ember, legfönnebb fele. Azok, kik a Pruth és Szeret vidékről verődtek
össze s csatlakoztak Levente csapatához. Két nap is beletelik még, míg
megérkeznek azok a csapatok, melyek Kusid és Botond vezetése alatt
indultak el. Mert hiszen ha csak maguk jönnének a fegyveres vitézek! De
ős magyar hadi szokás szerint, valahányszor harcba mentek a magyarok,
rengeteg gulyák és ménesek követték a hadat. Kellett az ökör, a borjú a
húsáért, a tehén a tejéért. A ménes pedig arra volt jó, hogy ha kidőlt
egy ló valamelyik vitéz alól, válasszon mást a ménesből. Az előbbkelő
vitézek után tíz lovat is vezettek felkantározva, felnyergelve. Aztán
egy nagy sereg ökör arra kellett, hogy vigye a had után a mindenféle
eleséget, ruhaneműt, dárdákat, nyilakat. Óriási nagy szekerek voltak
ezek. A kerekeknek nem volt küllője (ha vasból vannak, úgy is
összetörnek az úttalan útakon), egy darab fából voltak azok kifaragva
tálformára. Akkora volt egy-egy kerék, hogy két ember is beléizzadott,
míg a tengelybe beleforgatta. Egy-egy szekér előtt tizenkét hosszú
szarvú, szürkés szőrű, nagy csontos ökör volt igába fogva. Igazi magyar
fajta ökrök: csontosak, erősek, szívósak s szépek, méltóságos járásúak.
Valamennyinek a nyakán vagy a homlokán kolompolt a nehéz, mély zengésű
harang. Csak akkor vették le a kolompokat, ha közelben sejtették az
ellenséget: nehogy árulójuk legyen.
Barkalász azt hitte, a rengeteg gulyák, ménesek, szekerek, átalvetős
zsákokat cipelő lovak láttára, hogy együtt van az egész magyar sereg.
Tekintete végigszaladt az emberek és állatok tenger sokaságán s fejét
csóválva hümgetett. Nem húsz, de száz hajó sem lenne elég, hogy ezt a
tenger sokaságot egyszerre átszállitsa. Kilépett a partra, tisztelettel
megsüvegelte Leventét.
– Várom a parancsodat, felséges királyfi!
Leventének láthatóan jól esett, hogy Barkalász királyfinak tisztelte.
– Tüstént hajóra szállnak a fegyveresek, – mondotta Levente.
– S a gulyák és ménesek?
– A gulyák itt maradnak. Csak a teherhordó állatok jönnek velünk meg a
tartalék lovak. Van a bolgároknak ökre, tehene elég, úgy tudom. Hát
akkor nekünk is lesz.
Barkalász megkönnyebbülten lélekzett föl.
– Eszerint elég lesz a hajó. Mind itt vannak a fegyveresek?
– Csak fele, Barkalász. A másik fele két nap mulva lesz itt. De ezekre
nem várunk. Nincs vesztegetni való időnk. Itt hagysz tíz hajót, a
többire rászállok itt levő vitézeimmel. Nem nyugszom meg, míg az
árulókat kézre nem kerítem.
Kardját megvillantotta a fegyveres csapatok felé s intett, hogy
szálljanak be a hajókra.
Barkalász csudálkozva látta a nagy rendet s fegyelmet. Mintha hetek óta
gyakorolták volna magukat a magyar vitézek a hajóraszállásban, sorba,
csapatonként, tolongás nélkül léptettek be a hajóhídakon s telepedtek
meg a hajó fedelén. Szépen elrendezkedtek tíz hajón, kiki a maga
lovával, aztán bevezették a tartaléklovakat, az igás ökröket a nagy
szekerekkel. Egy óra sem telt belé, rendben volt tíz hajó: indulhatott
minden pillanatban.
Barkalásznak csak az indulás pillanatában jutott eszébe, hogy a görög
követeket még nem látta.
– Indulhatunk! – intett Barkalásznak Levente.
Barkalász habozva nézett körül.
– Mit habozol? – mordult rá Levente türelmetlenül.
– Felséges királyfi, nem látom a kemény Niketászt és embereit. Náluk
nélkül nem mehetek az én császárom színe elé.
Levente elnevette magát.
– Elhiszem, hogy nem látod, derék Barkalász. A kemény Niketász a másik
sereggel jön. Az pedig a fejedelmi szállásról indult. Egyszerre
indultunk, csakhogy én ötven vitézzel nem lépést jöttem, mint ők.
