Sok idő telt. Goszpelda nem tudta volna megmondani, mennyi.
A betegszobából most új hang kelt, egy másszerű hörgés, mely mintegy
elnyelte az előbbenit, a már megszokottat. A tanítványok, az ujságírók,
azok is észrevették, nyugtalanul, megilletődve ők is odagyűltek az
ajtóhoz. Csodálatos, borzalmas hang volt, olyan, amelyet semmi egyébbel
nem téveszthet össze, aki egyszer hallotta. Nedvesen mély gargarizáló
hang, amely mintha valahonnan alulról hangzana, valamiben benn, egészen
benn. Mintha egy félig üres hordóban nehéz golyók görögnének, valamely
buborékos folyadékban és azt a hordót gurítanák, lassan, egyformán.
Rémesen hangzott ez a halálhörgés, sokkal rémesebben, mint akármilyen
jajgatás vagy, kiáltás, a hallása összeszorította a várakozók torkát.
Megújult, megszűnt, újra megújult, kétszer, háromszor, egymásután. Mind
feszülten hallgattak, minden szünetnél azt hitték, ez az utolsó,
figyeltek némán.
A hörgés mind szakadozottabb lett, meg-megakadt, némelykor majd egy
félperc is eltelt, aztán újra kezdődött. Goszpelda és a társai majdnem
meglepődtek, amikor végre egy szünet után nem hallatszott semmi, nem
újult meg a hang.
Léptek közeledtek. A kulcs csikorgott a zárban. Megnyílt az ajtó mindkét
szárnya. Az asszony nyitotta ki. Halvány volt az arca és merev, – a
szeme pedig oly tágra nyilva, hogy Goszpelda láthatta, mint szűkülnek
össze a pupillák a nyers fénytől, amely hirtelen feléje áradt. Két
karjával kitárta az ajtót és egyszerüen mondta:
– Meghalt. Bejöhetnek.
De Goszpelda úgy érezte, mintha hozzá szólt volna, mintha azt mondta
volna: győztem, legyőztelek…
S miközben a többiek lassan bementek a halotthoz, a jámbor pap térdre
rogyott egy műszeres asztalka mellett, összekulcsolt kezére hajtotta
kopaszodó koponyáját, s ott a mikroszkópium előtt, mint az oltár előtt
szokta, elkezdte megalázott, megtört szíve mélyéből:
– Pater noster, qui es is coelo, sanctificatur nomen tuum…
*
A laboratóriumból temették. Ott állt a ravatal, egyszerü fakoporsó,
szegényes posztó-terítővel. Tömérdek koszoru düledezett körülötte,
amelyeket egyesületek, egyetemek, akadémiák küldöttek, látszott banális,
babéros, pálmás voltukon, hogy hivatalos koszorúk. Csak egy volt más,
volt egyéni, az, amely magán a koporsón feküdt, az asszony koszorúja.
Nagy vörös kerék, egészen piros muskátliból, abból a virágból, amely ott
nyílt annak a kerti háznak az ablakában régen… régen…
Sok ember volt a teremben, sok feketekabátos ember, akik elhelyezték
zöldséges, szalagos emlékeiket a koporsó mellé és testületek nevében
szóltak pár magasztaló szót a hulla fölött. A szabadgondolkodók
szövetsége és az a liga, amely az elhunyt prófétáról nevezte magát,
nagyobb küldöttséggel is volt képviselve. Kellemetlen szag volt a
levegőben, mint kertészeti kiállításon vagy elitbálok lépcsőházában, –
örökzöld levelek aromája és emberszag.
Éppen a liga szónoka beszélt: „… és most nyugodj a természet ölén, nagy
ember, te, akinek élete is és halála is tanuság nekünk, te, aki nemcsak
élni tudtál nagy tanod szerint, de mártirja is vagy az új, a
természetszerü meggyőződésnek. Mert mártiriom nem egyéb, mint
tanuságtétel a halál küszöbéig, a halállal szemben is. Te megpecsételted
életed tudását a halálnak tudásával…“
Látszott a szónokon, hogy igen meg van elégedve a beszédével.
Az asszony pedig ott állt a ravatal mellett, soványan, egyenesen.
Fekete, nagyráncu ruhájában olyan volt, mint egy faragvány valami
középkori templomból, – ördög vagy angyal, mindegy, – ott állt
mozdulatlanul, a sárga szeme a koporsóra tapadt, a fekete posztóra, a
piros koszorúra. És az arca mintha fából volna metszve…
Az a szamár Trocsányi.
Méltóztatik-e tudni, hogy milyen a gonosz macska?
Ne tessék azt hinni, hogy, a gonosz macska az, mely előbb játszik az
egérrel, azután megeszi. Nem, kérem, nem ez az. Az ilyen macska a jó, a
lágyszívü, az irgalmas, a kegyelmes, a majdnem altruistának mondható
macska. Mert irgalom az, ha véget vet a félig agyonjátszott egérnek. Az
elnyütt, elcsepült egér úgyis megnyomorodna, s attúl koldulna teljes
életében. Oh! a gonosz macska egészen más!
A gonosz az, mely játszik egyik egérrel és másik egeret eszik meg. Ez a
gonosz macska.
E meghatározás szükséges az alábbi történet megértéséhez.
Különben is, kérem, méltóztassanak állandóan egy szép, selymes szőrü,
tetőtől talpig fehér macskára gondolni, melyen csak két rózsaszín
foltocska van: az orra cimpája és egy kis másli a két füle között, egy
mademoiselle macskára, mely kecses és puha mozdulatu, melynek talpát az
ártatlanság bársonya vonja be, mely mindig álmosnak látszik és mindig
éber és melyről azt hinné az ember, hogy örök gyermekkorban él, pedig a
szemében akkora bölcseség lakozik, minha végigvirrasztotta volna a
piramisoknak mind a negyven századát.
Már most áttérhetek a történet címére. Nem egykönnyen határoztam el
magamat. Mert kérem, a cím, az rém mód fontos. Szerettem volna valami
bájos címet, valami rózsásat, üdét, illatost, de nem találtam sehol
teljesen megfelelőt. Ezért mást választottam, melytől bizonyos előnyök
szintén várhatók s így most az elbeszélés címe:
„_Az a szamár Trocsányi_.“
Mert a történet hőse báró Trocsányi Frici.
És minthogy ennyi meg van állapítva, im kezdődik a mese, kezdődik
azokkal a majdnem rituálissá lett szavakkal, melyekkel minden mesének
kezdődnie kell:
Egyszer volt, hol nem volt, Hetedhétországon, az Operenciás tengeren is
túl, volt valahol Hontmegyében, erdők aljában álló szép nagy kastélyban,
volt egy kis lány, akit Lolonak hívtak s kinek a flirtjei az „ő
Rózsaszínsége“ címet díjmentesen adományozták.
Lolo teljesen megérdemelte ezt a címet. Ő Rózsaszínségének szép, finom
bőre volt, olyan átlátszó, hogy az orra szárnyánál, a füle hajlásán
átsütött a piros vére és nagyon világos szalmaszínü haja, ezüstös fényü,
melyet nappal kislányosan viselt, a nyaka szirtjénél csak egy szalaggal
átkötve, este azonban szépen tapeirozva a fején, koronának, ahogy
felnőtt, bemutatott, már két-saisonos leányhoz illik.
Volt neki továbbá egy kellemesen táplált bölcs mamája, aki annyira bölcs
volt, hogy süketnek tetette magát, így csak azt hallotta meg, amit
akart; és volt Lolonak két igen neveletlen öcsikéje is, kiket a rövidség
okáért egyszerüen porontyoknak fogunk nevezni. De a legkiválóbb tagja az
„ő Rózsaszínsége“ családjának a tiszteletreméltó családfő, a jó nagypapa
volt. A jó nagypapa egykor nagy forradalmár volt, – garibaldista és
carbonaro! – ő végigküzdötte az emigrációk és összeesküvések aranykorát,
hősiesen végigküzdötte sbirrek, polizeispiclik és hitelezők ezrei ellen.
Alig volt olyan sötét konspiráció, melyben részt ne vett volna egykor s
melynek titkos pénzeiből valami el nem suhadt volna a kezén.
Az öreg még ma is állandóan gallérköpenyegben járt, ahogy összeesküvőhöz
illik, a haját s a szakállát pedig szakasztott úgy viselte, mint a
rettenetes Rochefort. Hófehér bozontos sörénye kitünően illett barna,
puskapormarta bőréhez. Az ember, ha az aggastyán tiszteletet parancsoló
arcára tekintett, önkéntelen csokoládé-puddingra gondolt tejhabbal
körítve, no meg a szent népszabadságra.
Az öreg úr nagy diplomata volt. Csak sejteni lehet, senki sem tudhatja
ma már, hogy milyen diplomatája volt a titkos forradalmi pártoknak, – de
bizonyos az, hogy leányai, unokái férjhezadásában valósággal remekelt.
A birtokon, a kastélyon gyönyörűen virítottak a legkülönbözőbb
jelzálogos kölcsönök, de a felületes szemlélő nem látta meg sem a
háztájon, sem a leányokon. Az öreg úr pedig külön módszer szerint
csalogatta házához a legjobb partiekat.
Kihasználta azt a nehány gyönge szarvast, mely a kastély mögötti erdőben
kérődzött.
Olcsó és biztos módszer volt. Kizárólag vagyonos és nőtlen embereket
hivott vadászvendégül s ha valakinek azt mondta: – Nem akarnál-e nálam
egy-két erős szarvast lőni? – ez annyit jelentett, mintha azt kérdezte
volna: – Nem akarod-e valamelyik unokámat feleségül?
Igy tett az öreg úr, mikor a leányait adta férjhez, így tett az
unokáival is. A vadászat gyenge volt, de a leányok szépek. Két leányt, a
Lolo nénjeit, már elhelyezte így. Hozományt ő nem adott egy vasat se s
így egy-egy partie nem került egyébbe, mint egy-két rossz, rosszabb és
legrosszabb szarvasbikába.
