Zsúfolásig megtelt a kis rusznyák templom. Az egész Hosszu-Lonka
apraja-nagyja, mind ott szorongott a hajóban, még a járók, a padok közt
is tele voltak néppel. Nehéz volt a lég a tömérdek ember lehelletétől, a
rozmaringillattól, a tömjéntől is, meg a csizmaszagtól. Nemcsak lonkaiak
voltak a templomban, a helybeli szürkegubások között idegen
feketegubások is szorongtak, kik Dolna-Kereszturról jöttek. Kissé
szepegve jöttek át a Safranics mián és a nagy napos téren a gonosz
erdész gonosz háza előtt hatalmas vargabetüt csináltak, hiszen még nem
nőtt fű a Tonkanecz sírján. No, de most már biztonságban voltak az
idevalók is, az idegenek is. A templom szárnyas ajtaja jól be volt
szegezve s csak egy alacsony kis vendégajtó nyilt a templomban, amelyen
a hórihorgas erdész be sem fért volna. Aztán Safranics soha még a
közelébe sem fért templomnak, mindenki érezte hát, hogy itt e szentelt
helyen biztonságban van előle. Megelégedéstől ragyogtak az arcok.
Nem csoda, hogy ilyen sokadalom gyült egybe, hiszen most folyt a jegyző
úr leányának, a kis Borbálkának az esküvője, most esküdött hűséget az
immár véglegesített segédtanító úrnak.
A szent ikanosztazion, mely véges-végig ki volt kárpitozva szép
olajnyomatú képekkel, nagyszakállu görög szenttel, fekete
boldogasszonnyal, ott állott a pap, a jó plébános úr. Hatalmas, merev
pluviale ölelte körül amúgy is vaskos termetét és ez a palást igen-igen
szép volt, mert bár csak nyomtatott kartonból volt, tíz lépésről már
megesküdött volna az ember, hogy drága selyemből van. Igen jól festett
benne a pap, hiszen az ő arca is olyan piros és kerek volt, mint a
bazsarózsák a keményített kartonköpenyegen. Ott térdelt a két ministráns
gyerek, ezek is teljes díszben, kiken olyan tiszta fehér ing díszelgett,
hogy az orrukat csak suttyomba merték beletörülni.
A pap lábainál térdelt az ifjú pár. Szép kis fehér ruhában, ujjatlan,
kötött keztyűkkel a kezén Borbálka, szerényen és szeliden, mellette a
tanító úr térdepelve ugyan, de kidüllesztett mellel, hogy ne vessen
ráncot az új fekete kabát, melyet külön e célra szerzett a városból
részletfizetésre és melyre nagyon büszke volt, bár egy kicsit bő volt.
Oldalt a térdepelők mellett álltak a tanúk, köztük az igazgató úr, II.
Macchiavelli, kit a tanító meghívott, „csak azért is“ és aki „csak azért
is“ eljött. A Borbálka családja is ott volt.
A jegyző úr szörnyen meg volt hatva, olyannyira, hogy minden rendszer
nélkül, össze-vissza törülte az orrát, a szemét, a vastag szőke
bajuszát, mert hogy abba is belecsurgott a fölindulás. A vénleány
nővérek sárgán, de nyugodt előkelőséggel állottak az oldalánál.
A válaszoknál tartottak. Borbálka mondta ugyan, ahogy illik, felelt
szépen: szereted? szeretem, de csak úgy suttogott, mintha álomban
beszélne, alig-alig lehetett a szavát hallani. Bezzeg a vőlegény hangja
elhatott a templom minden zúgába, olyan ércesen adta meg a választ a jó
plébános úrnak. Hallatszott a hangján, hogy ez férfi ám, tetőtől-talpig
olyan ember, aki meg tudja védeni a gyönge némbert minden veszedelemben,
férfi, bátor, elszánt és bölcs, aki tudja, mit csinál, gyöngéd is, ha
kell, de vitéz és erős, ha annak van ideje, nem fél senkitől, még az
ördögtől se. Az utolsó sorban a legöregebb asszonyok is helyeslőleg
bólintgattak hozzá, olyan jól megmondta.
A pap éppen a liturgikus mondást akarta kiejteni a száján, én titeket
összeadlak és kenetteljes mozdulatra emelte a jobbját, mikor rettentő
robaj vágott a szavába. A papnak a szavak a torkán akadtak, megmeredt a
keze és úgy hátrahőkölt, hogy csak a nagy keményített palást tartotta
meg, hogy el nem vágódott. Mindenki arra nézett, amerre a plébános
rémült szeme, az ajtó felé, a robogó zaj felé. Mind, mind arra fordult,
a vőlegény, az apa, a vénleányok, tanuk, csak Borbálka nem, az egész
hitközség mind arra fordult.
Nem csoda, hogy ilyen riadalom támadt, mert valaki kivülről rázta,
döngette a nehéz templomkaput.
Olyan dolog történt, amire soha példa nem volt, se azelőtt, se azután.
A nehéz kapu recsegve, ropogva nyilt szét, kitárult mind a két táblája
és az ajtó sötét keretében, a napos piac tündöklő hátterén egy hosszu,
szikár alak jelent meg feketében, mint egy árnyék, – Safranics.
Rettentő zavar támadt a tömegben, mindenki menekült, emberek, asszonyok
rémülten vágódtak a padokba el a Safranics útjából. Az egész nép hányta
a keresztet, az orgona elakadt, a harang elnémult és a nagy csöndben,
melyben csak összeszorult emberek szuszogása hallatszott, keserü, éles
károgás hangzott be a templomba a térről, ahol a Safranics hollója
maradt.
Pár pillanat telt el és Safranics megindult. Lassan, egyenesen
közeledett a szabadon hagyott középjárón. Még halaványabb volt, mint
rendesen, tán a gyertyafénytől. Ellenállhatatlanul közeledett.
E szörnyü percben, melyben mindenki valami rettentőre volt elkészülve (a
segédtanító úgy reszketett az új kabátban, mint a nyárfalevél), az egyik
ministráns ijedtében elejtette a füstölőt. Talán szerencse volt, mert
ahogy elgurult, a rázkódásban nagy tömjénfüst áradt ki belőle, mely
egészen befogta a fiatal párt, Safranics megállott. Éppen a szentelt
füstoszlop szélénél állott meg.
Borbálka behunyta a szemét. Ámbár ő nem nézett vissza, tudta mégis, hogy
Safranics jött be, hogy ő áll mögötte. Ő el volt készülve valami szörnyü
dologra, úgy érezte, most összedül a templom, pozdorjává lesz az egész
gyülekezet, minden és mindenki, tán az egész falut elnyeli a föld.
Mindezekhez Borbálka titkosan mosolygott.
Mikor Borbálka fölnyitotta a szemét, a pap éppen a liturgikus szavakat
mondotta, reszkető hangon ugyan, de elmondotta. A templom nem dőlt
össze, nem történt semmi baj. Meg volt kötve a frigy.
