Másnap Borbálka talán még csöndesebb, még szótalanabb, még szendébben
kis leányos volt, mint rendesen.
Pedig nagy lótás-futás, nagy sugdosás folyt a faluban, hiszen már
délelőtt megjött a hír a hegyről, hogy Tonkanecz Cirillt átlőtt mellel,
halva találták meg a voloszankai mély úton. A járásorvos úr szerint, ez
pedig tudhatja, a gyilkosság négy és öt óra között történhetett reggel
és bizonyos az, hogy öt óra tájban Safranics az ablakában pipázgatott,
látta azt mindenki, szokott gúnyos mosolyával mérte végig a világot, és
kivételesen meg is szólította a járókelőket. Sokan látták az ablakban,
néhányan váltottak is vele pár szót akkor, és bár a voloszankai út van a
faluhoz vagy négy óra járásnyira, mégis mindenki a kis rusnyák faluban,
a plébános úrtól le a legapróbb gyerekig, mindenki meg volt győződve
arról, hogy Safranics lőtte agyon a vadorzót.
Borbálka is meg volt győződve arról, és furcsa! semmi lelkifurdalást sem
érzett. Ez volt az egyetlen, ami őt meglepte, ez az érzéketlenség. Ő
adta föl Tonkanecz Cirillt, ő értesítette Safranicsot, hogy mi készül
ellene és mégis akármilyen mélyen kutatott is magában, nem, sehol sem
talált semmi szánalmat a megölt vadorzó iránt. Hiába idézte föl a
tegnapi este emlékét, hiába gondolt vissza arra a magas, feketegubás
alakra, ki oly életteljes erőben ment el előtte az este, akinek a mozgó,
élő árnyéka végigsuhant a ruháján és aki most halott, mégis semmi, de
semmi lelkifurdalást nem érzett. Csakis ez érzéketlenségén döbbent meg
Borbálka, csakis ezen töprengett, hiszen ő eddig azt tartotta magáról,
hogy ő jószívü, sőt túlságosan jószívü. Hát már ez hogy talál hozzá? A
töprengés között eszébe ötlött a vőlegénye szavajárása, aki mindig
mondotta róla, hogy ő egy „rejtélyes Psyche“. Psycheről Borbálka nem
sokat tudott, nem is igen bánta, de az, hogy rejtélyes, ez ütött szeget
a fejébe. A segédtanító okos, iskolát végzett ember, gondolta Borbálka,
bizony igaza van, hogy ő rejtélyes. Ez bizony érdekes dolog, érdemes
megfontolni, vizsgálgatni, mert nem mindenki rejtélyes ám, aki akar. Igy
aztán Borbálkának az almafán ujabb foglalkozása akadt, a saját
titokzatos mivoltának a vizsgálása, ami nagyban fokozta szőke önbizalmát
és mind-mind igazabbnak találta a segédtanító állítását, hogy ő
rejtélyes.
Igy telt néhány nap, miközben vizsgálat is folyt a faluban, a
voloszankai gyilkosság ügyében, szolgabirák, csendőrök jártak, kutattak,
nyomoztak. De Borbálka mindezekkel nem törődött, ő a saját kis énjének a
redői között játszott bujócskát.
A követő vasárnapon nagy örömmel állított be a segédtanító: megjött a
véglegesítés, meg lehet a lakodalmat tartani! Oly örömben volt a jó
vőlegény, hogy ozsonna alatt sem volt képes nyugodtan kávézni, hanem
győzedelmes imperátori léptekkel járt föl s alá a szobában, és egy darab
kuglóffal hadonászva beszélte, hogy milyen dühös most második
Macchiavelli. Azt a benyomást tette, mintha annak örülne legjobban, hogy
az igazgatója haragszik. Diadalmasan ismételte: sárga, zöldes-sárga
lett, amikor megtudta, zöldes-sárga!
Ime, mennyire vigyázni kell minden szóra, ha az ember vőlegény!