Most Lolo számára voltak a vendégek híva. A fővendég nem Trocsányi Frici
volt, hanem a dúsgazdag Kovacsóczy Pali. Trocsányi, bár jómódu ember ő
is, öregedő agglegény létére nem igen jött számításba. Hosszu, lópofáju
arcával, óriás kezeivel és dupla ballábával úgy sem igen mérkőzhetett
volna a szépenfésült Kovacsóczyval, inkább tán sötét háttérként
szerepelt. Vagy mint „nép és katonaság“. Vagy talán rezervának volt
híva? Kitellett volna az öreg politikustól.
Szépen, okosan, helyesen volt ez kigondolva.
És mégis, a Lolo–Kovacsóczy flirt csak nem akart haladni. Pedig már elég
régecske tartott. A tavalyi saison óta. Minden percben várták, hogy: no
most! De nem.
A jó Pali jött, a jó Pali ment, a jó Pali társalgott, a jó Pali
enyelgett, tenniszezett, ladikázott, cserkészett, labdázott, golfozott,
bosztonozott, mosolygott – és megint elment. És semmi komoly lépés!
Semmi komoly szó! Még egy célzás sem a házasság szentségére! Pedig
alkalom az volt elég. A szépenfésült Pali vendégeskedése egyébből sem
állt, mint a legkitünőbb megkérési alkalmak végtelen sorozatából. A
nagypapa, a mama, a cselédek, sőt a porontyok is, egyébben sem jártak,
mint hogy kitünő alkalmakat szerezzenek Lolo és udvarlója számára. És
mégis semmi! Nahát ez hallatlan!
Képzelni lehet, hogy ez az állapot mód felett bosszantotta Lolo grófnő ő
Rózsaszínségét. Annyival inkább bosszantotta, mivel igen jól tudta, hogy
igenis ő tetszik a szépenfésült Palinak. Hogy a szépenfésült igenis el
akarja őt venni. Hogy ő rajta van az élete programmján. Csak későbbi
programmpont. Későbbre van halasztva. Most egyelőre még lumpolni akar.
Hát ez igazán komiszság. Úgy tesz vele, mint mikor az ember megvesz egy
könyvet, de még nem olvassa el rögtön, fel sem vágja, hanem félreteszi,
hogy majd máskor, télen, majd elolvassa, majd máskor, mikor ráér. Nos
Lolo nem akart ilyen félretett könyv lenni, ő azt tartotta a
tartalmáról, hogy érdekes olvasmány, olyan érdekes, hogy rögtön, menten,
egy ültő helyben el kell olvasni, valósággal föl kellene falni! Ah!
lázító volt ez a Kovacsóczy!
Igy álltak a dolgok és még sokáig így maradtak volna talán, ha nem jön
közbe valami.
Az a valami pedig abból állott, hogy egy este Lolo a szokottnál korábban
vonult vissza a szobába, hol hosszasan járt fel s alá vésztjósló, mély
meggondolásu, majdnem államférfiui léptekkel.
Nagy, igen nagy elhatározás ült ő Rózsaszínsége arcán, midőn végre
lefeküdt. Kerekre csucsorított szájjal kifujta a gyertyát, s ez a kerek
száj mintha piros pontot tenne hosszu gondolatsornak a végére.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Másnap reggel cserkészet után hazafelé bandukolt Trocsányi. Hajnal óta
fenn volt. Éhes volt és szomjas; piszkosnak érezte magát és igaza volt.
Hosszu, lapos lábai úgy sülyedtek be a porba, mint valami túlterhelt
nehéz hajó a tenger hullámaiba.
Mikor a parkkapuhoz ért, valami rózsaszínü tárgyat pillantott meg a
jobboldali padon, ott, ahol rendesen a portás ült.
Trocsányi föltette a monokliját és megszemlélte a rózsaszín tárgyat. Nem
a portás volt, ami némileg meglepte. Lolo volt.
Trocsányi Frici örömmel ejtette le a monoklit.
– Jó reggelt, Frici báró, lőtt valamit? – kérdezte a kis leány és
melléje csatlakozott, akárcsak őt várta volna.
Trocsányi nem lőtt semmit. Neki ma nem volt szerencséje, nem is látott
semmit. Ha szerencséje lett volna, akkor sem hozott volna haza vadat.
Mert nála csak két eset volt. Vagy szerencséje volt, akkor hibázott,
vagy pech-je volt, akkor nem is látott semmit. Más eset nem volt. De ő
azért szorgalmas vadász volt. Elvből volt vadász. És az egészsége miatt.
Nagyon jó a májnak; ezt aztán részletesen el is magyarázta.
Lolo figyelmesen hallgatta, majdnem áhítattal és szaporán lépegetett
mellette.
Szép kis rózsaszín ruha volt rajta, puha mosókelméjű, rövid ujjú. A
nyakán szélesen ki volt vágva, s hellyel-közzel át is sütött fehér bőre
a vékony materián, különösen a kissé csapott vállakon. Szőke hajában a
nyakánál egy kis szalag, kislányosan, bakfis-szerűen. Az is olyan színü,
éppen mint a ruhácska. Egészben olyan tiszta és hüvös benyomást tett,
mint valami angol szappannak reklámja. Olyannyira, hogy Trocsányi
önkéntelen arra gondolt, milyen jól fog esni a fürdő. Pedig a fürdőből
nem lett semmi.
Nem lett pedig azért, mert amikor a házhoz értek, Lolo azzal lepte meg,
hogy kihozatta a vadász reggelijét a verandára, s ő maga szolgálta ki.
Fényes bőrü karjai szép, kecses, párducszerüen puha és mégis pontos
mozdulatokkal raktak eléje minden jót. Teát, kalácsot, jóféle süteményt.
Ő Rózsaszinségének kezei ott jártak a Trocsányi orra előtt, Trocsányi
pedig áttette a monokliját a jobb szeméről a balra, ami nála nagy
érdeklődés jele volt.
Lolo vajaskenyérrel kinálta:
– Köszönöm, elvből nem eszem vajat. A vaj epét csinál, – mondogatta
Trocsányi bölcsen.
És egészen szakszerüen, nagyon érdekesen elmagyarázta, hogy epetúltengés
mennyiben befolyásolja az emésztést.
Lolo úgy hallgatta, mintha igazán érdekelné a Trocsányi epéje. Nyitott
kis gyermekszájjal hallgatta, mely belül nagyon pirosan volt kibélelve.
Mikor megreggelizett Trocsányi, elvitte magával a parkba. – Mutatok
magának egy sötét sarkot, – mondogatta.
Trocsányi jobb szeretett volna egy sötét fürdőszobát, de nem szólt
semmit.
Utközben a bölcs mamával találkoztak; Trocsányi udvariasan
fölszólította, hogy jőjjön velök, de a kellemesen táplált mama nem
felelt. Alkalmasint nem hallotta.
– Ez a sötét sarok, – mondotta ő Rózsaszinsége, – ugy-e kedves.
A sötét sarok köralaku pad volt, mely egy nagy öreg tölgyet gyürüzött
körül. Ennek a padnak volt egy pontja, melyet a többi fák vastag törzsei
olyan teljesen elfedtek, hogy sehonnan sem volt látható az, ki ezen
ponton ült. Ez volt a sötét sarok.
A fán felfutó rózsa kúszott, valami későn virító fajta, mert az ősz
dacára egy-egy virágcsillag világított a lomb között.
Kedves hely volt.
Kedves és bizonyára gyakran látogatott hely. Legalább erről tanuskodtak
azok az epigrafikus felirások, melyek a pad ülésén diszlettek s melyek
szivalaku pajzsban egy-egy leánynevet egy-egy fiunévvel füztek össze.
Voltak ujabb, voltak régi vésések. Lolo nagynénjeinek, nénjeinek nevei.
De Lolo reáült a családtörténeti felirásokra, reá a szivekre, a kettős
nevekre. Maga elé nyujtotta hegyes cipőjű lábacskáit és apró lyukakat
furt sarkával a porondba.
Trocsányi melléje ült.
Trocsányi nem ismerte Lolot, de Lolo jól ösmerte Trocsányit. Ezért
Trocsányi nem tudta megindítani a társalgást, de Lolo meg tudta
indítani. Olyan jól megindította, hogy Frici báró egy pillanat mulva már
benne volt a nagy magyarázásban.
Mert ő szeretett magyarázni. Ő mindent megmagyarázott. Neki mindenről
meg volt a véleménye. És mindenről helyes véleménye volt, mindig a
leghelyesebb. Kissé magától értetődő volt minden állítása, de helyes.
Ugy beszélt, mint egy eleven lexikon. Kitünő morálfelfogása volt, és
nagyon helyes elvei. Neki mindenről voltak elvei. Ilyen volt Trocsányi.
Hosszadalmasan beszélt. Éppen egy körmondat második harmadánál tartott,
midőn két bömbölő szörnyeteg rohant be a fák közé fülsiketítő lármával.
A porontyok voltak! Rettentően ugráltak és sivítottak, ami természetes,
mert indiánust játsztak.
Az indiánus játék mindig nagy sivítással jár. A játék tökéletes volt,
mert megkaparintották a gouvernante-juk hamis frou-frou-it és a nagyobb
alkalmakra való copfját. Ezek a rablott tárgyak skalpként szerepeltek.
Az indiánus már tomahawkkal is jó, de skalppal tökéletes igazán.
Ők még járták a győzelmi hadi-táncot, mikor messziről sivító kiáltás
hallatszott. A megskalpolt francia kisasszony vésztjósló hangja volt.
– Voulez-vous bien rentrer, méchants enfants!
A porontyok Lolohoz menekültek a szigoru némber elől. Jól számítottak,
mert Lolo megvédelmezte őket. Szeliden megcsókolta szurtos pofáikat,
lesimította a hajukat. Édes anyáskodó mozdulatokkal ölelgette őket.
Megható volt. Ez a szép tiszta leány! Milyen ösztönszerüen anyai. – Szép
kép volt. Nagyon szép kép volt. Olyan intim házias kép, Trocsányi
átcserélte a monokliját.
A gouvernante pedig panaszkodott:
– Oh Lolo! Vous êtes trop bonne, vous êtes toujours trop bonne!
És hosszan elpanaszolta, hogy Lolo túlságosan jó és hogy ez mindig így
van; Lolohoz beszélt a tapasztalt franciáné, de úgy mellesleg
Trocsányira sandított, vajjon mit szól hozzá.
