Birtikre; nem nézte, vizsgálta e leányt, ki mélyen meghajolva állott
előtte. Szelíden megfogta Birtik kezét.
– Jere velem – a leányomhoz.
Birtik elérte, amit akart. Álmodni sem merte, hogy ily hamar közelébe
juthasson a világszép leánynak. Már első este egy szobában hált
Hajnával, bár Hajna gyermekszíve ösztönszerű tartózkodással fogadta a
csuda-teremtést. Nem is maradott vele egyedül, maga mellett tartotta
öreg dajkáját s egy leányt, ki kicsi korától játszótársa volt. Egész
éjjel nem jött álom a szemére, nyugtalanul hánykolódott nyoszolyájában.
– Nem alszol, világszép Hajna? – szólalt meg Birtik színlelt
bátortalansággal.
– Nem tudok aludni, – felelt Hajna. – Megzavart a beszéded. Megzavartál
te magad. Csak a mesékben hallottam olyan leányról, mint te. Két szín a
szemed, két szín a hajad, – félek, hogy két szín a lelked is.
– Lám, a császár s a császárné nem féltek tőlem, pedig napvilág láttak.
Isten átka ez rajtam – inkább sajnálnod kellene s nem félned tőlem.
– Lehet, lehet. De a vörös hajad mintha égne. A szemed, a zöld szemed
mintha szikrát hányna.
– Ég a hajam, ég a szégyentől; szikrádzik a szemem, szikrádzik a bosszú
vágyától.
– Hát csakugyan tőrbe ejtett Levente? Nem ilyennek rajzolták nekem. Az
öreg dajkám ismerte kis fiú korában. Azt mondja, szeme mint két ragyogó
csillag. Haja puha, mint a selyem. Az ajaka beszédes, nevetős, csak
ritkán haragos. Könnyen felhevül, könnyen lecsendesül. A szíve arany.
– Igen, igen, szép ő, csudaszép, de ez nem Isten ajándéka. Ördöngössége
teszi csudaszéppé. Látod, te félsz tőlem, mert ijesztő a külsőm, pedig a
lelkem igaz. Levente viszája annak, ami én vagyok.
– Lehet, lehet, s mégis úgy szeretném látni! Csak egyszer!
– Hisz nemsokára kedved telik. Egy-két nap nem telik belé s Levente itt
lesz, döngetni fogja várad kapuját. Ha ugyan addig meg nem ölik…
– Nem ölik meg. Érzem, hogy nem ölik meg, mielőtt nem láttam egyszer!
– Aludjál, Hajna.
Az öreg dajka szava volt ez.
– Nem tudok, édes öreg dajkám.
– Nem, mert bűnös gondolatot forgatsz elmédben. Vigyázz magadra, Hajna.
Rosszat érzek.
– Amit te rossznak érzesz, olyan édes az nekem.
A dajka fölkelt. Betakargatta Hajnát, ráhajolt, bubusgatta, csókolgatta.
– Aludj, bubám, világszép bubám, aludj.
– Alszom, alszom…
– Aludj te is, Birtik. Egy szót se halljak többet.
– Alszom, alszom…
Mindakét leány lehunyta szemét. De csak Hajna aludott el. Elaltatta
dajkája csókja. Birtik behunyt szemmel virrasztotta az éjszakát. Mind
azt a vidéket kereste, ahol most járhat Levente, s vad kárörömtől
reszketett meg a teste, szinte látván, mint rohan oktalan fejjel, bolond
szívvel Levente a veszedelembe…
[Illustration]
[Illustration]
HAJNÁÉRT HAJNÁT!
Már két napja mult, hogy a Botond és Kusid vezette sereg elindult a Duna
mellől Levente nyomán: akkor találták az első élőlelket. Öregedő magyar
vitéz volt, egy magános tölgy árnyékában ült, hátát a tölgyfa vastag
törzsének vetve. Ruhája össze-vissza volt szakadozva, kardja, dárdája
ketté törve hevert mellette. Arcát sebek borították, hosszú haja vértől
csapzott s nyitott mellén hosszú patakban aludt meg a vér.
– Hé, ki vagy? – kiáltott rá Botond. – Mit csinálsz?
– Ülök, – felelt röviden a magyar.
– Hisz ez a kabar Bekő, – mondotta Kusid. – Mi bajod, öreg?
– Nincs nekem semmi bajom, csak nem tudok felkelni. Tiszta seb a testöm.
