Damaszkinnak lehanyatlott a karja…

Az éjjel nem tudott aludni. Egész éjjel tusakodtak a lelkében az emberi

gondolkozás kettős vitatkozó személyei. Hogy nem tud az asszony semmit,

nem tudhat semmit, áltatta az egyik, a másik rácáfolt, hogy igenis,

tudja. Az egyik magyarázni próbált: nem éhes, beteg tán, vagy hogy

máskor eszik, – de a másik, a könyörtelen, az nem engedett, hanem mind

erősebben, kegyetlenebbül susogta: mindent tud, reád bőjtöl, véged van!

A gyanuokok szaporán sorakoztak egymás végtébe hosszu láncba, mely a

torkát fojtogatta. Az asszony egykedvüsége a tulkok vesztével szemben, a

furcsa kérdései és különös érzéketlen volta, amikor ütötte, verte,

szótlan hallgatása… És ahogy izmosodott a veszedelem érzése, egyszerre

valami csuppogás indult meg a sötét szobában.

Halkan csattant valami, rendetlen időközzel, lágyan, nedves hanggal.

Mintha nyers tésztát csapkodnának földhöz. Itt-ott egy-egy oktalan

csosszanás is. Mintha elcsúszna valami. Aztán csönd. Aztán meg újra…

Damaszkin fölült az ágyban. Mi ez?! Hallgatózott. Nem az asszony; az

nyugodtan fekszik mellette. Mi lehet? Mi csattog olyan halkan? Olykor

pár percig nem hallott semmit, majd újra megindult az a valami a

szobában. Mi lehet? És végre megértette. És mikor megértette, hogy a

varangyos jár a sötét szobában, a félelem mint egy hideg kemény kéz,

megmarkolta a szívét. Mintha ez lenne a bizonyíték, most már egészen

biztosra vette: ő reá bőjtöl az asszony!

Azután sokáig, felülve az ágyban, ébren hallgatta annak a rejtélyes

állatnak undorító csuppogását.

Mintha a mellén ugrálna az a hideg, lágy, pettyeshasu teste.

*

Eltelt egy hét, eltelt kettő. Semmi sem változott.

Az asszony nem evett.

Damaszkin már nem is merte kinálni. Mintha valami magasabbrendü lényt

fedezett volna föl benne, megszólítani is alig merészelte.

Alázatoskodott, szinte örült, ha az asszony szólt hozzá, ami ritkán

történt.

Nem igen mert otthon ülni, mert valami félelmetes lakott nála, valami

rejtélyesen fenyegető. Erdőre járt, mezőre, legtöbbet kocsmába, mert ha

otthon volt, a szeme önkéntelen követte az asszonyt, aggodalmas

nézéssel, mintha azt várná, hogy minden mozdulata után valami borzasztó

veszedelem csap le reá. Hallgatag követte, akár a házban matatott az

asszony, hangtalan rakosgatott, akár az udvarban tipegett, szótlan.

Mindig szorongatta a félelem.

Kocsmában ült legtöbbet. Ivott, sokat. Nagyon sokat ivott, hogy

földrészeg legyen, mikor haza megy este, hogy aludni tudjon. Hogy ne

hallja éjjel ide-oda járni a varangyos éjjeli állatot, ne hallja, mint

csattog a hasa a ház földjén.

Pedig nem használt a pálinka sem. Fölébredt mégis és kénytelen volt

hallgatózni a sötétben. És az a halk zaj, mintha őt vádolta volna, őt

furdalta volna, mintha az időnek, az ő idejének a mulását számlálta

volna.

Rettentő fáradt volt reggel, mégis elment, ment a kocsmába, hogy ne

legyen otthon. Úgy érezte, ólomból van a csizmája. Mégis ment a pálinka

után.

Igy tartott ez, pedig rég beállt már a tél.

*

Vasárnap. A meredek gerinceken mindenfelől a szétszórt házakból, a külső

tanyákból is, a Szakatúráról és a Galbinról, a két-víz-közéről,

mindenünnen megindulnak az emberek.

