amerre lát. Most hogy vezére halálát látja, még nagyobb dühvel osztja a
halált.
– Fejedelmünkért fejedelmet! – zúg át a bolgárok hadán, s a nap megáll
csudálni a rettentő vérontást, minő századok óta nem volt a Duna s Tisza
közén.
– Haj, magyar, haj!
– Haj, bolgár, haj!
– Haj, Tarkacs, haj!
– Haj, Jelekh, haj!
Össze-visszazúg, búg a csatakiáltás, felbomlott a hadirend mind a két
részen, csak Árpád mellett áll szorosan vagy száz dalia, mint a
sziklafal, a többi rendetlenül, összegabalyodva vívja a szörnyű tusát,
ember ember ellen.
Haj de hová lett, merre tünt Tarkacs és Jelekh! Mintha föld nyelte volna
el, eltüntek Árpád oldala mellől, míg apjuk egy pillantásra megállt
Zalán holtteste mellett. Mintha keselyüsas éles körme vágna Árpád
szívébe, feljajdul a nagy fejedelem. Nem, nem a fejedelem, az apa.
– Előre! Előre! Utánuk!
Eszenélkül száguld, tör előre, kegyetlenül osztva a halált a száz dalia,
de hajh, nem látják Tarkacsot és Jelekhet sehol. Ifjú szivüket elragadta
a harci vágy s mint a madárfióka, mely időelőtt próbálja a repülést,
szárnyaszegetten hullott porba mindakettő. Piros vérük hullásával
szentelték meg Attila földjét. Mintha isteni sugallat küldötte volna a
halált: halljatok meg, piros véretek öntözze meg a földet, hogy apátok
népe jobban megfoganjon.
Mire a nap lehanyatlott az ég alján, sok ezer magyar s bolgár vitéz
holtteste borítá az alpári síkot. A bolgár had tönkre volt verve, ki
halott, ki fogoly, csak egy kis töredéke menekült el a magyarok kardja
elől, hírt vinni Bolgárországba: vége a bolgár uralomnak Duna s Tisza
mentén, vége! Árpád lett itt az úr.
Árpád az úr. Övé a diadal. Övé a Duna s Tisza köze s szíve majd
megszakad a nagy diadalban. Ím, alig temette el Leventét, temetnie kell
újra. Diadalmenet helyett gyászmenet. Némán, lesütött fővel halad a
rendbeszedett had Tarkacs és Jelekh holtteste után. Viszik ama táj felé,
hol egykoron Attila székelt. Ott van már Árpád sátora. Ott várja Özséb
remegő szívvel urának s fiainak érkezését. Már szaladgáló fiú Jutócs, a
legkisebbik. Van neki kicsi nyilacskája, kardocskája. Alig látszik ki a
földből s nincs más játéka: kard és nyil. Oda-oda szalad anyjához,
százszor, ezerszer kérdezi: mikor jő apó? Hát Tarkacs? Jelekh? Mit
hoznak neki? Arany kardot? Ezüst nyilat? Gyémánt forgót? Úgy-i bár?
De hajh! egyszerre csak felkapja kicsi fiát Özséb, hevesen keblére
szorítja, zokogásban vonaglik a teste. A gyermek rémülten igyekszik
szabadulni anyja karjai közül. De az már szalad esze nélkül a szomorú
menet elé. Még nem látja, de anyai szíve érzi már, hogy két holttestet
hoznak a komor arcú vitézek: az ő fiai holttestét.
– Isten, Isten, de versz! Jaj, miért versz! – sír fel Özséb s jajszava
felhat az égig.
Árpád minden erejét összeszedi, hogy ne lássa népe gyengének. Némán
öleli meg Özsébet, hosszan tartja keblén s elcsukló hangon rebegi:
– Isten adta, Isten elvette. Ne sírj, Özséb. Még van egy fiunk…
De Özséb ruháját, haját tépve esik a két holttest mellé. Könnyes szemmel
állnak körül a vitézek.
– Kelj fel, fiam, kelj fel, édös szép virágom, – szólítja egyenkint. –
Az anyátok szólít. Az édös anyátok. Óh, jaj, nem halljátok. Szívemről
szakadott édös szép fiaim, gyönyörűségeim, óh, jaj, ébredjetek! Nem
értik szavamat. Nem hallják jajomat. Nem látják könnyemet. Ébressze
kigyelmed! Szép zengésű szavát talán meghallanák.