Botond leszállott a lováról, elévette kulacsát, odatartotta Bekőnek.
– De inni tudsz, úgy-e?
– Mindig, – felelt Bekő s nagyott hajtott a kulacsból. – No, most
adjatok lovat, megyek veletek.
Feltápászkodott a földről, egy kicsit megtántorodott, belefogódzott
Botondba.
– Sok sebet kaptál?
– Eleget.
– Vereködtetek a bolgárokkal?
– Egy kicsit.
– Mikor?
– Tegnap.
– Esett-e el sok magyar?
– Esett kettő-három.
– Hát bolgár?
– Hagytunk vagy tízet hírmondónak.
Lóra ültették Bekőt, továbbhaladt a sereg. Alig mentek egy
nyíllövésnyire, rengeteg sas, holló s mindenféle ragadozó madár
repkedett a puszta felett. Az ég is elsötétült, annyi volt a szárnyas.
– Itt volt a csata, – szólalt meg Bekő.
Hát azt nem kellett mondani. Sebektől borított, halott s haldokló
vitézek hevertek a pusztán szerteszét, néhol halomban.
– Nappal volt a csata? – kérdezte Botond.
– Virradatkor, – felelt Bekő. – Megleptük a bolgárokat, mikor éppen
ébredeztek. Tízannyian voltak, mint mink. Mire összeszedték magukat –
másvilágra küldöttük.
– Futottak?
– Nem lehetett. Bekerítöttük.
– Vitézül vereködtek?
– Akár a magyarok.
– Kapott-e sebet Levente?
– Egyet-kettőt.
– Pihentek-e a magyarok a csata után?
– Igen, akik elestek. Aki élve maradt, tovább száguldott, mint a
veszedelem. Haj, de sírt a lelkem, hogy nem tarthattam velük. Aztán
gondoltam: ha már úgy van, ahogy van: visszavánszorgok felétek.
Négykézláb másztam a fáig. Ott kifogyott az erőm. Hát csak siessünk.
Levente eddig döngeti Preszláv kapuját.
– Előre, magyarok! – mennydörgött Botond.
– Előre! Előre! – zúgták mind.
Niketász megszólalt:
– Nem pihentek egy keveset? Mind kidőlünk, mire Preszláv alá érünk.
– Pihenni? Hallottad, mit mondott Bekő? Majd pihenhetünk eleget a
másvilágon.
Mielőtt azonban továbbmentek volna, benyargalták nagy hirtelen a
csatamezőt. Bekőnek igaza volt: nagyon kevés magyar esett el a csatában.
Találtak néhányat életben is. Egy magyar vitéz, akinek testén nem
lehetett volna összeszámlálni a sebeket, éppen kötözgette a – saruját. A
saruját, nem a sebeket.
– Ilyen a magyar! Nézz ide, Niketász, – mutatott Botond büszkén a
saruját kötöző magyarra. – Lovat neki!
A következő pillanatban lóháton ült a vitéz, peckesen, mintha most
indult volna hazulról.
Egész nap pihenő nélkül haladt a magyar sereg. Alkonyattájt összeszorult
a puszta, óriási erdős, sziklás hegyek meredtek elébök.
– Itt tábort ütünk, – mondotta Kusid. – Jól mondtam-e, ját?
– Jól mondtad, ját, jól, – hagyta helyben Botond. – Magam sem szeretném,
hogy megcsúfoljanak a bolgárok.
Megálljt parancsoltak a vezérek s nagyhirtelen tábort ütöttek. Niketász
és társai holtrafáradva terültek el a gyepen, de a magyarok le sem
szállottak a lóról, leborultak a ló nyakára s úgy szundikáltak egy
keveset a csendesen legelésző lovakon.
– Micsoda nép! – áradozott a kemény Niketász, s egy hosszú ásítással el
is aludt menten.