A jegyző úr Borbálkára omlott. Megölelte, megcsókolta, a vastag
könnytelt bajusza úgy cuppogott az arcán, mint a nedves spongya.
Borbálka is sírva fakadt, ami természetes is esketés alkalmával.
Most megszólalt Safranics:
– Eljöttem mégis, – mondotta inkább félszeg, mint gúnyos mosollyal, –
tartoztam ezzel magának, kis Borbálka.
Határozottan nagyon halvány volt Safranics.
Szegény Borbálka alig hallotta, mit mond, de a segédtanító repeső
örömmel fogadta az üdvözlést. Folyton rebegte: köszönöm, köszönöm, pedig
hát nem volt, hogy ő mit köszönjön, hacsak azt nem, hogy hiába ijedt
meg. De ő mind hálálkodott hunyászkodó, majdnem engedelemkérő
alázatossággal és nyujtotta a kezét. Ebből aztán az lett, hogy a
rettentő erdész úgy megparolázta, hogy egy hétig sem tudta a jobb kezét
használni és később is úgy időváltozáskor mindig ez a keze fájt a
Borbálka férjének.
Ezek után Safranics megfordult és úgy ahogy jött, a torlódó nép kettős
glédája közt, magasan hordva csúcsos kopasz fejét, lassan, egyenesen
kiment a templomból.
Ekkor látták utóljára Safranicsot.
Másnap valami bírói idézéssel keresték a csendőrök, de hiába kopogtattak
a Safranics ablakán. Nem nyilt ki. A kapu be volt zárva belülről, mint
rendesen. Betörték. Bementek. Üres volt a kert is, a ház is. Sehol semmi
nyoma sem volt az erdésznek. Sőt olyan volt a lakás, mintha emberi lény
nem lakott volna benne, mintha elhagyatva állott volna mindig, még butor
sem volt benne. Nagy pókhálók fogták be az ajtókat, ablakokat és az
ajtók zárai csak nagy erőfeszítésre nyiltak ki, úgy be voltak
rozsdásodva. A kertben sem találtak semmit, egyet sem azok közül az
állatok közül, melyekről a faluban annyit regéltek volt. Sűrü bozót és
burján lepte el az elhagyott gyümölcsöst, de nem volt ott egy élő lény
sem. Még a nyoma sem.
Safranicsot soh’sem látták többet.
Borbálka elköltözött a férjéhez Dolna-Kereszturra.
A babonaság úgy látszik nem vált be, mert a tanító úr már az első héten
megverte és azután is minden másod-harmadnap. És Borbálka sokat sírt.
Mindenki láthatja ebből, hogy nem jó bízni a babonában. Aminek ez
egyszerü történet tanuságául szolgálhat.
A kisértés temploma.
A serenata után, már késő éjjel, a Piazza di San-Marcon a
Florian-kávéház előtti asztalokhoz telepedtünk. Kisded, de, mint mondani
szokás, válogatott társaság: a vöröshaju istennő és legbensőbb hívei.
Három magyar: az istennő, Karvaly Jancsi és én, egy horvát: a fiumei dr.
Krics és egy ritka nemzetiségü férfi, egy olyan nemzetiségü, amilyent
nem igen szokott az ember kaputos társaságban látni, amilyent elevent én
csak egyet ismerek: egy telivér albán, Ostris Milos, a szobrász.
Ő különben új alak volt a kompániában. Belénk botlott itt Velencében.
Karvaly Jancsi Budapestről, a mesteriskolából ismerte, ő mutatta be. Igy
került közénk Ostris, persze vesztére. Vesztére, mert menten
beleheberedett a vöröshaju istennőbe. Ennek már így kellett lenni.
Tudtuk mi ezt előre, mulattunk is rajta. Mindenki így járt, aki az
istennő közelébe jutott. Az istennő hajára való tekintettel úgy hívtuk
ezt: „vörös láz“. A fiumei doktor meg is találta rá a tudományos orvosi
nevet: „febris rossa concupiscentiae“.
Hát a Florian elé telepedtünk, mert Velencében az a szokás, hogy nappal
csakis Lavena előtt szabad ülni, éjjel meg a Florian úgyszólván
kötelező.
Gyönyörü holdvilágos éjjel volt. Egyike azoknak a tejfehéren fényes
éjszakáknak, midőn a sárgás-mocskos lángok eltünnek a tündöklő világban,
s csak ott, ahol a Procuratiák tintaszerü árnyéka ömlik el, ott írnak
fénylő pontokat, derengő íveket a nagy feketeségbe. De a legnagyobb
fény, legnagyobb csillogás a San-Marco remek templomáról áradt. Az
aranyozott fiálékról, a görög bronzlovak kövér nyakáról, a tömérdek
rablott, sima márványokról; a fehér kupolák, az aranykeresztek mintha
csak ködből, fényből lettek volna szőve, oly légies könnyen lebegtek a
csodás egyház fölött. Egy-egy könnyü árnyék suhant tova az ódon,
örökifjú remekmű képe előtt; hol itt, hol ott, előszállva egy-egy ív
sötétségéből, eltünve egy-egy faragás cifrasága közt egy-egy galamb
árnyéka, mely alvóhelyét változtatja, de a meseszerü éjben arra gondolt
az ember, hogy kóbor lelkek járnak, kóbor szerelmes lelkek, kik ott
tanyáznak a rablott bizánci márványokban, az összeharácsolt, vérrel
mosott kincsekben.
Hát a Florian elé telepedtünk. Mindenki rendelt valamit, ki ezt, ki azt.
Csak az albán nem rendelt semmit. Ő csak a vörös istennőt nézte, nézte
éhes farkasszemmel. Egy véleményünk volt róla, Karvaly Jancsinak, a
doktornak és nekem: rém pózos fráternek tartottuk az albánt. Ő mindig
keresetten beszélt, mindig művészhez méltóan viselkedett. Karvaly azt
mondta egyszer, – és találónak tartom, – hogy az albán állandóan
kifordítva viseli a művészkedélyét, ami épp olyan illetlen, mint
szőrével kifelé viselni a bundát. Ha bunda, legyen bunda, de ne ágáljon
a szőrös mivoltával.
Megszólalt a vörös istennő:
– Maguk ma megint borzasztó unalmasak.
Az istennő szavai oly hálátlanságot tartalmaztak, amilyen hálátlanság
csak a legszebb asszonyoknak van megengedve. Hiszen egész nap mindent
elkövettünk az ő mulattatására! Soldokat dobáltunk a gyerekeknek, kik
úszva hozták föl azokat a laguna fenekéről, elvittük a serenatára, ahol
amerikai nábobokhoz illő borravalók árán elértük, hogy csupán csak az ő
nótáit énekelte a talián, a fiumei doktor a legszörnyübb pathológikus
eseteit vérfagyasztó részletekkel spékelve mondotta el az ő
szórakoztatására, Karvaly Jancsi meg elprodukálta a disznóölést,
elkezdve a favágástól, késköszörüléstől a malacsivításig. És ő mégis ezt
mondja…! Mélyen meg voltunk sértve.
