kiszemelt része, csak az ő érkezésüket várták, hogy induljanak. Töhötöm
volt kiszemelve vezérnek.
– Te itt maradsz, – mondotta Leventének Árpád. – Nem hagyhatod el ily
hamar Hajnát. Ha majd visszajön Töhötöm s jó hírrel jön – indulunk mind.
– Elpuhulok, – búsongott Levente.
– Nem puhulsz el, – mondotta Árpád s arca elkomorodott. – Azt hiszed,
Simeon el tudja viselni megaláztatását? Meglásd, eljön rengeteg sereggel
s akkor majd szükség lesz a te kardodra. Az enyémre is. Látva látom,
hogy a bolgár és bessenyő egyesül ellenünk. Meg kell még egy harcot
vívnunk velük. Akkor aztán – indulunk. Nem lesz itt maradásunk, nem.
– Ha úgy lesz, amint édes apám uram gondolja, nekem akkor itt kell
maradnom. Ha eljön Simeon, Hajnáért jön valóképpen. Őt pedig nem adom
vissza, míg karomat mozgatni tudom.
– S ha te meghalsz, meghalok én is…
Hajna volt, ki e pillanatban lépett Levente mellé. Szép fejét Levente
vállára hajtotta s végtelen szerelemmel nézett Levente szemébe.
A kedves jelenetet Botond jövetele zavarta meg. Széles melle csak úgy
hullámzott, napsütötte arca lángolt a haragtól.
– Nagy fejedelem, megkövetöm! – lihegett Botond.
– Mi baj, fiam, Botond? – nézett rá szeliden Árpád.
– Nagy az én bajom, uram. Hallom, hogy készülődnek Attila földjére. Hogy
reám nem is gondoltak. Hát én mit csinálok itthon?
– Pihensz, fiam, pihensz. Eleget fáradtál.
– Megkövetöm a fejedelem személyit, én vereködni akarok. Én megyek.
– Jól van, fiam, eridj.
– De Kusid is vereködni akar.
Erre a szóra jött oda Kusid.
– Igen, én is vereködni akarok. Ahová a ját megy, onnét én el nem
maradok.
– Jól van, fiam, Kusid, eridj te is. De aztán jól kinyisd a szemedet.
Mindent jól megnézz, ahol jártok, keltek, hadakoztok. Úgy lesz-e, Kusid?
– Úgy lesz, uram, fejedelem, úgy lesz.
– Szerencse vezéreljen! – emelte fel Árpád áldóan a kezét. – Szerezzetek
dicsőséget a magyar fegyvernek.
– Szerzünk! – fogadta Botond.
– Egyebet is! – nyomta meg a szót Kusid.
Levente pirulva fogott kezet az ifjakkal.
– Lássátok, nekem itthon kell maradnom – sátorőrzőnek.
– Csak jól őrizd, Levente, – mondotta Kusid. – Ezer szemed legyen.
Egyszer csak itt lesz a bolgár császár s akkor…
Nem mondotta tovább, merthogy jelen volt Hajna. De Hajna nem hagyta szó
nélkül, folytatta:
– S akkor, talán békességre válik a nagy harag…
Botond és Kusid felvidulva siettek sátrukba, hogy nagy hirtelen neki
készülődjenek. Árpád sokáig nézett utánuk nagy gyönyörűséggel.
– Megér ez a két ifjú egy egész hadsereget. Úgy-e, Hajna?
– Meg, édes apám uram, meg! – s gyenge ágként hajlott át a fiatal
törzsről az öreg törzsre: Árpád mellére. És mondta, úgy a szívéből
mondta: – Olyan boldog vagyok, édes apám uram!
Közben kijött a sátor elé az agg Álmos, kijött Özséb, jöttek a fiúk,
kihozták a gügyögő Jutócsot is: együtt volt Árpád háza népe. És ott
állottak egy helyben, míg el nem vonult a sátor előtt az Attila földjére
induló sereg. Elől az óriás termetű Töhötöm, két oldalán Botond és
Kusid. Minden csapat előtt lobogott a turulos zászló s Árpád előtt
tisztelkedve hajtották meg sorba valamennyit. Búgtak a szádogfa-kürtök,
nyerítettek a lovak, csengtek a kardok, dárdák, ragyogtak a delelő nap
fényében a sisakok – felséges egy kép volt az. Az agg Álmos szeme könybe
lábbadt. Áldást intve emelte föl reszkető kezét.