Árpád szép gyöngén megfogja Özsébet, felemeli fiai mellől.
– Ne ébreszd hiába, nem ébrednek ők fel.
– Jaj nekem, anyának, legbúsabb anyának! – jajong szegény Özséb. – Mire
szültem őket nagy-nagy fájdalommal! Mire neveltem fel szivemnek vérivel!
Átöleli Árpád két erős karjával, ölébe fekteti s úgy viszi sátrába az
örjöngő asszonyt. Aztán sötét éjszaka borul a pusztára. Sötét éjszakával
halálos csönd. Gyászban a magyarság. Nem tud örülni a nagy diadalnak. A
fejedelem álmatlan virrasztja át a bús éjszakát. Ő nem engedheti át
magát a bánatnak. Őt Isten küldötte s vezérelte ide, hogy állandó hazát
szerezzen népének. Az ő lelkét, az ő elméjét nem foglalhatja el egyéb
gondolat. Szeme fiainak holttestére tapad, de lelke egyebütt jár.
Látja, világosan látja, hogy még nincs befejezve a nagy mű. Csak a
közepén van.
Duna- s Tiszamente adhat kenyeret népének, legelőt s vizet a barmoknak,
– de nem ad állandó hazát.
Folyó nem lehet egy ország határa.
Tovább! Tovább! Túl a Dunán! A hegyek felé.
Még meg kell vívnia a nagy Szvatopluk fiaival is. Míg Pannonia földje
nem lesz az övé, fele munkát végzett.
Haditerveket szőtt egész éjszakán.
Gondokba merülten találta a felkelő nap. S göndör gesztenyeszín hajában
sűrű fehér szálak csillogtak a felkelő nap fényében. Egy éjszaka tíz
esztendőt öregedett…
– Nincs sok időm hátra, – mondotta magában a fejedelem. – Sietnem kell.
Ell kell végeznem, mire a magyarok istenétől elhivattatám…
[Illustration]
[Illustration]
A FEHÉR LÓ.
Az alpári csata megfogyasztotta Árpád hadát, de minden elesett magyarra
jutott két bolgár fogoly s valóképpen Árpád népe ismét növekedett. Túl a
Tiszán s Duna és Tisza közén, a mi népet talált, bolgárt és szlávot, ki
önként, ki félelemből Árpád népéhez szegődött. Egy-két hónap ahogy
eltelt, az itt talált népek örömmel nyugodtak meg a cserében: a zsarnok,
a kegyetlen Zalán helyett egy nagy, nemeslelkű fejedelem fogadta védő
szárnyai alá. Árpád örült a növekedésnek, mert a szláv népek
foglalkoztak szántás-vetéssel, ha kezdetleges módon is (otromba
tönkökkel, melyekbe nagy faszeg volt verve, hasogatták fel a
homokföldet), míg a magyarok a folytonos hadakozásban elszoktak a
földmíveléstől: hadakozás és pásztorkodás, ez volt a magyar nép
foglalkozása. A szlávok már ekkor keresztények voltak, de Árpád és népe
nem törődött a vallásukkal, nem háborgatta hitükben s ezzel még
szorosabbra fűzte magához a magyar a szlávot és bolgárt. A magyarnak ma
is tündöklő erénye: a türelmesség más népek nyelve, szokásai, hite
iránt, nagy hasznára vált a honfoglaló magyarnak. Hozzáédesedett
lassankint az itt talált népség, mert a magyar urak nem bántak durván,
lelketlenül a hatalmukba került föld népeivel, mintahogy bántak e föld
eddigi urai.
Árpád egy heti pihenő után végigvezette seregét a Duna-Tisza közén,
megállapodott a Duna könyökénél, Etelvárosa mellett, a mai Óbuda táján,
családját, cselédjeit, népe egy részét elszállásolta a Csepel-szigeten –
itt nem félthette hirtelen megtámadástól őket. Köröskörülfogta a
gyönyörű szigetet a Duna. Itt érte Árpádot, minekelőtte hadba indult, a
nagy gyászra a nagy öröm: Isten megajándékozta az ötödik fiuval, kinek
Zsolt lett a neve. Hej, de nagy volt a magyar nép öröme! Nem vesz ki
Árpád nemzetsége, nem! Attila földjén született, meg is gyökeredzik
ebben a földben! – mondták az öreg magyarok. Mert Jutócs, a kicsi Jutócs
nem indult kedvük szerint. Hiába óvták, védték széltől, naptól,
sanyarúságtól, a hosszú vándorlás megviselte a gyermeket. A lelke, a
szíve Árpádé volt, a teste csenevész.
