! Túl! Túl! A hegyen túl!
Ember, állat fáradt, alig vánszorog olyik s im senki sem gondol
pihenőre.
– Előre, baltások! – kiált Botond.
Árpád kardja nagy ívet hasít a levegőben, s a fáradt nép új erőre kap.
Mind egyszerre szeretné megszállani, megmászni a hegyláncot, egy
pillanatra szinte megbomlik a rend, de köröskörül kivont kardú daliák
medrébe szorítják a kicsapni készülő áradatot: tömött sorokban, szép
rendben vágnak neki a nyiladozó hegyszorosnak. Ám így esztendeig is
eltartana, míg átvergődik a félmilliónyi nép: széles, nagy utakat vágnak
a baltások a szoros mentén. És a föld megreng belé, amint százával
döndülnek le az óriás cserfák, a sudár fenyők. Nyílik, szakadozik az
erdő, fel-felzendül a «haj, magyar, haj!» kiáltás, visszaveri a
rengeteg, száll a letarolt hegyen, fel a magasba, át – Attila földjére.
Szekerek rekednek el az úttalan utakon, a heverő tönkökben, de ott
vannak körülöttük erős vállú, izmos karú férfiak, átemelik a göbbenőkön,
a tönkökön, éleseket csendülnek a szíjjostorok, zúg-búg az erdő az
össze-vissza lármától: hi, hó! elé Szilaj, Darú, Vidám, Rendes! Fogjad,
emeld, taszítsd, billentsd, no még egyet – előre!
Hajnalpirkadáskor vágott neki a vándor nép eleje a hegynek s nap
leszállta lett, mire a hegy tulsó oldalán belejtett: Árpád rálépett
Attila földjére!
A nap épen visszavetette sugarát a nyugati hegyek felől: megaranyozva a
kedves tájat, mely a vereckei szorosból kilépő magyarok elé a Latorca és
Ung vize közén terült. Szelíd hajlású hegyek, szűken induló s szép
lassan kiterülő völgyek, s messze, messze, homályos körvonala a kezdődő
végtelen rónaságnak: ez volt a kép, melyre honszerző Árpád tekintete
esett. A völgyeken át csendesen folyó vizek, gyorsan szaladó patakok
kigyózva ragyogtak a lemenő nap sugaraiban. Árpád sokáig szótlanul,
elbűvölve nézte a bájos képet. Merő ellentéte volt a rengeteg, a
félelmes, rejtelmes erdőnek, mely beszegte ezt a gyönyörű tartományt.
Keleten, északon, nyugaton, ameddig éles szeme ellátott, végtelen
láncolatát látta az erdős hegyeknek, melyeket Istennek bölcsessége
védőfalnak állított ide, segedelmére a maréknyi magyarnak. Az agg Álmos
leszállott lováról, könnybe lábadt szemmel borult a földre s megcsókolá.
Követte példáját Árpád s mindazok, kik körülötte valának. Azonközben
omlott a nép a szorosból s a szoros mentén letarolt meredek hegyek
oldalán is sűrű rajokban ereszkedett le a honszerző magyar. Óriási
máglyák gyúltak föl az Erdős Kárpát mind a két oldalán, lent a hegy
aljában, hová napvilág ért a vándor nép eleje – s a lobogó máglyák
világa mellett húzódott Árpád népe s terült el lassan a völgyben. Mire a
nap újra felragyogott a keleti ég alján, a sátrak ezrei hirdették, hogy
Árpád népe Attila földjén megjelent. Kusid boldogan járt-kelt a sátrak
között s egy volt a kérdése szakadatlan: láttatok ehhez hasonlatos szép
földet valaha? A folyók s patakok mentén elterülő rétek búja füvén
ragyogott, csillogott a harmat a felkelő nap fényében s mintha olvadott
ezüst kanyargott volna, ameddig a szem ellátott, a folyók s patakokban.
[Illustration]
[Illustration: Fehér lovat áldoznak a magyarok Istenének.]
– Úgy-e, szép föld, úgy-e, szép?
– Szép, szép, gyönyörűséges tartomány! – volt az áradozó felelet
mindenfelől.
Szelíd hajlású domb tetején már rakják a máglyát, melynek lobogó tüzén
fehér lovat áldoznak a magyarok Istenének. Aki, úgy tetszik, megelégelte
népének vándorlását, elvezette Attila földjére, mely örökös hazája
lészen a magyarnak. Áttellenben, magasabb domb tetején teljes pompájában
emelkedett Árpád sátra, turulos zászlaján gyönyörködve pihent meg a nap.
S mintegy földre szállott Isten állott Árpád sátra előtt, körülötte háza
népe. Ameddig szeme elátott, a sátrak tengersokasága borítá a völgyet.