Mind másznak lefelé a meredek oldalakon sorban egymás mögött s a nyomuk

mély barázdát szánt a fényes tejfelpuha hóba. Mert minden fehér. A dúcos

hegyek, az itt-ott meredező sziklák, a garmadába rakott rönkök, melyek a

tavaszi úsztatásra várnak. Mindent belep a hó, még a fenyvesek kormos

zöldjét is beporozta, mintha behintették volna liszttel; csak itt-ott,

ahol már erősen lejt a hegy, ott csúszott meg s vörös foltot ír a

haragosszinü agyag a nagy tengerfehérségbe.

És az emberek mennek, a nagy oldalokon olyan aprók, mint valami

hangyasorok, lépegetve, bukdácsolva, küzködve lefelé, mennek a

templomba. Vasárnap van…

Az öreg Damaszkin is odatart, az asszony is. Egymás mögött lépegetnek,

elől a férfi nagy bottal, ünneplő csizmában, ahogy gazdag embernek

dukál, utána Irina.

Az öreg Damaszkin tegnap is lenn járt, nem a templomban, de mellette. A

papnál volt. Hosszasan beszélt vele. Hogy átkozzon ki mindenkit a

szószékről, aki valakire reábőjtöl. Mivelhogy az nem keresztény dolog.

Istenkisértés az. Különösen, ha az asszony az urára… Bizony

istenkisértés. Hosszasan beszélt a pópának, sokat, nagy makacsul

ismételve, mintha újat mondana. De nemcsak szóval tartotta, hanem

valamicsodás krajcárokat, piculákat is kibabrált egy nagy ócska rongyos

zsebkendőből, addig-addig, míg öt pengőt le nem számlált az asztalra. És

újra szaporította a szót, miközben ügyetlen ujjai a pénzeket páronként

rendezték: nem istenes dolog az a reábőjtölés, nem istenes dolog!

A pap csak bólintott s úgy tett, mintha nem tudná, mirevaló az a sok

pénz az asztalon. Damaszkin reámeresztette pirostáskás szemeit. Be

alázatosan tudtak ezek a fakult szemek kérni, fürkészve, vizsgálva,

könyörögve, – mint a kutyáé, miután megverték, – úgy tudtak kérni.

Nyugtalan izegtek ide-oda a kifordult pillátlan szemhéjjak között,

melyek pecsenyévé égtek tán a pálinkától, vagy tán attól a sok rémüldöző

virrasztástól. Olyan alázattal, utolsó reménnyel! Jobban el-elmondották

az öreg ember kétségbeesett félelmét, mint az a sokadalmas beszéd az

előbb.

– Gyertya is kell ahhoz, – mondotta a pap végre, – az husz krajcár.

Kirakta azt is Damaszkin. A pópa bólintott, rendben volt a dolog.

Emiatt lépdelt most bátrabban Damaszkin. Ritkán csúszott meg a lába. Jól

fogott a patkó, hosszu nyomot körmölt a havon ott, ahol megcsúszott.

Olykor hirtelen megfordult, ívben a bot tengelye körül, mint a vitorla

az árbócon, – hogy jön-e vajjon az asszony?… Nem sejt semmit! gondolta

örömmel, – semmit sem sejt, semmit!

Az asszony jött. Nehezen, lassan, bot nélkül. A két keze a daróc hosszu

ujjában összefonva. Fázósan, görnyedt vállal. A fejét fekete fejkendő

borította, mely a téli szürke égen mintha sötét lyukat vágna. Alig

látszott az arca, olyan magasan, éppen a ráncokban elhuzódó szájánál

volt a kendő kötve. Imbolyogva, támolyogva követte az urát, tán mert

hogy a sokrétü bocskor igen-igen csúszott a talpa alatt, imbolyogva,

támolyogva, mintha álomban járna. De azért jött mégis és Damaszkin

szinte jobb szerette volna, ha nem jönne olyan nyugodalmasan, mint… mint

egy árnyék.

Már szólt a cseréphangu harang – csengettyűnek is rossz lett volna, –

amikor a templomhoz értek és benn szorongott már a sokadalom. Csak

valami lassú aggastyánok csoszogtak megkésve és a krajcáros

szentképekkel, papirvirágokkal, egy-egy olajnyomattal is diszített

ikonosztazion mögött megkezdődött a szertartás.

Az öreg Irina éppen az első padban talált még helyet, míg Damaszkin

egészen a falhoz szorult.