– Eredjetek, eredjetek, s jőjjetek vissza szerencsével. Hamar jőjjetek,
mert meg vannak számlálva az én napjaim.
A nap rég lehajlott az ég közepéről, mikor az utolsó csapat is
meghajtotta zászlaját. Távolabb, a pusztán terelgették össze a gulyákat,
indultak a szekerek, a féken vezetett tartaléklovak. Az asszonynépek
messze elkisérték a férfiakat. De nem lehetett hallani asszonyi
jajgatást. Mind büszke volt, akinek urát vagy fiát érte a szerencse,
hogy hadba mehet…
Aztán egyszerre elnyelte őket a messzeség. Árpád és háza népe
visszahúzódott sátrába. Csak Levente és Hajna nem tartott velük. Ő nekik
külön sátruk volt a fejedelemé mellett.
– Már? – kérdezte Hajna s Levente nyaka köré fonódott hófehér karja.
– Jere, édes szép virágom, jere, – suttogta Levente. – Ma az enyém vagy,
ki tudja, mit hoz a holnap?… Nézzed, nézzed, Bolgárország felől borúl az
ég…
Hajna sóhajtva tekintett hazája felé.
– Borúl az ég, borúl! – suttogta s szenvedelmesen ölelte meg Leventét.
Lelki szemével látta a boszús készülődést. Hallani vélte a hadba hívó
kürtök búgását. Látta, mint áll talpra Bolgárország minden vitéze; mint
indul rengeteg had, oly rengeteg, hogy az ég is elsötétül tőle, indul
Etelköznek, hogy megbosszúlja a nagy vereséget. A nagy, a megalázó
vereséget s az ő – elrablását. Hátha még megtudja majd a császár, hogy
elárulta őt, az édes apát! Hogy önként hagyta el hazáját Árpád fiával!
Hajna jól látta, hogy mi történik otthon. Simeon kicsinylette a maroknyi
magyart, s merthogy közben békét kötött vele a görög császár, azt hitte,
a magyar sereg, ahogy jött, vissza is fordul. A bolgár sereg zöme
elszéledett s mire újra összeverődött, a magyarok végigpusztítottak
országán. De ami igaz, igaz: így is tíz bolgár jutott egy magyarra s
Simeon Isten büntetésének tulajdonította, hogy a maroknyi magyar sereg
őt így meg tudta gyalázni.
– Megvert az Isten! – ordított féktelen dühvel, mikor hírül vitték, hogy
Levente elrabolta Hajnát. – Hát halljad, Isten, halljad! Ha én
elraboltam Lebediás leányát, Árpád fia is elrabolta az enyémet. Most már
mellém kell állanod, hallod-e, Isten? Mellém állasz, vagy elpártolok
tőled! – Hé! nyergeljétek fel legjobb paripámat! – kiáltott a
cselédeknek.
Felesége, fiai azt hitték, hogy indul egyenest Etelköznek, meg sem
várva, míg összeverődik a sereg.
A császárné szeliden megfogta, kérlelte.
– Oh uram, ne hirtelenkedd el dolgodat. Vakká tesz a harag. Csendesüljön
a szíved.
– Eressz! – szólt Hajnára nyersen – beszélni akarok a keresztények
Istenével!
– Engedd meg, uram, hogy bár egy fiad veled mehessen! – könyörgött
Hajna.
Simeon megállt egy pillanatra. Ugy tetszett, mintha csendesült volna
lelke háborgása.
– Csak maradjatok. Egyedül akarok beszélni az Istennel!
Gyönyörű fekete mént vezettek elő. Simeon ifjúi könnyedséggel pattant
reá s elnyargalt, mint a szél.
– A klastromba megy, nagyapóhoz! – mondotta Zalán, Simeon idősebb fia, a
tiszamenti bolgárság fejedelme, ki a Tiszamentéről jött látogatóba
szüleihez.
Fent, magas hegy tetején állott egy klastrom, ott élt Simeon apja, az
agg Mihály császár, elvonulva, imádkozásban töltve még hátralehető
napjait. Míg fia s népe csak színből vallotta még a keresztény hitet, az
agg fejedelem egész lélekkel meghódolt a keresztnek. Bőjtölt és
imádkozott a hitetlenekért.