– Igen, maguk borzasztó unalmasak. Még legmulatságosabb az Ostris Milos,
az legalább hallgat.
Még jobban meg voltunk sértve, az albán pedig mosolygott, csak a
szemével, de mosolygott. Az istennő azonban előttünk már nem szokatlan
logikával folytatta:
– Ostris, meséljen valamit. Nem hallja? Meséljen.
Az albán engedelmessége jeléül bólintott. Aztán fölállt. Aztán letette a
kalapját és hátrasimította kékesfekete haját. Nagyot lélegzett, majd
köhintett. Rém pózos fráter, gondoltam magamban s odaszóltam Karvaly
Jancsinak: Bunda, s ő nyugodtan felelt:
– Bunda – Bunda.
De az albán elkezdett mesélni:
– Lássa, aranysisaku istennő, így éjjel a San-Marcot nézve, alig tudom
elhinni, hogy valóság ez a bazilika és nem álom. És nem merek közel
menni hozzá, mert azt képzelem, hogy menten eloszlik köddé, párává,
semmivé. Onnan van ez talán, hogy az én hazámban egy mesét mesélnek ott
benn a Csernagorában, mesét egy nagy, rejtélyes, bűvös templomról.
Legendát, mely ott született valahol a trák hegyekben, ahol annyi
heresia dühöngött egykor, ahol az arianus és bogumili eretnekségből még
most is élnek a népben félig elfeledt emlékek. És ez a legenda
keresztény is, pogány is, nem az orthodoxia szülötte, hanem valami
keveréke a keleti és nyugati fölfogásnak. Eretnek is talán.
– Ne csináljon akkora bevezetést, Ostris, – mondotta az istennő.
Az albán meghajtotta magát és folytatta:
– Ugy mondom el, ahogy ott mesélik, ahogy ott mesélte nekem az anyám…
A puszta Karszt legmagasabb, legmeredekebb, legelhagyatottabb csúcsán
egykor egy templom állt, rejtélyes, óriási bazilika; keskeny
márványoszlopai belevesztek a sziklaszirtbe, amelyen épült, abból nőttek
fölfelé, föl, föl, a faragott architravakig, az áttört csipkeművü
oromtetőkig, amelyek fölött hatalmas aranyozott kupola emelkedett,
szabályos ívben domborítva föl gömbjének töretlen logikáját. Sokágú,
gombos keresztek terpesztették aranykarjaikat a templom fölött az égbe,
mintha a fellegeket akarnák átölelni.
Az óriási templom az egész hegyet befödte, mint a korona a királyok
fejét. Ahol a templom falai végződtek, ott kezdődött a függőleges
meredély. Ut nem vezetett föl, híd meg nem közelítette, a hegy ormán
állt, mélységtől körülvéve, hozzáférhetetlenül. És mégis a bazilika
homlokzatán, háromszoros oszlopos ív alatt nagy bronzkapu emelkedett,
mely a semmibe, az ürbe nyilt. De a kapu be volt zárva.
Minden évben egyszer, karácsony előestéjén, Ádám és Éva napján, mégis
telidesteli volt a templom emberrel. Minden évben több emberrel.
Százezer is lehetett, több is, nem tudom. Volt ott minden rendü és korú
ember. Koldusok rongyokban, parasztok báránybőrben, lovagok talpig
vaspáncélban, aranyos selyemruhákban, asszonyok, leányok, papok,
barátok, tetrarchák, királyok is, nehéz, köves koronákkal, bibor
sarukban. És a keresztény idők minden korából voltak e ruhák, minden
korából voltak ez emberek.
A szentek szentjében baldachinos oltár, mely alatt egy öreg pap
officiált. Rémesen öregnek látszott ez a pap, fáradt, halvány és
görnyedt volt, mintha századok évei nyomták volna a vállát, mintha nem
Isten kegyelme, hanem a haragja tartotta volna meg az emberi koron túl
az ő szolgáját.
Hogy jutottak ezek be a megközelíthetetlen templomba? Hogy jöhettek át a
mélységeken, át az örökké elreteszelt kapun?
Élő ember ide nem juthatott, csak halott. Mert halottak voltak az
emberek, olyan halottak, kik sem elég bűnösek nem voltak, hogy a poklot,
sem elég jók, hogy a mennyországot érdemelték volna ki. Olyan halottak,
kik életükben nem diadalmaskodtak a kisértések fölött, hanem kitértek
előlük. Akik behúnyták szemüket az élet szépségei előtt, csupa
félelemből, az Ur szava szerint nem voltak „sem hidegek, sem melegek“.
Ezek jöttek itt össze, mind a századok gyáva hitü emberei, kik
félelemből tértek ki az élet követelései elől. Ezek jöttek itt össze
azért, hogy minden év egy napján megkísértessenek.
Az öreg pap pedig, aki reszkető kézzel officiált a gyertyafényben égő
oltár előtt, az a szolga volt, kire Máté tanusága szerint az úr egy
talentumot bizott, de aki, bár nem prédálta el, elrejtette azt a földbe
és nem sáfárkodott vele az úr rendelete szerint.
Félelem, rettegés, remegő segélykiáltás hangzott az ő vénhedt, százados
hangjában, zengett az óriási hallgatóság hangjában is, zúgott magában,
az orgona szavában. Még buzgóbban tört föl az imádság, az ének, mint
máskor, mert a misztikus templom mozaikjaiban rejtélyes betük
tündököltek, melyek azt hirdették, hogy a végleges megváltás, vagy
végleges elkárhozás órája már nincs messze.
A szélső oszlop mellett egy ifjú trák pásztor huzódott meg. Először volt
itt ez évben. A mult nyáron még ott legeltette a nyáját a szirtek
között. Ott töltötte volt rövid életét. Távol a világtól, távol a
kísértésektől is. Igy került ide.
Most rettentő ropogás hallatszott a nagy templomajtó felől. Az ének
elhallgatott s mindenek szeme rémülten nézett a kapu felé. Mert most
következett a kísértés órája, mely ugyanugy századok óta egyformán ment
végbe. Csak az orgona zokogott fájdalmas, síró hangon.
Valami titkos erő nagy robajjal föltépte a kaput és a szélső oszlopnál
térdelő pásztorfiu egy magas, fehér női alakot látott belépni rajta.
Hosszú, fehér lenge ruha borította a nőt, kibontott aranyhaja lobogott a
vállán, mintha napsugarak játszták volna körül. A kezében egy nagy,
piros liliomot nyujtott maga elé, mintha kinálta volna. Halvány volt az
arca, mint a pároszi márvány. Duzzadt, vérző az ajka és a liliom volt
csupán piros az egész jelenésen. A „Vénusz ördög“ suttogta egy ember a
pásztor mellett és keresztet vetett.
