_Balog András_
most Rákóczy ő nagysága toborzó káplára.
Kelt Tokajban, 14 novembris Anno 1704.
_Notabene_. Az a sárga kordován csizma kit rajtam láttak és kiről
hallott kegyelmed nem a boldogult majsztramé, mert az meg nem került,
mint megirám. Ezt a párt itt Tokajban vettem az kótyavetén; szereztem
négy ezüst pénzekért czigány trompétástól, a hogy mindenki tudhatja.
A rettentő Safranics és a kis Borbálka.
A kis Borbálka rendszerint az almafán ült. Volt az almafának egy
vízszintes vaskos ága, mely a kerítés fölé nyult, ez volt a kis Borbálka
rendes helye. Atyjának, a nagylunkai jegyzőnek még két felnőtt leánya
volt, két sovány dolgos vénleány, kik a háztájnak összes munkáját
végezték, így aztán Borbálka úgy élt, mint egy kis hercegnő, csak bámult
a világba, amihez még az is jogot adott neki, hogy siheder-leány
korában, – vagy két évvel ezelőtt, – eljegyezték a dolna-kereszturi
helyettes tanítóval. Már pedig menyasszony sehol a világon sem dolgozik,
tehát Borbálka sem dolgozott és kellemes semmittevésben töltötte
napjait. A vőlegénye „rejtélyes Psyché“-nek szólította olykor, amit a
tanító nagyon jóizlésünek tartott, nővérei pedig azt mondották, hogy
Borbálka rest és buta, amit senki sem tartott jóizlésünek. No, de ez nem
tartozik ide. Elég az hozzá, hogy Borbálka rendszerint a fán ült és
figyelte a világot.
Szép kilátás nyilt erről a helyről. El lehetett látni innen a szűk kis
mármarosi falu fölött, melyet minden oldalról rengeteg bükkerdők
környeztek, végig a szűk kanyargó völgyön, melyen a hegyoldalok lejtőjén
összébb-összébb szorulva úgy sorakoztak egymás mögött, mint valami
óriási szinfalak. Itt-ott a lombtengerből magas sziklacsúcsok
meredeztek, és messze a völgy kéklő mélyén széles csipkézetes
bérckoszorú fejezte be a tájat. Mindenen végigvonult az erdő, hegyen,
völgyön, csak ezek a legmagasabb szirtek voltak kopárok, mintha a rajta
végigjáró temérdek fellegek elkoptatták volna ott az erdőt.
De Borbálkát nem a szép kilátás vonzotta a helyére, tartotta ott
naphosszat, hanem a Safranics kertje, az a nagy magas kőfallal kerített
rejtélyes kert, amelyet az almafától csak keskeny sikátor választott el,
és a hosszú szegeletre épített sárga ház, a Safranics háza, mely a
szomszéd telket a piac felől befejezte.
Vannak házak, amelyek vidám, barátságos benyomást tesznek az emberre,
amelyeknek a belsejében nyugodalmas boldog életet képzelünk és vannak
olyanok, amelyeknek már a külsejük gonosz, amelyeken belül úgy véljük,
sötét bűnök, kegyetlen titkok rejtőznek. Ilyen gonosz ábrázatu ház a
Safranics, az uradalmi erdész háza. Nagy, idomtalan, dísz nélkül való
épület volt, a tér felől magasan ágaskodott, akárha emeletes ház lett
volna, a szűk sikátorba megtörpült, majd bebujt a földbe, mivelhogy
oldalos helyen állott. A homlokzaton, az utcában is, alig volt egy-két
ablaka, melyeken belül csak sötétség ült, mint a koponyák üres
szemüregében. Öreg ház volt. Az ablakok közötti széles sima felületeken
nedves nagy foltok megették a meszelést, csunya zöldes foltok, a falak
bélpoklosságai. Eresz nem volt, sem semmi párkány vagy szemöldök, még a
kapu, az örökké zárt mohos kapu is olyan rideg, barátságtalan volt, mint
egy csukott ajaktalan száj. Várszerű, zord, sivár ház volt a Safranics
háza.
Be a házba nem ment soha senki. Minden dolgát maga végezte Safranics.