Versenyt vágtattunk a széllel, hogy utólérjük a farkas khán leányát. Ne
legyen hát aggodalmad Niketász miatt. Két nap mulva ő is ott lehet a te
császárod színe előtt.
Barkalász hosszan nézett Levente nyílt, becsületes tekintetébe.
– Hiszek neked, felséges királyfi. Érzem, hogy hazug szó még nem hagyta
el a te ajkadat.
Azzal intett a hajóslegényeknek, a vitorlákat kifeszítették, az evezősök
elfoglalták helyüket s elindult a hajó, melyen Levente s válogatott
vitézei voltak. Utána nyomban még kilenc hajó. A Duna nagy széles
hullámokat vetett a hajók nyomán. A magyarok némán álltak lovaik
mellett, csak a lovak nyerítése s az evezőlapátok lassú, ütemes csapása
zavarta a csendet. Alig eveztek azonban a hajók túl a széles Duna
közepén, egyszerre nagyot recsegett Levente hajója s megtántorodva
hőkölt vissza.
Az evezőslegények felugráltak helyükből. A lovak, melyek eddig nyugodtan
álltak egy helyben, horkolva, tüszkölve ágaskodtak, némelyik a nagy
ütődésben elesett, aztán ijedten ugrott fel s ha keményen nem fogják a
legények, mind ahány ló volt a hajón, vakon rohan bele a Dunába.
– Árulás! – ordított Barkalász, ki magánkívül szaladt a hajó orrára.
Csak egy pillantást vetett a vízbe s tisztában volt azzal, mi történt.
– Baltára, legények! – intett az evezősöknek.
Levente is a hajó orrára sietett.
– Mi történt?
– Vastag köteleket s láncokat feszítettek ki a bolgárok a víz alatt,
hogy át ne mehessünk.
– S ezt ti nem vettétek észre? – kérdezte Levente.
– Éjjel dolgoztak, – felelt Barkalász. Tegnap s ma éjjel is szuroksötét
volt.
– Ez a Birtik dolga, – kiáltotta Levente s egész testében reszketett a
dühtől. Ide egy baltát nekem is! Hé, magyarok! Baltát ragadjatok!
Vágjátok a kötelet!
Mind, akinek balta jutott, munkának látott. Az óriás Barkalász egy
csapásra vágta ketté a vastag kenderköteleket, annyi volt az neki, mint
egy vékony cérnaszál. De a ravasz bolgárok hatalmas vasláncokat is
feszítettek ki. Ez már megizzasztotta Barkalászt is, meg az izmos karú
magyar vitézeket is. Levente erejét megsokszorozta a szertelen düh. Ő
repülni szeretett volna a gonosz lelkű leány után s ime ott tartóztatják
fel, hol nem is gondolhatá.
– Egy lánc már elszakadt! – kiáltotta Barkalász.
– Ez is elszakadt! – kiáltotta nyomban Levente. – Tovább! tovább!
Vágjátok, magyarok!
– Tovább! tovább! vágjátok, görögök!
Versenyre keltek a két nemzet fiai.
– Hej, ha Botond itt volna! – mondták a magyarok, miközben szakadozott,
zörrent a lánckötél s egymásután merült a Duna fenekére.
A küzsdég termetű, nagy erejű Botond bizony nem volt itt, de a
kifeszített láncok mégis rémes sikoltással, zörgéssel merültek el
egymásután. Egyszerre szabad lett a vízi út.
Az evezősök összeszedték minden erejüket, hogy helyrehozzák az
idővesztést. Levente fáradtan ült le a hajó orra mellett s görcsösen
szorított kezében egy vastag kötelet. Aztán mikor kifújta magát,
kezdette szétfejteni a kötél keményen összesodrott ágait.
– Mit mívelsz, felséges királyfi? – kérdezte Barkalász.
– Kötelet az árulóknak, – felelt Levente komoran.
– A leánynak is?
Levente megütődve nézett Barkalászra. Arcán gyenge pirosság lebbent
végig. Aztán tompán maga elé nézett.
– Nem, nem. Annak más halált szántam.
A többit már utána gondolta, nem mondotta. Azt gondolta: egyszer mégis
szerettem talán azt a gonoszlelkű leányt…
S a kötél tíz ágából egyet beledobott a Dunába… A hajók kikötöttek a
Duna túlsó partján. A magyarok kiléptek a bolgárok földjére.