Éjféltájban nagy kolompolással érkeztek meg a táborba a sereg után
eregélő gulyák. A tábor megmozdult. Az álom kiszaladt a szundikáló
vitézek szeméből. Óriási máglyák gyúltak föl a táborban s a máglyák
körül gulyások, csikósok forgolódtak, hatalmas nyársakon forgatták,
sütötték a hirtelenében lebunkózott ökröket. Két napja mult, hogy
étlen-szomjan, megállás nélkül haladt előre a magyar sereg – ki tudja,
hány napra kell most jóllakniok? De a lovas vitézek most sem szállottak
le lovaikról, odavitték mindeniknek a pirosra sült nagy darab
pecsenyéket. Egyik-másik kapott hosszúra vágott két szelet nyers húst
is. Ezek levették a nyerget, a húst szépen a ló hátára fektették s úgy
kötötték vissza a nyerget. A görögök már tudták, mire való ez. Nem arra,
mint azt a magyarokról hiresztelték, hogy megpuhítják nyereg alatt a
húst s aztán megeszik. Ha a lónak felmarta hátát a nyereg, nyers húst
tettek rá, hogy szenvedni tudja a kemény fanyerget. Hanem az már nem
volt ráfogás, hogy mikor vége volt a lakmározásnak, a megmaradt
csontokkal dobálták egymást a magyarok. Ez volt csak az igazi mulatság.
Volt kacagás, ha egymást jól fejbetalálták. Oda se neki! Ebcsont hamar
forr.
Mikor gyengén derengeni kezdett a keleti ég alja, Botond és Kusid kürtöt
fuvattak: egyszerre vége szakadt a csontokkal való hajigálásnak, úgy ült
minden magyar a lován, mintha oda cövekelték volna. Megrendült a föld,
amint egyszerre megmozdult a sereg s rengett tovább, amerre húzódott.
Szűk völgyben haladott a sereg, az égből csak egy darabocskát láttak.
Oldalt, előttük, mindenütt erdő, sziklás hegyek. Majd kissé kitágult a
völgy, szélesebbre terültek az erdők, a hegyek s ím egyszerre a felkelő
nap fényében megcsillantak a messzeségben Preszláv keresztes tornyai. És
megvillant a város hátterében, sziklás hegy oldalában Hajna sok tornyú
vára.
– Előre! Előre! – zengett, zúgott végig a völgyön Botond hangja.
– Magyarokat látok! – kiáltotta el magát a sasszemű Kusid. – Felénk
vágtatnak!
Valóban magyar vitézek vágtattak a sereg elé, vagy ötven lovas vitéz.
Messziről hallszott a patkók csengése a havasi patak kövein.
– Baj van, ját, – mordult fel Botond.
Egy-két pillanat mulva összetalálkoztak a vágtató csapattal.
– Előre! Előre! – zengett, zúgott a völgy. – Bajba Levente!
A csapat hirtelen megfordult s hadnagyuk vágtatás közben mondta el, mi
történt.
Levente kiverte a bolgárokat Preszlávból, a császár a fiaival s mind ami
fegyveres népe volt a város körül, elmenekült Mundraga várába. A
császárkisasszony azonban ott rekedt az ő várában. Levente, hiába
tanácsolták, hogy üldözze a császárt, nekivágott Hajna várának. Sok
magyar vitéz esett el a vár előtt. Felülről mint a verebet, úgy
nyilazták le a magyarokat. Hiába! – Ha mind itt veszünk, úgy is
bevesszük a várat! – kiáltotta Levente s féktelen dühvel esett a vár
kapujának. Nem hallottátok a kapu döngését? Csuda. Aztán egyszerre
megnyilt a kapu.
– Betörtétek?
– Nem törtük biz azt. Az őrök nyitották ki. Levente vagy ötven vitézzel
berohant a kapun. Akkor aztán hirtelen bedöndült utánuk. Kelepcébe
csalták.
– Kelepcébe! – ordított fel Botond s megforgatta bárdját, hogy csakúgy
surrogott-burrogott a levegő. – Utánam, magyarok!
Sebes szélnél sebesebben vágtatott a magyar sereg s egy félóra sem telt
belé, döngött, recsegett a kapu. Az első ütésre Botond akkora likat
vágott a kapun, hogy egy ember könnyen bebujhatott volna. Aztán
egyszerre csak szörnyű reccsenés reszkettette meg a levegőt: a kapu
recsegve, ropogva döndült be a várba.
– Hé, ját! Te maradj kívül a te seregeddel! – kiáltott Botond s a
következő pillanatban ezer magyar vitéz lovának patkója szikrádzott az
udvar sziklás földjén.
– Haj, Levente, haj! Haj, magyarok, haj! Éltek-e, haj?
Fent a bástyákon kétségbeesetten viaskodott a maroknyi csapat, mely
Leventével került be a várba. De Leventét nem látták sehol.