Tán ez a szokatlan hely vagy a nagy várakozás, mellyel a megígért

kiátkozásra lesett, tette, hogy az öreg nem volt képes a misére

figyelni, nem volt képes imádságba merülni. Akárhányszor elkezdte

magában: Uram Isten!… már az esze elszóródott s kalandozott másfelé.

Előbb az a falfestés foglalta el, mely a deszkaborította falon huzódott

végig s mely fakult szinekkel az utolsó ítéletet ábrázolta. Rettentően

nagybajszu ördögök cipeltek pokolra árva bűnösöket. Ördögök, ördögök,

sok, temérdek! Jaj, hogy kínoznak embertelen kínzással embert, leányt,

asszonyt. Kit-kit a maga vétke szerint nyársalják elülről-hátulról,

sanyargatják a testének valamelyik részit. Éppen ott mellette, a válla

mellett valami nagyon gonosz fő-fő sátán vigyorgott, kinek teste olyan

nagy volt, hogy már nem láthatta a végét a saját subájától.

Damaszkin nem szerette, hogy éppen olyan közel dörzsölődzik hozzá ama

festett sátán; elhuzódott onnan és leverte a subája szőréről a vékony

festékport, mely a nagy-ördög testéből beletapadt volt. Mintha attól

félne, hogy reáragad valami a kárhozatból is.

Sok százszor volt ő már ebben a templomban – mert hogy ájtatos ember

volt, – de csak most vette észre először, hogy a templom köröskörül ki

van festve. Műveletlen szeme csak nehezen ismerte fel, nehezen kötötte

össze a pingált idomokat, üggyel-bajjal hámozta ki az amúgy zürzavaros

festésből az értelmet. Csak az a nagy nyugtalan félelem, mely azóta,

hogy tudta, miszerint reábőjtöl a felesége, csak ez nyitotta meg a

látását. A félelme tette látóvá és egyszerre megelevenedtek a képek.

Nehéz gőz ült már a templomban, a sok nedves csizmától, vizült ruhától.

A hó, amit a ruhákkal behoztak, megolvadt és páraként homályossá tette a

levegőt.

Mint valami fátyolon keresztül keresgélte össze Damaszkin a fali

képeket.

Ott a tulsó falon is csupa rettenetes arc! Csupa ijesztő szem, vicsorodó

száj, fenyegető karom! És minthogy az a jámbor mázoló, ki valamikor

régen a templomot diszítette, nagy kontár vala az Ur előtt, Damaszkin

még a szent jó patronusokat, a sokszárnyu angyalokat, az idvezült

szűzeket is mind démonoknak nézte.

– Kyrie elieizon! – hangzott a pap szava az ikonosztazion ajtajából.

Damaszkin összerezzent.

Ujra próbált imádkozni. Ujra elkezdte magában: Uram Isten… és a

gondolata megint másfelé járt.

Hej az az Irina, az az asszony! Hogy ül ott, milyen nyugodtan! Összefont

két keze kiülő hasán pihen, mint valami párnán. Meg sem mozdul a teste.

A szája csukva makacsul; a szeme is merev, mintha másfelé, messze,

messze nézne és az arca alig látszik a fejkendő sötét árnyékában. Olyan

elszántnak látszik, tán éppen mert azt hinné az ember, hogy meg van

dermedve.

Belül az oltárnál vékony csengetyűhang. Az emberek meghajolnak s ahol

elég a hely, térdre borulnak. A mozgásban erősebben csap föl a sok

hájjal kent csizmának kellemetlen szaga és torkon ragadja a

gyülekezetet. Egy-egy gyengébb mellü köhincsél ott hátul.

Megint szól a csengetyű.

Az öreg ember is letérdelt nagy súlyosan, mivelhogy a parádés csizma

igen töredezett a térde hajlásában. Nehezen esett, nem volt szokása, de

megtette, hogy megnyerje a földöntúliak oltalmát, kik az ikonosztazion

krajcáros képeiről, papirvirágai közül tekintettek le a népre.