– Isten küldötte e gyermeket az én szívem felvidítására, az én lelkem
edzésére, – mondotta Árpád szertelen örömmel. Eddig meg-megszállotta
lelkét a csüggetegség, most újra erősnek, ifjúnak érezte magát.
Erősebbnek, ifjabbnak mint valaha.
Árpád újult erővel készült bevégezni a nagy művet. Kedvező híreket
kapott északnyugat felől. A nagy Szvatopluk fiai, Moimir és Szvatopluk
hadban állanak apjuk örökéért. És hozták a hírt, hogy Moimir követséget
küld hozzá: segítséget kérni Szvatopluk ellen.
– Adok, – mondotta Árpád, – ha megelégszik Morvaországgal. Ám az apjuk
megszállotta Attila földjének is egy részét. Innen takarodnia kell mind
a kettőnek.
Jött is a követség Moimirtől. Azzal jött, hogy Szvatopluk kiverte őt a
Dunántúli tartományból. Ha Árpád kiveri onnét Szvatoplukot, ő meg ennek
fejében békén hagyja a magyart a Duna s Tisza mentén.
– Mit üzent Moimir? – kérdezte Árpád s ijesztő ráncokba verődött
homloka. – Mondjátok meg neki: Szvatoplukot kikergetem innét, de nem az
ő kedvéért. Kikergetem, mert az a föld Attila földje volt. S ha ő
beteszi a lábát ide, őt is utána kergetem. Jól megértettétek?
– Megértettük, – felelt a követ. – A mi urunk azzal is megelégszik, ha
Szvatopluk hatalmát megtöritek s békében élhet tőle nagy Morvaországban.
– Ez már értelmes beszéd, – kottyant belé Kusid.
Mikor pedig a követek eltávoztak, Kusid meghajolt mélyen a fejedelem
előtt s mondá, amint következik:
– Nagy fejedelem, szót kérek. Kapok-e?
– Beszélj, fiam, Kusid.
– A magam vérét nem sajnálom, de igen a magyarét. Engedd meg nékem, hogy
néhány barátimmal menjek Szvatoplukhoz. Beszélek a fejével. Hátha okos
ember s szépen kitakarodik az országból.
Árpád elmosolyodott.
– Tudom, mit akarsz mondani, Kusid. Az én elmémben is megfordult ez.
Halljátok hát mind közönségesen, amit én akarok. Nyergeljetek fel egy
szép fehér lovat. Aranyos féket a fejébe, gyémántos nyerget a hátára s
vigyétek el Szvatopluknak. És mondjátok meg neki az én üzenetemet: Árpád
fejedelem, Attila maradvája küldi neked ezt a lovat, Szvatopluk fia.
Azért küldi, hogy ülj rá s hagyd itt népeddel Attila földjét szép
szerént. Majd meghalljuk viszont-üzenetjét s aszerint cselekszünk.
[Illustration]
[Illustration: «Ki népei vagytok? Mit kerestek?»]
Mind helyeselték a vezérek s a főbb emberek Árpád szavait, egyedül a
küzsdég Botond mondott ellent.
– Mit! Még lovat küldjünk a murvának! S aranyos féket, gyémántos
nyerget. Bárdot az ebadtának! Ne üzengessünk, – verjük ki. Én vereködni
akarok!
– Csendesülj, ját, – csillapította Kusid. Inkább tarts velem. Jó tréfa
lesz ez, meglásd.
– De jó legyen! – fenyegetődzött Botond, kicsit megjuhászodva, – mert
különben összeveszünk, ját!
– Mi-e, ját? Mi nem, soha!
Botond legyintett a kezével.
– Eb, aki veled összevesz, ját!
Száz daliával indult Botond és Kusid még aznap követségbe. Két erős
markú csikós vezette a szép fehér paripát. Aranyos féke, gyémántos
nyerge csakúgy csillogott-ragyogott a nap fényében. Csillogtak,
ragyogtak a daliák ruhái is. Drágakövek, a messze keletről hozott
ékességek: ne mondhassa Szvatopluk, hogy valami jött-ment nép megy hozzá
követségbe. Etelvárosából indult a magyar követség, átkelt a Duna
balpartjára s így haladt a Duna partján nyugat felé. Szvatopluk a
Csallóközben táborozott rengeteg hadával, ő maga a Dunához közel ütötte
föl sátrát. Mikor a magyarok megpillantották a morva tábort, Kusid egy
kicsit elszontyolodott.