Mire Simeon felért a hegy tetejére, nemcsak meghiggadott, de csudálatos,
eddig ismeretlen érzés szállotta meg szivét. Isten megmérhetetlen
hatalmát látta most mindenben. A szerencsének forgandóságában, a
megaláztatásban, mit szenvedett. Az ő hatalmának tulajdonítá, hogy apja,
a hatalmas császár, kinek kardját rettegték a népek, visszahúzódott a
szent klastrom falai közé s egyedül Isten dicséretében él. Megalázkodva
lépte át a szent küszöböt. Az agg Mihály az oltár előtt térdelt s
imádkozott. Ő is letérdelt melléje. A remete császár egy tekintetre sem
méltatá, míg imáját be nem fejezte. Aztán felemelkedett térdéről, s
megvárta, míg Simeon elrebegi imáját.
Akkor megszólalt s mondá, amint következik:
– Eljövél Istenhez, úgy-e, mert érezteté veled az ő haragját?
– Eljövék, el, atyám! – mondá megtörten Simeon. – Beszélni akarok az
Istennel.
– Bőjtölj és imádkozzál, – így beszél az igaz keresztény Istennel.
Bőjtöljön és imádkozzék házad népe is, és mind a népeid, csak így
remélheted Istennek bocsánatát. Mert nagyok a te bűneid. Felvetted a
keresztény hitet, de annak törvényeit meg nem tartottad. Mi vagy te? Sem
pogány, sem keresztény. Palotádat megtöltéd hivalkodó, cifrálkodó
fejérnépekkel, kik istentelen életet élnek, ahelyett hogy a szegényeket,
árvákat ápolnák, gyámolítanák. Eredj vissza a te néped közé. Építs
templomokat, zárdákat…
– És akkor… akkor… visszaadja Isten a leányomat?
– Isten jósága megmérhetetlen! – mondotta kenetteljesen Mihály.
A szürke falak, a sötét boltívek visszaverték az agg remete császár mély
zengésű hangját: Isten jósága megmérhetetlen.
Simeon alázatosan csókolta meg az elébe tartott feszületet, aztán apja
reszkető kezére hajolt. Megcsókolta azt is. És elhagyá a szent helyet
szótlan, néma áhítattal. Az agg Mihály hosszan nézett utána s mikor fiát
elnyelte a messzeség, leborult az oltár elé s imádkozott tovább megtért
fiáért…
Simeon lelkében csudát művelt a klastromi látogatás. Míg egyik kezében
fegyvert villogtatott, készülve népével a nagy élet-halálharcra, másik
kezében kereszt tündökölt. Épültek a templomok, zárdák, búgtak az
orgonák, zengtek az ájtatos énekek, háza népe bőjtölt, imádkozott – így
készültek a nagy háborúra.
Két holdnapja múlt már, hogy a magyar sereg végig gázolt Bolgárországon
s a harmadik hold első napján harangok zúgása közt indult Simeon harminc
ezer lovas élén Etelközbe. Két kisebb fiát otthon hagyta az anyjuk
mellett, csak Zalán ment vele, a nagy erejű Zalán, ki férfikora
virágában volt ekkor. Ugyanazok a hajók szállították át a Dunán a
bolgárokat, melyek nemrég a magyarokat áthozták bolgár földre. A görög
császár megelégedetten dörzsölte a kezét. Visszakapta a szállítás
fejében, ami pótlást fizetett a magyarnak. Ennél azonban jobban örült a
testvér háborúnak. Hadd pusztítsa egymást a bolgár és magyar – csupa
haszon ez a görögnek. Két félelmetes ellenséggel kevesebb lesz, ha
elpusztul mindakettő.
Harminc ezer bolgár vitéz lépett egyszerre az etelközi földre! S
Árpádnak sem volt több fegyveres vitéze otthon. S ha csak a bolgárral
kell vala megküzdenie! De Simeonnak gondja volt rá, hogy hírt adjon a
Don mellékén táborozó bessenyőknek is. Ezek kapva kaptak az alkalmon.
Most lesz vége vagy soha a magyarnak. Két tűz közé szorul. Nyugatról a
bolgár, keletről a bessenyő.
De Árpádot sem találta készületlen a kettős támadás. Mikor Levente
megjött a diadaltól mámorosan, redőkbe borult homloka, nem tudott
szívből örülni a diadalnak. Ismerte Simeont, ismerte népét. Tudta, hogy
Simeon nem pihen, míg a kudarcot meg nem torolja. Tudta jól, hogy a
magyarok régi ellensége, a bessenyő, csak alkalomra les s beüt
Etelközbe, mint ahogy annyiszor beütött Lebediába.