Ímé, megszállotta népe Attila földjének egy részecskéjét s még vér sem
áztatá. Itt-ott egy rozoga, leveles ág fedte kaliba jelezte, hogy e
tájon szórványosan nép lakik. Nehányat összefogdosnak a magyarok. Csupa
elcsigázott, tengődő emberek, nyilvánvalóan szolganépek, kik másért
hullajtják véres verejtéküket. Árpád elé vezetik a sovány, aszott testű
férfiakat, a ráncos képű, korán vénült fehérnépeket, a csenevész
gyermekeket.
– Ki népei vagytok? – kérdi a fejedelem.
– Zalán fejedelemé, – válaszolnak szomorúan, csüggedten.
– Most te leszel az urunk? – kérdi reménykedve egy öreg ember.
– Én leszek, jó emberek, – mondja Árpád s szánakozva néz végig a
kiéhezett arcokon. Én nem sanyargatlak, ha hűséggel lesztek hozzám.
– Akkor Isten vezérelt ide, fohászkodik fel az öreg ember. – Oh, mert
nagy a mi nyomorúságunk uram. Hiába hullatjuk véres verejtékünket,
mindent elszednek tőlünk Zalán katonái. Mások voltunk mink, míg a nagy
Szvatopluk karja védett. De ő meghalt. Fiai versengenek, pusztítják
egymás népét, mi meg itt prédája lettünk Zalánnak.
– Az én népeim vagytok ez órától fogvást, megvéd az én karom, ne
csüggedjetek.
Földre borultak Árpád előtt a szegény emberek s aki hozzá jutott,
csókolta ruhája szegélyét.
Keljetek fel, intett Árpád. Eredjetek s hirdessétek testvéreiteknek,
hogy eljött Árpád, Attila ivadéka, visszaszerezni ősének földjét. Aki
fegyverbiró, fogjon fegyvert, tartson velem. Aki járt-kelt ember e
földön, szegődjék hozzánk s mutassa az utat nekünk. Én mondom nektek,
Árpád, a magyarok fejedelme, hogy testvérül fogadlak, s vége lészen a ti
sanyarúságotoknak!
Közben kigyúlt a máglya tüze, szállott a füst, csapkodott, lobogott a
láng s két keménykarú dalia ugyancsak megküzdött a toporzékoló, ágaskodó
fehér ménnel, a mint a máglya felé vezették. De ím egyszerre fájdalmasan
nyerít fel a mén, piros vére vastag sugárban csap ki szügyéből, lezuhan
a máglya tövében. Egy öreg táltos szúrta szügybe a mént s körötte
állottak társai, kik felhasíták a nemes állat hasát, nagy gondosan
megvizsgálták beleit – aztán egyszerre csak ott hevert az izzó
zsarátnokon, a lobogó lángok leperzselték selyem szőrét – néhány
pillanat, s csak csontjai fehérlettek ki a lobogó lángok vakító piros
fényéből.
– Halljad, magyar, halljad, – zendült meg az öreg táltos messzedörgő
hangja, – ne csüggedj, veled lesz a magyarok Istene. Vérednek hullásával
bár, visszaszerzed Attila földjét, letiprod minden ellenségedet s a
magyaré marad e föld időtlen-időkig!
Sok ezer kard villan a levegő égbe, s megzendül ég és föld a magyarok
örvendező kiáltásaitól. Harcban edzett férfiak szeme könnybe lábbad,
egymás keblére borulva sírnak. Ami harag, virrongás volt eddig
egyik-másik között, vége szakad a nagy, a szertelen nagy örömben.
Halálos ellenségek örök testvérséget fogadnak. Nagyot, kicsinyt, főbb
rendűt, alsóbb rendűt, urat, szolgát eggyé forraszt a nagy cél: Attila
földjének megszerzése. Békésen, szép szerint, ha lehet, vérrel,
halállal, ha másként nem lehet.
Még csak megpillantották Attila földjét, még nem tudják, mi tenger vér
folyhat el, míg övék lesz a három halom és négy folyó hazája s íme tele
a szivük, csordultig tele. Hiába rendelt Árpád negyven napos pihenőt,
egy-egy csapat éjnek éjszakáján lopva elkalandoz, bejárnak nagy darab
földeket, itt-ott összetalálkoznak Zalánnak kémlelődésre küldött
csapatjaival a felső Tisza és a Sajó vidékén s hogy hiába ne jártak
légyen, bolgár foglyokkal térnek vissza. Mire a negyven nap letelik, sok
bolgár vitéz harap a fűbe, de még több szegődik a magyarhoz, önként, jó
kedvéből, merthogy száll a híre: Árpád fejedelem jósága megmérhetetlen.
