És az asszony hangja szólt az ajtóból lassan:
– Te, Damaszkin, a mult szerdán vásárban voltál?
A férfi reánézett: mit akar ez? Máskor tán lehordta volna, hogy minek
kérdezősködik, de most jobbnak látta felelni.
– Vásárban voltam.
Irina maga elé nézett lecsukódó szemhéjakkal, mintha valami nagyon nehéz
rejtélynek a szálait keresgélné össze. Kisvártatva újra szólt:
– Venni akartál valamit, vagy… vagy miért?
– Csizmát akartam venni, de drága volt, nem vettem, – vágta ki magát
Damaszkin.
Ismét úgy tett az asszony, mintha egyébre gondolna és ismét szólt
azután:
– Nem jó ez a csizma? Az idén nyáron vetted!
Most azonban felfortyant Damaszkin és olyan gorombát mondott, hogy az
asszony elhallgatott.
A férfi becsapta az ajtót és künn maradt. Nem is ment be, ameddig Irina
nem hívta, hogy kész a vacsora.
Elébe tette az ételt, megtörölte a kést, azt is elébe rakta, a sót is
melléje. Damaszkin nem haragudott már, kinálta az asszonyt: egyél te is!
De az asszony nem evett.
Ott ült az asztal sarkánál szemben az urával és hallgatagon nézte.
Éppen olyan, mint az az utálatos varangyos állat, – gondolta Damaszkin
és hogy csak mondjon valamit, kérdezte: miért nem eszel?
– Nem eszem, – felelt az asszony.
*
Az asszony másnap sem evett. Délben sem, este sem.
– Miért nem eszel? Beteg vagy?
– Nem eszem, nem vagyok éhes, – felelt az asszony és összeszorította a
száját, melynek sarkait két hosszu ránc folytatta lefelé a puha
pettyhüdt bőrben.
A férfi nagyokat falt s tolta félpofára a sajtot. Lassan, nehézkesen
rágott, mintha kérődzött volna és nézte az asszonyt és gondolkozott
nehézkesen, lassan. Addig-addig gondolkozott, hogy úgy az ötödik-hatodik
falatnál az asszony bőjtölésének rettentő magyarázata jelentkezett
hirtelen.
Az asszony bőjtöl. Szándékosan bőjtöl. Ő reá bőjtöl.
Mert tudja, mert reájött! Reájött, hogy a csizmavásár csak ürügy volt.
Reájött, hogy ő árulta el a falut, hogy ő súgta be az egészet a főerdész
úrnál. Tudja azt is, miért. Hogy a fiut hozza bajba, hogy az elmenjen,
vissza se jöhessen. Soha vissza ne jöhessen. Hogy a földje neki
maradjon, Damaszkinnak.
Meg sem látszik semmitmondó ráncos arcán, üres szemein, de az asszony
tudja!
És most ő reá bőjtöl! Az pedig iszonyu.
Mert ha valaki haragszik egy másra és bőjtöl, úgy hogy semmit sem eszik,
mint egyszer napjában egy kis száraz kenyeret, az a másik, akire így
reábőjtölnek, elpusztul. Menthetetlenül. Bizonyosan. Segíteni nem lehet
rajta. Semmi sem segít. Semmi. Halál a vége a rábőjtölésnek, akárki
megmondhatja a havason. Halál a vége.
Remegő térddel kelt föl az öreg Damaszkin.
– Egyél! – rivalt reá az asszonyra s elébe tolta a sajtot. – Egyél!
Tüstént egyél!
Irina elfordult az ételtől, mintha undorodna, de nem szólt.
Az öreg mind dühösebben parancsolt, de hiába. A botot is elővette és
elkezdte verni előbb az asztalt, aztán az asszonyt, mégse szólt az,
mintha nem is érezné. Mozdulatlan állt. Ösztövér két karja nem
védekezett, hanem megszokással támaszkodott satnya mellére, hasára, a
keze sem mozdult, mikor a bot kemény koppanással leverte a fejkendőjét.
Hiába ütötte, lökdöste Damaszkin, hiába lódította az ágy sarkának. A bot
úgy kopogott rajta, mintha valami fabábon járna és Damaszkin mind
erősebben verte, mind jobban ordított, hogy a saját lelkében erősödő
csodálkozást túlharsogja. De hiába öntötte le a legtrágárabb szitkokkal,
az asszony csak mindig maga elé nézett, semmitmondó szemmel, még föl sem
tekintett, nem is menekült, nem is jajgatott.
És ez volt olyan borzasztó, hogy nem is jajgatott, pedig máskor, mikor
rendszeresen elverte, hogy tudott sikongani! Valami ismeretlen, rettentő
erő volt ebben a hallgatásban, valami fenyegető, földöntúli erő, valami
rejtélyes.