Ahogy megnyilt a kapu, mintha valami szélvész csapott volna be rajta,
úgy hullámzott a hallgatóság a bazilikában; ki a földre borult, ki a
porba görnyedt, ki befedte az arcát és a halk, hadart imádság úgy
hangzott az óriás dóm boltozatai alatt, mint a sűrű eső csendes
kopogása. Az öreg pap az oltár előtt rekedt hangon intonálta: Libera nos
domine…
Lassan, lassan; alig haladva, tágranyilt szemekkel, mint egy alvajáró, a
női jelenés az oltár felé tartott. Lassan haladt el a hallgatóság között
és mindig maga elé tartotta a vörös, misztikus liliomot. Amint elhaladt
az emberek között, akik elfordultak tőle, akik beborították az arcukat a
járó kisértés elől, a föld remegni kezdett. Az orgonában mind
rettentőbben sivítottak a hangok és a nagy, festett ablakok mögött sötét
szárnyak csapdostak, mintha a templom fénylő belseje odavonta volna az
éjszakának repülő kisérteteit.
A fehérruhás asszony már az oltár elé ért, ahol a százados pap
kétségbeesve ölelte a chrysoprázos aranykeresztet, ott megfordult és
lassan, rettentő lassan, mindig kinálva az átkozott virágokat, a kijárás
felé indult. Az orgona őrülten sivított, mintha minden sípjában egy
ördöghad üvöltött volna, a templom földje inogott a nő minden lépésénél,
az aranyos mozaikokból egyes kövek estek, majd több, egész darabok
zuhantak alá, az ablakok tarka üvegei csörömpölve hullottak be, a falak,
a nagy kupola is repedezni kezdtek és a hasadékokon, a betört ablakok
résein ezer démon borzalmas pofája vigyorgott be. Hiába birkózott a
hívek zsolozsmája a túlvilágiak rémes ordításával. Már az utolsó
oszlophoz ért a nő, már-már túl volt rajta, már kettéhasadt a nagy porta
boltozata, már inogtak a hosszu oszlopsorok, már az egész óriás hajó
bedőlni készült.
A fehér jelenés a pásztorfiu mellett haladt el. A pásztor fölugrott.
Megragadta a nőt. Kitépte a piros liliomot esdő kezéből. Megölelte.
Erőszakosan. És forró csókot nyomott a vörös, vérző ajkára.
Varázsütésre megváltozott a templom képe. Az orgonában diadal-induló
zúgott zengő harsonák szárnyán; az ablakon jóságos angyalok repültek be
a nagy kupola alá, hatszárnyu, százszemü, fénylő cherubok és a falak, a
boltok résein át mosolygó csillagok ragyogtak a megváltott hívőkre, égi
harmoniái a tündöklő világegyetemnek.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Az albán meghajtotta magát a szép asszony előtt.
– Im, ez az asszonyom, amiről álmodom a San-Marco előtt.
Az istennő kegyesen intett. Pár pillanatig még révedezve nézett maga
elé. Indultunk.
Engem bosszantott az a figyelem, amellyel az istennő végighallgatta a
mesét. Karvaly Jancsit is bosszantotta, a fiumei doktort is. Milyen
pózos fráter! – gondoltam és odaszóltam Karvaly Jancsinak:
– No?
– Bunda, persze, hogy bunda! – felelt ő keserü mosollyal.
Farkasok.
Tél volt. Vastag hó borította az erdélyi hegyeket, völgyeket. Vaskos
sapkát rakott a gombaforma oláh viskókra, – fehér gomba lett a fekete
gombákból, – puha bundát vetett végig a hegyoldalokon, beporozta
csillámokkal az erdőt, ellepte, eltakarta a sarat, a fagyott göröngyöt
és lenn a Maros terét vakító fehér tengerré változtatta át.
Minden, minden tiszta, kimondhatatlanul fehér.
Csak ott a magyar vidéken, le a Marosig szakadt meg itt-ott a végnélküli
fehérség. Majd minden faluban fekete égett gerendák álltak ki a hóból,
üszkösödött jegenyefák meresztették égnek elperzselt ágaikat, mint
valami óriási fekete seprük, – tetőnélküli falak, amelyeknek peremét
beszennyezte a tűz, kereszteződtek rombadőlt utcasarkokban, kuriák,
kastélyok falai, elhagyatva, pusztán, lakatlan csöndben. Mindent be
akart fogni a hó, befujta a kertet, behullott a tetőnélküli üres
szobákba, finom porban végigterült még ott is, ahol a bolthajtás be nem
szakadt. Mégis itt-ott a padlókon és a kertekben is, előtüntek alóla
csodálatos sötétvörös foltok, amelyeken megsikamodott az ember lába.
Mindent betemetett a hó egyenletes, egyforma tiszta fehérséggel, csak
ezeket a foltokat nem bírta befogni, előtűntek ismét, hiába vonta be.
Az egykori kertekben a letaposott, elperzselt örökzöldek között és
tovább a közeli tarlón, helyenként frissen hányt hantok emelkedtek,
amelyek körül kóbor ebek settenkedtek, ástak, marakodtak. És nagy
varjúseregek szálltak le hatalmas károgással, kavargó fellegekben.
Rettentően csöndes tél volt; csöndesebb, mint más tél. Mintha kevesebb
élet lett volna. Mintha kevesebb emberélet lett volna.
Rettentően csöndes tél volt ez: a Hóra-lázadást követő tél.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
És a havasokon megindultak a farkasok. Lefelé a havasi falvak felé.
Minden tanya, minden falu közelében jártak. Eleinte csak egy-kettő,
később ahogy szigorodott a tél, és nőtt a hó, mind több-több, mind
nagyobb csapatok.
Estszürkületben jártak és éjjel. Az erdők szélein lassú, egyenletes
ügetésben, sorban egymás mögött, hangtalanul haladtak. Lehorgasztott
fejjel, némán. Igénytelen külsejü ragadozók. Első látásra azt hitte
volna az ember, hogy szürke, piszkos komondorok. Az erdő szélén leültek
olykor, mereven, kutyamódra és vártak: vártak veszélyes türelemmel, míg
sötét este lesz.
Csak éjjel támadtak. Akkor is alig volt zaj, bár reggelre hiányzott akár
egy fél-turma juh. Nem maradt azokból semmi, de nagy vörös vérfoltok
piroslottak a havon. Mindenfelé raboltak. De mindig éjjel, sötétben,
orozva, gyáva rablók módjára. Hiába őrizték a tanyákat, a nyájakat,
hiába őrködtek erős, bátor kuvaszok. Elsőnek a házőrzőt tépték szét.
Alig volt egy-egy hang az éjben.