A magyar sereg harcra készen állott, mióta Levente megjött. Árpád
ismerte a maga erejét. Tudta, hogy ez lesz a magyarok utolsó csatája
Etelközben. Nem azért, mintha meg tudná semmisíteni a magyart bolgárnak
és bessenyőnek egyesült serege. Nem, nem! Tisztában volt azzal, hogy
diadallal harcolja végig a rettentő harcot. Hogy minden idők népe
regélni fog keleten a magyarok utolsó csatájáról, mit Attila földjére
indulásuk előtt vívtanak. De azzal is tisztában volt, hogy ez a
diadalmas csata sok magyar vitéznek életébe kerül. Hogy a magyar akkorát
fogyatkozik, amekkorát még soha, mióta az őshazából elindult – hazát
keresni. Tovább kell menni a magyarnak. Nem maradhat a bolgár és
bessenyő közé ékelődve. Tovább, oly földre, mely maga is védő, nem bíz
mindent a rajta lakó nép karjára.
Két részre osztotta seregét. Az egyiket keletnek állította fel, a
másikat nyugotnak. Ő maga a nyugoti hadoszlop élén állott. Oldalán
Levente. Oly nyugodt fenséggel ült lován a fejedelem, mint egy élő
szobor. Ameddig a szem ellát, végtelen hosszú hadirendben álltak a
magyarok, átfogva a messzi rónaságot. Itt nincs, hová elrejtőzzék a
gyáva. Hírhozók száguldanak mindegyre Árpád elé s lihegve jelentik a
bolgár sereg közeledtét. Kétannyira is becsülik, mint amekkora
valóképpen. S száguldanak kelet felől is a hírhozók: rengeteg bessenyő
had tört be kelet felől.
Árpád nyugodtan hallgatja végig a híreket. Egy izma sem rándul meg. A
magyarok soraiban nincs egy nyugtalankodó ember: a fejedelem fenséges
nyugalma mindre ráragad. De belől ég a tűz, mint az égő katlan: a
harcivágy tüze. Mind érzi, hogy ez lesz itt az utolsó, a nagy, a
végzetes csata, aztán aki életben marad, fölkerekedik – el az új hazába,
Attila földjére.
Egyszerre csak megvillan Árpád kardja, ragyogása, villogása végig szalad
a hadi renden, zúgnak, búgnak a kürtök, ágaskodnak a toporzékoló,
nyugtalankodó lovak, zendül Árpád érces hangja: haj, magyar, haj!
Dobban a föld, rettentőt dobban, reng, ring a lovak lába nyomán:
megmozdult a magyar sereg. Mi történt? Im, már feltűnt a bolgár sereg a
szemhatáron. Nem várja Árpád a támadást, bár ő van itthon. Zúg-búg a
levegő, amint a rónaságon eszeveszetten száguld a magyar sereg, mintha
egyszerre akarná kiseperni az ellenséget a haza földjéről.
– Haj, magyar, haj!
A bolgárok jól ismerik a magyarok hadi szokását. Egy iskolában
nevekedtek ők a régesrégi időkben. Ím, Simeon is megvillantja kardját, s
a bolgár sereg, a magyarokéhoz hasonló hosszú hadi rendre nyúlva,
száguld előre, mint a sebes szél – még egy pillanat s összeroppan a két
sereg.
Fele sincs a magyar a bolgárnak. Két felől két hosszú szárny csapkod a
bolgár sereg testén, ez a két hosszú szárny hirtelen félkörbe kanyarodik
s mire a magyar had összeroppan a bolgár derékhaddal – a két szárny
kerek kört formál: be van kerítve a magyar sereg.
– Haj, bolgár, haj! – hallszik Simeon menydörgő szava.
– Haj, magyar, haj! – felel rá Árpád.
Már szemben áll Simeon és Árpád. Egyszerre emelkedik két kard, már össze
is cseng, szikrát vet mindakettő. Egy pillanatra mintha megmeredne a
kard minden harcos kezében: mi lesz? Még meg sem indult s mindjárt eldől
a csata.
Simeon ádáz dühvel csap Árpád felé.
– A leányomért! – ordít Simeon.
– Lebediás leányáért! – felel Árpád s oly erővel vág vissza, hogy Simeon
kardja ketté törve surrog el a levegőben. Egy pillanat és Simeon véres
fővel bukik le lováról. A bolgár had dereka esze nélkül fordul meg,
hirtelen felragadva a lebukott császárt.