Damaszkin azok valamelyikéhez akart fohászkodni. Nehezen talált közöttük

olyat, kihez bizalma lehetett. Mert hogy a görög szentkép mind komoly

arcu, fenyegető nézésű. Végre talált mégis egyet. Igaz ugyan, hogy

tulajdonképpen ez nem is volt szentkép, hiszen I. Vilmos német császárt

ábrázolta koronázási ornátusban. Csak tévedésből került ide, mivelhogy a

jelenlegi pópa előde vette volt egykor a német felírás ismeretlenségében

és abban a hitben, hogy ilyen templomos ruhája, emeletes koronája csakis

görög szentnek lehet. Mindegy. Damaszkin nem tudott erről és más sem az

eklézsiában. Neki ez tetszett meg legjobban, sok tarka színü aranyos

palástja, de leginkább jókedvű arca mián.

És most végre megerősödve bizodalmában, a német birodalom megalkotójának

borizü mosolya előtt néhány igaz sóhaj, mélységes fohász virult ki a

lelkében…

De a pópa megjelent az ikonosztazion ajtajában. Karja alatt nagy öreg

könyv, kezében égő gyertya. A gyertyát odaállította balról a képtartó

állványra, amelyen az a különösen szent fekete ikón volt megtámasztva,

akit a nép ájtatosan csókolni szokott.

El kell ismerni, a pap megadta a módját. A mise-ruha fölé még nagy

pluvialét is vett. Szépet, tarkát, mely bár kartonból való volt, mégis

úgy festett, mintha csupa selyem volna és a pópa szépszakállu arca akár

valami virágos kertnek bazsarózsái, mályvái felett lebegett volna, így a

kartonköpenyegben. Csak a nadrág, mely alul kilátszott, az a rojtosan

rongyos, csak az rontott kissé a megjelenésén.

Mély dübörgő hangon beszélt a pap:

– … Hogy nem istenes dolog a reábőjtölés… beavatkozás az Uristen

dolgába… hogy tudomása van róla, miszerint van itt valaki… van egy

asszony, aki az urára… ő ezt tudja, mert ő a pópa…

Halk mozgás indult a templomban, sugdosás, pusmogás és hamarosan akadt,

aki az öreg Irinára mutatott, mint aki egyedül maradt szenvtelen,

mozdulatlan.

– … Hogy aki ilyet tesz, megrendeltetik, hagyja abba… és ha abba nem

hagyná… rettentő lesz a büntetése.

A pap elővette a könyvet. Kinyitotta. Maga elé tartotta az egy

viaszgyertya fényébe. – Az evanzsil csel mare! – rebegték az emberek

rémüldözve, a nagy evangelium! – mert így hívják a kiátkozási ritualét.

De a pap olvasott.

Lassan peregtek a rettentő átkok. Ravaszul sorban, folyton emelkedve.

Mind borzasztóbbnál borzasztóbb dolgok következtek, hátborzongató,

vérfagyasztó rendben. A pap hangja is mind jobban dörgött és nagy széles

szájából úgy ömlött a szertartásos átok, mint egy trombitából.

Mindenki leborult, mindenki letérdelt. Nehogy belékapjon, nehogy

reászálljon az a sok kárhozat. Mintha, mint kiálló szirtbe a hullám,

magányos fába az istennyila, a szörnyüséges ige a fennálló emberbe

csaphatna, mindenki, mind az egész gyülekezet meggörnyedt, lelapult, így

bujik össze a juhnyáj viharban. Szabadon járt, tombolt az anathéma a

sűrü levegőben az emberek fölött, csak a nagy pap kartonvirágos alakja

tornyosodott a szentély ajtajában. Ő maga is megittasodva a szenvedélyes

beszédtől, széles mozdulatokkal, lóbáló karokkal szórta a szót, most már

egyenesen az öreg, töpörödött Irinára.

Az asszony pedig ült. Ült a padban, mint előbb. Belebujva a nagy

fejkendőbe, beesett mellel, két keze összekulcsolva domboru hasán,

mintha párnán nyugtatná. És az arca sem mozdult, még a ráncokban elfutó

hosszú ajka se. A szeme pedig kifejezés nélkül messze, messze nézett

üveges nézéssel.

Igy maradt végig. Akkor is, mikor a pap az égő gyertyát földhöz vágta és

visszament az ikónok mögé.

A gyertya tovább égett a földön. Egészen piciny kék lángja volt, mely az

arasznyi körben a padlón szivárványos fényt vetett. Sercegve égett, a

bele pedig kormosodva lassan fölkunkorodott. Aztán hirtelen, látszólag

ok nélkül egyszerre csak elaludt a lángocska.