– Sokan vannak, – mondta Botondnak.
– Mondtam, úgy-e, hogy bárdot neki, nem lovat.
– Most már mindegy, benne vagyunk, ját.
– Fenékig, ját.
Rőt szakállú, szőke hajú, veres arcú, nagy, csontos férfi volt
Szvatopluk. Arcáról lerítt a telhetetlen kapzsiság s az erejében
bizakodó gőg.
– Nem mutat gyáva embert, – súgta Kusid, megpillantván egy jó
hajításnyira a sátra előtt ülő Szvatoplukot, ki hatalmas nagy karszékben
ült. Messzire kiterpesztette lábát s kétfelől két szolga verte el
arcáról az alkalmatlankodó legyet.
– Ne is legyen gyáva, ha jót akar, – fenyegetődzött Botond. – Gyávával
ki vereködik?
Közben a sátor elé értek. Szvatopluk félreállította a legyező szolgákat.
Egy sereg morva vitéz vette körül a magyarokat, úgy kisérték a hatalmas
úrhoz.
Kusid és Botond tisztelkedve állottak meg. Még szóhoz sem juthattak,
Szvatopluk gőgösen szólt hozzájuk:
– Ki népei vagytok, mit kerestek?
Botond hevesen markolta meg bárdját, de Kusid intett neki s felelt
Szvatopluknak:
– A magyarok fejedelmének, dicső Árpádnak követei vagyunk.
– Magyarok vagytok! – ordított Szvatopluk s felugrott helyéből. –
Magyarok! Akik az én apám ellen hadakoztak?
– Azok vagyunk.
– Azok, azok, – tódította Botond.
– S ide mertek jönni az én földemre? Talán bizony szállást kerestek?
– Szállást nem keresünk, van nekünk szállásunk, Szvatopluk. Kivertük a
bolgárt, megöltük Zalánt.
– S most engem akartok megölni, úgy-e bár?
S kacagott, akkorát kacagott, hogy a föld is ekhót vetett a kacagásától.
– Nem akarunk megölni, de sőt javadat akarjuk. Ime, a mi fejedelmünk
küldé neked ezt a fehér paripát ajándékba. Aranyos a fékje, gyémántos a
nyerge. Fogadd jó szívvel.
Szvatopluk arca egyszerre nyájasra változott.
– Ajándékba. Ez már más. S mit üzent Árpád? Úgy-e, szolgálatomba
szegődik?
A magyarok arca lángba borult, de tartóztatták magukat. Kusid hirtelen
Botond karjához kapott, így intette nyugalomra, merthogy nem szólhatott.
– Igen, – folytatta nyugodtan Kusid, – a lovat is, a nyerget is, a féket
is ajándékba küldte, hogy illendőképen, a nagy Szvatopluk fiához méltón
hagyhasd el Attila földjét.
– Mit ebegsz te, kutya? Ismételd még egyszer! – orditott Szvatopluk
magánkívül.
– Mondtam s újra mondom, most már világosabban: ülj fel erre a lóra s
hagyd el e földet, különben Árpád felkerekedik egész hadával – –
– Szót se többet! Hé, legények! Vigyétek dög lovát. Bunkós bottal
verjétek fejbe. A féket vessétek a Dunába, a nyerget a fűbe!
Mondotta Kusid:
– Hát csak üttesd meg a lovat, Szvatopluk. A mi kutyáink eszik meg a
húsát. Dobasd a Dunába a féket: kihalásszák a mi halászaink. Dobasd a
nyerget a fűbe, megtalálják a mi kaszásaink.
De Szvatopluk már alig hallotta Kusid szavait. Reszketett a dühtől,
torkát fojtogatta a mértéktelen felháborodás.
Két szolga nagy hirtelen elvezette a lovat, de Kusid éles szeme
észrevette, hogy a lovat bevitték egy szárnyékba, ott jászol elé
kötötték s eszükben sem volt, hogy lebunkózzák. Ismerték a gazdájukat.