Cselédje se volt, se asszony, se férfi, rokona se látogatta soha. Talán
még zárkózottabb volt, mint a háza. Templomba be nem ment soha, nem járt
a paphoz sem. Nem érintkezett senkivel. Rendesen valamelyik ablakban
könyökölt, szokott gúnyos mosolyával nézett ki a piacra és pipázgatott,
miközben a szelid holló, mely mindig vele volt, szendén bóbiskolt a
vállán. Itt az ablakon át végezte az uradalom ügyes-bajos dolgait is,
tárgyalt a parasztokkal, fizetett ki favágókat, fuvarosokat, szedett be
árendát. Olykor meg is szólított egy-egy járókelőt, hogy valami gúnyos
maró dolgot mondjon neki. Ha véletlenül nem volt az ablakban s beszélni
akartak vele, az ablaknál zörgettek és az erdész rögtön megjelent. Azt
lehetett volna hinni, hogy mindig odahaza van, és mindig azon egy
szobában, ha az erdőn nem találkozott volna vele az ember és pedig
rendesen olyankor, mikor legkevésbbé kívánta. Mikor jön ki a házból
Safranics, nem látta senki.
Az erdészről sok mindent suttogtak félve a faluban. Hogy nem istenfélő,
hogy gonosz beszédü, tudta azt mindenki, hisz a plébános úr volt a
legnagyobb ellensége, ki a katedrájáról is hirdette, hogy
szabadgondolkozó Safranics. A jó rusznyák parasztok ugyan nem értették
mi az, de mégis tudták, hogy az szörnyű dolog.
Safranics bár nem érintkezett soha senkivel, mégis hogy, hogy nem
mindenkinek minden dolgát tudta, azt is tudta, amiről azt hitte az
illető, hogy senki sem tudja. Még a gondolatát is, még tán a szándékát
is. Sőt egyéb furcsaság is volt vele. Volt alkalom, hogy ugyanegy órában
több helyen is látták, az ablaknál is, meg a favágóknál is a
bércoldalban, meg a dolnakereszturi határban is, ami vagy négy óra
járás, ott is megjelent nesztelen járású szikár alakja. A telkéről úgy
hírlett, hogy odabenn az udvaron, a falazott kertben mindenféle furcsa
állatot tart, hogy farkas meg vadkan támad ott az emberre, hogy
csodálatos beste madarak, melyeknek senki sem tudná a fajtáját,
csapkodnak, hápognak, huhognak a fák között. Sőt Tyirik Ferkó, az alvégi
molnár fia, ki kamasz korában egy éjjel bemászott a kertbe almát lopni,
esküszik, hogy a zárt gyümölcsösben akkora őzbak öklelte meg, mint egy
kétéves borjú. Nem is loptak almát a Safranics kertjéből!
Borbálka ezért ült hát a fán. A kertet figyelte, a házat, hogy nem
leshet-e el valamit azok titkaiból. És tényleg a terebélyes gyümölcsfák
lombja között, mely sűrü hullámokba vonult föl, a fal mögött a hegyoldal
mentén, olykor egy-egy sötét madarat látott ülni, máskor a
levélfüggönyön át mintegy fátyolon keresztül valamely vadállat árnyéka
járt hosszan, elnyúlva és estefelé halk vonyítást, üvöltést is lehetett
hallani. Olykor maga Safranics sétált lassan a kertben, jellemző szikár,
túlságosan hosszú alakját könnyen föl lehetett ismerni, éles,
karvalyszerű orrát, fekete horgas bajuszát, halkan, nesztelenül járkált,
hajadonfővel, kopasz, sima, csúcsos fejét kissé hátravetve, a hollóval a
bal vállán.
Borbálka ez este megint a helyén ült, pedig sötét este volt már, a hold
is feljött, derengő kék világa érces fénnyel táncolt a fák levelén,
fekete árnyékszegélyt húzott a szomszéd fal aljában, a ház tövében meg
nagy sötét foltot vetett.
Szép, enyhe, kora őszi este volt, csöndes szeptemberi este. Ilyen későn
Borbálka nem szokott kinn ülni, ma csak azért jött ki, mert valami, amit
délután hallott, fölzavarta csöndes, kisleányos öntudatlan kedélyét.
Ma délután átjött a vőlegénye ozsonnára, ahogy minden vasárnap eljött,
amióta jegyben jártak. Folyt a társalgás kávézás mellett, minden úgy,
mint máskor, a tanító-helyettes vitte a szót, mint rendesen s az apa, a
jegyző kontrázott neki. A nővérek sürögtek-forogtak a kaláccsal,
kávéval, Boriska meg szendén, tétlenül ült a vőlegénye mellett,
összekulcsolta a nem nagyon fehér, de apró kezecskéit és hallgatott.