Megmérhetetlen pusztaság terült el előttük: az Al-Duna és Fekete tenger
közén. S ezen a megmérhetetlen pusztaságon, ameddig a szem ellátott, nem
láttak egy eleven lelket. Sem embert, sem állatot. A fű letaposva,
összenyomkodva, mintha hetek óta lovas hadak tanyáztak volna itt. Sehol
egy födeles hajlék. Ahol volt, korom és üszök jelezte nyomát.
– Mindent elpusztítottak, elégettek előlünk, – mondotta Levente.
– Vissza kell mennünk a gulyákért, – tanácsolta Barkalász.
– Vissza, vissza, – mondotta Levente s a düh fojtogatta a torkát. De én
megyek a vitézeimmel. Nekem nincs maradásom. Itt marad egy csapat, az
várja be Botondot és Kusidot – jőjjenek utánam.
Barkalász figyelmeztette Leventét:
– Ha szabad beleszólnom, felséges királyfi, a vigyázat nem árt. Simeon
császár be akar csalni a hegyek közé. Bekerít a te maréknyi seregeddel.
– Hát csak kerítsen! Ott leszek! Utánam, magyarok!
Kétezer magyar ült már akkor a lován. Dárda a vállán, íjj a nyakában,
kard az oldalán mindannyinak.
– Tíz annyit állít szembe veled Simeon, felséges királyfi, – aggoskodott
Barkalász.
– Azt szeretem én, – mondotta Levente – s a következő pillanatban
rengett a föld a kétezer száguldó lovas nyomán.
– Micsoda nép! – mormogott magában Barkalász. De más, mint az én
elsatnyult népem! Hiszen, ha kétezer ilyen kar volna, mint az enyém! – s
önkéntelen felemelte karját, belevágott az üres levegőbe.
Egy félóra sem telt belé, Levente seregét elnyelte a messzeség.
Barkalász még aznap átszállította a gulyákat s a hátrahagyott csapat
vezetése mellett az összetaposott pusztán bús bőgéssel eregéltek elébb
az állatok, mindenütt a kétezer vitéz nyomán. Mikor a gulyákat is
elnyelte a messzeség, Barkalász újra visszaindította a hajókat, de most
már óvatosabb volt: itt hagyott tíz hajót, nehogy ismét megcsúfolják a
bolgárok.
Levente jól számított: két nap mulva érkeztek meg a Botond és Kusid
vezette csapatok. Niketász elkomorodva hallgatta Barkalász jelentését.
– Vesztébe rohan Levente, – mondotta Niketász. – Kár ezért az ifjúért. S
nekünk is kárunkra lesz a hirtelenkedése. Egyszerre kellett volna
megmozdulni a görög és magyar seregeknek: így tán leverjük a bolgárokat.
Kusid is helytelenítette Levente dolgát. Bár fiatal volt, alig idősebb
Leventénél, az ő elméje mindig cselvetésen járt. Elébb jól kitapogatta
az ellenség erejét, számát, a helyet, hol legalkalmasabb a támadás.
Hideg, számító eszű volt, mint az apja, Kund. De Botond éppen ellentéte
volt Kusidnak. Ez a küzsdég termetű, széles, bivalymellű magyar nem birt
az erejével, a tüzes vérével. Az ő eleme a harc volt mindig, minden
körülmények közt. Nem válogatta az időt, az alkalmat, nem nézte az
ellenség számát. Nagy erejében való elbizakodtában kész volt egymaga
nekivágni egy egész seregnek. Aminthogy ahol az ő vaskeze forgatta a
mázsás bárdot, halomra hullott az ember körülötte.
– Meg kellett volna minket várni! – mondotta Kusid.
– Utól kell őt érni, – vágta vissza Botond.
– Utól, utól, – mondotta Kusid, – csak aztán halva ne találjuk.
– Ha meghal, nem hal meg ingyen! – heveskedett Botond.
– Jó, jó, – csillapította Kusid – csendesülj, ját. Nem veszünk mi össze.
Azért erős a mi barátságunk, mert más-más a természetünk. Igaz-e?
– Igaz, ját, igaz, – mondotta Botond s szeretettel nézett Kusidra. –
Indulunk, úgy-e?
– Bezzeg, hogy indulunk.