Tudták, hogy a következő pillanatban őket bunkóztatja le, ha most
megfogadják a parancsát s e drága szép állatot lebunkózzák. Azt is
észrevette, hogy a gyémántos nyerget a Dunába dobta egy legény, de a
szélére, hol selymékes, alacsony volt a víz. Kilátszott a nyereg a
vízből. A féket a fübe dobták – no ott könnyen megtalálják, amint ők
eltávolodtak. De szó ami szó, meleg lett a föld a talpuk alatt s
merthogy mindössze százan voltak a rengeteg morva tábor közepén,
tanácsosnak vélték hirtelen kanyarodással hátat mutatni a dühöngő
Szvatopluknak. Mire Szvatopluk magához tért, a magyarok kivágtattak a
táborból. De Kusid nem állhatta meg, hogy vissza-vissza ne tekintsen
vágtatás közben is.
– Már emelik ki a nyerget a vízből, ját! Nézz oda!
Csakugyan jól láthatták messziről, amint egy legény vállára emelte a
nyerget s kimászott vele a Duna partjára.
Botond egész lelkéből felkacagott.
– No, ez jó tréfa volt, ját! Az istennyila üssön Szvatoplukba! Micsoda
nép ez!
– Csak bízná rám a fejedelem, ját. Mind egy szálig megvenném sárig
aranyon. Szvatoplukot magát legelébb.
– Bárdot neki! – mordult fel Botond. – Hadd el, arany!
Másnap déltájban értek Etelvárosába a magyar vitézek. Árpád összehivatta
a főbb embereket, hogy meghallgassák, mivel jártak a követek.
Kusid elémondta szép rendjiben, hogy jártak, mivel jártak. Mire oda ért
beszédében, hogy Szvatopluk mire gondolt: arra, hogy Árpád az ő
szolgálatába akar szegődni, tűzbe borult arca s kardot rántva kiáltá:
elég! Ne többet! Fuvassatok kürtöt!
De Kusidnak volt rá gondja, hogy felderítse a fejedelmet. Elémondta azt
is, mi történt az ajándékkal.
– A Dunába dobatta a nyerget? – kérdezte Árpád lehiggadva. – Jó.
Odakerül ő is. Én mondom ezt, Árpád!
– Oda, oda! – rikkantott Botond. – Hej, fujjátok a kürtöt!
Im, már talpon a magyar sereg. Szörnyű haragtól ég minden arc. Árpádnak
merte üzenni, hogy szolgája legyen! Hallod, magyar, hallod?
Az ég is elfeketedett, amint elhúzódott a magyar sereg a Duna mentén. A
Duna vize meg-megállott, mintha vissza akarna fordulni s vinni a hírt
Szvatopluknak: szaladj, Szvatopluk, szaladj, jön Árpád! szaladj!
De Duna vize, ha nem is jelentette, vitte a hírt a porfelleg, mi
kerekedék a magyar sereg nyomán. Szállott, szállott a porfelleg előre,
előre, nyugat felé, arra, hol Szvatopluk nyargalt a fehér paripán, Árpád
ajándékán. Hej, hogy repült a fehér mén! Hogy elröpítené az Szvatoplukot
túl a határon! De a botor, önhitt Szvatopluk a táborát nyargalja,
biztatja, bátorítja hadát: ne féljetek, mert egyedül támad a magyar, nem
mint apámra. Hírmondó sem marad a kutyahitűből.
De hiába bátorítja, félelem vert fészket a morvák szívében. Sokan voltak
itt olyanok, kik látták, mint verekszik a magyar. Sokan látták Botondot,
amint halomra döntött nehéz bárdjával százakat. Már hallják, amint végig
zúg-búg a levegőn: haj, magyar, haj! Lábuk alatt már reng a föld.
Kényszeredetten rohannak Szvatopluk után, aki tiz helyett verekedik
egymaga, de hiába, ha nem tud lelket önteni hadába. Pedig mennyivel
nagyobb, mint a magyar sereg!
– Haj, magyar, haj!
Már megfordult Szvatopluk, néhány sebtől borítva fordul meg s eszenélkül
vágtat a Dunának. Talán nem is ő akarja, hanem a fehér mén. Ott ugrik a
Dunába a nemes állat, hol Szvatopluk a nyerget bedobatta, aztán nekivág
a mély, hömpölygő víznek, ott megrázkódik egész erejéből s Szvatopluk
lefordul róla. Egy pillanat: elmerül a vízben. Felbukkan, ismét elmerül
– örökre elmerül. A fehér mén visszafordul a Duna közepéről, kiugrik a
partra s vidám nyerítéssel szalad a magyarokhoz. Fejében az aranyos fék,
hátán a gyémántos nyereg.