– Él! él! – kiáltják össze-vissza, de már megbomlott a rend.
– Haj! haj! – kiáltják a magyarok s űzőbe veszik a szaladó középhadat.
[Illustration]
[Illustration: Zalán és Levente párviadala.]
– Utána! utána! – ordít Zalán, ki meg a bolgár sereg két szárnyával
üldözőbe veszi az üldöző magyarokat.
Minő csata! Az üldöző üldözött is egyben. De Árpád hirtelen int
Leventének.
– Fordulj meg a sereg felével.
Csak azt várja Levente, hogy egy nyíllövésnyire távolodjék az üldöző
seregtől, hirtelen visszafordul s míg a fejedelem tovább űzi a közép
hadtestet, melynek csak egy a gondja, az, hogy se élve, se halva ne
kerüljön az ő császáruk a magyarok kezébe, – Levente szilaj haraggal
vágtat serege élén: a fiú a fiúnak.
– Erre, Levente, erre! – ordít Zalán.
– Itt vagyok, Zalán! – felel Levente. – Hajnáért jöttél, úgy-e bár?
– Hajnáért s a te véredért, kutya!
– Véremet megihatod, Hajnát meg nem kapod! – adta vissza Levente s abban
a pillanatban már össze is csendült a két dalia kardja.
De haj, mi történt? Im, Levente hű lova, a vasderes, meghorkan,
visszatántorodik.
– Holló vájja ki a szemedet! – kiált rá Levente féktelen dühvel – mitől
ijedtél meg?
Meg is felelt mindjárt magának s arcán végig villant a babonás félelem,
amint kiáltotta:
– A farkas khán lova!
Az összecsapás hevében nem vette észre Levente, hogy Zalán a farkas khán
híres arab lován ül. Azon a lovon, melyen Birtik Bolgárországba szökött.
Azt sem vette észre, hogy az arab mén szügybe vágta előlábával a
vasderest: attól tántorodott vissza.
Levente vad haraggal sarkantyúzta meg lovát, de az reszketve állott egy
helyben s mire megmozdult, Zalán lova két hátsó lábára ágaskodott s
egész erővel vágott másodszor is előlábával a vasderesnek.
– Nesze! – ordította Levente. – Menj a gazdád után! – s szügybe szúrta a
lovat. De abban a pillanatban lesujtott rá Zalán kardja s Levente s a
farkas khán lova egyszerre döndült a földre. Mindakettő holtan…
– Haj, magyar, haj! – búgta Levente lováról lefordultában. Ez volt az
utolsó szava. Dali testén száguldó lovak tapostak végig, a rettenetes
gabalyodásban nem akadt senki, aki fölemelje: most minden magyarnak egy
a gondolata, egy a vágya – megtorolni, kegyetlenül megtorolni Levente
halálát. Nem szalad szét a vezérét vesztett sereg, de mérhetetlen dühvel
osztja a halált. Ím, mint valami nehéz fekete felleg, szakad le Zalán
seregére a magyar seregnek az a része, mely a bessenyők ellen vívta
győzelmes harcát. Visszaverték a bessenyőt, fut esze nélkül, a magyar
sereg minden erejével ránehezülhet a bolgárra. Patakban foly a vér: nem
tudja felinni a puszta homokja. Százával hullanak el a bolgárok Zalán
mellől s csak sebektől borítva tudja megtartani életét.
– Vissza! vissza! A Tisza mellé! – kiáltja Zalán s esze nélkül vágtat a
megfogyatkozott sereg nyugat felé. A magyarok nyomában. Ihol feltűnik
Árpád fenséges alakja. Ő már szétverte Simeon hadát. A hatalmas császár
– volt, nincs. Seregének romja ért csak a Dunához, ám ő már nem látta
azt: szemét lezárta a halál fagyos keze. Magyar vitézek hozták
holttestét leveles ágakból font ágyon. Viszik Árpád sátrába. Onnan
lészen eltemetése, fejedelmi személyhez illően… Árpád még nem tudja fia
halálát. Azt hiszi, hogy Levente ott száguld a Zalánt üldöző sereg élén.
– Haj, magyar, haj! – kiált Árpád s seregével a Zalánt üldöző magyarok
mellé kanyarodik: együtt verik, hajszolják, űzik Zalán hadát.