– Haj, Levente, haj! – mennydörgött Botond újra meg újra, de Levente nem
felelt.
Jaj volt annak, ki Botond bárdja s kardja elé került. Egyszerre tízen is
fogták közre Botondot s a másik pillanatban már halomban hevertek. Igy
még sohasem verekedett a küzsdég, nagyerejű magyar. Niketász, ha nem
marad kívül Kusid mellett, most láthat vala csudát. A bolgár vitézek
utolsó emberig védték a vár ama részét, melyben Hajna lakott, nem is
sejtve, hogy Hajna már rég nincs a várban. Az ezer bolgár vitézből
hírmondónak sem maradott s az ajtó előtt, mely Hajna lakosztályába
nyilt, óriási halomban hevertek a halálos sebekben hörgő bolgárok. De
aki meghalt, akit seb borított, halált, sebet nem kapott ingyen. Gazdag
aratása volt a halálnak a magyarok közt is.
Botond leugrott lováról, követték példáját a magyarok s egy
szempillantás alatt szétdobálták az ajtó elől a holttesteket, a
sebesülteket. Egy ütés s betört az ajtó. Üres volt az első szoba, üres a
második, a harmadik. A hetedik szobában meglepődve állott meg Botond.
Ott állott összehuzódva egy sarokban – Birtik. Megtörten, reszketve,
megalázkodva állott.
– Hol van Levente? – ordított Botond s abban a pillanatban oly erővel
ragadta meg Birtik kezét, hogy ez fájdalmában felsikoltott. – Meghalt?
– Él, él, ne bánts! – könyörgött Birtik.
– Vezess hozzá.
Birtik reszketve mutatott a padlóra. Egy nagy széles kőlap volt a padló
– egy darabnak látszott az egész.
– Beszélj, boszorkány, s igazat beszélj.
– Igazat beszélek. Nekem már mindegy, – mondotta csöndesen, végtelen
szomorúsággal Birtik. – Kelepcébe akartam csalni Leventét s én kerültem
abba. Azt akartam, hogy Levente lássa Hajnát. De csak lássa. Meg se
ölelhesse s haljon meg. Mindaketten szerették egymást, mielőtt
találkoztak volna. Hajna halálos epekedéssel várta Leventét. S mikor
meglátta a vár fokáról, ő könyörgött nekem, hogy lopva nyissam ki a
várkaput. Kinyitottam, de volt rá gondom, hogy a bolgárok résen
álljanak. Ám Levente keresztülvágta magát a bolgárok tömött rendjén.
Mégis halál fia lesz, hiszen száz is volt egy ellen, ha Hajna le nem
inti a bolgárokat. – Élve fogjátok el! – kiáltott a vitézeknek. – Más
halált szántam neki! Azt hitték a vitézek, hogy Hajna valami rettenetes
halálra szánta Leventét. Annyian fogták közre, hogy mozdulni sem tudott.
Lefegyverezték. Megkötözték. Bevezették ide. Akkor Hajna intett a
vitézeknek: most mehettek. Védjétek tovább a várat. A vitézek távoztak.
Én a szomszéd szobában voltam, vártam, mi történik. Fojtogatott a düh,
mert tudtam, hogy Hajna csalútra vezette apja vitézeit. – Téged
vártalak, Levente! – ez volt első szava. – Te éretted jöttem! – Ez volt
Levente szava. Abban a pillanatban leoldozta Leventéről a kötelet,
láncot, aztán hirtelen lehajolt, megnyilt a csapóajtó s egymást átölelve
tüntek el.
Ki akartam szaladni, hogy hírt adjak. Minden ajtó le volt zárva,
eltorlaszolva. Kiabáltam, nem hallották a szörnyű lármától, fegyverek
csattogásától. Tehetetlenül szaladgáltam össze-vissza. Fel akartam
nyitni az ajtót. Nem tudtam.
Mondta Botond:
– Mindent értek idáig, Birtik, csak azt nem, hogy a császár elmenekült a
fiaival s Hajnát itt hagyták. Hogy lehet ez?
– Azt hiszed, nem akarták magukkal vinni? Egész éjjel döngették alulról
a padlót, kiabáltak föl hozzá. Hajna visszafelelt: nem megyek. Ti csak
szaladjatok, megvédem én az én váramat.
– Csakhogy él Levente! – lélekzett föl Botond. Aztán Birtiknek fordult.