Borbálkára ez a két szó: zöldes-sárga, ez tette a legnagyobb benyomást,
mert amint a vőlegénye mind csak ezt ismételte, és közben egyet-egyet
harapott a kuglófból, ő önkéntelen arra gondolt, hogy a segédtanító foga
zöldes-sárga. Később is, mint egy visszhang, ez a két szó újra megjelent
és rajtakapta magát, hogy azt mormogja: zöldes-sárga, ugyanakkor pedig a
vőlegénye fogára kellett gondoljon, ha akarta, ha nem.
Nagy baj az, ha egy kis leány elkezd vizsgálódni, töprengeni. Bizony, a
segédtanító házassága imígy nagy veszélyben forgott, mert egy kis leány
nem gondolkodik rendszerrel, szép következéssel, ugrál annak az esze.
Azon indult el a menete, hogy sárga fog, zöldes fog, átcsapott aztán
arra, hogy rejtélyes Psyche, rejtélyes, rejtélyes, (lám, hogy kell
vigyázni) és egyszerre annál a kérdésnél találta magát Borbálka, vajjon
boldog lesz-e ő a segédtanítóval?
Azt mondják a nagy okosok, hogy senki sem láthat a jövőbe, különösen nem
a magáéba, de ez csak az afféle úri népre vonatkozik, mert rusznyák
földön minden jövendőbeli dolgokat ki lehet fürkészni, megvan hozzá a
kellő babonaság, ami pedig nem csal, tudja azt ott mindenki. Ki meddig
él, hány gyereke lesz, milyen sor vár reá, minden kérdésre könnyüszerrel
lehet választ kapni, csak a módját kell tudni s ha az ember nem ismeri,
megmondja akármelyik javasasszony egypár hatosért. Borbálka is hamar
megtudta, hogy mit kell tennie, hogy választ kapjon arra: boldog lesz-e
azzal, akit szeret?
Bizony nehéz dolog végrehajtani, ami ehhez kell. Ki kell menni az erdőre
pénteken virradóra, rétszögleten megállani és egy fejszét kell élével
bevágni a földbe. Ha már most éppen akkor, mikor feljön a nap, hét
szarvast lát az ember átmenni a réten, se többet, se kevesebbet, hát
akkor biztosra veheti, hogy boldog lesz azzal, akit szeret.
Szegény Borbálka, jaj de megijedt ezen. Hogy ő éjnek idején az erdőre
menjen! Nem, ő ezt soha meg nem teszi. Azért mégis, mégis csak ezen járt
az ő következetlen eszecskéje. Hogy is kell? Le kell vágni a fejszét a
rétnek a sarkán… pénteken hajnalban. Rettentő dolog biz az, éjjel ő nem
mehet. Elhatározta, lesz ami lesz, ő nem megy ki éjszaka, de már csak
úgy játékból szobájába csente az apja fejszéjét és elrejtette az ágy
alatt. Pedig nem akart kimenni, csak tréfából vette el, hogy
elpróbálgassa, hogyan kell, miként kell. Csütörtök délután a jegyző
mindent tűvé tett a fejsze miatt, de Borbálka nem szólt. Az apja azt
hitte, hogy a mindenes vesztette el és meg is pofozta szegényt, ott,
Borbálka szeme láttára. Borbálka akkor se szólt. Ilyen rejtélyes
kisleány volt Borbálka.
Borbálka az este, midőn mindnyájan nyugalomra tértek, végleg határozott.
Ő nem megy az erdőre. Ugyis csak babonaság mindez és a babonaság
bolondság. És hogy éppen hét szarvas menjen át a réten és éppen akkor,
mikor kisüt a nap, hisz ez majdnem csoda volna! Aztán, ha csak nappal
valami kényelmes kis babonaságot kellene elkövetni, még hagyján, de
éjjel! és abban a nagy rejtélyes erdőben! Nem és nem. Borbálka lefeküdt.