– Itt vagyok, édes gazdám! – ezt nyeríti a fejedelemnek.
– Mienk Attila földje, magyarok! – zendül meg Árpád szava, végig zeng a
magyar seregen s ég, föld megzendül belé, amint a magyar vitézek ezrei
kiáltják: Mienk Attila földje, mienk! Éljen Árpád, éljen!
Szép gyengén leemelik lováról a fejedelmet, pajzsukra emelik s úgy
hordozzák körül a diadaltól mámoros táborban. Árpád áldóan terjeszti ki
két kezét, szeme könnybe lábbad. De nem törli le könyét. Hadd szárassza
meg arcán az áldott nap fénye.
Ezt a könnyet nem titkolja, nem szégyelli.
Megszerezte népének Attila földjét.
[Illustration]
[Illustration]
PUSZTASZER.
Még nem mult tíz esztendeje, hogy Árpád felkerekedett népével
Etelközben, s ímé, övé volt már Attila földje. Idegen, ha hallja,
regének mondja, pedig történet, való történet: az Úrnak 896-ik
esztendejében indult Árpád, hogy népének megszerezze Attila földjét s a
906-ik esztendőben már be volt fejezve a honszerzés nagy műve. Hát nem a
regék világába illő történet ez? Elindul egy félmilliónyi nép (némely
történetíró annyira sem becsüli), ebből alig negyvenezer férfi a
fegyverviselő, s ez a maréknyi nép sátrat ver a Duna Tisza közén, túl a
Dunán, túl a Tiszán, Erdélynek földjén, az Aldunán, közben bekalandozza
Itáliát, újra meg újra becsap németek, bajorok földjére s amerre jár,
ahol megfordul, rémület, iszonyat tölti el a népek lelkét: feltámadott
Attila ideje, újra végig nyargal, végig pusztít a világon «Isten
ostora».
Pedig Árpád nem volt «Isten ostora». Nem világhódításra, de honszerzésre
indult ő. Nem látta szívesen, hogy egyik-másik vezére messze földekre
kalandozott, oktalanul fogyasztva a magyar vért. Az ő éles szeme hamar
megjelölte a magyar haza határait: kevés eltéréssel azt a Magyarországot
bírja az ezer esztendős magyar, amelyet ő megszerzett népének. Isten
ellátta természetes határokkal a három halom és négy folyó földét s
Árpád messze jövendőbe néző bölcsessége e határok között akarta földhöz
kötni a magyart. Ő megérezte, mit csaknem ezer esztendő multán a költő
így fejezett ki:
A nagy világon e kívül
Nincsen számodra hely,
Áldjon vagy verjen sors keze,
Itt élned, halnod kell.
Még nem volt teljesen befejezve a honfoglalás műve s Árpád nemzetgyűlést
hívott a mai Pusztaszerre, «Körtvélytó közelében, gyümölcsös erdő
árnyékába.» Nem azért ide, mintha itt, a Duna-Tisza közén, a végtelen
pusztaságon akarta volna felütni magának és nemzetségének sátrait, de
itt gyűjthette össze leggyorsabban népének főbbjeit. Magának s
nemzetségének a Csepel-szigetet s túl a Dunán Fehérvárt s annak vidékét
szemelte ki. Minél közelebb a nyugati határhoz. Ott legyen a fejedelem
széke, a magyarság magva, ereje, mert nyugat felől kellett tartani
legtöbb veszedelemtől. Hatalmában kellett tartani túl a Duna földjét:
védőnek nyugat felé s ha kell, menedéknek, ha tán kelet s dél felől
támadnák a magyart. Lehetne-e megvédeni a hazát, ha a Duna s Tisza, két
folyó közé szorulna össze a nemzet zöme?
Földhöz kell kötni a népet: ez volt Árpád szüntelen való gondja, amint a
honfoglalás művének végéhez közeledett.