Kusid és Botond egyszerre adtak jelt a kürtösöknek. A szádogfa kürtök
mélán búgtak végig a pusztaságon, a magyarok tömött rendekbe álltak,
indulásra készen.
– Várjatok még egy pillanatot, – intett Niketász a két daliának. Ha jól
látom, görög hírvivők vágtatnak felénk.
Csakugyan keleti irányból, Bizánc felől, egy csapat görög lovas
vágtatott a Dunának.
– A császártól hoznak üzenetet, – mondta csendesen Niketász.
Néhány pillanat mulva már meg is érkezett a csapat. Por lepte ruhájukat,
arcukat, a lovak habba keveredve, reszketve állottak meg. A csapat
vezére tisztelkedve lépett Niketász elé s lihegve mondá, amint
következik:
– Kemény Niketász! A hatalmas császár parancsolatjából jelentjük te
néked, hogy urunk császárunk békét kötött a bolgár császárral. Mondjad
tehát a vitéz magyaroknak: térjenek vissza békével a hazájukba. Mire a
nap újra felkel, itt lesznek embereink, kik a magyaroknak igért
aranyakat hozzák.
Niketász arca a beszéd alatt színt váltott, ami Botondnak és Kusidnak
nem kerülte el a figyelmét.
– Mit akar ez a görög? – kérdezte Botond s görcsösen szorította meg
bárdja nyelét.
– Nem értesz görögül? – kérdezte Niketász, nyilvánvalóan azért, hogy
időt nyerjen s összeszedje magát.
– Minden nemzetségem szittya magyar volt, – mondotta büszkén Botond – s
egy sem vette be az idegen szót.
– Hát halljatok ide, – mondotta Niketász. – A hatalmas Leó császár azt
üzeni, hogy békét kötött Simeon császárral, míg én nálatok jártam.
– Békét kötött? Az öreg apádat tedd bolonddá, kemény Niketász!
– Mondom, hogy békét kötött.
– Bizony, ha békét kötött, az az ő dolga. Én vereködni jöttem, nem
békélni. Szégyenszemre nem térek vissza.
– Csillapodjál, ját, – engesztelte Kusid. – Csak fizessen a görög, mit
bánom én.
– Hozzák az aranyakat, – kapott a szón Niketász.
– Egye meg az aranyát a császárod, – kiabált Botond. – Én vereködni
jöttem!
– Ne helytelenkedj, ját, – csillapította Kusid.
– Tedd el az eszedet máskorra, ját, – mordult rá Botond.
De Kusid nem hagyta magát s szót kért.
– Hallod-e, kemény Niketász. Szép a császárodtól, hogy küldi az
aranyait. De hogy minket ide bolondított, megpótolja még annyival. Lesz
rá ideje, mert hiába kötött békét, Botondnak igaza van, nekünk csakugyan
vereködnünk kell. Levente elment, eddig vágja a bolgárt, mi nála nélkül
vissza nem térhetünk.
– Ez már okos beszéd, ját.
– No, úgy-e, ját?
Mondotta Niketász:
– Elémondom az üzenetet az én császáromnak s bizonnyal állítom, hogy még
annyi aranyat küld mint amennyit igért. Ha csakugyan nem fordultok
vissza Etelközbe, Isten vezéreljen, segéljen, vitéz magyarok.
– Elhiszem, hogy kivánod, – mondotta Botond. – A te császárod békét köt
s mi mégis verekszünk a bolgárral. Kinek van haszna belőle?
– Hiszen, – felelt Niketász, – lesz hasznunk belőle, de nektek is lesz.
Rengeteg prédával tértek vissza, bizonyosan tudom.
– Hát előre! – türelmetlenkedett Botond.
– Várj csak, ját, várj csak. Nem addig a. Kötve hiszek én a görögnek.
Hallod-e, kemény Niketász. Velünk jösz te mostan s velünk jönnek
vitézeid is. Ha eligazítottuk a bolgárokat, szépen ide visszajövünk; s
ha itt találjuk az aranyakat, megpótolva, akkor mehetsz a te hatalmas
császárod színe elé.
– Ját, ját, – mondotta Botond mosolyogva – hogy birod el az eszedet!
– Úgy, ahogy te a bárdodat, ját.
Niketász kékült, zöldült, mindenféle színeket váltott.
– Hát te nem hiszel nekem? – kérdezte Kusidot.
– Én hiszek, – felelt ravaszul Kusid – de Botond nem hisz.