S felzendül újra Árpád hangja:
– Haj, Levente, haj! Erre, erre!
De felelet helyett vérbe borult vitéz vágtat Árpád elé. Az öreg Tas ez,
a hét vezérek egyike.
– Hol van Levente? – kiáltja Árpád.
Tas szomorúan ereszti le kardját.
– Elesett?
Tas némán csüggesztette le fejét.
– Meghalt… – búgott Árpád hangja mélyen, szívet szaggató szomorúsággal.
– Meg, uram, meg. Ne űzd te tovább a bolgárt. Zalán kisiklott a kezünk
közül seregének romladékával.
A fejedelem hirtelen felemelte kardját, belevágott nyugat felé a
levegőbe:
– Találkozunk még, Zalán!
Aztán intett Tasnak:
– Vezessetek a fiamhoz.
Halomra hullott holttestek között, néma fájdalommal haladott, lassan,
csendesen Árpád, s körülötte válogatott vitézei. Szörnyű aratása volt a
halálnak.
– Legalább kétszer tízezer bolgár harapott fűbe, – szólalt meg Tas.
– Én többre becsülöm, – mondotta Huba.
Ezzel akarták vigasztalni a fejedelem apai szívét.
– De a fiam – volt – nincs!
– A császár is meghalt, – mondotta bátortalanul Tas.
– De – a fiam volt – nincs, – ismételte Árpád s szemét erősen a földre
szegezte, hogy ne lássák a könnyét.
Volt, nincs! Ím, ép most fektetik összeroncsolt, taposott testét leveles
ágakból font ágyra. Ím, ép most emelik fel szép gyöngén komor arcú
daliák.
A fejedelem leszáll lováról. A holttest fölé hajlik, végigvonaglik
testén a visszafojtott zokogás.
– Vigyétek, vigyétek, – int a vitézeknek. Aztán felül lovára. Néma
fájdalommal kisérik a halott daliát. Aki világhódításról álmodozott, s
lám, alig bontotta ki szárnyait, a porba hullott. Akinek ajka még alig
ízlelte meg a szerelem édes italát, fagyos kezét már rátette a halál.
Csókolhatja ajkát anyja, apja, szerelmese, ez az ajk többé nem érzi.
Költögetheti anyja, apja, szerelmese, nem hallja, szemét fel nem nyitja:
nem látja többé ezt a szép világot, az eget, a földet, a végtelen
rónaságot s nem látja többé a világszép Hajnát.
Mennek, mennek, némán, szomorúan s egyszerre csak összetalálkozik a két
gyászmenet. Öreg Simeon, hát te mért hagyád el hazádat? Mért nem tudott
megnyugodni lelked abban, hogy a szerelem erősebb mindennél. A halálnál
is erősebb. Öreg napjaidnak nagy gyönyörűséget igért két ifjú hű
szerelme s neked nem kellett ez a gyönyörűség. Hatalmába kerítette
szívedet a féktelen bosszú vágya s ím most halálba kergeted azt, ki
legközelebb volt a szívedhez: leányodat. Hallod-e az egekig ható jaj-t?
Csak egy jaj – s ezzel a jajjal megszakadt egy szív: leányod szíve. Ha
feltámadnál, újra meghalnál. Oda hullanál te is ama holttest mellé,
amely mellé a világ legszebb virága hullott, kettétörve, halálra
hervadva.
Ím, már ássák a mély, a széles sírt: abba fektetik Leventét, Hajnát és –
Simeont. Velük kedves lovaikat, fegyvereiket. És egy nagy temető lesz
Etelköz. Magyar, bolgár együtt kerül a föld alá.
Árpád komoran tekint szét a temetővé vált tartományon. Arcáról
leolvasható a bús gondolat, még egy ilyen temetés s nem marad magyar.
Majd szóra nyílik ajka. Csak egynéhány szót mond s ebben a néhány szóban
lezáródik a magyar nép történetkönyvében egy nagy fejezet s kezdődik egy
újabb.
– Készülj, magyar. Megyünk Attila földjére.