A kamarai ispán két ezüst huszast tűzött ki egy farkasfejre. Nagy pénz
volt ez akkoriban, mégsem igen vadászták, pedig kihirdette az egész
havason. De hát volt az erdőkön más vad is, ami inkább megérdemelte a
fáradságot. Drága vad, jövedelmező. Mert hát nagyobb díj volt a
lázadóvezérek fejére kitűzve. A Hóráéra háromszáz arany, a Kloskáéra is
annyi. Be is fogták ezeket menten és bevitték Gyulafehérvárra.
Most Lung Gavrilára vadásztak a hegyekben, a Hora helyettesére. Száz
arany volt ennek a fején is, élve vagy halva.
A farkasok háborítlanul jártak.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Késő délután volt. A Toszerát felől egy kis szürke csapat haladt föl a
Szamos völgyén a Humpleu-hegy felé. Sorban mentek szótlanul. Elől az
öreg Maftyé, a tószeráti fűrészmolnár, alacsony, kutyaarcu ősz ember. Ő
volt a vezető.
Mögötte magastermetü, puskás oláh haladt, akinek óriási báránybőr süvege
kellőleg jelezte előkelő mivoltát. A condrája kék zsinórral volt
kiteremtettézve oldalt. Ő volt a vezér, akárki láthatta. Utána két
gyurkucai ember következett, a sovány Pantyilimon és Simion, az Avramé,
leghátul az ifjabb Maftyé, mereggyói pásztorlegény, akit rendesen a
gúnynevén „Kakas“-nak szólítottak.
Erősen neki voltak készülve az útnak. A bőrös ujjas fölött fekete, avult
daróccondra, mind egyforma, csak a magas emberé volt díszesebb,
fakulacs, tarka iszák, tarisznya is volt a hátukon. A magas oláhnál,
mivelhogy erdőőr, puska, a többieknél hosszúnyelü fejsze.
Igy haladtak előre a Humpleu felé egy nyomon a nagy szűz hóban, amely
apró kristályokkal porozta be a telitömött vastag bocskorokat, meg a
condranadrágot is térdig. Nyikorogva roppant be a hó az öreg Maftyé
alatt. És ahol eljöttek, mély, acélos fényü fehér árok maradt mögöttük a
habosfelületü tiszta hóban.
A pojéni rétnél egyszerre megállott az öreg és fejszéje nyelével fölfelé
mutatott a fenyveserdő szélire. Hét farkas haladt ott egymás mögött
lomhán, lassan, az emberekkel egy irányban, a Humpleu felé ők is.
– Tizennégy ezüst huszas jár ott, – mondotta halk nevetéssel Maftyé.
– Ami a kézben van, csak az nem hazugság, – felelt gúnyosan Nyág
Demeter, a puskás gornyik, – haladjunk.
És tovább mentek szótlanul, mint előbb, fölfelé kapaszkodva a Humpleu
oldalán ők is, a farkasok is, be a hótelt, rejtélyes rengeteg erdőbe…
Sötét este volt már, mire kimászták a hegyet. Három ember visszamaradt,
még mielőtt egészen fölértek. Csak az öreg Maftyé és „Kakas“, a
pásztorlegény mentek ki annak a nagy üstszerü mélyedésnek a szélére,
amely a Humpleu-hegynek kráterszerü csúcsán nyílik. A mélyedés közepén,
úgy, hogy a fényét elfogták a környező sziklák, nagy tűz égett.
Mellette, hevenyészett kaliba előtt, egy fiatalember ült. Tétlenül a
tűzbe bámult. Egy hosszu puska feküdt mellette.
Az öreg Maftyé még mielőtt a kőszirt széléhez ért volna, lekiáltott
hangosan:
– Én vagyok, Maftyé! Jövök a sajttal!
Maftyé nehézkesen küzködött ki a hóban az erdőből, nagyokat nyögött,
amint nagy óvatosan rakosgatta a lábát a levezető kőparti ösvény
természetes lépcsőzetébe. A „Kakas“ mindenütt a nyomába lépett.
A tűznél leült nagy zökkenéssel, nyögve, öreg ember módjára. Nem is
köszönt. Leoldotta válláról a feketesávos átalvetőt, és mintha haragudna
reá, úgy, vágta földhöz.
– Itt a sajt, Gavrila.
– Miért hoztad magaddal ezt a fiút? – kérdezte sötéten Lung Gavrila és
„Kakas“ felé intett az állával.
De az öreg csak nyögött, úgy, hogy Gavrila megismételte a kérdést.
– Sok a farkas, öcsém, sok a farkas, – felelt végre Maftyé, és most
egyszerre megeredt a nyelve. Bő részletességgel, nagy taglejtéssel
beszélni kezdte, hogy a farkasok mint tépték szét mult éjjel a legszebb
tehenét, éppen az ól előtt, a legszebb tehenét. Egy nyikkantást sem
hallottak, még a kutyák sem ugattak. És rettentő átkokat szórt a
farkasokra, meg a kutyákra, hogy az Isten verné meg gonosz torkukat. Sok
a farkas, sok a farkas, ekkora darabot sem hagytak a tehénből! Hajnal
felé az üvöltésüket is hallotta a ház előtt.
Az öreg látszólag úgy belehevült az elbeszélésbe, – vagy tán jel volt
ez? – hogy utánozta az üvöltést, háromszor hosszan, elnyujtva vonyított
farkasmódra. És a kőszirt tetején megjelentek társai: Nyág Demeter, a
gornyik és a két gyurkucai fejszés, Pántyilimon és Simion az Avrámé.
Gavrila a puskájához akart kapni, de „Kakas“ rajta ült – véletlenül.
– Kik ezek? Maftyé! Kik ezek?!
– Vadászok, farkasvadászok, velem jöttek föl, – felelt a legnyugodtabb
hangon Maftyé és a tűzbe köpött. Nagyot sercent a tűz.
Azok csendesen, nehézkesen, sietség nélkül közeledtek. Illedelmesen
köszöntek. Adjon az isten nyugodalmas jó estét! És letelepedtek nagy
nyögéssel a tűz körül körben. Gavrila mellé Demeter, a puskás, a másik
oldalon „Kakas“, tovább a két gyurkucai, túlfelől az öreg Maftyé, a
tószeráti molnár.
Egy faluból voltak Gavrila és Demeter, felsőaranyosiak.
– Te vagy, Mitru bátya? – szólt hozzá Gavrila, – hát te mit keressz itt?
– Én. Jobb itt fenn, mint odalenn a zalathnaiban. Katonák járnak, –
felelt a megszólított.
Azután megindult a társalgás, lassan, nagy, hosszu szünetekkel. Közbe
valamelyik megpiszkálta a tüzet, vagy rávetett egy nagy husángot;
ilyenkor egész garmada szikra szállott föl a füstben, mintha az
rojtostul vinne csillagokat fölfelé.
Beesteledett.