Itt volna talán vége ennek a történetnek, ha Borbálka következetes
kisleány lett volna. De Borbálka nem volt következetes, amit az is
bizonyít, hogy jóval éjfél után, mikor már csak a legnagyobb csillagok
világítottak a falu feletti erdei ösvényen, egy kékruhás kis alak
botorkált fölfelé, fejszével a karja alatt. Kétségtelen, hogy ez
Borbálka volt.
Az erdei ösvényen akart fölmenni egy tisztásra, hol egyszer kis
gyermekkorában epret szedett. Oda akart menni, de alig tett néhány
lépést az erdőben, máris eltévedt. Eleinte nem vette észre, hanem
úttalan haladt tovább a szálasban.
Nagyon sötét volt, borzasztóan sötét. Ilyen sötétség csak erdőben lehet.
Nem látott magától tíz lépésnyire sem. Lassan mendegélt szegényke, hol
megbotlott valami nagy lehulló ágban, hol beleütközött valami fába. És
mind vadabb, mind járhatatlanabb lett az erdő. Mintha kezek, hosszu,
vékony, kiaszott ujjak fogták volna meg olykor, sovány karok ölelték
volna át, tartották volna vissza a kendőjénél, szoknyájánál fogva.
Mintha olykor lesuhadna alatta a föld, megindult lába nyomán a haraszt,
csúszott vele völgynek ismeretlen mélységek felé. Máskor valami óriás
ledőlt fa meresztett feléje hosszu fenyegető ágakat, amelyek
bekerítették, maguk alá vonták és midőn kimenekült, megint újabb baj,
újabb akadály állotta az útját. Itt valami ismeretlen vad ugrott föl
előtte, rohant el mellette nagy ropogással, ott valami ijesztő hang
huhogott a fákról. Elcsúszott sima, sötét csúszós dolgokon, megakadt
kigyózó indákban, szúrós makacs tövisekben: kő megütötte és
megszaggatta. Mintha az egész erdő tiltakozott, ellentállott volna.
Szegény Borbálka bizony szivesen visszafordult volna, de az erdő már nem
engedte, körülfogta folyondár ujjaival, elzárolta ágas, bogas
mesgyékkel, omló törmelékfalakkal fojtogatta tövises bokrok, páfrányos
bozótok tömegében. Borbálka küzdött, küzdött a sírással és az erdővel,
küzdött minden erejével lázasan, dacosan, cél nélkül, küzdött, ahogy az
életéért küzd az ember.
Az ádáz küzdelemben alig vette Borbálka észre, hogy kezd virradni.
Hirtelen jött a hajnal, ahogy erdőben szokott. Egyszerre csak világos
volt, egyforma szürke világosság. De ez nem volt megnyugtatóbb, nem,
talán még titokzatosabban, még félelmesebben végnélküli volt így a
vadon. Az árnyék eltünt, de eltünt mindenünnen. Egyenlően foszlott szét
a derengő világosság, a távoli és a közeli tárgyak összefolytak. Mintha
tejüvegből volna, mintha áttetsző volna minden, mesebeli, szörnyü
csöndes és elátkozott, élettelen erdő és mozdulatlan. Achátkőből faragva
a fatörzs, a szürke mohák is, a sziklatömb is, még a lombok is.
Borbálka ment, ment tovább. Ment, nem tudta már hova, merre, csak ment
cél nélkül, ok nélkül. Meg-megállott, körülnézett, aztán ment tovább
sietve, mintha menekülne. De az erdő elől nem menekülhetett. Mindenünnen
körülfogta, magába zárta az erdő és nem is küzdött már, mintha biztos
volna a prédájában, mintha azt mondaná: enyém vagy Borbálka!
És rettentő csend volt.
Sehol semmi, se mozgás, se hang, még patak se zúgott, szél se suhogott,
ki volt halva az erdő, ő volt az egyetlen élő lény ebben az elátkozott
rengetegben. De nem! Éppen ahogy folytatni akarta az útját, ott a
haraszton előtte egy szalamander ült. Fekete-tarka szalamander sárga
foltokkal pingálva, mozdulatlan és fényes, mint egy vadonatúj játékszer.