– Üssön beléd a tüzes istennyila, ját! – kacagott Botond Kusid ravasz
beszédjén.
Hogy Kusid hisz és ő nem! Hisz éppen az volt a baja Botondnak, hogy
hiszékeny volt, mint a legtöbb szittya.
– Eszerint, – mondotta Botond, kinek erősen tetszett ez a tréfa – te is
velünk tartasz, kemény Niketász. Sebaj. Úgyis rég nem vereködtél, csak
bölcselkedtél mostanában. Meglássuk, ki bírja jobban.
Szent igaz, hogy Niketász nem volt gyáva ember, nemcsak ésszel, de
karddal is szolgálta Bölcs Leó császárt, de a kardot már rég hüvelyébe
dugta s ésszel, bölcseséggel szolgálta mostanában a császárt. Ám a bölcs
és kemény Niketász bölcsebbnek találta, ha nem akadékoskodik, jó arcot
vágott a tréfához s mondta:
– Helyes, Kusid. Veletek megyek. Ahány bolgárt levág rég pihenő kardom,
annyival kevesebb ellensége lesz császáromnak és hazámnak.
Botondnak tetszett a beszéd. Megszorította Niketász kezét, hogy szinte
kiserkedt a vér belőle.
– Derék görög vagy, Niketász. Kár, hogy elvétetted a születésedet.
Vagy száz válogatott vitézt ott hagytak a hajók mellett az aranyak
átvételére, aztán elindult a magyar sereg.
Niketászt megbecsülték: Botond és Kusid között lovagolt a sereg élén.
– Előre, magyarok! Levente után! – mennydörgött Botond hangja s a pihent
lovak büszke, táncos járással vágtak neki a végtelen pusztaságnak…
[Illustration]
[Illustration]
VILÁGSZÉP HAJNA.
A farkas khán leánya két egész nappal előzte meg Leventét. Még akkor
éjszaka, mikor tizedmagával útnak indult, apjának egyik ménese mellől
tíz csikóst lóra ültetett s ezeknek megparancsolta, hogy tőle nem
messze, látszólag egy irányban vágtassanak. Arra is volt gondja, hogy
vitézi ruhába bujtassa őket. Mire Levente utólérte az üldöző csapatot,
akkor már ezt csalútra vezette Birtik. Egész éjjel s egész nap a
csikósokat üldözték. Mire észrevették a cselt, akkor már oly nagy
hiábavaló utat tettek meg, hogy Birtiket nem tudták utólérni.
A bolgár sereg egy része a Dunától félnapi járóra táborozott, mikor
Birtik átkelt a Dunán. Bessenyő vitéznek adta ki magát, akit a bessenyők
küldöttek a bolgárokhoz, hírt adni a magyarok jöveteléről. Ám a bolgár
sereg vezére nem hitt Birtiknek: a magyarok kémjének tartotta s erős
fedezettel egyenesen a császár városába, Preszlávba kisértette. A régi
Marcianopolis helyén épült ez a város, a Kamcsik folyó mentén, mely a
Fekete-tengerbe szakad. Itt székelt Simeon császár fényes udvarával. Ő
már keresztény hitre tért népével együtt, de lelkében még nem volt igaz
keresztény. A meghódított szlávoktól ráragadt a keresztény vallás,
ráragadt a nyelv, egyébként azonban a nép megőrízte az ősi bolgár
szokásokat. Simeon császár, éppen mint egyik őse, a híres Krum király,
aki sok borsot tört a görögök orra alá, pogánymódra élt, a soknejűségnek
híve maradott. Háromszáz szebbnél szebb asszony volt udvarának az
ékessége. Ez a rengeteg asszony valóképpen az udvar pompájához
tartozott, rablott vagy pénzen vásárolt leányai voltak ezek mindazoknak
az országoknak, hol a kalandvágyó bolgár nép megfordult. Egy volt
közülök igazi feleség: a világszép Hajna, a magyar Nyék nemzetség
virága, Lebediás sarjadéka. A magyarok nem tudták elfelejteni Simeonnak,
hogy az első nemzetség sarjadékát nem tisztes módon vette feleségül. Őt
is épp úgy rabolta el, mint asszonyainak nagy részét. Sokszor próbálták
visszaszerezni Hajnát, de sikertelen. Aztán telt, múlt az idő, Hajna is
megadta magát a sorsának, különösen, hogy ő lett Simeon első felesége.