Ha ez nem sikerül, vándor nép marad a magyar s akár ki se mozdult volna
az öt folyó országából. Amíg földhöz kötve nincs, oktalan
kalandozásokban leli kedvét. Egyik-másik erejében elbizakodott vezér nem
ismer már maga fölött urat, a maga kénye-kedve szerint csatangol
idegenben s zúdítja idegen népek haragját, gyűlöletét az egész népre.
– Amerre a szerencse vezet, követünk téged! – fogadta esküvel a hét
vezér még Lebediában.
– Im, én elvezettem őket az igéret földjére. Én még csak féken tudom
tartani e féktelen, szilajvérű népet, de mi lesz halálom után? Vajjon
elismerik-e fejedelmüknek fiamat? S ha el is, nem lesz-e egy fejedelem
helyett hét, talán több is? Pártokra, felekezetekre szakad a magyar, kit
az én kezem, az én elmém ereje összetartott – s akkor vége a magyarnak,
vége. Rászabadul morva, német, bolgár, görög. Felkerekedik majd halálos
ellensége, a bessenyő is. – Vége a magyarnak, vége!
E bús gondolatok közt emésztődött a honszerző Árpád lelke, midőn a
pusztaszeri gyűlést egybehívatá. Ott azon a tájon, hol egykoron Attila
fatornyos palotája állott… Sok száz hírvivő száguldotta be a haza
földjét: Árpád akarja, Árpád rendeli, hogy jöjjenek minden vezérek,
törzseknek, nemzetségeknek fejei Duna-Tisza közé, Körtvélyestó közelébe,
Gyümölcsös erdő árnyékába.
És jöttek a törzsek, a nemzetségek fejei Tiszántúlról, Dunántúlról,
északról, délről – mind, aki nem volt távol, messze földön, idegenben.
Hej, hogy ragyogott arca Árpádnak, amint nagy tömegekben megszállották a
pusztát a magyarok! Egy-egy vezér akkora nemzetséggeljött, hogy ez maga
kitett egy sereget. S mind élnek még a vezérek, kik őt pajzsukra
emelték, csak egy alszik hazai földben, Attila földjében: az ő édes
apja. Ihol a fehér szakállú Előd, körötte fiai, mind meglett, deresedő
hajú emberek, unokái, csupa dali leventék. Óriási körben állnak
nemzetségeikkel Ond, Kund, Tas, Huba, Töhötöm s a kabar Bánk.
Mindeniknek van «váltója», aki felváltsa – egy egész sereg, egytől-egyig
híres vitézek, kik már beírták nevüket a magyar történet könyvébe.
Árpád végig tekint népe elején, meg-megállapodik szeme egyik-másikon,
kit rég nem látott vagy most lát először, de a nemzetségi vonásról
megismer azonnal. Büszke örömmel telik meg a szíve. Aztán közelébb
léptet hófehér ménjén, sorban üdvözli őket, kikérdezi valamennyit a
fiai, a nemzetsége felől. Kund mellett csak kisebbik fiát, Csörszöt
látja.
– Hát hol maradt Kusid? Nincs két napja, hogy láttam.
Kund zavartan néz a földre.
– Kalandra ment, úgy-e? – kérdi a fejedelem s ráncba verődik szép
homloka.
– Mi tagadás, fejedelem, Botonddal átkelt az Al-Dunán, merthogy
hallották: mozgolódik a bolgár s a görög.
– Arról én is tudok! – mondja szigorúan a fejedelem. – De oktalanság egy
kis csapattal ütni rájuk.
Ám gondja van rá, hogy mindjárt jókedvét is mutassa:
– Hallod-e, Kund, Etelvárosától Keveházáig tied a föld s a vár védelme a
te gondod. Ám a vár – a nemzeté.
Igy jár sorba Árpád, osztogatja a földet a vezéreknek, a nemzetségek
főbbjeinek. Ő már magában felosztotta az egész országot bölcsen,
igazságosan. S im, ahogy rendre elé mondja, kinek-kinek mit szánt, nincs
egy panaszos szó.
Hadd tudja ki-ki, mielőtt a gyűlés kezdődik, ki mire tarthat számot, ne
zavarja a gyűlés folyását osztozkodás.
Krónikások jegyezték fel, hogy harmincnégy napig tartott a pusztaszeri
gyűlés. Ezen a gyűlésen hirdették ki, hadd hallja minden, kinek mely
földdarab jut Attila földjéből. Minden kikiáltásnál Árpád megkérdezé a
gyűlést:
– Van-e szava ez ellen valakinek?