[Illustration]
[Illustration]
INDUL A MAGYAR ATTILA FÖLDJÉRE…
A bolgárokon s bessenyőkön szerzett diadalnak nagy ára volt. Húszezer
bolgár mellett tízezer magyar vére áztatta Etelköz pusztáit. Sok magyar
vér folyt el Bolgárországban is, sok folyt el Pannónia földjén, az
Arnult császár segedelmére vívott csatákban is. Botond és Kusid erősen
megfogyatkozott sereggel kerültek vissza. Egy nagy temetőt találtak,
melyet egy megritkult nép vett körül. A tizennégy esztendős fiúkat a
fegyveresek közé számították: így számoltak össze vagy harmincezer
magyar fegyverest a nagy vérvesztés után. Öreg férfiak, asszonyok,
gyermekek, innét-onnét összefogdosott rabszolgák kerekítették ki az
Attila földjére készülő magyart egy félmillióra.
Ez a maroknyi nép kerekedik föl, hogy visszaszerezze Attila földjét. Ily
nagyot csak magyar merhetett! Ezt csak Árpád cselekedhette meg, kiről
feljegyezé Bölcs Leó császár, hogy _méltóságos_ és _körültekintő_,
_okos_ és _vitéz_ vala…
Ám minekelőtte felkerekedék Árpád és népe, a fejedelem egybehívatá a
nagy nemzetgyűlést. Megjelentek mind a törzsek és nemzetségek fejei, a
főbb tisztet viselő öregek, s midőn együtt valának, a fejedelem elé
lépett Töhötöm s két oldalán Kusid és Botond.
Árpád csendet intett s akkoron megszólalt az ősz Töhötöm. Elémondá szép
rendiben, hogy merre jártak. Látták egy részét Attila földjének. Lovaik
ittak a Tiszából és a Dunából, Attila földjének két legnagyobbik
folyamából. A magyar vitézek fegyvere megtörte a német császár nagy
ellenfelének, öreg Szvatopluknak hatalmát. Túl a Dunán esett meg a nagy
hadakozás. Szvatopluk futással mentette meg életét. Zobor hegyére,
rengeteg erdőbe menekült s midőn ők visszatértek, halála híre jött a
rengetegből. Meghalt nagy bánatában. Ám maradott két fia: az egyiknek
szintén Szvatopluk a neve, a másiknak Moimir. Bizonnyal tovább
folytatják majd a hadakozást a németek ellen s ha most indul a magyar
visszaszerezni Attila földjét, jókor indulna épen. De elébb a Duna s
Tisza közt még nagy csata vár a magyarra: nagy, erős serege van ott
Zalánnak, kinek népéből egy szál sem vett részt az etelközi
hadakozásban, merthogy Zalán Simeon hadával tört be ide.
– Zalán! Zalán! – zúdult fel egyszerre a gyülekezet s egyszerre ezer
kard villant meg. Bosszú tüzében lángolt minden arc.
De a fejedelem csendet intett újra. Elrejtette lelke háborgását.
– Beszélj most te, Kusid.
S mondá Kusid, amint következik:
– Nagy fejedelem s testvéreim! Ahol jártam, mindent jól megvigyáztam.
Bizony mondom, nem rege, mit Csaba vezér a mi őseinknek beszélt Attila
földjéről. Rengeteg erdők kerítik mindenfelől a végetlen síkságokat.
Folyóknak s patakoknak vizében nyüzsögnek a halak. Erdőkön, mezőkön
csordaszám legelnek a vadak. Duna-Tisza közén övig érő fűben gázoltak
lovaink. Ám ne gondolja senki, hogy mesét mondok, ihol a tarisznyámban
hoztam egy darab földet s egy marék füvet. Nézze minden: mely fekete ez
a föld s mely puha!
Azzal kivette tarisznyájából a földet s felmutatta. Kézről-kézre járt a
föld s vala nagy csodálkozás. És mondák mind áradozva: mely fekete s
mely puha!
Akkor felmutatá a füvet.
– Nézze minden: zöldebb s puhább a zöld selyemnél!
Kézről-kézre járt a fü is s áradozva mondták a magyarok:
– Zöldebb, puhább a zöld selyemnél!
Vala pedig egy nagy kulacs Kusid nyakában, azt átadá a fejedelemnek:
ízlelje meg a vizet. A Dunában meríté meg a kulacsot.
– Édes mint a méz, – mondotta Árpád.
És sorban ízlelék a vezérek, a főbbek s mondák egyértelemmel: édes mint
a méz!
Akkoron felállt Árpád s kezét áldásra emelve mondá a gyülekezetnek:
– Íme, elkövetkezék a mi indulásunknak ideje. Akarjátok-e egy akarattal,
hogy elmenjünk s visszaszerezzük Attila földjét?
– Akarjuk!