Elfolytatták persze a tanító véglegesítésének az ügyét, hiszen ezt várta
az egész család, hogy a Borbálka esküvőjét megtarthassa. Elfolytatták
ezt az ügyet hosszadalmasan, el a gondnoksági ülésen történteket, el az
igazgató-tanító intrikáit. A segédtanító most is ismételte, hogy az
igazgató második Macchiavelli. Ilyenkor epésen, kihívóan nézett körül,
mintha várná, hogy valaki ellentmond, akár hogy valaki azt mondaná, hogy
az igazgató nem Macchiavelli, akár hogy azt, hogy nem második, hanem
tizedik, huszadik, századik. Mert a segédtanító egyenlő nyomatékkal
mondotta, hogy „második Macchiavelli“ és ebben, mint különben egyéb
dologban is ellentmondást nem tűrt. De nem mondott ellent senki és nem
is ez volt az, ami a kis Borbálkának úgy megzavarta a kedélyét, hogy
este későn még töprengett rajta az almafán. Egyébről esett a szó.
A tanító beszélte, hogy Keresztúron nagy dolog készül Safranics ellen.
Nagy pusmogás folyik a faluban, ahol talán még jobban gyűlölik az
erdészt, mint Lonkán, hiszen Keresztúron minden második ember vadorzó.
Pedig amióta Safranics van hivatalban, azóta sehogy sem megy az üzlet,
mert be nem mehet az ember az erdőbe este, éjjel vagy hajnalban, hogy
ott ne találná Safranicsot, meglapulva egy szikla mellett, vagy egy nagy
bükkfa mögött, amint gúnyosan mosolyog fölhúzott puskája mögül. Nem
lehetett vele kikezdeni eddig, hát most aztán neki készülnek és elteszik
láb alól. Úgy hírlik, föl akarják csalni a voloszankai mély útba azzal a
hírrel, hogy marha jár a vágottban. Tonkanecz Cirill beszélte ezt tegnap
a korcsmában és esküdött, hogy ő majd végez vele. Már pedig ő elszánt
ember és meg is teszi, amit mond, és társa is akad elég.
– Ha ilyen nyilvánosan beszélik, majd a fülébe megy az erdésznek, –
mondotta a jegyző, aki egykedvű ember volt.
– Dehogy megy, dehogy megy, – válaszolt a tanító epésen, – mindenki
utálja úgyis, ki mondaná meg neki? Különben sem beszél ő senkivel, hát
nincs kitől meghallja.
És a tanító ezek után érdekes eszmefuttatást eresztett meg a társadalmi
élet törvényeiről, az érintkezés előnyeiről általában, a zárkózottság
hátrányairól, különösen a kölcsönös barátság alapjairól, az
ellenszenvesség eredetéről, mindazt pedig megvilágította bizonyító sűrü
példákkal, melyekben elrémítő alak gyanánt II. Macchiavelli, a
dolna-keresztúri igazgató szerepelt. Mire Borbálkáék mindezt
végighallgatták, este lett és a segédtanító, miután Borbálkát újabban is
„rejtélyes Psyché“-nek nevezte és nyomatékkal homlokon csókolta,
hazament.
Borbálka tehát az almafára ült föl, egészen belebújt a levelek közé és
töprengett. A vőlegénye szavain töprengett, nem az eszmefuttatáson, nem
a társadalmi élet törvényein, sem az ellenszenvesek eredetén, hanem
azon, hogy „ki mondaná meg neki, mindenki utálja“. Mindenki utálja,
mégis milyen borzasztó, mindenki utálja és azért nem mondják meg.
Rettenetesnek találta, hogy ezek mind tudják, megmenthetnék, egy
szavukba kerülne, de nem, nem mondják meg, se az apja, se a segédtanító,
sem a vénleány nővérei, ezek mind tudják, de nem mondják meg. Senki,
senki nem mondja meg.
Mindezt végiggondolta újra meg újra, mindig majdnem ugyanabban a
sorozatban unos-untalan, de azért még sem fakadt ki lelkéből az a
gondolat, hogy majd ő mondja meg. Arra ő nem gondolt, csak arra, hogy
mindenki utálja, senki sem figyelmezteti Safranicsot, senki sem mondja
meg, hogy meg akarják ölni.