De Gavrila úgy látszik, még gyanakodott. Ő is szólt egy-egy szót, de a
jobb keze bent volt a tüszőjében, amelynek öbléből két szép címeres
ezüstös francia pisztoly kandikált ki. Pedig hát semmi gyanus sem
látszott ezeken az embereken. Kiszedték a holmijukat a tarisznyából,
egyik-másik leoldotta a bocskorát és az átázott füstölgő kapcákat
szárogatta a tűznél. És folyt a társalgás kedélyesen, pipaszó mellett, a
havasiak egyhangu hanghordozásával. Elmondták, hogy a katonák ellepték
Topánfalvát, sok-sok katona Albákon és Felsőaranyoson is van belőle.
Elpanaszolták, hogy minden háztól két kupa vajat szednek. Nehéz sor,
nehéz sor! Igy telt az idő. Ide-oda járt a szó, miközben békességgel
falatoztak és körbe járt a pálinkás-üveg. Csak Demeter, a gornyik volt
szótlan, egyet-egyet hümmögött néha, de a szeme mindig ott járt lopva a
Gavrila tüszőjében, a tüszőjében a kezén, kezében a pisztolyon.
Egyszer aztán, mikor az öreg Maftyé egy újabb ágat tett a tűzre,
megrokkant a tűz és egy égő husáng legurult róla éppen a Gavrila
lábához. Ott füstölt előtte. Gavrila lehajolt, hogy visszalökje. Az volt
a baj, hogy lehajolt. Kár volt lehajolni. Demeter és a „Kakas“
rávetették magukat.
Egy szempillantás alatt a két gyurkucai is rajta volt. Csak Maftyé
maradt állva s a tűz fölött, a füstön át hunyorgatva nézte, hogy vajjon
mi lesz? De meg nem mozdult onnan.
Lefogták. Elvették a pisztolyait, félrehányták a puskáját. Azután Nyág
Demeter kivett a tarisznyájából nagy láncos bilincseket és vasraverte
Gavrilát, nyugodtan, szakértelemmel. A két kezét és az egyik lábát.
Azután eleresztették és kissé kifulladva a megerőltetéstől, visszaültek
a tűzhöz. A fogoly se szólt, csak vadul nézett és nagyokat lélekzett,
mint egy sebzett állat.
Megint csend volt a tűz körül, mintha semmi sem történt volna. Csak a hó
volt jobban letapodva, ahol dulakodtak. Megint rágyujtottak a pipákra,
igazgatták kérges tenyérrel a tüzet. És elkezdődött újra a társalgás
lassan, szakadozottan, adóról, farkasról, téli nyomoruságról,
káromkodással, köpéssel fűszerezve, úgy, mint előbb.
Kisvártatva megszólalt Gavrila is:
– Húzzatok közelebb a tűzhöz, mert fázom.
Közelebb húzták. Most már Nyág Demeter vitte a szót, Gavrilához
fordulva, mintegy az ő mulattatására. Elmondta, hogy ő fogta el hat
gornyiktársával Horát és Kloskát a szkoraseti oldalban. Éppen így fogták
el azokat is a tűznél, mint téged, Gavrila, este, az erdőn. Éppen így
ültek melléjük, ahogy most. Igy történt, éppen így.
Az elbeszélés érdekelte Lung Gavrilát. Mintha megnyugtatná az, hogy a
vezéreket is így csalták meg, így fogták meg. Kérdezte, hogy hát Ujbár
Ursz? hát Krisán? hát a többiekből mi lett? Ki van már befogva közülök.
Amazok mindent elmondtak, ki miről tudott, mind neki beszéltek.
Látszott, fontos embernek tartják, ő volt a nap hőse. Igy társalogtak s
lassanként mintha elfelejtették volna azt, ami közöttük történt az
előbb, hogy ezt az embert lefogták, vasraverték, hóhér kezire juttatták;
fogoly is, pribék is jóízüen elbeszélgettek. Nagyon kedélyesen voltak.
Egy-egy tréfa, nagy paraszt tréfa is elröppent, amelyen viharosan
nevettek. Gavrila is nevetett egészen úgy, ahogy a többiek. Különben is
éppen az ő tiszteletére adomáztak.
Idő teltével aztán kezdtek elcsendesedni, egyik-másik szundított is
egyet, vagy szótalan bámult a kéklő éjszakába. Csak a tűz pattogott
egyformán…
De egyszerre egy új hang keveredett a tűz pattogásába. Hosszu halk
üvöltés. Messziről. Hosszan elnyujtva. Rejtélyes hang, amely mintha nem
a levegőn át, hanem a földön a havon keresztül hangzana. Kétszer,
háromszor. Farkasüvöltés!
Legelőbb „Kakas“ hallotta meg, fölugrott. Aztán Pantyilimon és Simion.
Már mind fölugrottak és füleltek. Végre megszólalt az öreg Maftyé:
– Nincsenek nagyon messze a farkasok.
– Nincsenek messze.
– Hej könnyen lehetne szerezni néhány ezüst huszast, ha még jó volna a
szemem és ha volna puskám, – folytatta az öreg. A megjegyzés nyilván
Nyág Demeternek szólt, de Maftyé csak maga elé nézett, mintha a tűznek
beszélne.
– Tud-e valaki hívni? – kérdezte a gornyik (mert hát a farkasleshez
kettő kell, egyik, aki hívja, másik, aki lövi).
Majd minden havasi tud farkast hívni. A hosszu Pantyilimon mindjárt be
is mutatta a tudományát, lehajolt a föld felé, tölcsért csinált a két
kezéből a szájához és hosszan vonyított. Az erek a sovány nyakán úgy
kidagadtak az elfojtott erőlködéstől, mint valami kötelek. Nyág Demeter
meg volt elégedve a mutatvánnyal, azt mondta: jó! Igy aztán a Maftyé
biztatására neki is indultak. A puskás gornyik Pantyilimonnal az élén, a
másik gyurkucai meg a kakassal a hegyoldalon hajtónak.
– Én majd itt maradok öregesen a tűznél, – bátorította őket a molnár, –
vigyázok a tűzre is, meg Gavrilára is. Nem szökhetik el.
Szomoru hangon mondta ezt az öreg. Mintha nagyon bánná, hogy ő nem mehet
velök.
A többiek elmentek.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
A nagy Humpleu-hegy egyik gerincén, amely a Muncselmarc felé nyúlik, hét
farkas haladt sorban. Elül egy nagy örvös ment, az orra a földön, a
farka behúzva, lassu ügetésben. Olykor megállt és ilyenkor a többiek is
megálltak. Fülelt, figyelt. Aztán újra megindult. Halkan, nesztelenül
jártak, csak nagy ritkán roppant meg egy kissé a hó a lábuk alatt.
Olyankor a nagy örvös hirtelen körülnézett. Azután tovább-tovább
egyenletes ütemben, tovább-tovább…
A hegy főgerincéről egy halk üvöltés hallatszott, egyszer; kétszer. A
farkasok megálltak. De most csend volt. Nem, most, most újra hangzott! –
A vezér-farkas megindult, a többiek utána; de óvatosan mentek, még
óvatosabban, mint előbb, nagyobb közökben. És újra hangzott az üvöltés
fenn a hegyen, már közelebb. De mintha nem egészen rendes hang lett
volna…? Az örvös meglassította a lépését. Gyanakodott kissé. Vajjon
igazán egy társuk hangja?