– A jóság eréllyel kell párosuljon és az erély jósággal, mert a nevelés
csak akkor sikerült, ha jó eredményeket eszközöl, – mondotta Trocsányi.
Lolo menten elbocsátotta az öcsikéket, levette rólok a kezét és az osztó
igazságszolgáltatásnak adta őket vissza. A porontyok szemrehányón
suttogtak valamit, ami úgy hangzott, mintha: „kétszinü dög!“ lett volna
és aggodalmasan távoztak a gouvernante kezein.
Ezután Trocsányi a gyermeknevelésről tartott előadást, ő Rózsaszinsége
pedig hallgatta hosszasan, figyelmesen, olykor tett egy-egy kérdést is
és mintha minden szavát az agyába akarná vésni!
Mikor szólt a csengettyü, mely villásreggelihez szólította őket, Lolo
utolsó szava volt:
– Roppantul ki fogok kapni!
– Miért? – kérdezte Frici báró ártatlanul.
– Mindegy! – mondotta Lolo és dacosan megrázta fejét.
Ez a fejrázás jó dolog volt. Ilyenkor úgy táncolt a szőke haja, mintha
csupa aranysugár volna.
– Mindegy!
És elszaladt.
Ez volt ama délelőtt fontos eseménye.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Villásreggelinél a szépenfésült Pali megkérdezte:
– Mit csinált Rózsaszinséged ma délelőtt?
– A kertben voltam Trocsányival. Nagyon kellemes volt, – felelt Lolo.
Nyomatékkal mondta, de a szép Palinak mindegy volt.
A délután a délelőttihez hasonlított, azzal a különbséggel, hogy a nagy
szalonban ültek Lolo és Frici báró és most inkább Lolo beszélt.
Az ő ártatlan kis lelkét bontogatta, gombolgatta ki a Frici bárónak és
arra törekedett, hogy csupa finom érzés, mélységes erkölcsi felfogás
tündököljön belőle.
Trocsányinak ekkor jutott először eszébe az a kérdés: vajjon nem akar-e
valamit ez a leány? De mit akarhat, ha akar is? Mit akarhat? De ő még
nem volt biztos ebben. Éppen csak derengett ez a kérdés.
Lolo kissé panaszkodott is. Éreztette, úgy a sorok között, mintha vele
idehaza nem bánnának jól, mintha… Hogy vele nagyon szigoruak és talán
igazságtalanok… Hogy nem értik meg…
Trocsányi értelemmel hallgatta, részvéttel felelgetett is. Hogy biz ez
szomoru, mert nem örvendetes; hogy a félreismerés téves megitélést
eszközöl, – így mondotta. De titokban arra gondolt folyton, mit akarhat
ez a kis leány? Akar valamit vagy nem akar? És ha akar, mit akar?
Ő nem volt önhitt. Jól ismerte bájtalan külsejét, nagy, idomtalan
tagjait. Majdnem valódi érdemtelensége szerint becsülte hosszuállu,
lófogu pofáját. Még a merev nyírott bajuszáról, mely a szomoru orr alól
úgy meredezett, mint egy teljesen tönkrement fogkefe, még arról sem volt
valami nagy véleménnyel.
Olykor végigsimított gyérülő hajzatán s töprengve kérdezte magától: Mi
történt? Akar ez a leány valamit? És ha akar, mit akar?
De akárhogy töprengett, mégis figyelmesen felelgetett Lolonak.
Váratlanul toppant be a kellemesen táplált mama. Láthatólag meglepte az,
hogy Lolot újra Trocsányival találja és kérdezett valamit, éppen
csakhogy kérdezzen:
– Hova tette azt a könyvet, amit tegnap magától felküldtem?
– A mama szobájában az asztalra, – felelt Lolo.
– Ott nincs, sehol sem találom, – mondta a mama és keresgélt az
asztalokon.
– Megkeressem, mama? – kérdezte a jó Lolo.
– Maga csak maradjon, – volt a szigoru válasz, – maga úgysem találná
meg.
A bölcs mama mind távolabbi asztalokon keresgélt, ami az ajtóhoz
vezette; ekkor Trocsányi fölajánlta szolgálatait, de a mama szó nélkül
távozott.
Lolo panaszos arccal fordult Trocsányihoz:
– Látja, látja! – mondotta s a hangja mintha kiegészítené a félbemaradt
mondatot, mintha hozzá tenné: – látja mit szenvedek magáért!
Ekkor pattant ki a Trocsányi agyából egy váratlan, meglepő, hihetetlen
gondolat, egy gondolat, melybe ő maga belepirult, pedig ki sem ejtette,
egy gazdag, széles, bájos és rettentő, valószinü és valószinütlen
gondolat: a válasz ama nehéz kérdésekre. Csak nem szerelmes ez a kis
leány belém? – gondolta Trocsányi, – csak nem szerelmes belém?
Az önismerete elvetette ezt a hypothezist, de az emberi nemnek örök
hiúsága segítségül hívta a logikát. És ez borzasztó volt! A Lolo
viselkedését a logika szemüvegén át nézve szegény Trocsányi óriási
szamársághoz jutott, mint logikus eredményhez. T. i. ahhoz, hogy Lolot
és őt a család üldözi, üldözi pedig azért, mert Lolo őt szereti, őt,
Trocsányi Fricit!
Ezért nem szabad soha asszonydologban logikusan gondolkozni.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Pár nap telt el, melyen a Trocsányi-flirt mindjobban melegedett.
Rengeteg időt töltöttek kettesben. Az egyedül maradásban csodás
szerencséjük volt. A mama, a gouvernante, a porontyok fényesen tudták
őket a faképnél hagyni.
Csak az öreg összeesküvővel találkoztak néha, mert ő a házban, kertben
olyan titokzatosan járkált, olyan rejtélyesen gubbasztott, mintha
valamire lesne. Olykor egy oszlop mögül bújt elő a revoluciós
gallérköpenyeg, máskor valami fatörzs mellől. De Lolo megnyugtatta
Trocsányit, hogy ez az öregnek így szokása.
– Tudja, ő forradalmár volt, carbonaro! – mondotta súgva Frici fülébe.
Trocsányi pedig önkéntelen összerezzent, nem a félelemtől, de attól a
meleg lehelettől a fülében.
A cselédek mindenkin túltettek az alkalomszerzésben. Hiába, nincs párja
a régi cselédnek!
A kertész a virágházba csalta azzal, hogy az agavénak bimbója van s úgy
eltünt, hogy egy pillanat s csak ők voltak ott, Lolo, Trocsányi és az
agave. A komornyik, az pláne betorlaszolta őket a könyvtárba azon a
címen, hogy a szalonban tisztogatás folyik, ott nem lehet ülni és két
karosszéket a könyvtárajtónak támasztott, úgy, hogy ki sem lehetett
jönni onnan. A kocsis egy boxban felejtette a boldog párt, még a
gyomláló leányok a kertben, még azok is kitüntették magukat a
tête-à-tête rendezésben, sőt még a porontyok is, még azok is
el-elcsalták őket magányos vidékre és aztán ott hagyták őket.
Mindezt pedig az a gonosz Kovacsóczy, a szépenfésült Pali észre sem
vette. Egész egykedvü volt. Féltékenységnek nyoma se. Rendesen járt ki
cserkészni reggel, este, pedig Trocsányi ki sem ment már. Nyugodtan
lődözött bikákat s úgy belejött a sportba, hogy még a garibaldista
nagyapát is ki akarta csalni az erdőbe.
– Bátyám nem szokott vadászni? – kérdezte egyszer az agg összeesküvőt.
– Én csak nagy vadra vadászom, – felelt amaz rejtélyesen a
professzionátus bombavetők rettentő mosolyával.
Lolot a szépenfésült Pali egykedvüsége módfelett bosszantotta.
Természetesen annál kedvesebb volt Trocsányival.
Trocsányi pedig folyton töprengett. Vajjon akar-e ez a leány valamit?
gondolta gyakran és ha akar, mit akar? Vajjon tényleg szerelmes? Ez
valahogy mégis olyan valószinütlen volt.
És gyakran cserélte a monoklit a szemén. Levette, megtörülte, áttette a
másik szemére, mintha mindig remélné, hogy azzal világosabban fogja
látni a helyzetet. Mintha csak az üveg homályos volta nehezítené a
látást. Erősen megdörzsölte mindig, azután föltette. És valóban!
Mindinkább megbizonyosodott, hogy Lolo grófnő ő Rózsaszinsége szereti
őt. Végre is miért ne? Nincs abban semmi lehetetlen. Igaz, hogy ő már
nem éppen fiatal, igaz, hogy nem éppen szép, de hát férfi. Igenis férfi,
pláne férfiu! S gondolatban férfit három-négy r-el ejtette.
Hát hogyne hitte volna el. Hiszen Lolo maga kereste az ő társaságát.
Hívta ide, hívta oda. Ha ellentmondott Trocsányi, a kis leány mindjárt
elővette a nagy argumentumot: de ha én kérem.
Hogyne hitte volna el, mikor olyan jó volt hinni. Hiszen Lolo olyan
édesen hallgatta az ő elvekben gazdag előadásait, helyes véleményeit.
Nagyon ritkán ásított, de azt is olyan ügyesen, módosan, csinosan,
csukott szájjal, hogy Trocsányi meg volt győződve, csak egy röpke mosoly
húzta el az ajkát.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Megint a sötét sarokban ültek, a kerek padon a tölgyfa alatt. Lolo ő
Rózsaszinsége azt kutatgatta, hányszor volt szerelmes a Frici báró.
Frici báró gyönge vérkeringésü, hüvös ember volt, nem emlékezett
semmiféle szenvedélyre s így teljes igazmondással tagadott. De Lolo nem
hitt neki.
– Maga nagy gazember lehet, – mondotta az elismerés és tisztelet
hangján.
Trocsányinak ez igen jól esett. Egyszerre azt hitte, hogy neki valami
nagy nőcsábász multja van, de ez csak olyan bizonytalan és alapnélküli
benyomás volt, mert egyéb kaland nem jutott eszébe, minthogy vagy húsz
éve három éjjeli zenét vitt Besztercén az özvegy patikáriusnénak. De a
lelke mégis megtelt öntudattal, miért is pataszerü öklét egy
conquistador dacos önérzetével támasztotta a térdére.