Hosszasan ült a fán Borbálka és maga elé bámult le a szivályos
sikátorba. Egyszerre csak azt vette észre, hogy az utcában a kemény
agyagos földön, mint valami meredek árokba, apró kövecskék gurulnak a
völgynek. Egy-egy kavics ugrált, bukdácsolva lefelé villant olykor a
holdfényben, tünt el a vízmosás gödrében, a sötét árnyékban. És jött
utána a másik, az is úgy görgedt sietve lefelé, hangtalanul. Úgy este
holdvilágnál a legegyszerűbb dolgok is oly sejtelmeseknek, kétségeseknek
látszanak: Borbálkának úgy elszorult a szíve, akárha valami borzalmas
dolgot látna. És mint valamely veszély elébe, önkéntelen remegéssel
nézett föl a hegy felé, arra, ahonnan a siető kis kavicsok gurultak. Két
embert pillantott meg, akik lefelé jöttek a törmelékes sikátoron.
Ezeknek a lépte indította meg a laza kavicsokat. Az egyiket mindjárt
megismerte Borbálka, Cserne László volt, a gulyás-bojtár. A másik idegen
volt, s amint közeledtek, látta, hogy fekete gubát visel, mint a
dolna-keresztúriak. Magas szál ember volt, majdnem öles. Az arca
árnyékban volt, mert le volt tűrve a kalap karimája, de különben jól
látta mind a kettőt és eszébe ötlött az imént hallott vadorzó neve:
Tonkanecz Cirill.
Lassan jöttek lefelé és halkan beszélgettek. Borbálka mozdulatlanul ült
a lombok között. Feszülten hallgatózott. Ő, aki mindig olyan egykedvű
volt, akit álmatag révedezéséből mi sem tudott fölzavarni, most tágra
nyilt szemmel hallgatott, visszafojtotta a lélegzetét, még nevetségesen
pici száját is fölnyitotta: egész erejéből figyelt, hogy valamit
ellessen a két paraszt beszédjéből. De véletlenül, midőn a fa alatt
elment a két ember, az árnyékuk végighaladt a Borbálka ruháján,
elhallgattak és Borbálka csak néhány szót tudott elkapni, amit a gubás
idegen mondott Cserna Lacinak, a fán alól, majdnem a saroknál, fenyegető
volt a hangja: azt mondd meg aztán, amit mondottam!
A feketegubás megállott és nekidőlt a Safranics háza falának, alig egy
ölnyire a ház sarkától. Majd eltünt a sötétben, csak a guba átlátszatlan
foltja feketéllett a ház árnyékában.
A bojtárlegény kilépett a piacra és eltünt a saroknál. Ablakzörgés
hallatszott és a Safranics hangja, amint kérdezte:
– Ki az?
– Én vagyok, Cserna Laci.
– Mit akarsz?
– Azért jöttem, hogy megjelentsem, legeltetnek a tilosban.
– Hol? – kérdezte Safranics.
– A voloszankai vágotton. Odahajtják a dolna-keresztúriak éjjelre a
marhát. Ha kijönne hajnalban a tekintetes úr, föl a mély úton,
meglephetné őket. Hajnalig ott maradnak bizonyosan.
– A voloszankai úton föl?
– Igen. Ott nem látják meg, ha jön. Mert vigyáznak ám! Reggelig ott
maradnak: biztosan tudom.
– Jól van, ott leszek hajnal felé.
Az ablak becsapódott. Cserna Laci nem jött vissza, hanem hazament
tüntetőleg át a piacon. A feketegubás is indult. Óvatosan, de mégis
sietve haladt föl a sikátoron föl az erdő felé és eltünt az éjjelben.