Most egy tisztáshoz értek. A sűrü szélén a nagy örvös megállt és a
lenyúló fenyőgalyak között kitekintett a tisztásra a sötét fekete
erdőből. Ott kinn olyan világos volt! a hó érintetlen tisztaságban
egyenletesen fénylett a kora pirkadás kék fényében. Semmi gyanus nyom
sem szakította meg. A farkas pár lépést tett előre, a szabadba.
Egy lövés dördült el.
Mi a pillanatnál még kisebb, még parányibb idő? Ezzel az időparánnyal a
lövés előtt vette észre a farkas a vadászokat. Későn, hogy a lövést
kikerülje, idejében még, hogy az életét megmentse: hogy megforduljon.
Hogy a másik hat farkas is megforduljon benn a sűrűben.
A lövésre a nagy örvös vicsorgatva kapott a combjához vissza, azután
elugrott a társai után. És azon a nyomon, ahol jöttek, rohantak vissza,
tüntek el a vadonban, mind a hét. Azután haladtak ügetve, úgy, mint
azelőtt, csak a leghátsónak, az örvösnek nyomában egy-egy vércsepp
tarkította a havat, egy biborszínü picinyke vércsepp. De azért haladtak
tovább, tovább… egyenletes ütemben.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Maftyé hallgatott. Két nagy talpát egy félig elüszkösödött rúdra
támasztotta, apró szemei a piros szemhéjjak alól bambán nézték a tüzet,
követték a lángot, amint az táncolva, lobogva iramlott fölfelé, aranyos
testtel, kék elhaló fényü heggyel, hogy szaladt végig egy-egy husángon,
szökött föl, mintha elillanni akarna a füstben, ült le megint a fára.
Olykor a fenyőkéreg egy-egy hasadékán vízszintesen lövelt ki egy kis
lángocska, egészen kéken, mintha belőlről fújná ki valaki és enyhén
sivított. Majd pattogott néhányat és szikrák száguldottak szanaszét. És
megnyilt egy fa, mind terjedt rajta a nyílás, visszaforduló parázs
ajkakkal, mint egy mosolyra nyíló száj, amelynek belsejéből egész pokol
világított elő. Máskor valami száraz galyacska, szurkos kis szilánk
került sorra. Ilyenkor hirtelen nagy fény terjedt, amely messze
elvetette a tűz mellett ülők éles árnyékait.
Gavrila is hallgatott. Amióta a többiek elmentek és egyedül maradt a
kutyaarcu öreggel, erősebben nehezedett reá a rabság érzése. A békók is
jobban nyomták. Halvány emlékként föltünt egy bitófának a képe, a
fehérvári bitófának, amelyre őt is juttatják. És oly hihetetlennek
látszott ez. Gavrila nem szólt, csak halkan nyöszörgött.
Nagy vártatva megszólalt Maftyé:
– Ugy-e te vezetted az embereket Topánfalván akkor?
Az öreg nem mondta mikor, de a másik rögtön megértette, hogy arról van
szó, amikor az aranybeváltó házat rabolták ki.
– Miért kérded? – felelt Gavrila.
– Csak úgy kérdem.
– Hát én. De miért kérded?
– Csak úgy kérdem, – ismételte egykedvüen a molnár és a tűzbe köpött.
Megint hallgattak, mozdulatlanul. Gavrila érezte, hogy az öreg akar
valamit, de nem biztatta. Tényleg újra megszólalt Maftyé, azonban a
tekintetét nem vette le a tűzről.
– Jó vásár lehetett akkor, jó vásár.
– Jó.
Maftyé dünnyögött valamit és megpiszkálta a tüzet. Látszott, hogy töri
valamiben az eszét, mert hevesen pislogott. Azután megint a tűzbe
köpött, mintegy bátorításul. Végre látva, hogy Gavrila nem kezdi, hát ő
szólt:
– Mit adnál, ha eleresztenélek?
Gavrilában fölcsillant a remény, a szabadulás, a szabadság reménye, bár
nem mutatta. Ő is csak olyan zárkózott volt, mint a másik, bárha
fiatalabb.
– Hm. Adnék öt aranyat, – mondotta és mintha nagylelküségre erőltetné
magát, hozzátette – és egy malacot husvétkor.
Az öreg nem felelt, hanem fölvett egy nagy darab fát és a tűzre tette.
Hosszasan igazgatta, hogy jól égjen, nagy figyelemmel. A keze benn járt
a lángok között. Az ember azt hitte volna, hogy a keze odaég. De azon
nem fogott a forróság, még a parazsat is a tenyerével tolta helyre.
Nagyon tűzálló bőre volt az öregnek.
– Többet is adnék, – szólt Gavrila.
Az öreg csak a tűzbe bámult, előretolt állal, összeszorított fogakkal.
Vékonyajku hosszu szája tette, hogy olyan kutyaképü volt, az tette, hogy
olyan mozdulatlanul kegyetlen volt a kifejezése. Na meg a mélyen ülő
apró szemek.
– Sokkal többet is adnék, mondjuk kétszer annyit, tíz aranyat, – szólt
újra Gavrila. Nem volt már szó malacról.
A molnár nem felelt.
Gavrilát mardosta a remény; mintha egy nagy golyó ülne a torkában, úgy
fojtotta a várakozás. És érezte hogy telik az idő, a többiek vissza
találnak jönni és akkor vége.
– Szólj hát, Maftyé! Szólj hát! Mennyit akarsz?
Messze távolban egy lövés dördült el. Gavrila még nyugtalanabb lett,
tudta, hogy azok már most kisvártatva visszatérnek.
– Te Maftyé, te Maftyé, többet is adok, hallod? Mondd hát Maftyé bátya,
mit adjak? A felét? Akarod a felét? Azok mindjárt jönnek! Felelj hát. A
felét?
Kérdőleg, kérőleg nézett az öregnek az arcába, amelyet alulról pirosra
festett a tűz fénye. A molnár végre válaszolt:
– Honnan tudjam mennyi a fele?
– Én sem tudom mennyi, de sok, nagyon sok, – erősködött Gavrila. – Majd
együtt szedjük ki, csak eressz el. Együtt szedjük ki.
– Hm. Jó.
– Eressz el hát, mert mindjárt jönnek. Már volt lövés.
De Maftyét nem lehetett siettetni.
– Mondd meg hol van, Gavrila.
– Eressz el és megmutatom.
– Nem lehet. Előbb mondd meg. Öreg ember vagyok, te meg fiatal, nem
érlek be, ha elfutsz.
Gavrila habozott, de még győzött benne az óvatosság.
– Nem lehet előbb megmondani.
– Jó, – felelt nyugodtan az öreg kutyaképü és nagyot köpött a tűzbe,
jeléül annak, hogy ő nem bánja.