– Várjon, én is adok magának egy rózsát, tegye a többi emlék közé.
Ezzel felpattant a padra, alig koppant a sarka. A történetíró előtt
bizonytalan, vajjon tényleg a virágot akarta elérni, vagy a kis ártatlan
vadonatúj cipőit és kedvesen áttört harisnyáit akarta szerepeltetni.
Tény az, hogy a lábak igen sikerültek voltak, a harisnya nyilásain
valami nagyon fehér szövet világított keresztül és tény az is, hogy
Trocsányi hirtelen, nagyon hirtelen átcserélte a monokliját.
Frici báró segített neki leszállni. A karját kapta el, a hűvös húsu,
fényes bőrü karját. Persze a nagy udvariasság miatt. A szolgálatkészség
miatt.
Még a kezében volt ő Rózsaszínségének felső bal végtagja, midőn a fák
közül nesztelen léptekkel az agg összeesküvő alakja bontakozott ki és
Trocsányiban megfagyott a vér, mi történik most! Már látta a szigoru
garibaldistát, amint közéjük áll és zárdába küldő mozdulattal szakítja
el tőle Lolot. De nem. Az öreg carbonaro csöndesen tovább ment és eltünt
a legközelebbi orgonabokorban. Nem is látta őket, hiszen a két kezével a
homlokát tapogatta.
– A nagypapának a feje fáj, milyen szerencse! – mondotta Lolo és leült a
padra. A rózsát nem adta oda Trocsányinak, hanem elkezdte fosztani –
szeret, nem szeret, – un peu, – beaucoup – passionément…
Az elmult veszély Trocsányi lelkében hirtelen elhatározást érlelt. Nem,
nem engedi, hogy elszakítsák ez angyalt tőle, nem, százszor nem!
Erélyesen zsebrevágta a monoklit, nehogy eltörjön, elguruljon.
Lolo azt kérdezte a virágtól: szeret? nem szeret? de Trocsányi felelt
diadalmas, majdhogy üvöltő hangon:
– Igen, szeret! szeret! szeret!
A nagy, ügyetlen kezek megkapták ő Rózsaszínségét, a hosszu karok
összeszorították, két kemény ujj elkapta a tarkóját, mozdulatlanná
tette, mint a fényképészek rettentő csipesze. Szegény Lolo csak annyit
tudott mondani jaj! jaj! De már jött az el nem kerülhető csók. Jött a
tapasztalatlanság brutalitásával, ezer szerencse, hogy nem találta el
középen a szegény kis rózsaszín száját. Kissé fölötte kötött ki a
Trocsányi hosszu orra, mint valami ferdén, rosszul uszó gálya. Hosszan
tartott a csók, a Trocsányi csókja, Lolo moccanni sem tudott, akár ha
kalodában volna.
Mikor eleresztette Trocsányi, még akkor sem volt képes rögtön haragudni,
előbb tüsszenteni kellett, mert a tövises bajusz sertéi rettentően
megcsiklandozták rózsaszín orrocskáját. Kettőt tüsszentett tehát,
röviden, határozottan, mint a macskák, azután haragudott. Egészen piros
volt a haragtól és a száját sírásra biggyesztette.
Tovább huzódott tőle, Trocsányi bocsánatért esdekelve utána, Lolo újra
tovább, Trocsányi ugyanígy, úgy, hogy aprehendálva és engedelmet kérve,
könyörögve körülutazták a fát a gyürüszerü padon, míg újra
visszakerültek a sötét sarokra, oda, ahol a családtörténeti
szív-feliratok díszlettek, tanuságai előző csókoknak, előző
megkéréseknek.
– Igaza van Lolo, angyali! Olyan leányt, mint maga, csak a férje
csókolhat meg!
Harsányan, hangosan, férfiasan kiáltotta ezt Trocsányi.
És ime! Az orgonabokor, ott balrul, ismét megnyilt és a tiszteletreméltó
carbonaro állt előtte. Már nem tapogatta a fejét, lehet, hogy elmult a
fejfájása. Trocsányihoz lépett.
– Gyere öcsém, – szólt szigoruan, – gyere a mamához.
Trocsányi elindult. Elindult hősi elhatározással. Elindult, hogy
megküzdjön bármilyen ellentmondással, fenyegetéssel, veszedelemmel.
Diadalmas, bátor léptekkel ment, mint aki hősi halál, vagy halhatatlan
érdem felé megy. Nem! Százszor nem! Nem fogja engedni, hogy a család, a
grófi család, tőle elszakítsa ez ártatlan szerelmes angyalt. És bátran
lépdelt az öreg úr mellett, bár a szíve mélyében egy kissé félt is tőle.
Ott ült a kellemesen táplált mama a verandán. Trocsányi elébe állott.
Úgy állt mint valami méltóságteljes szobor.
Rögtön kiböffentette a kérését, történjék bármi.
– Van szerencsém megkérni a Lolo kezét! – szavalta olyan hangon, mint
talán Petőfi egykor a Talpra Magyart.
– Fiam, fiam! – sikoltozott a bölcs mama és a nyakába borult. Meg is
ölelte, meg is csókolta a szemöldökét. A vén konspirátor is megölelte.
Szegény Trocsányi el volt ámulva. Hát az ilyen könnyen ment? Míg a jó
szülők gratulálással, ölelkezéssel s egyéb hasonlóval voltak elfoglalva,
Lolo ő Rózsaszínsége ott maradt a fa alatt.
Lolo sírt. Őszintén, igazán, alaposan, minden pose nélkül.
Tehát ide jutott ő? Ez az eredmény. Na szép! Ide jutott. Ez az eredménye
a fényes haditervnek. Trocsányi. Túlságosan jól csinálta a flirtjét.
Túlzott tökéletességgel. Megcsókolta. Most már muszáj. Jól mondta az az
utálatos Trocsányi: „Olyan leányt csak a férje csókolhatja meg.“ Nem
gondolt e mondat ellentmondó voltára. Oh miért is csinálta olyan minden
részletében tökéletesre ezt a ravaszsági flirtöt. Most már a Paliról, a
szépenfésült Paliról le kell mondani. Le kell mondani a Trocsányi
csókjáért. És még ha kellemes lett volna.
Sírt. Szipogva sírt. Helyesen, kislányosan. Nem félkézre sírt, ahogy
színpadon szokás, hanem jó kiadósan kétkézre.
Egyenesen ült, a két könyöke összeért a mellén, a két keze az arcán. Ő
maga a bánat képe volt, csak a padba vésett szívek mosolyogtak
körülötte.
Talán azért mosolyogtak, mert valaki leült a kis leány mellé. És egy
hang, a szépenfésült hangja kérdezte:
– Mi baja Rózsaszínségednek?
Megrezzent a Lolo szíve, de tovább sírt ő mégis. Csak éppen hogy nem
szipogott hozzá. Mert a szipogás nem szép. Hát nem szipogott. És a hang
újra szólt:
– Mi baja Rózsaszínségednek?
Semmi válasz. Lolo sírt tovább.
Már vagy hatodszor kérdezték, de ő nem felelt.
A szépenfésült Pali megfogta a Lolo könyökét, hogy levegye a kezét az
arcáról. Lolo nem engedett és vigasztalhatlannak látszott. Teljesen
vigasztalhatlannak. A szép Pali a haját simogatta, a kislányos
szalagövezte szőke hajat.
– Na mi baja? mi baja? bántották?
A Lolo feje visszahanyatlott a Pali vállára. Fájdalommal, mély bánattal.
A Pali karja pedig átölelte és a Pali szája elkezdett utazgatni a szőke
ezüstfényü hajban, a sima homlokon, a könnytől nedves arcon és eljutott
oda – ahova akart.
Megdobbant valami a szépenfésült ifjú skótmintáju mellénye alatt s
miközben forrón magához ölelte a már-már vigasztalódó kis lányt, azt
gondolta magában:
– Ah mégis remek az első, a legelső csók olyan arcon, melyen soha
férfiajk nem járt!
És a gondolatai zavarosan kóvályogtak olyan fogalmak körül, mint:
tisztaság, érintetlenség, első hó, liliombimbó, hajnali harmat!
A jó kis Lolo pedig ugyanakkor csodálkozott, hogy milyen más az, ha a
Pali s milyen más, ha a Frici.
Valaki köhögött. Egyet, kettőt, hármat. Hármat köhögött valaki. És
valaki más, egy női hang megszólalt: Jaj be kedvesek! – És vékony
fülhasogató hangok sivítottak.
Az agg garibaldista köhögött, a mama szólt, a porontyok sivítottak,
miközben bakkfityet ugrottak egymás hátán körben a két szerelmes körül.
Egy pillanat nem sok, de annyi sem telt el s a szép Pali már meg volt
szorongatva, megpuszilva, meggratulálva, családba fogadva. A mama őt is
szemöldökön csókolta, mint egy negyedórával azelőtt Trocsányit. Ugy
látszik ez hozzá tartozott. És a grófi család váltig ismételte:
– Rossz gyermekek! Hogy titkolóztak, milyen ügyesen titkolóztak.
Ekkor jött hozzájuk Trocsányi. Ő csak az örömtől ragyogó arcokat látta,
a gratuláló kézszorításokat, a porontyok diadalmas ugrálását. Ő mindezt
magára, az ő boldogságára vette, az ő eljegyzésére.
Odament Kovacsóczyhoz, megrázta a kezét, azt mondta köszönöm, köszönöm,
azután Lolohoz lépett.
– Boldogok leszünk Lolo, esküszöm! – szólt patetikus hangon, mert valami
furcsa szinpadiasság vett erőt rajta. Tovább nem folytatta, mert az
illetlen porontyok éktelen sivító, fülsiketítő nevetésbe kezdtek és
cigánykereket vetettek, ami eljegyzésnél nem is illendő.
A jó nagypapa karonfogta Trocsányit, a mama kézre vette a porontyokat,
Lolo pedig tovább vonszolta a vőlegényét be az erdőbe.
– Mi volt Trocsányival? Olyan csodálatos!
De Lolo csak vitte tovább be, be a fák alá. Hamiskásan mosolygott és
vonszolta tovább.