Három fia s egy leánya született Hajnának, s a császárnak a kicsi Hajna
lett kedvence: ezt a gyermeket nem adta volna a világ minden kincseért,
minden dicsőségeért. Mint a mesebeli királykisasszony, úgy nevelődött
Hajna. Külön várat építtetett Simeon, itt serdült nagy leánnyá, apján,
testvérein kívül férfit alig látva. Babonás félelemmel őríztette Hajnát
Simeon: nem hagyta pihenni a gondolat, hogy egy óvatlan pillanatban
anyja sorsára jut, elrabolják őt is. S vajjon hozzá méltó ember
rabolja-e el? A népek csak messziről láthatták s csodálhatták Hajnát, ki
szebb volt az anyjánál is, a világszép Hajnánál.
Hajna vára a császári palota mellett épült s vár és palota földalatti
folyosóval volt összekötve, melyen át a császáron és cselédjein kívül
más nem járhatott. Akik ezt a folyosót építették, ott haltak szörnyű
halálnak halálával. A folyosóból oldalt óriási termek nyíltak, pazar
keleti kényelemmel berendezve, melyek ember nem látta, rejtett ablakokon
kaptak felülről gyenge világosságot. Ezer ördög lakjék abban az
emberben, ki ide talál, – s ha ide talál, vajjon látja-e többet Isten
áldott napját?
Birtiket egyenesen a császár palotájába vezették, a császár színe elé.
– Egyedül a császár hallhatja, mit mondandó vagyok, – szólt Birtik az
udvarmesternek. – Féltek, hogy rossz szándékkal vagyok? Im, nézzetek
reám. Azzal levette sisakját s abban a pillanatban végig omlott testén
csuda-haja. Szinte egészen beborította.
– Leány! – kiáltott az udvarmester s megdöbbenve lépett hátrább, hogy
jobban szemügyre vegye a természet e csudáját.
– Sokáig ne habozz, nagy veszedelem fenyegeti császárodat s különösen a
leányát.
– A császár leányát! A világszép Hajnát! Bolgárország legszebb virágát!
Az udvarmester rémülten rohant be a császár elfogadó termébe s a
következő pillanatban Birtik egyedül állott Simeon előtt.
Szép öreg ember volt Simeon. Fehéredő szakálla övig ért: feltünően
hasonlított Álmoshoz. Hosszú palástszerű köpeny fedte testét, derekán
széles, drágakövekkel kirakott biborpiros selyemöv. Fején alacsony,
kerek korona, mely alól hosszú tincsekben lógott le őszülő haja. Mélyen
ülő szeme bizalmatlanul nézett a leányra.
– Azt jelentették nekem, – szólt Birtikhez, ki mélyen meghajolva állt
előtte, hogy bessenyő vagy. Arcod mást mutat. Úgy tetszik nekem, magyar
és baskir keverék vagy.
– Jól látod, bölcs és hatalmas Simeon császár. Apám baskir, anyám
magyar. Jedajk khán leánya vagyok.
Simeon összeráncolta homlokát.
– Hallottam hírét apádnak.
– Rossz a híre, pedig nem rossz ember ő. Baskiriában nem becsülték meg,
úgy szegődött a magyarokhoz. És a gőgös magyarok sem becsülik meg. Engem
pedig…
Itt zokogásba fulladt a leány szava.
– Mi történt veled? – kérdezte a császár s arcának merev vonásai kissé
szelidültek.
– Óh, hogy mondjam el! Megöl a szégyen! Árpád fia, Levente, ez az
ördögfajzat, meggyalázott…
– Meggyalázott!
– Meggyalázott. Szép szavakkal megejtett s elhagyott… És most betör a te
országodba. Tudod-e, hatalmas császár, mely gonosz szándékkal jön?
– Tudom, tudom, – kacagott föl Simeon. – A görög császár húszezer
aranyat adott Árpádnak, hogy nemzetemet kiirtsa. De elkésett. Mert a
görög császárral békét kötöttem s aki magyar átkelt a Dunán, egy se tér
többé vissza hazájába, esküszöm Krum király emlékére.
– Hatalmas császár, – mondotta Birtik mély alázatossággal, – hallottam
hírét a te néped vitézségének. De ne felejtsd, hogy a magyar is vitéz s
Levente nem azért jött, hogy országodat meghódítsa, hanem azért, hogy
annak legdrágább kincsét elrabolja.