De hajh, mi történt! Az Árpád arcát még sohasem látta ily komornak népe,
mint most az öröm e napjaiban. Száll a hír sátorról sátorra: halálos
ágyán fekszik Álmos, azért oly szomorú a fejedelem. Szájról-szájra
adják, mint vigasztalja fiát Álmos: – Mért vagy szomorú, fiam? Lásd, én
örömmel szállok az én koporsómba. Láttam, csókoltam Attila földjét.
Ezért imádkoztam a magyarok Istenéhez: áldott legyen neve, imádságomat
meghallgatá. Ne sírj, Özséb. Tarkacs, Jelekh, ne lássam könnyeteket.
Örüljön, örvendezzen a szívetek.
És száll a hír sátorról sátorra, hogy Álmos kiviteté magát halálos ágyán
Isten szabad ege alá, a sátor elé. S hogy száll a hír, gyűlnek,
gyülekeznek mindenfelől a magyarok, rengeteg nép lepi el a fejedelmi
sátor táját. Látván látják, amint felemelkedik Álmos s révedezve tekint
le a völgybe. Lassan, nehezen felemeli karját: áldásra emeli. Megáldja a
földet, megáldja a népet.
Árpád és Özséb átölelve tartják a haldokló vezért.
– Áldjon meg minket, édes apám uram.
Erőtlen keze ráhanyatlik Árpád és Özséb fejére. És mondja lassan, alig
hallhatóan:
– Temessetek oda, hol először áldozánk e földön. Csak lovamat s
fegyvereimet temessétek mellém. Embert ne. Nem apasztom a te népedet. Ne
szolgáljon senki engem a másvilágon. Csak legyen a magyaré ez a föld.
Időtlen-időkig…
Átszellemült arca ég felé fordult. Mosolyogva hívta, szólította: jere,
jere, szárnyas Halál, jere. Várlak.
Álmos utolsót lehelt.
– Meghalt, morajlott végig a sokaságon.
Özséb fehér lepelt terített reá.
Csak a szemekből serkedező könnyek mutatták a gyászt, hangos sírás nem
zavarta a nagy némaságot: a legnagyobb gyászt.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Megásva a sír: az első sír, mióta a magyar Attila földjére lépett. Ím,
már eresztik le a mély gödörbe Álmos vezér hármas koporsaját: meg van
szentelve a föld, Attila földje. Már ott fekszik mellette hű paripája.
Ott a kard, a dárda, a nyíl.
– S hát szolgái nem lesznek a másvilágon Álmos vezérnek? – zúg végig egy
kiáltás a gyászoló gyülekezeten.
S ím e pillanatban két öreg magyar törtet át a sokaságon. Álmos hű
cselédje mind a kettő. Együtt növekedtek. Együtt játszottak a porban. Ők
vitték Álmos után, ha hadba szállott, súlyos fegyvereit. Nézzetek ide! A
két öreg ember megáll a sír szélén, kardjába ereszkedik, s egyszerre
zuhan két holttest a sírba.
Pihenj békében, Álmos vezér! Halálod nem apasztotta a te népedet. Akik
itt fekszenek melletted, megértek a halálra. Gyenge karjuk nem birta
volna már a fegyvert. De téged szolgálnak tovább hűséggel a másvilágon.
Pihenj békében, Álmos vezér!
[Illustration]
[Illustration]
AZ ALPÁRI SÍKON.
A negyven nap leteltével Árpád rendbeszedte hadinépét. Nem vaktában
indult visszaszerezni Attila földjét. Nem tévesztette meg az északi
tájakon talált népek gyér volta. Tudta, hogy a Duna-Tisza közén s utána
túl a Dunán minden talpalatnyi földet karddal kell megszereznie. A Tisza
s az erdélyi hegyek közé eső területen ellentállásra alig talált. A Duna
s Tisza közén volt Zalán hadának zöme. Itt, amint huzódott népével a
Tisza s Erdély közén, egy-egy földvár állotta útját, jelezve, hogy még
itt bolgár az úr, de már erősen megfogyott erővel. A harcszomjas
magyarok békételenkedve huzódtak végig a gyér népességű pusztákon, s a
bihari meg a csanádi földvárak védői, Zalán katonái, futva menekültek át
a Tiszán, hírül adni Zalánnak a népáradatot, mely nőttön-nőtt az önként
meghódolt vagy elfogott bolgár és szláv népekkel.
– Itt nem lehet vereködni, ját, – morrogott Botond.
– Annak is mink vagyunk az oka, – csitította Kusid.
– Nem értem a szavadat, ját.