Leültek egy szép mohás tisztáson. Ujra kérdezte a szép Pali:
– Lolo, mi volt Trocsányival?
De Lolo a karjaiba vetette magát, sirva is, nevetve is, csókolva is és a
sirás, a nevetés, a csókok közt fuldokolva mind csak azt felelte:
– Oh az a szamár Trocsányi! Az a szamár Trocsányi!
Ahogy a tavaszi folyó elsöpri dagadó árjával a parton meggyülemlett
tavalyi szemetet, a hullott sárgult levelet, kitörli az iszapba lépett
tömérdek nyomot, úgy seperte el, úgy törölte el a szerelemnek széles
duzzadó érzése még az emlékét is minden egyébnek a Lolo szívéből. És ő
igaz is volt, őszinte is, mikor semmiről sem tudott, mikor kicsinylőleg,
megvetőleg mondta:
– Oh az a szamár Trocsányi!
Ez az elnevezés pedig rajta maradt Trocsányin. Illett is neki. Illett
szerénykedő kopaszához, hosszú lóarcához, otromba nagy, idomtalan
karjaihoz, illett a monoklijához és illett az elveihez. Tehát rajta
maradt. Most már mindenki úgy is hívja.
És ez e történetnek vége és morálja.
Élő kisértetek.
Gyönyörű tavaszi éjszaka volt. Az égen a csillagok miriádjai fénylettek.
Nem volt egy tenyérnyi hely az égbolton, mely ne lett volna megrakva
csillaggal. De nemcsak odafönn ragyogott csillag, nem, a földön is,
végig a Dunasoron, a budai oldalon, a Várhegyen, a Gellérten, mindenütt
fénylettek, hol szép sorokban, hol elszórtan, a partmentén vagy a
hidakra a vár fölé függesztve. És a Dunában is, a fekete óriási vízben
ott is tükröződtek az égi és a földi mécsesek, minden apró hullám
tetején egy-egy csillag úszott lefelé, és némely helyen szélesebb fény
csillant meg a víz fölött, mintha ezüsttányérokat hányna föl a Duna.
A tavaszi éj nyugalmas, tündöklő pompája két embert állított meg a
parton. Odakönyököltek az öntöttvas korláthoz és az éjbe bámultak. A
kaszinóból jöttek; hazafelé indultak volt, egy volt az útjok. Jól
öltözött, fésült, símára borotvált két fiatalember. A ruhájuk is
egyforma volt. Frakkban volt mind a kettő, selyemhajtókás, egyforma
szabású fekete felsőt viseltek. A fejükön azonos kerek szalmakalap.
Szivar is égett a szájukban. Egészen egyformák voltak, s bár hiába
borotválták, fésülték angolnak erélyes vágású turáni vonásaikat, mégis
így éjjel majdnem olyan előkelő benyomást keltettek, mint egy
szabó-ujság képes melléklete. Az egyetlen különbség közöttük az a virág
volt, mely a frakkjukon fehérlett: az egyiknek gardenia volt a
gomblyukában, a másiknak ibolya.
Szakadozva folyt a beszédük. Közben, a szünetek alatt a gondolatok
folytatták csak az eszmeláncot, s ki-ki ott kezdte újra a szót, ahol
akkor a gondolata tartott, nem, ahol a másik elhagyta.
Most a gardeniás beszélt.
– Gyönyörű az ilyen csillagos éj. És olyan mérhetetlen nagy.
– Az igaz.
– Ha ilyenkor fölnézek az égre, eszembe jut az a sok butaság, amit az
ember összeolvas.
– Az igaz.
– És mindenféle teória, amiről hallok, össze-vissza jár a fejemben.
Életteóriák, vallások, magyarázatok…
Hallgattak pár percig. A Duna halkan csobogott a part alatt.
– Borzasztó ostobaság az élet. És rettentően oktalan; és olyan
nyomorult, olyan kicsinyesen nyomorult. Majdnem nevetséges, olyan
nyomorult. A világűr rettentő hidege úgyszólván jelképezi azt a közönyt,
amellyel a mindenség lenéz mireánk.
A gardeniás nem felelt, a társa folytatta:
– Az ősnépek, kik mitológiákat alkottak maguknak, csupa felnőtt
isteneket képzeltek el. És azt gondolták, hogy ezeknek öröme telik a
világban. Látod, ha én csinálnék mitológiát, csak nagy gonosz
gyermekekkel népesíteném be az eget. Ez a sok kicsinyes nyomorúság kit
szórakoztathat mást, mint gyerekeket? – Óriási, oktalan gyerekjáték. És
kegyetlen játék. Gyerekesen kegyetlen. El tudom képzelni, hogy úgy
mulatnak rajtunk és az egész világon, mint a gyerek a cserebogáron.
Kitépi a szárnyát, leszakítja a lábát, aztán nagy az öröm. Kikönyökölnek
az ég peremére az isteni kölykök és nagyokat, vásottan kegyetleneket
kacagnak: be furcsán kínlódik a nyomorult cserebogár. Irgalom, ha
agyontapossák.
A gardeniás nem erre felelt, hanem a saját gondolatára:
– Alig tudja az ember belegondolni magát a csillagvilág szövevényébe.
Gondold csak el, azok ott mind napok, s körülöttük sötéten,
láthatatlanul keringenek a bolygóik, a holdjaik, mind egy-egy olyan
test, mint a mi kis földünk.
– Ez az. A régi változatlan istenek helyét a változatlan csillagok
foglalták el, de mi nem nyertünk a cserén.
– Azok sem változatlanok, – felelt a gardeniás. – Azok is változnak. Nem
hallottál a sötét égitestről?
– Mindegy nekem, – mondta a másik egykedvűen és leült a mögöttük levő
padra. Ismerte a barátját, tudta, ez most tovább beszél. Ebben igaza is
volt.
– Van valami tragikus a sorsukban. Ott járnak fönn, a fénylő seregek
között. Járnak az ürben, csillagképből csillagképbe, a mozgás örök
törvényei szerint. Járnak a hőforrások, a fényforrások között, de mégis
csonttá vannak fagyva a mindenség hidegében és láthatatlanul sötétek,
olyan sötétek, mint a világűr éjszakája, és nem birnak fölmelegedni, nem
tudnak fényt kölcsönözni, reménytelenül elveszve bolyonganak. – Egyetlen
eset van, hogy fölmelegedjenek, egyetlen eset, hogy újra fényük legyen,
hogy megtüzesedjenek. Ha két sötét csillag összetalálkozik. Ebben a
találkozásban újra föllángolnak, tündöklően égnek, fényük van újra, mint
egykor, midőn még élő napok voltak, úgy izzadnak, rövid időre bár, mint
valami elsőrangú csillag. Azután újra elvesznek a fekete éjjelben… Élő
kisértetek. Van valami tragikus a sorsukban. Mondhatnám valami emberi.
– Szóval itt is a halál a szabály.
– Vagy az élet. Mindez csak változás. Az élet halad tovább. Mi hal meg
és mi éled újra? Mit tudunk mi erről?
– Az effélében nem hiszek. Ha vége van, hát akkor vége. Rien ne va plus.
– Mit tudunk mi erről? Mi az, ami új, és mi, ami a régi? Az élet megy,
megy a maga útján, és valami belőlünk, az indulatunkból, a mi lényünkből
az is megy vele; talán csak egy sejt vagy csak egy indulat. És
láthatatlanul halad tovább, akár a sötét csillag, várva, hogy lobot
vessen. Mit tudunk mi erről?
Az ibolyás nem felelt. Szeretett volna hazamenni és faképnél hagyni a
gardeniást, a teóriáival együtt, de nem akart egyedül maradni.
Ragaszkodott a társasághoz, ahogy az már éjjelező emberek, ideges
emberek szokása. A gardeniás pedig nemhogy elindult volna, hanem leült ő
is a padra és kis vártatva tovább beszélt.
– Volt egyszer egy furcsa esetem. Egyáltalán vannak meg nem magyarázható
esetek.
Az ibolyás most sem felelt. Neki ez is mindegy volt, minek jeléül nagy
füstfelleget eresztett ki az orrán. A gardeniás azonban folytatta:
– Egy nagyon furcsa esetem volt. Genuában, vagyis Genua közelében, egy
kertben. Ezelőtt két évvel.
Útban a Riviera felé megálltam Genuában. Meg akartam nézni a várost. Az
érdeklődésre különlegesebb okom is volt, az, hogy egy ősöm a XVIII.
században ott pár évig katonáskodott. Ez hozta onnan azt a hajporos
asszony-arcképet, amelyet láttál nálam a pipázóban. Emlékszel? Vörös
virágot tart a kezében és finoman mosolyog, mintha valami titkot tudna.
– Igen, emlékszem. Szép kép és szép asszony.
– Ugy-e? És volt valami rejtélyes a szürke szemében, az enyhe
mosolyában. Legalább én azt találom. Ezt a képet az az ősöm hozta
Genuából: és nem tudni kit ábrázol, mert állítólag soh’sem akarta
megmondani. Elég az hozzá, engem az is vonzott e városhoz, hogy ott
szolgált ez az ősöm és innen hozta a hajporos asszonyt.
– Van ennek valami összefüggése az eseteddel? – kérdezte az ibolyás, ki
szeretett volna már a történet végére jutni.
– Talán van, magam sem tudom. Szóval bizonyos megilletődéssel jártam a
várost és szerettem arra gondolni, hogy itt folyt le valami regény az
ősapám és a hajporos olasz asszony között.
Társaságra is akadtam. A hotelben volt néhány amerikai
asszony-ismerősöm. Ezek útján megismerkedtem egypár belföldivel, akik
hozzájuk ebédelni jártak, és ezek között egy genuai fiatal asszonnyal
is. A rövidség okáért a grófnénak fogom hívni. A név úgyis mellékes.
Elég annyi, hogy odavaló patricius családból való, nem föltünően szép,
de bájos, kellemes asszony.