– Hallod-e, Birtik, te elárultad a magyart, halálba akartad csalni
Leventét, tudod-e, mit érdemelsz ezért?
Birtik szomorúan mosolygott. Mintha teljesen kialudott volna szemének
szikrádzó tüze.
– Levente nem szeret – a halál nekem jutalom.
Botondnak megesett a szíve rajta. Ím ez a leány, kit gonosz
boszorkánynak tartottak a magyarok; kitől annyira féltették Leventét:
éppen olyan, mint a többi leány. Szeretett, csalódott s a csalódás
megtörte a szívét. Szerelme vitte az árulásba. S most, hogy nem sikerült
a bosszúja, közömbösen, fásultan várja sorsát: mindegy neki, máglyán
égetik meg, hosszú kínos halállal halatják meg, ízekre szedve testét
vagy halálig tartó börtönben senyvesztik. Levente nem lett az övé – az ő
világa összeomlott.
– Itt maradsz, vagy velünk tartasz? – kérdezte Botond.
– Veletek? Soha! Inkább ölj meg. Hogy lássam Leventét és Hajnát!
– Uram, – szólt közbe egy öreg magyar, – vigyázz, mert Levente majd
számon kéri tőlünk.
– Nem fog számon kérni! – kiáltott Birtik s e pillanatban újra kigyúlt
szemében a hamvadó tűz. Isten áldjon, Botond!
Egy pillanat műve volt, hogy Birtik felszakította az ónkarikás ablakot,
mely a szédítő mélységbe nézett alá, a másik pillanatban, mielőtt
megakadályozhatták volna, a boldogtalan leány lezuhant a sziklák közé, a
mélységbe. Nem látta senki összeroncsolt testét: eltakarta kibomlott
hajának sátora…
– Szegény leány! Talán mégsem volt boszorkány, – mondta megilletődve
Botond. – Eredjetek s temessétek el.
Kimentek a vár udvarára. Ott újabb meglepetés várt Botondra. A magyar
vitézek ujjongva, a diadaltól mámorosan lepték el a vár udvarát, egy
része a vár fokán állott, onnét integettek le a lent táborozó
testvéreknek s ég, föld zengett a lelkes kiáltástól: él Levente, él!
Ihol Levente, ihol!
– Haj, Levente, haj! – kiáltott Botond s felkapott lovára.
És jött Levente, oldalán Hajna. Fehér paripán ült mindakettő. Mintha
csak nekik hagyta volna szándékosan a császár a gyönyörű állatokat.
Végtelen boldogság ragyogott a szerelmesek arcán. A magyar vitézek
elfogódva nézték a gyönyörű leányt.
– A napra lehet nézni, de rá nem, – áradoztak az ifjabbak, de azért
mégis csak rá néztek, mind a világszép Hajnát nézték, csudálták.
– Szakasztott az édes anyja, – mondogatták az öregebb rendűek.
A magyarok hadirendben fogadták Leventét s várták parancsát. Levente a
sereg élére léptetett s kardját megvillantván, csendet intett:
– Vitézek! Magyarok! Karunk, kardunk erejét megmutattuk, nincs itt több
dolgunk, induljunk haza. Ím lássátok e hajadont: Lebediásnak vére ő.
Hajnáért Hajnát viszek apám sátorába. Nem erőszakkal viszem, szíve
szerint jő velem.
[Illustration]
[Illustration: Árpád indul a nemzetgyülésbe.]
Hajna igéző mosollyal erősítette meg Levente szavait.
Megvillantá erre Botond is a bárdját, csendet intett, merthogy a
magyarok hármas éljenétől zengett, zúgott a levegő s mondá, amint
következik:
– Megkövetlek téged, Árpád fejedelem fia, Levente. Eredj haza te a te
szép mátkáddal, vigy magaddal annyi vitézt, hogy bátorságban lehess
hazafelé mentedben. De én még bele sem kezdettem a hadakozásba. Ha nincs
ellenedre, körültekintek egy kevésség a bolgárok földjén.
Mondotta Levente:
– Nincs ellenemre, Botond, csak egy a kérésem. Jegybéli mátkámnak apját,
anyját s testvéreit ne bántsad. Igéred-e, fogadod-e?
– Igérem, fogadom s meg is tartom – felelte Botond.
Megszólalt erre Kusid is:
– Árpád fia, Levente, nekem is van egy szóm. Ha nincs ellenedre, én is
Botonddal tartok. Te csak siess haza, éljed világodat.