– Ha mi «körül nem nézünk» Bolgárországban s ha Simeon császár népét meg
nem tizedeljük Etelközben, csak látnád, mint omlanék erre a bolgár az
alsó Duna felől. No, de ne búsúlj, ját, van még bolgár elég a Duna s
Tisza közt. Vereködhetsz.
– Vereködök is.
Húszezer lovas a vándor nép élén, húszezernyi körötte, mögötte védőnek,
így húzódott nagyszerű hadi rendben a magyarság, itt-ott a főbb helyeken
el-elhagyva egy-egy csapatot őrizőnek. S mikoron pedig értek a Tisza
partjára, átellenben Szeged tájékával, hol hajdan Attilának fatornyos
palotája állott – elrendelé Árpád, hogy a magyar sereg felerésze
maradjon itt, s felerészével átkelt a Tiszán. Egy nagy darab övé volt
már Attila földjéből. Alig kellett kihúzni a kardot érette.
– A kezdet kezdete ez, – mondotta Árpád vezéreinek. – Míg Zalán és
Szvatopluk fiainak hatalmát meg nem törjük, nem lesz állandó hazánk.
Halljátok, magyarok?
Hej de más világot találtak, amint átkeltek a Tiszán! Hatalmas földvár
állotta útját a magyar seregnek, alig indultak el a Tisza mentén,
felfelé. A csongrádi földvár volt ez. S a földvár környékén, messze
vidéken rajzottak a bolgár hadak. Mint valami nehéz fekete felleg
huzódott tovább, csalva, csalogatva Árpád hadát a bolgárok hada, mintha
védetlen akarná hagyni a csongrádi földvárat. De Árpád ismerte a
bolgárok hadi fogását. Egy volt az a magyaréval. Lassan, óvatosan
huzódott utánuk, egy-egy csapatot előre küldött, az össze-összecsapott a
bolgárok szélső csapataival, aztán nagy hirtelen visszaszáguldott a
sereg zöméhez. Napokig kerülgették egymást, egyszer aztán, mikor
koromsötét éjszaka borult a síkságra, mint a fergeteg, úgy szakadt a
földvárra a magyar sereg – mire felkelt a nap: a várat s környékét
halomra hullott bolgár vitézek teste födte.
– Előre! – kiáltott Árpád.
– Előre! – zúgták tovább Ond, Kund, Tas, Botond és Kusid.
– Haj, magyar, haj!
A végtelennek látszó síkság peremén sűrű fekete fellegként, csatarendben
állott Zalán serege. Ő maga áll serege élén. Tudja, hogy ez a nap a nagy
leszámolás napja. Simeon vére ő: nem bujik el a leszámolás elől. Hiába
kérik Árpádot is vezérei, hada élén villogtatja kardját, két oldalán két
dali fia: Tarkacs és Jelekh. A hadtest jobb és balszárnyán Botond és
Kusid. Mind előbbre-előbbre huzódik a sereg két szárnya, aztán mintha
összebeszéltek volna a játok, hirtelen egybefonódik a jobb és balszárny,
eleibe vágva a had derekának.
Amíg lehet, nem engedik, hogy a fejedelem kockára tegye drága életét. Mi
lesz a magyarokból, ha Árpád vérétől piroslik a föld, mielőtt még a
magyaré lenne?
– Haj, magyar, haj! – zúg Botond kiáltása s a következő pillanatban
összecsap a két fekete fergeteg, egybegomolyodik a magyar s a bolgár
sereg.
Árpád Zalánt keresi, de a szörnyű forgatag elzárja előle. Hiába akarja
önkezével torolni meg Levente halálát, im már szemben áll: Botond és
Zalán. Haj, hány bolgár vitéz, a sereg virága, hullott le a porba Zalán
oldala mellől, míg szembe kerülnek!
– Botond a nevem! – kiáltja a küzsdég magyar s abban a pillanatban
rettentőt suhint bárdja s halálos nyerítéssel rogy a földre Zalán
paripája.
– Ülj más lóra! Nem öllek meg így, – mondja Botond s már nyeregbe is
pattan Zalán és újra kezdődik a rettenetes viadal.
– Kardra, Botond, kardra! – kiált Zalán. – Fejedelemmel verekszel.
– Tudom, – mondja Botond s kettéhasad Zalán vértje a küzsdég magyar
kardjának egy suhintására.
– Minden jó kölcsönbe jár, – adja vissza szóval s tettel a vágást Zalán
s reccsenve esik szét Botond vértje is.
– Igy jó! – kiált Botond s nyilsebes szúrással markolatig döfi kardját
Zalán mellébe. – Leventéért! – ordít Botond.
Mire Árpád utat vág magának, Zalán holtan fekszik lova mellett.
– Vigyétek félre, – parancsolja Árpád. – Fejedelem volt, vitéz volt,
lovak patkója ne gázoljon rajta.