Megint hallgattak. Gavrila minden erejével, testének minden pórusával
figyelt, nem hallszik-e még ropogás az erdőn, nem jönnek-e még? Gyötörte
a vágy, kínozta a félelem. És újra föltámadt lelkében annak a nagy,
négyoszlopos bitófának a képe, amelyet Gyulafehérvárott látott volt,
amikor ott járt vásárba. Élénken emlékezett most reá, akárcsak ott
volna. Az oszlopok között valami elaszott, formátlan dolgok lógtak. A
gyerekek kővel dobálták ezeket az elaszott dolgokat. Olyan üresen
kongottak, mintha papirosból volnának. Éppen mintha papirosból.
Különösen ez az üres hang, ez volt borzasztó.
És megfeszítve hallgatózott, nem jönnek-e még. Ha megpattant egy ág, ha
megsuhadt a tűz, összerázkódott. És figyelt, figyelt ki a derengő, sötét
erdőbe, nem jönnek-e még, mert akkor vége!
Aztán nem bírta tovább.
– A Gruju urszuluj-forrásnál, a nagy, fehér fenyő alatt, a bükkfa felől.
Kereszt van a gyökérre vágva, az alatt van. – Halkan, rekedten, gyorsan
mondotta ezt, majdnem súgva. – Eressz el hamar!
Az öreg fölkelt. De nem Gavrilához ment.
Elment onnan vagy húsz lépésnyire, egy nagy, dült fához és levágott egy
ágat, kettőt, hármat. Azután lassan, nehézkesen, még talán túlozva is
öreges, lomha járását, odavonszolta a tűzhöz az ágat. Lassan haladt,
nagyokat fújt; az ág mögötte mélyen beszántott a hóba.
Leült megint a tűzhöz és a hozott fát hosszu fejszéjével faricskálni
kezdte.
A másik mind hevesebben kérte: – Maftyé! Maftyé! eressz el hát! De ő rá
sem hederített. A kérlelő szavak és a rettentő bonyolódott átkok egymást
váltották, de az öreg Maftyé nem hallgatott oda, akárcsak megsüketedett
volna hirtelen. Nyugodtan, egyenletesen fölaprította a fát. A fejszét
bevágta maga mellé egy törzsbe, hogy kézügyben legyen. Majd rakott
egy-két darabot a tűzre, melléje ült, igazgatta a kérges tűzálló
kezeivel. Arrafelé sem nézett, ahol Gavrila hánykolódott, tombolt,
kérlelt, átkozódott: – Gazember! Gazember! Mintha fából lett volna az
öreg kutyaképü arca. Se mosoly, se káröröm, se rosszakarat nem látszott
rajta, csak kifejezéstelen volt, mint mindig.
De végre léptek zaja, hóropogás, hangos beszéd hallatszott az erdőből és
Gavrila elhallgatott, csak a melle zihált erősen.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Ott jöttek le, ahol azelőtti este fölmentek volt, egyazon nyomon. Csak
most eggyel többen voltak, a megláncolt Gavrilával. Éppen olyan
szótalanul, sorban, csöndesen haladtak. Olyan egyformák voltak ezek a
havasiak ruházatban, mozdulatban, még az arcuk semmitmondó
zárkózottságában is, hogy az ember nem tudta volna megmondani, melyik az
őr, melyik a rab, ha a Gavrila kezén a bilincs olykor meg nem villan.
A Szamos partjára érve pihenőt tartottak. Itt az öreg Maftyé váratlanul
kijelentette, hogy ő nem kiséri le a foglyot Topánfalvára, hanem haza
megy a malmához, mert hogy nem hagyhatja el hosszas ideig, – mondotta.
Mielőtt tehát elváltak, ott Gavrila előtt eltárgyalták, hogy kinek mi
jár a vérdíjból. Hogy tizenöt arany jár mindenkinek, ezenfelül még
tizenöt Nyág Demeternek, mert hogy ő a vezér és külön tíz arany az öreg
Maftyénak, mert hogy ő mutatta meg, hol tanyázik, akit kerestek. Nem
egykönnyen egyeztek meg, mert az öreg többet akart, veszekedett, pedig
az osztály már előzetesen is így volt megbeszélve. Gavrila hallgatta,
egykedvüen, mintha nem is az ő feje áráról volna szó.
Nyág Demeter, a gornyik, a két gyurkucai, Gavrila és „Kakas“, a
pásztorlegény, indultak. Ők mentek át a Gyalu Boulujon Albákra,
Topánfalvára, a foglyot átadni, a jutalmat fölvenni. Az öreg Maftyé
visszamaradt a Szamos-parton. Megvárta még a többiek behaladtak a tulsó
oldalon elterülő erdőségbe.
Nyugodtan várt, előretolt ábrázattal, mintha szimatolt volna. Gavrila
kétszer is visszanézett, de az öreg még mindig ott ült a kövön,
mozdulatlanul, szétvetett lábakkal. Csak akkor indult meg, amikor
Gavrilát és társait elnyelte a nagy sűrűség. De nem a malom felé, nem a
Toszerát felé ment. Nem. Nekivágott a hegynek. A Gruju Urszuluj felé
ment, a forrás felé, a nagy fehérfenyő felé. Lassan küzködött föl a
kopasz kaptatón. Nehézkesen, kitartó erőfeszítéssel, makacsul.
És eltünt a fenyvesben.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Hét farkas ügetett lefelé az oldalon. Hat ment sorban egyenlő közökben;
a hetedik kissé elmaradt. Ahová a hetedik lépett, egy kis vércsepp
piroslott a hóban, csak egy csepp. Az erdőség széléhez értek. Még
túlságos világos lehetett, azért nem mentek tovább. Leültek, majdnem
glédában. Előrenyujtott hosszu orral szimatolták a hűvösödő esti
levegőt. Vakaróztak, bolhászkodtak. Nem voltak ők valami díszes
fenevadak.
Az a megsebzett, az öreg örvös a többitől távolabb feküdt le. Erősen
lihegett. Látszott rajta, hogy megfáradt az útban, amelyet pedig a
társai föl sem vettek. A sebét nyalta újra meg újra.
Egyszer aztán az egyik farkas fölkelt és odajött hozzá. Megszaglászta.
Az örvös morgott, de a másik nem mozdult mellőle, hanem merően nézte a
sebesültet. Ekkor még kettő lépett oda, mereven, hangtalanul. Már három
zölden fénylő szempár nézett mereven reá keményen.
Lassan esteledett. A szálló szürkületben mind határozottabban fénylett a
farkasok tekintete. Négy, öt, hat pár szem. A nagy örvös letámasztotta a
fejét két első lába közé, halkan morgott és olykor, hirtelen, mint a
villámlás, megfénylett hatalmas fehér fogsora. A többiek nem
válaszoltak, csak mozdulatlan rá szegezték éhes, zöld, szúró
tekintetüket…