– Nincs ellenemre, Kusid, – mondotta Levente. – Veletek tartanék én is,
ha nem félteném az én szép mátkámat. Vezéreljen Isten! Ám erős messze el
ne kalandozzatok. Igyekezzetek hazafelé.
Mondotta Kusid:
– Erős messze nem kalandozunk, de szeretnénk betekinteni Attila
földjére. Hadd lássuk bár egy részecskéjét. Hadd vigyünk hírt a
fejedelemnek s mind a magyaroknak, kik Etelközben laknak.
Levente arca elkomorult. Lám, úgy illenék, hogy ő is betekintsen Attila
földjére. Hányszor repülte be nagyralátó lelke Attila földjét s mind az
országokat, melyeket Attila meghódított vala. Hányszor álmodott Attila
világbirodalmának feltámasztásáról – s ím, alig indult el, már is megáll
útjában: megállította egy ragyogó szempár!
Hajna észrevette Levente elkomorodását.
– Szeretnél velük tartani, úgy-e, s miattam nem mehetsz? Ne tartsalak
vissza, Levente. Veled megyek, bárhová mégy, hadba, vészbe, halálba.
– Nem, nem, – rezzent meg Levente e gondolattól. – Elébb hazaviszlek,
édesanyámhoz. Karomat megbénítaná, ha veszedelemben látnálak, ha
életedért aggódnom kellene. Majd elkövetkezik az én időm is, Hajna. Most
még fiatal vagyok. Nem ver meg a magyarok Istene, ha megízlelem a
szerelem édes italát. Úgy-e, nem?
– Nem, nem, – suttogta Hajna megindultan.
És felkerekedék még aznap Levente az ő hadával. S felkerekedék Botond és
Kusid is a magáéval. Keletnek az egyik, nyugatnak a másik. S nem mese
az, hogy a magyar sereg végigpusztított Bolgárországon, három nagy
csatában verte meg a bolgárok nagyobb számú hadát. Hanem Attila földjére
mégsem nézhettek be ez alkalommal. Megfogyatkozott erősen Botond és
Kusid serege.
Mondta Botond:
– Én így is benézek, ját.
– Én nem, ját. Nem szabad szégyent vallanunk. Tolvaj módjára pedig csak
nem járunk, úgy-e, ját?
– Igazad van, ját, – adta meg magát Botond.
Rengeteg zsákmánnyal fordultak vissza a Dunának. A szegény görögök, kik
kénytelen-kelletlen végigkalandozták Bolgárországot, megkönnyebülten
lélekzettek föl, midőn a vezérek határozatáról értesültek.
Hetek multán értek vissza a Duna partjára. A hajók ott hevertek azóta.
Egyszer mozdultak meg, mikor Leventét s hadát átvitték a Duna etelközi
partjára. A görög császár emberei, akik az aranyakat szállították, hetek
óta várakoztak a magyarokra.
– Hány ezer aranyat hoztatok? – kérdezte Kusid.
– Amennyi ki volt kötve, – felelt egy öreg, hosszú szakállú görög.
– S hát a pótlás?
– Pótlás? Pótlás nincs.
– Nincs? – ordított Kusid.
– Nincs? – mennydörgött Botond. – Akkor nem is megyek haza, míg Bizánc
kapuját meg nem döngetöm. Nekem nem kell az aranyotok, de kell a
vitézeimnek. Azt hiszitek, tréfából jöttek el hazulról?
Niketász félrevonta az öreg görögöt:
– Igazán nem hoztátok el a pótlást?
– Hogy nem hoztuk-e el? Elhoztuk, uram, – hunyorított ravaszul az öreg,
– de elébb megpróbáltam, hátha anélkül is megelégszenek.
– Hát csak elé a pótlással, – parancsolta Niketász. – A magyarokkal nem
lehet tréfálni.
Niketász most visszafordult Botondhoz és Kusidhoz.
– Csendesüljetek. Elhozták a pótlást is. De hát ami igaz, igaz, a görög
szeret alkudozni.
Botond elnevette magát. Amilyen könnyen felindult, oly könnyen
csillapult le. Odament az öreg göröghöz, vállára eresztette vas kezét.
– Ne félj, öreg, nem töröm be a kaputokat. De jegyezd meg jól a nevemet.
Botond vagyok. Vigyázzon a császárod, hogy meg ne látogassam.