Nyugodt finom asszony; egyetlen vonás volt jellegzetes rajta: a félig
lecsukott, fáradt szemhéjai, melyek mintha a sűrü, hosszu pillák súlyát
alig-alig bírták volna. Egészen fölületes ismeretség volt. Alig
beszéltem vele és ha beszéltem, akkor is közömbös dolgokat. Mégis
olykor, egy-egy műtárgy, egy-egy kép előtt valami közös érzés fogott el
s izlésünk sokszor találkozott, ő is kedvelte a késői művészetek
titokzatosan buja, kissé negédes, kissé valótlan – de annyira finom –
alkotásait. Igy jártam be mellette a várost s látszólag csupán ez a
kapcsolat volt közöttünk.
A grófné elkalauzolt múzeumokba, villákba minket. Magánosok palotái,
gyüjteményei, kertjei megnyiltak előttünk s a pártfogásával többet
láttunk Génua szépségeiből, kincseiből, mint amennyit rendszerint
túristának lehet. Az amerikai asszonyokat persze, akár silányság volt
az, akár remekmű, minden rettenetesen és egyformán érdekelt, mindenre
azt mondták: charming! how charming! És temérdek könyvet lapoztak
mindenütt, temérdek nevet, számot citáltak; valóban megható volt, milyen
erélyesen művelődtek, az ember majd hogy érezte rajtuk a szellemi
erőltetés izzadtság szagát.
Egy este együtt ültünk megint a hotel halljában, a három amerikai
asszonyság, két olasz, a kis Dasio és Della Palla, meg jó magam.
A grófnét vártuk, ki nem ebédelt aznap velünk, de igérte volt, hogy
eljön, a másnapi tervet megbeszélni. Természetesen azt tárgyaltuk, hogy
mit nézzünk meg. Valaki fölvetette, hogy a vidéken valami szép kertet
kellene meglátogatni.
– A legérdekesebb a keleti Riviéra egy kertje a várostól órányira, a
Villa del Sogno.
A kis szeleburdi Dasio mondta ezt, de alig hogy kiejtette e nevet,
látszott rajta, hogy megbánta, elpirult s hebegve tette hozzá, hogy de
azt nem lehet megnézni. Della Palla, a másik olasz, az is rögtön
belevágott, hogy arról kár beszélni, azt úgy sem lehet. Az amerikai
asszonyok tudni akarták, hogy miért nem s Dasiót sarokba szorították,
hogy ő mondta, hogy a legérdekesebb, hát vigye el őket oda. A két
belföldi ellentállása persze ahelyett, hogy eltérítette volna a
szándékuktól, még jobban fölébresztette az asszonyok globe-trotter
kiváncsiságát és Mrs Flipp-Oyster, a törzsfőnökük, kijelentette, hogy
majd a grófnét megkérik, majd ő kieszközli… Az olaszok erre még jobban,
azt mondhatnám, ijedten erősködtek, hogy nem kell szólni a grófnénak,
mert nem lehet oda menni, abszolute nem lehet. Az amerikaiak azonban nem
engedtek s így végre Della Palla némi habozás után előállott a valódi
okkal: A Villa del Sognoban a grófné egy egyenes fölmenője, Donna
Filimberta, egykor szerelem miatt öngyilkos lett. Valami idegen ember
szerelme miatt. Nem igen ismert történet ez, a családban nem beszélnek
róla. Hogy volt, mint volt, nem tudni hitelesen, csak annyi tény, hogy
ott abban a villában élte Donna Filimberta a szerelmét, ott ölte meg
magát, abban a kertben. Az eset óta a villa is, a kert is el van zárva
mindenki elől, még a családtagok sem voltak ott talán soha.
– És Donna Filimberta, az, aki öngyilkos lett, a mi grófnénk egyenes
őse?
– Igen, – felelt Daiso, – a dédanyjának az anyja. Beláthatja tehát…
Mrs Flipp-Oyster, ki jó asszony volt, de nem valami túlságosan
tapintatos, semmit sem akart belátni. Roppant izgatta ez a dolog. Néki,
kinek első ismert őse az anyja volt, egy igen józan mosóné Chikagóban,
természetesen iszonyuan imponált, hogy valakinek négy emberöltővel
ezelőtt valamely őse már az öngyilkosságig művelt volt. Eszébe sem fért,
hogy Donna Filimberta története ne tartoznék a családi büszkeségek közé
s azt el sem képzelte, hogy még a Villa del Sogno említése is
kellemetlen kellett, hogy legyen a grófnénak. A jó Mrs Flipp-Oyster és
vele tengerentúli társai ezt is csak: „how very charming!“-nak találták.
Az olaszoknak talán mégis sikerült volna leültetni az amerikai
asszonyokat, ha a grófné nem lép be éppen a vita hevében. Mrs
Flipp-Oyster rögtön nekirontott a kérésével:
– Ugy-e, kedves grófné, elvisz minket a Villa del Sognoba. Ezek a
„stupid fellow“-k azt állítják, hogy nem kell magának szólni és hogy nem
visz el; no, úgy-e, hogy elvisz?
A grófnénak szemlátomást kellemetlen volt e kérés. Kiegyenesedett és a
tekintete végigszaladt a társaságon, mintha keresné, vajjon ki hozta
szóba a Donna Filimberta szerelmes kertjét. Ekkor akadt meg először a
szürke szeme rajtam és a súlyos pillák alatt mintha villant volna
valami. De lehet, hogy én ezt csak képzelem. Ilyenben könnyen csalódik
az ember.
Talán éppen azért, mert kellemetlen volt neki és nem akarta mutatni,
megigérte, hogy másnapra elvisz minket a villába. S bár a hangja fagyos
volt, Mrs Flipp-Oyster olyan diadalmasan nézett a két olaszra, mint egy
győzelmes hadvezér megnyert csata után.
Úgy terveztük, hogy kora délután indulunk, de míg az auto előállott és
az asszonyok összeszedelőzködtek, késő lett, olyannyira, hogy már
szürkület volt, mire a villához értünk.
Az auto magas kőfal előtt állott meg, mely teljesen elzárta a kilátást a
tengerfelöli oldalon. Ebbe nyilt az egykor zöldre festett, csukott kapu.
Fönn a kapu fölött a hajlított szemöldökön és végig a kőfal tagozatain,
szobrok és kőkosarak váltakoztak. Rokokó izlésü negédes szobrok, kecses
virágos kosarak, melyeket a rajtuk tarkálló mohafoltok még bájosabbá,
régiesebbé tettek.
A kapu mellett rozsdás vasszárán lógott a csengettyü húzója. Most is
látom a grófné keskeny keztyüs kezét, amint megfogja, meghúzza. Messze,
messze távol csengett a csengettyü, fátyolos csengéssel, majd mint
hogyha a messze multban csengene.
Már ez is igen tetszett az amerikaiaknak, mind azt mondták: Oh how
charming!
Csoszogó léptek zaja közeledett a porondon. Kulcs zörrent a zárban.
Végre, nagy csikorogva, lassu erőltetéssel kinyilt a kapu.
Széles kilátás tárult föl előttünk a kapu keretében. Távol, túl az öblön
a liguriai hólepte hegyek, alattuk a szétszórt messzi városok, azután
enyhe ívben, pihegő csendes hullámzásban mélyen lenn a tenger és
lépcsőzetesen le az oldalon előttünk, körülöttünk, elhagyottan,
elvadulva – a Donna Filimberta szerelmes kertje.
Olyan megkapó volt e látvány varázsa, hogy még az asszonyok is
hallgattak. Nekem, tudom, magasan kellemetlen erővel vert a szívem és
úgy léptünk be a kertbe, mint egy virágos, rejtelmes szentélybe.
Az öreg custode bezárta mögöttünk a kaput, azután indult; a vendégek
utána. Én leghátul maradtam.
Kanyargós, szeszélyes kőlépcsőkön haladtunk lefelé. Mohos lépcsőkön
áttört cikornyás ódon kőgárgyák között, melyek emeletesen következtek
egymás után. Itt-ott a gárgyát kikezdte az idő, leomlott és a réseken
fölkúsztak a folyondárok, beözönlöttek a kúszó-mászó hosszúindás
növények, mint az ostromló ellenség a várba. A fali rózsák, gliciniák
előtörtettek a faragott kosarakból, a csavaros rokokó kagylókból és
fehér, lila-sárga fodrokban, dúsan, színes virágpatakokban ömlöttek le a
falazott partokon. Minden emeleten más-más kép lepett meg. Itt magas
puszpáng-ívek vonultak körben; az ívek egykor szép tágasak lehettek, de
most úgy összeszorultak, hogy a réseken csak alig-alig csillant át a
tenger fénye; magas taxusok ágaskodtak, fantasztikus állatalakok, melyek
valamikor pávának, fácánnak voltak nyirva, de most elvadulva, szerte
nőve igézetes szörnyekként meredeztek. Sötét lugasok nyiltak
jobbra-balra, melyeknek mélyén valami alak fehérlett, kisértet-e vagy
szobor, nem tudta az ember. És a vadonná szertefoszlott, száz év előtt
nyirott, mesterkélt kertben fojtó, káprázatos érzéssel haladtam, azzal
az érzéssel, mintha én mindezt máskor másként láttam volna már, mintha
ismertem volna, mintha mindefelől elfeledt emlékek sejtése szólna.
Újra egy terraszt elhagytunk s másikra jutottunk. Körben álló, nyesett
zöld falaktól körülvéve, sötét árnyékban egy kerek tavacska csillogott,
amelyen porcellánszirmu nimfák, halvány vízi rózsák úsztak. Közbül a
tóban két szobor állt. Az idő megszaggatta a kőpárkányt s a víz
végigömlött az ingovánnyá vált térségen, magával vive a vízi rózsákat, a
nimfákat egész a színfalak tövéig. Itt is fölbomlott az ósdi
kicirkalmazott rend, a természet szertevetette, gúnyt űzött a régi
korlátokból s vadul feslett, virult kényére-kedvére. Csak a két szobor,
a tó közepén, csak azok álltak még úgy, bár letörtek a karjaik, mégis
ölelkeztek és csókolóztak is a mohalepte ajkaikkal. A víz a zöld sűrű
fasor alatt láthatatlan esésében halkan csobogott. Egy-egy résen
kivülről kaméliaágak nyultak be a körbe, vörös rothadó virágaik a vizet
seperték s mindenütt, mindenen, a víztelt mohán a puszpángok lábánál, a
kőkereteken nefelejtsek, vízi liliomok, buja könnyes iriszek, ezer
mocsárvirág virult, fűződött egybe, fulladozott egymáson s a légben
csodás párás, nedves, kábító illat!