Borbálka dermedten hallgatta mindezt végig. Tehát igaz! Odacsalják ezt
az embert, hogy megöljék és nem is szólhat már senki, hiszen már ma
éjjel, ma hajnalban… Senki, senki sem szólhat, még ha akadna is, aki
szólna, senki sem szólhat már, hiszen még ez éjjelre van állítva a
csapda. És amire az imént még nem is gondolt, egyszerre elhatározásként
lepte meg, egyszerre akarattá, cselekvéssé vált, hogy ő mondja meg,
most, tüstént. Igen, ő mondja meg, ő ezt nem hagyhatja. Még egypár
percig jobbra, balra kandikált a levelek közt, vajjon igazán elment-e a
feketegubás? aztán halkan leereszkedett az ágról, az utcába. Sebesen,
majdnem szaladva haladt az árnyékos sikátoron és kiért a holdvilágos
térre, a Safranics ablaka alá. Megállt. Alig bírt lélekzetet venni a
nagy fölindulástól és a szíve magasan vert, fönn a torkában, mint a
megriadt madárnak. Egypár pillanatig állt csak ott, de már is nyilt az
ablak, pedig meg se kopogtatta.
Elsőbben egy nagy pipa jött ki az ablakon, aztán a pipa szára, a pipa
szára mögött pedig a Safranics keményfaragásu arca. Egészen kihajolt
Safranics úgy, hogy a holdvilág hanyattesett a sima csúszos koponyáján.
A szeme kérdőleg tekintett a kis leányra. Borbálka úgy megszeppent, hogy
csak maga elé tudott nézni a falra, ahol a pipa torzarányu óriási
árnyéka ingaként lóbálódzott. Később is, ha e percre gondolt, az, amely
először jelentkezett, a legerősebb emléke mindig a pipa óriási lengő
árnyéka volt. Ide-oda járt a fantasztikus árnykép, Borbálka csak ezt
nézte és nem tudott szólni. De megszólalt Safranics az ablakban:
– Mi kell, Borbálka?
Fojtott, tompa hangja volt az erdésznek, olyan, mintha valami távoli
hatalmas zajnak volna a visszhangja. Borbálka szívét e szavaknál furcsa
érzés fogta el, csodálatos érzés: hála, igen, hála, tán mert az erdész
tudta a nevét, hála értelmetlen, ostoba, önkéntelen hála, melyet önmaga
előtt is szégyelt, hála, melytől egész testén melegség áradt el és végig
a bőrén érezte, hogy elpirul. Végre szóhoz jutott, sietve rebegte, amit
mondani akart, nagyon, nagyon halkan peregtek a szavak, de azért mégse
mert fölnézni, pedig Safranics egészen előrehajolt az ablakpárkányon,
még a holló is a vállán érdekkel pislogott Borbálkára és Borbálka
hadart, hogy ő mit hallott, hogy csapdába csalják, hogy feketegubás járt
itt, hogy a tanító beszélte, hogy a voloszankai úton lesik, hogy
Tonkanecz megesküdött, hadarta, hogy ő jött megmondani, mert hogy késő
van, más nem tudja, nem mondhatja, hogy ő, Safranics ne menjen el,
mindezt elhadarta gyorsan, sietve, halkan, maga is alig hallotta a
hangját. És amint elmondta, mindjárt indult is, menekült futva, alig
hallotta már a Safranics szavát: köszönöm, Borbálka, vissza sem nézett,
csak szaladt haza egyenesen a kapujokhoz, be a szobájába.
Minden csöndes volt a házban, későre járt az idő. De nyugalom nem szállt
Borbálkára. Ébren feküdt az ágyában és hallgatódzott. Vajjon
megfogadja-e a tanácsát Safranics, vajjon otthon marad-e? Vajjon nem
veti-e meg az ilyen kis leány tanácsát? És bosszankodott magára, hogy
nem várta be a Safranics válaszát, miért nem igértette meg, hogy nem
megy el. Ugy most nyugodt volna, így pedig gyötri az aggodalom. Vajjon
otthon marad-e? Folyton figyelt, nem hall-e ajtónyitást, lépés zaját,
sőt vagy két izben azt hitte, tényleg jár valaki odakinn és az ablakhoz
szaladt, de nem, nem volt senki az utcán, csönd volt mindenfelé. És túl
is a Safranics rejtélyes házában, sötét volt minden. Igy telt el az éj.
Hajnalodott. Kékes fény derengett a szobában. A fákon megszólaltak a
verebek. Óh! milyen megnyugtató, föloldó hang volt ez a halk csiripelés.
Mintha minden veréb azt mondta volna: nem ment el, nem megy már el. És a
Borbálka nevetségesen pici szája is, mikor végre megnyugodva elaludt, az
is úgy mozgott, mintha azt mondaná álmában: nem ment el, nem megy már
el, mert Borbálka nyitott szájjal aludt, mint a gyermekek.