– Mit mondasz? Ismételd még egyszer: jól hallottam-e?
– Országod legdrágább kincsét akarja elrabolni: világszép Hajnát!
– Hajnát! – ordított Simeon.
Abban a pillanatban fegyveres vitézekkel telt meg a terem. A kerek terem
falán látatlan ajtók nyiltak meg: ötven ajtó egyszerre. Minden ajtón
kivont karddal lépett be egy állig fegyverzett vitéz. Mind az ötven
egy-egy óriás.
– Bogul! – intett a testőrség parancsnokának. – Háromszoros őrízetet
rendelj a leányom vára körül. S nyargaljanak szét országomba a hírvivők:
fegyvert fogjon minden épkézláb ember. Külön hírvivők nyargaljanak a
Duna felé. Az ottan táborozó sereg húzódjék vissza, be a hegyek közé.
Csak egyszer ide bekapjuk a cudart, innét nem viszi el a fogát!
Egy pillanat alatt megmozdult az egész palota. Jött Hajna, Simeon
felesége, még mindig gyönyörű szép asszony: fekete haja dacolt az
idővel. Egy fehér hajszál sem volt közte. Jöttek Simeon fiai, mind a
három dali szép vitéz: méltó ellenfelekre talál ezekben Levente. Míg
arról volt szó, hogy a görög császár magyar segítséggel hadat indít, a
császár palotája oly nyugodt volt, mint a pihenő tó; most azonban, hogy
Birtik elárulta Levente szándékát, vége volt a hősi nyugalomnak.
– Hajnát akarja elrabolni! A császár leányát! A vakmerő! Hadd jőjjön! –
kiabáltak össze-vissza az udvarbeliek.
Birtik alig tudta elfojtani örömét. Maga sem hitte, hogy ekkora hatása
legyen majd a szavainak. Im, közeledik a bosszú órája. De az ő bosszúja
nem azzal lenne teljes, ha látná, mint ölik meg Leventét, midőn a
világszép Hajnáért vívja a várat. Nem, nem, ő azt szeretné, hogy birja
egy pillanatra Hajnát s mikor legboldogabbnak hiszi magát, akkor döfjék
át szerelmes szívét! Ha ezt a pillanatot megérhetné! Ha a végzetet így
tudná kormányozni!
A teremben csak a császár és családja maradt. Birtik alázatosan, szinte
földön csúszva közeledett a császárnéhoz, kezét elkapta s zokogva borult
rá.
– Kegyelmes császárné…
– Mit akarsz, leányom? Kivánj akármit, teljesítem.
– Csak egy kivánságom van, hogy szolgálója lehessek a te leányodnak.
Vitézeid kardja nem védi úgy meg világszép Hajnát, mint ahogy én
megvédem őt, ha mindég közelébe lehetek. Ármány ördögi lelke lakozik
Leventében s jaj Hajnának, ha közelébe juthat.
– Ezer vitéz őrzi, hogy juthat közelébe? – szólt közbe Simeon megütődve.
– Ne feledd, hatalmas császár, hogy Levente szerelmes szívvel jő, bár
sohasem látta Hajnát. Niketász beszélt róla… Apám hallotta… A te ezer
vitézed sem védi meg Hajnát, ha szabadjára ereszti a benne lakozó
ördögöt!
A császár megdöbbenve hallgatta Birtik szavait. Babonás lelke egyszerre
megtelt rémes, ijesztő, nyugtalanító képekkel.
– Igaza lehet a leánynak – mondotta a császárné, ki belesáppadt a
gondolatba, hogy a szívéről szakadt gyermeknek ugyanaz a sorsa lesz,
mint ő neki egykor.
A szíve a magyarokhoz húzott, a véréből való vérekhez, de lelke
felháborodott a gondolatra, hogy leányát elrabolják s ne egy császár
leányához méltón szakítsák le kebléről… Másként gondolta ezt ő magános
óráiban. Hallotta hírét Árpád fiának. Álmokat szőtt arról, hogy egyszer
eljön Levente nagy, fényes kisérettel s illendő módon megkéri Hajna
kezét. A magyar s bolgár testvérek egymás keblére omlanak. A két
testvérnép örökös frigyet köt… S ím a magyarok, nagy balgán, ahelyett
hogy felednék a régi sebeket, miket egymáson ejtettek, betörnek az ő
urának országába s Levente, Árpád fia, még mélyebbre akarja vágni a be
sem heggedt sebeket…