Amint áthaladtunk az ingoványon, a grófné visszafordult. Előbb a szobrok
felé tekintett, a karok nélkül ölelkező szobrokra. Azután rám nézett. A
szeme, a szürke csillagos szeme egészen nyitva volt. Egészen nyitva. S
az ajka mintha szólna. De aztán ő is eltünt a többiek után.
Hol láttam ezeket a szemeket? Hol ezeket a kissé szétnyíló, titkon
mosolygó ajkakat? És ez a kert, ez az őrült, soh’sem látott, mégis
ismerős kert, Donna Filimberta kertje, Villa del Sogno?!
Siettem utána. Sűrü orgonabokrok nyalábolták át a kőpárkányokat,
hajlottak be az ösvényre, alig tudtam átgázolni az összecsapódó nyíló
ágak között, melyekből finom esőben apró lila csillagok hullottak a
ruhámra, a hajamba; most váratlanul merev kaktuszok, tövises délszaki
növények szorongtak rendetlenül, másztak egymás fölé és a szürke
páncélszerü levelek közül hosszu száron csodás virágok nyultak ki; az
egyik rojtos nyulánk, másik szemérmetlenül vörös és duzzadt, meg
sáfránysárga, majd meg szirmos, húsos – belsejükben mintha titkolt láng
virulna, fölemelt bibéjükön mintha ajkak nyiltak volna – vad, vágyakozó
virágok, alig tudta az ember, vajjon virágok-e. És elrejtve köztük
folyton követett a lehulló, csepegő, csobogó patak csörgedező hangja.
Úgy éreztem magam, mintha álomban járnék, mintha a szédítő
virággarmadák, az egész elszabadult, elvadult, töméntelen flóra,
valamely valóságnak óriásivá növekedett káprázata volna. Még
valószínütlenebben bujává, még igézőbbé tette az elhagyott szerelmes
fátyolát s ezüstszálakat, vékony ködhálót vonhatott mindenek fölött s
melyben még a közeli dolgok is olyan mesebelinek, olyan valótlannak
hatottak.
Most újra a grófné mögött voltam. És ő újra megfordult, hirtelen, mint
egy jelenés. A haja, a válla tele volt apró reáhullott virággal. Az
esteledő ég hátterén, árnyékban volt az arca. Csak a tágranyilt szürke
szeme világított, csillagok villogtak benne. És újra megnyilt az ajka s
inkább értettem, mint hallottam a szavát, az ajka mozgását, a titkos
mosolyát, amint súgta: ott, ott!
Megálltam. A grófné lassan tovább ment, eltünt.
Nem tudom, utána indultam-e, nem tudom, érzés vezetett-e, akarat,
indulat, nem tudom. Itt kettős ciprus-sor nyilt meg le jobbra, közöttük
meredek út s az út fölött a tenger selyem fénye táncolt. Talán a szó
hatása alatt, tán a tenger vonzására megindultam gyorsan lefelé.
Gyorsan, mind gyorsabban mentem, majdnem szaladtam. Ott lenn sziklákhoz
értem, alattam a tenger ingott. De újra jobbra fölfelé lépcsők nyiltak a
sziklában. Ide-oda csavarodtak a lépcsők gyökerek közt, omladék közt.
Rendetlenül, hézagosan következtek, átbujtak ledült piniák alatt,
eltüntek feslő csipkebokrok, óriás szakállas sasok útvesztőjében,
megfulladtak zajló patakban. De tovább, tovább, most már elhatározással,
makacsul küzdöttem fölfelé, elszántan, mint valami célnak.
Egy ormóval megszüntek a sziklák. Enyhe lanka emelkedett piramisnak
oldalaként, amelyen vörös azalea-áradat hömpölygött.
Út nem volt több, csak ez a végtelen virágáradat, mely a letünt napnak
visszaverődő fényétől tündöklő bíborban égett. A lángvörös, vérszínü
hullámok habzó piros tajtékként csaptak össze, mintha valamely izzó
lávaáradat rohant volna örökösen alá, onnan felülről, a tetőről, ahol a
virághegy ormát – akár valami szentély, véres talapzaton – görög oszlopu
pergola koszorúzta.
Most már volt célom, – mondta a sejtés, – oda kell jutnom és föl, föl, a
virágáron keresztül, ziháló tüdővel, megfeszített erővel, mintha úsztam
volna. Hol elmerültem a tenger bokor között, hüvös szirmok suhantak el
az arcomon, vérző kelyhek hullottak a kezeimre, hol újra fölbukkantam a
hullámok között s mind közelebb fénylettek a pergola oszlopai.
A karmazsin hegyoldal tetejére értem, a pergolához értem. A
márvány-kerítésen egy asszony könyökölt. Várt. A grófné volt. Egyedül.
Átléptem a kerítésen és szó nélkül megöleltem. És megcsókoltam a meleg,
puha, duzzadt száját. És visszacsókolt. És hosszan, hosszan csókoltam,
hevesen, forrón, mohón. És éreztem, tudtam, hogy várt vágyó
várakozással. És ő is úgy csókolt vadul, olyan éhesen, olyan mohón,
olyan sóvár, szétnyíló, szívó ajakkal, mint én. És a szeme, a szürke
tágranyilt, csillagos szeme oly közel volt, hogy benne láttam tükröződni
a pirosló estét, a tengert, a világot, az egész mindenséget.
Soká, soká csókolóztunk. Már egészen besötétedett, még mindig úgy
álltunk ott, mint az első percben, mintha századoknak szomját akartuk
volna lecsókolni egymás ajkáról…
Rikoltozó kiáltás hallatszott a felső terraszról. A grófné nevét
kiáltozták az amerikai asszonyok.
A grófné kitépte magát a karjaimból és elszaladt. Hallottam futó
lépésének zaját, hallottam a vénhedt lépcsőket sírni a lába nyomán.
Hallottam fenn, a kijáratnál az egyik asszony szarkahangját, kérdezte,
hogy én hol maradtam és sokkal halkabban, de mégis tisztán a grófné
szavát, hogy én már visszamentem a városba egy más kocsin. És hallottam,
amint kimentek a kertből, a kapunyikorgást, zárcsattanást.
Mozdulatlan álltam még mindig ott és kitekintettem a tengerre. Egészen
sötét volt már a víz, lila és ibolyaszínü, a láthatáron pedig széles
izzó sáv jelezte csupán, hol merült le a nap.
Mozgó, ingó fény közeledett a bokrok között, lámpafény. Csoszogó léptek
közeledtek. A custode volt. Kulcsait csörömpölve lépett hozzám s valamit
magyarázott, nem tudom mit. Aztán hirtelen letette a lámpát a
márványpadlóra. „Vedi, vedi, signore“ és mutatott a padlóra. Egy nagy
foltra mutatott a sima lapokon, mely egészen ki volt kopva, mintha sokat
sikálták, dörzsölték volna a márványt ott azon a folton. Megértettem.
Itt ezen a helyen, ahol minden este várta, itt ölte meg magát Donna
Filimberta, mikor elment az idegen szerelmese, a „forestiere“, itt folyt
el szegény Filimberta vére. Annak a nyoma ez a kopás; a vérfoltot
sikálták ki ott a márványból, sokat sikálták, mert hogy makacs vér volt,
nagyon belevette magát a kőbe…
És többet is akart elmondani, de nem, nem! nem akartam erről hallani,
egy szót sem a profánáló magyarázó beszédéből. Hirtelen a kezébe nyomtam
a borravalót és elmentem.
Csak másnap találkoztam az amerikai asszonyokkal és a grófnéval. Mrs
Flipp-Oyster és a társai a Donna Filimberta kertjéről váltig ismételték:
„Charming! it was charming!“ – szerettem volna megpofozni őket.
A grófné olyan volt, mint azelőtt. Egészen olyan. Épp oly
kifejezéstelenül fáradtak voltak a szemei; még azokban sem villant meg
az emlékezés. És közömbösen jártunk egymás mellett palotákon, muzeumokon
keresztül, ugyanazon semmitmondó dolgokat beszéltük, ugyanazon hüvös,
udvarias lábon voltunk, mint mielőtt a szerelmes kertben jártunk.
Nyilván csak ott ébredt föl valami szunnyadó indulat benne. Én is így
éreztem. Semmi, semmi sem maradt. Azt hinném, nem velem történt e dolog,
ha nem emlékezném reá.
Két éve ennek.
Vannak furcsa esetek a világon. Az ember így is, úgy is magyarázhatja.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
A gardeniás elhallgatott. Talán arra a névtelen hajporos arcképre
gondolt, melyet egy őse hozott egykor Genuából, vagy tán a sötét
csillagokra, kik a nagy hideg űrben járnak – élő kisértetek – s csak
akkor világítanak, akkor lángolnak újra, rövid időre, ha…
Pár percig hallgatott a gardeniás is, az ibolyás is.
Aztán megszólalt az ibolyás.
– Minden olyan céltalan. Legjobb semmit sem magyarázni. Minek? Minek még
magyarázni. – Kitépte az ibolyacsokrot a frakkja hajtásából és bedobta a
Dunába. Már most nem volt többé ibolyás.
– Biztosra veszem, hogy te ma vesztettél, azért vagy olyan kutyakedvben,
– mondta a gardeniás.
– Igen, vesztettem. De azt hiszem, te is?
– Nem, én éppen hogy kimásztam, – felelt a másik és fölkelt, – egész
este vesztettem, de a végén volt egy passe-om.
Megindultak. A gardeniás magyarázta játékos műnyelven, hogy hogy volt:
– A szomszédom, az Oszkár „passierozta a kezét“. Kilencem van. Azután
még egy. Aztán egy „encarte“. Ekkor azt gondoltam…
Elhaladtak. A hangja elveszett a sötét éjszakában.
Havasi történet.
Az öreg Damaszkin a ház előtt ült a padon. Két keze a botján, az álla a
kezén. Lassan, egyformán ide-oda ingott idomtalan nagy teste, és a
hosszu bot, melyet redves bőrü hatalmas kezei keményen markoltak, mint
valami emeltyü, úgy vezette jobbra-balra a reátámaszkodó fejet.