Azt hitte volna, ez sem él, ha fekete bőrénél nem fénylettek volna
jobban a parányi üveges szemei. A szalamander Borbálkára tekintett és
Borbálka nagyon megijedt. Körülnézett, hogy merre meneküljön. Aztán még
egyszer a tarka gyík felé fordult, de ez már nem volt ott. Más volt ott:
Safranics.
Safranics szólalt meg elsőbben. Jóakaró, bár kissé gúnyos hangon, ahogy
gyerekhez szólunk, kit rajta kapunk valami ártatlan csinyén, így
kérdezte:
– Mit keres itt ilyen jókor, Borbálka?
Borbálka nem ijedt meg ezen, meg se lepődött, el sem bámult. Elmondta
hogyan, töviről fokára, hogy ő miért jött, hogy ő mit keres, mit vár,
hogy a csodáért jött. Safranics pedig mosolyogva bólintgatott hozzá,
mintha mindezt már régen tudta volna, úgy a holló a bal vállán az is úgy
bólintgatott, pedig ez tán már még se tudhatta.
– Hét szarvas menjen át a réten jobbról, balra éppen akkor, mikor a nap
feljön? Jőjjön kis Borbálka, majd én elvezetem.
Megindultak. Az erdész elől ment, Borbálka utána. Borbálka minden szó,
minden kérdés nélkül követte a rettentő hírü Safranicsot, aki elől a
legbátrabb emberek remegve menekültek, aki elől a plébános úr is messze
kitért, akár ha ez a világ legegyszerübb dolga lett volna. Sőt
buzgalommal követte és az ajkán egy ici-pici titkos mosoly játszott. Nem
csodálkozott azon, hogy olyan meglepő váratlansággal reá akadt, nem, ő
ezt természetesnek, magától értetőbbnek érezte, hogy Safranics egy az
erdejével. Valóban bele is illett az erdőbe! Hosszu, szikár, nagycsontu
termete, lóbáló nyurga karjai, kopott ruhái elvegyültek a fa kérgével, a
lombbal, sárga haraszttal, a holló a vállán mintha egy fatörzsön
gubbasztott volna és Borbálka pár lépésnyire mögötte már alig tudta
megkülönböztetni az erdőtől. Ahogy elindultak, egyszerre színesebb,
barátságosabb lett az imént oly félelmetes vadon. Safranics minden
lépésénél élénkült az erdő. Azt hitte volna az ember, hogy csak őt
várták a rigók, a pintyek, a császármadarak és a havasi mátyások.
Itt-ott, fönn a fán és a bokorban, a páfrányok között, mindenfelé közel
és távol, sipoltak, fütyöltek, danoltak, hívták egymást és felelgettek:
a fák kérgén kopácsoltak a harkályok és lenn a Borbálka lábainál méhek
ültek földongva a fűszálak tetejére, a fűszálak meghajoltak és
szivárványos harmateső hullott ki belőlük.
Egy világ elevenedett meg körülöttük, egy igéző, rejtelmes, sohasem
sejtett gazdag világ és minden hang a Borbálka lelkében visszhangzott,
minden dal a szívében zengett és Borbálka ment az édes megváltás
érzésével, reménnyel, bizalommal, meggyőződéssel a csoda biztos
tudatában, ment a csodás erdőn át a csoda felé.
Rét szegletéhez jutottak. Safranics megállott és intett Borbálkának: itt
és ő szótlan engedelmeskedett. Levágta maga elé a fejszét és várt. Már
egészen világos volt. A réten könnyü, szürke párafoszlányok úsztak,
amelyekben elvesztek a fiatal nyirfák fehér törzsei és a ködben, mely a
fű fölött elterült, csak a harmatterhes pókhálók fénylettek élesebben. A
réten túl ott hömpölygött a biborvörös bükkerdő és a bérckoszorú égett a
fényben. Fenn az égen szakgatott fellegek úsztak, sötét rongyok az
éjszakának széttépett palástjából és a felhőrongyokon vérszínü foltok
világítottak, mintha a nap beléjük törülte volna győzedelmes kezeit.