– Sok beszéd szegénység, – mondotta Kusid, az egyetlen bőbeszédű a
magyarok közt. – Hamar, számoljuk a pénzt, öreg.
Egész nap a ragyogó bizánci aranyokat számolták s vitték a hajóra. Az
aranyakat s a mindenféle drága kelméket. Mikor aztán indulásra készen
állottak a hajók, Botond és Kusid melegen paroláztak a kemény
Niketásszal s az előbbkelő görögökkel.
– Ég veled, Niketász! – búcsúzott Kusid. – Ne haragudj ránk, hogy egy
kicsit meghordoztunk.
– Máskor is jó szívvel látunk a hazánkban! – mondotta Botond s
hatalmasan megrázta Niketász kezét.
A kemény Niketász megindultan nézett az ifjú vezérekre s mondá, amint
következik:
– Nem sajnáltam meg, hogy voltam a hazátokban s nem sajnálom, hogy végig
kalandoztam veletek Bolgárországot, habár öreg testemnek nem vala
könnyű. Sok néppel volt dolgom s csak a magyar az, kit megszerettem.
Bizony, mondom néktek, nagy jövendője, hosszú élete lesz a magyarnak.
Két fajtáját ismertem meg a magyarnak: te benned, Botond, az egyiket, te
benned, Kusid, a másikat. Az egyiknek a harc az élete, a másiknak a
vagyonszerzés. Az egyik az ingét is oda adja annak, akit szeret, a másik
sem fösvény, de nem szórja pénzét oktalanul, számít, ravaszkodik, gyüjt
– s ez így van rendjén. Ha majd megmozdultok, hogy visszaszerezzétek
Attila földjét, meglássátok, nem lesz nehéz a dolgotok, mert fognak
szeretni a népek, akiket ott találtok. Én mondom ezt, Niketász.
– Ne te né! – kapott a szeméhez Botond – mi történt velem? Hull a
könyvem, ját.
– Ne te né, hull az enyém is, ját.
– De csak az egyik szemedből, – jegyezte meg mosolyogva Niketász – a
másik nevet.
Mindaketten megölelték Niketászt. Alig tudtak elválni tőle.
A hajók elindultak. Niketász és társai ott állottak a parton s végig
kisérte tekintetük a távozó magyarokat.
– Ha az én császáromnak ilyen népe volna a sok kincse mellett, –
mondotta magában Niketász – meghódítanám vele az egész világot!
[Illustration]
[Illustration]
A NAGY LESZÁMOLÁS.
Ideje volt, hogy Bolgárországból haza kerüljenek a magyarok, mert míg
odakalandoztak, követség jött Arnulftól, a németek császárától, kinek
Szvatoplukkal, a morvák hatalmas fejedelmével gyűlt meg a baja. Két faj:
a német s a szláv vívta élethalál harcát Attila földjének a Dunán túl
eső vidékén. Ennek a harcnak eldőltétől függött: melyik lesz itt az úr.
A német-e, a szláv-e? És meg volt írva a végzet könyvében, hogy a magyar
legyen az elválasztó ék a két faj között. Hogy közéje kerüljön e két
népes fajnak, ezeknek szerencséjére, magának pedig örökös
nyugtalanságára… De hát az Etelközben lett volna-e nyugodalmas élete a
magyarnak?…
Az is meg volt írva a végzet könyvében, hogy bármerre vezesse a sors a
magyart, sohasem lesz nyugodalma. Hazája lesz, állandó hazája, de
nyugodalma nem…
Árpád örömmel fogadta a német követséget. Ennek a segítségnek más volt a
célja, a rendeltetése, mint annak, melyet a görög császárnak adott. Itt
a jó alkalom, hogy ne csak megmutassa erejét nyugat felé a magyar, de
körül is tekintsen Attila földjén. Vajjon csakugyan igaz valóság-e, mi
apáról fiúra szállott Attila földjének szépségéről, gazdagságáról, az
állandó megtelepedésre való alkalmatosságáról, vagy csak egy szép rege?
De meg kellett várni, míg Bolgárországból hazajön a magyar sereg. Hiszen
Árpádnak mindössze 35–40,000 fegyveres vitéze volt, s ha csak öt ezeret
küld Arnulf segedelmére, mielőtt Bolgárországból visszatérnének vitézei,
menten rajtuk üt a bessenyő s hírmondó sem marad a maroknyi magyarból.