Maga elé nézett le a hegyoldalon. Le a havasi kaszálókon, melyeknek
fenyőrudakból rótt girbegörbe kerítései rendetlenül sorakoztak egymás
mögött, hol fölmásztak valami kiálló kőre, hol meglapultak, megbujtak
valami görbületben. Itt-ott elvétve egy-egy sudar szálfa meredezett
magában, rágott labdaszerü fenyőbokrok között, azután ismét a bársonyos
fényü, enyhe hullámu rét folytatódott, le a domb hajlásán is túl,
amelyen alól, ott, a mélységből a patak zaja búgott.
Ahogy úgy végigjárt a szeme a drága kaszálókon, át-áthágva a rudas
kerítések útvesztőjén, megcsillant benne valami olyan büszkeségféle,
kapzsi örömféle. Az övé hát végleg ez a tömérdek föld, jó kövér szénafű,
van vagy huszonöt hold, – az a sirinka erdő is ott jobbra, az állami
uradalom szélében s még a burgonyaföld is oda lenn, aki pedig ide nem is
látszik. Az övé ez mind! Az övé, akármi van is a telekkönyvbe írva. Az
övé, az erősebb, a ravaszabb jogánál fogva. Hiába van a mostoha fia neve
a telekkönyvben. Hiába jött vissza katonáéktól az a kölyök, hogy átvegye
a birtokát, el kellett menjen ismét és ezuttal végleg.
A sok szép föld pedig itt marad neki, neki, az öreg Damaszkinnak.
Csendesen, lassan, mintegy követve azt a nyugodt ütemet, melyben a bot
végén a fejét ringatta, csendesen, lassan járt a gondolat az agyában. A
tegnapi nagy nap eseményein járt. Hogy vajjon jól volt-e minden?
Helyesen volt-e?
Mert nehéz dolog volt az, furfang kellett hozzá. A vagyon a fiúé volt,
az öreg Irina fiáé; Damaszkin csak addig ülhetett benne mint Irinának
második férje, míg a gyerek kiskoru. Az adta-kölyök felnőtt, haza is
jött, még házasodni is akart, mióta szolgálatot vállalt az uradalomnál.
Muszáj volt valamit kitalálni, hogy itt ne maradhasson. Ki kellett volna
adni a földeket, ha itt marad a fiú.
Mint az alatta elterülő tájképnél csak a dombok élei, csúcsai vonultak
fel a szeme előtt s a völgynek mélyét hol a hegyek háta, hol valami
siető felhőcafat fedi, úgy csak egy-egy helyzet, egy-egy kiszakított
esemény tünt fel az öreg ember emlékében.
És csak úgy belsőleg nevetett magába.
Hej, mert gonoszok az emberek!
De hát ki tud arról, hogy az állami erdősz urak s az a sok csendőr, mint
lepték meg a falusi gulyát az uradalmi vágottban? Ott legelt az évek óta
abban a nagy oldalban, odajárt rendszeresen eddig is mindig. Mind e
napig nem tudták ott fogni, merthogy az egyetlen úton jöttek volt az
erdősz urak, az pedig messzi látszik a Szakatura tetejéről, a pásztorok
idején tülköltek s mire az urak kiértek az élre, fia-borju sem volt már
a tilosban… Ki adta az eszükre, hogy túlnan kerüljenek, a sziklafalon
másszanak ki s úgy kerítsék be a falu marháját? Ki árulta el a falut?
Hogy ő Damaszkin a városban volt, vásári nap, hogy a főerdész úrral
beszélt, hogy mosolyogva jött el, csitt! nem kell arról tudni!
Mikor tegnap a szomszédék Gligorja futott a hírrel, ő Damaszkin ott állt
a kut kávájánál, csendesen faricskált, fejszével, csendesen. Jaj be
nagyon elbámult a hírre! Hogy már késő? Hogy már hajtják a gulyát?!
Bizony a nagy ámulattól esett ki a fejsze a kezéből!
És akkor történik ilyesmi, mikor a mostohafia az erdőpásztorságot
elvállalta! Éppen akkor történik! Ej, ej!
De csak hajtják az erdőszök a jószágot. Hiába ordítanak a szakaturaiak.
Ő is lekisérte a menetet, együtt az egész néppel, oda le a szamosi
gázlóig. Ott a csendőrök visszaszorították őket. S a távozó csorda
bőgését mind jobban elnyelte az emberek átkozódása…
Éppen egy sebes felhő szaladt fel onnan alulról s eltakarta azt a
helyet, ahol ők megálltak volt. Gyorsan szállt fölfelé a felleg és nem
telt belé egy pillanat, már ott szaggatta foszlányokba a testét a
kerítések rúdján. Még egy pillanat és szapora esőcseppek csaptak le
ferdén az öreg Damaszkin lábához. Csipp, csupp! A szivály agyagban
egy-egy lyukat ütött mindenik, mintha puskagolyó volna. Egyszerre fényes
lett a föld és sötétebb színü, ahogy elömlött rajt a víz s az apró
kőszilánkok úgy ugráltak, akár csak meg lettek volna babonázva.
Az öreg Damaszkin meg sem mozdult. Ösmerte ő az ilyest: pászmás eső,
elszalad az hamar. Igaza volt. Tán még gyorsabban futott el, mint ahogy
jött. Már ott gomolygott tova be a fenyvesbe s itt a ház oldalába ujra
napsugár csapott. Enyhe őszi napfény. Semmi sem változott az öreg ember
körül, csak a föld fényesedett meg, mintha végigkenték volna zsírral.
De mégis. Valami változott. Nagy lomha varangyos béka mászott ki a ház
talpa alul, nehézkesen, ügyetlenül. Éppen Damaszkinnal szemben állt meg;
két rövid, lágy karja között hirtelen lihegett puhabőrü sárgás torka.
Nagyokat pislogott az öreg emberre, mintha annak a gondolatához
hunyorgatna, nagy hamisan.
Damaszkin azonban észre sem vette még. Az esze még ott járt, lenn, a
szamosi gázlónál, ahol a gulyát utoljára látták. Az emberek
átkozódásánál.
… Hát, hogy éppen a mostohafiát átkozzák, hogy arra van a gyanu! Olyan
az ember! Mert hogy a fiú uradalmi gornyik. Természetes, hogy őt
gyanusítják! Nem is történhetett másként. Damaszkin nagyon védelmezte a
mostohafiát: Hogy az nem tehet róla! Nem ő árulta el a falusiakat! A fiú
úgy vállalta a szolgálatot, ahogy eddig is minden szakaturai legény, kit
az uradalom alkalmazott: csak hogy tessék, lássék. Ő, Damaszkin,
megesküszik reá, ha kell, ártatlan a fiú, a fene hogy…
De nem hittek neki. Sőt, Damaszkin sok erősködése, ügyetlen
ügyvédkedése, teljes bizonyossá tette a falusiak gyanuját. Hiszen minden
a fiú ellen szólt. Ime, alig két hónapja lépett szolgálatba s megvan a
baj. El nem hiszi senki, hogy nem ő tette, hogy nem ő árulkodott. No
hiszen, csak jőjjön haza egy este!
Nem is jön az vissza többet, ha jót akar! Most is úgy vitték el magukkal
az urak, hogy csendőr közé vették, mivel a vérmesebbje fejszével ment
neki. Amint elvitték, csak úgy visszhangzott utána: „gyere haza az
éjjel!“ Tudnivaló, hogy az mit tesz. Nem jöhet az vissza soha többé…
Csoportosan tértek meg a gázlótól. És ő, Damaszkin, hogy siránkozott,
hogy panaszkodott! Alaposan, kiadósan. Hogy neki is két tulkát
elhajtották. Két gyönyörü tulkát! A fene hogy… Két gyönyörü tulkát,
akárki tanu reá, azt is elhajtották.
Jól volt az így, okosan volt. Hej! mert gonoszak az emberek! Gondoltak
volna tán valamit, ha ő, a legnagyobb gazda nem károsodott volna.
Megkerül az ára, nem kell arról tudni. Igy senki sem mondhat semmit.
Senki. Még az asszony sem, az Irina, annak a fiúnak az anyja. Még az
sem. Arra is tanu az egész falu, hogy ő milyen nagyon védelmezte, milyen
nagyon mentegette a mostohafiát. Hogy az Isten verje, aki…
De most hirtelen megállt a hosszu bot lengése és az öreg ember fölemelte
a fejét. Valami az eszébe ötlött és valami a szemébe.
A varangyos békát látta meg maga előtt.
És ugyanakkor eszébe tünt, hogy az asszony, az Irina nem is jajveszékelt
a tulkok mián. Egy szót sem szólt. Egy hangot sem. Hiába akarta
Damaszkin bánatra ingerelni szertelen jajgatással. Csak úgy szótlan reá
nézett, mikor hazatért, mikor elbeszélte. Idegenül, fagyosan. Éppen úgy
nézett, mint ez az utálatos öreg béka itt vele szemben. Olyan félig
lecsukódó nehéz szemhéjakkal, ráncokban elvesző szájjal. Éppen mint a
varangyos béka.
Vajjon miért nem sírt? Miért nem kérdett semmit? A fiát sem, semmit?
Gondolkozott az öreg, de csak nem tudta tisztázni. Hiába próbálta, a
figyelme mindig arra az állatra terelődött, amely üveges szemmel éppen
őtet nézte. Erre aztán hirtelen elfutotta a harag.
– Mit nézel engem? undok állat!
Felkapott egy követ és a béka felé hajította. Nem találta el.
A hüllő megfordult és azon lomhán, ahogy előbujt, igyekezett a ház talpa
alá.
Damaszkin még egy követ dobott. Megint elhibázta. A varangyos pedig
haladt lassan, folytonosan. Olykor egy-egy lába vissza-visszamaradt,
mintha ott felejtené; ugrott is nehezen s a hasa nagyokat csattant a
vizes földön. Még egy kő és még egy. Most sem találta el.
Az öreg fölkelt. Ugy érezte, meg kell állítsa, meg kell ölje azt a
bestiát, mielőtt a ház alá ér. Mintha a furfangját leste volna el. Agyon
kell lapítsa, el kell tiporja. Akár csak egy gondolat volna, gyanakvás
volna. Az asszony gyanakvása volna.