Borbálka dadogó szívvel nézett abban az irányban, merre a Safranics
karja, barna, karmos ujja mutatott.
Most vágott az első napsugár a rétszéli nyirfákra, most vált hirtelen
színarannyá a rezgő lombjuk és a nyárfák alatt egy, kettő, három szarvas
vonult ki lassan a rétre. Most még egy, aztán kettő, azután még egy-egy
hatalmas bika és mind kijöttek jobboldalt a rétre.
Safranics fölemelte a kezét. A szarvasok megálltak. Mind Borbálkára
néztek fölemelt fejjel, széjjelálló hegyes fülekkel. Egy pillanatig
mozdulatlan álltak, csak a bika hatalmas aggancskoronája villogott,
azután lassan, sorban egymás mögött, a bika leghátul átügettek a keskeny
réten, el balra, be a sűrűbe, mind a heten. Eltüntek.
Borbálka tágranyilt szeme még mindig oda bámult a rétre, mely füstölgött
a szarvasok nyomán. A halántékában kalapált a vér. Megszédült egy kissé
s a feje oda hanyatlott a Safranics mellényére. Szörnyen pipaszagu volt
ez a mellény, de Borbálka nem bánta, ő csak azt érezte, hogy a csoda
megtörtént az ő kedvéért, hogy megszólalt maga a természet, hogy ő neki
feleljen, csak azt érezte, hogy ő kimondhatatlanul boldog! Még a
pipaszag, még az is olyan meleg, olyan élő benyomást tett… még az is
olyan édes volt! Meddig dőlt így Borbálka a Safranics mellén, nem tudta
volna azt megmondani, neki egy kéjes örökkévalóságnak tetszett.
Hangos, gúnyos károgásra ocsudott föl. A holló károgott a Safranics
vállán. Borbálka összerezzent.
Megfordultak, elindultak. Mentek vissza lefelé.
Szótlanul mentek. Safranics vezetett, hosszu, egyenletes, zajtalan
léptekkel. Ugy haladt, mint valami árnyék, ág meg nem roppant a talpa
alatt, levél meg nem zörrent még a legmélyebb harasztban sem. A vállán a
holló minden lépésnél előre-hátra ringott, mint az alvó lovas a
nyeregben.
Olykor Safranics megállott és megfordult, vajjon nem maradt-e el
Borbálka? Egy- vagy kétszer ki is vette a pipáját a hosszu fekete
bajusza alól és ilyenkor Borbálka azt hitte, hogy valamit akar mondani
és úgy érezte, hogy ő is vár egy szót, valamit, nem tudja mit, de nem, a
pipa megint visszakerült a helyére s mentek tovább. Ahogy haladtak ki a
rengetegből és fogyott az erdő körülöttük, Borbálka mind gyakrabban
el-elmaradozott és az az érzése volt, hogy valamit még elfelejtett,
elmulasztott, valamit, ami az aranyos, napos erdőnek végső szava, a
csodának megoldása volna.
De az erdőszélbe értek. Sűrü bokor szegte be ott a szálast. Safranics
szétnyitotta az ágakat, hogy Borbálka átbujhasson. Borbálka kilépett a
mesgyén, ki a falu fölötti útra. Visszafordult Safranics után. De
Safranics nem volt mögötte. Pár másodpercig várt, aztán hirtelen
elhatározással visszabujt a bokron, mert meg akarta köszönni
Safranicsnak a szivességét! Óh! Borbálka tudta mi illik! De Safranicsot
nem találta. Eltünt. Borbálka egyedül volt. És dacára a sikerült
babonának, dacára a sikerült csodának, dacára a ragyogó napnak, a fényes
aranyerdőnek, oktalan szomorúság lepte meg az ő kis madárszívét, mintha
valami elmaradt volna, mintha valami nagy igaztalanság történt volna
vele.