Jött a kántor és elvitte a gyertyát.

Az emberek kimentek a cinterembe és egyes csoportokban a nap eseményeit

vitatták. Irina úgy ment el közöttük, mintha semmi sem történt volna.

Hosszu embersorok indultak újra meg, bukdácsolva, küzködve, föl a

meredek oldalokon, mint valami hangyák.

Damaszkin a szakaturaiakkal ment hazafelé, ki a hótapodta hegyiösvényen.

Öreg szíve repesett az örömtől s ha nem szégyelte volna, szökdösött

volna, mint a bárány. – Enni fog! Most már enni fog! – diadalmaskodott

magában: Enni fog!

Majdnem futvást loholt föl az utolsó kapaszkodón, olyan meggondolatlan

fiatalosan, hogy elfogta a köhögés. Egészen vörös lett tőle, elfogyott a

szussza, olyannyira, hogy egy fához kellett támaszkodjék, nehogy

eldüljön. Egy ideje már nagyon kínozta ez a száraz köhögés. De most nem

gondolt vele. Egész lelke tele volt reménnyel. Enni fog! enni fog!

Muszáj neki ennie! Majdnem hangosan mondotta és úgy rontott be a lakásba

nagy robajjal, mint fiatal ficsúr korában.

Az asszony elébe rakta az ételt, a vasárnapit. Szalonnás babot, sajtot,

kenyeret. A kést is megtörölte, úgy tette melléje, a kanalat is,

gonddal. Azután pedig leült a szokott helyére, a tulsó sarokhoz.

– Egyél te is, – szólt Damaszkin szeliden.

– Nem eszem, – mondotta az asszony és maga elé nézett, mintha máshova

nézne.

*

Ujra egyformán teltek a napok, sorban egyhanguan.

Megint ivott Damaszkin kegyetlenül. Egy este azonban, mikor meglehetős

részegen bandukolt hazafelé, úgy rémlett neki, hogy az ösvényszéli fák

törzsén valami szörnyű alakok nyüzsögnek. Ott nem, ahova egyenesen

nézett, hanem úgy oldalt, a szeme sarkában. Mintha meglapulnának a

tekintete előtt és mellette, mögötte megelevenednének újra. A partokba

kapaszkodó gyökerek közül pofák elhúzódó, ráncbavesző szájjal, hol azt

hitte a felesége arca, hol azt, hogy azé a varangyos békáé. Futni

kezdett ringó, dobbanó futással és erre még jobban izegtek-mozogtak az

útszéli káprázatok, a háta mögött pedig a lépése visszhangjában úgy

csattogott valami, mintha az a varangyos ördög üldözte volna eszeveszett

pokoli ugrással.

Szepegve, ziháló mellel ért a háza elé. Ott pedig elfogta az a bizonyos

rettenetes köhögés, mely a bordáit majd széjjel szaggatta.

Ez eset óta sötét előtt tért meg, a szeszt meg magával hozta. Rövid idő

alatt annyira jutott, hogy ki nem mert volna menni a sötétbe egy

világért, hanem otthon itta a porcióját.

Mert újabban ott a ház körül is járt valami. Damaszkin hallotta.

Nesztelen léptek tapogtak a hóban, végig a csepegés mentén, olykor

megroppant a hó, olykor lepattant egy jégcsap az ereszről, gyenge

üveghanggal. Azután újra jártak az óvatos, lassú lépések. Mindig este

jártak odakinn a sötétben. És a sötét apró ablakok előtt mintha árnyak

surrannának. Mintha szemek bámulnának reá.

Nem merte az asszonynak előhozni. Pedig az meg tudta volna mondani, ki

jár odakünn: a szomszédok voltak, emberek, asszonyok.

Mióta Damaszkin kiátkoztatta az asszonyt, az egész eklézsia ismerte azt

a szótlan párbajt, melyet az öreg Irina az urával vívott. Eleinte

egy-egy, később kettő-három, majd az egész szakaturai szomszédság

rákapott, hogy odajárjon a Damaszkin ablakai elé: vajjon bőjtöl-e még az

öreg Irina?

Csöndesen jöttek, zaj nélkül, mintha párna lett volna a talpuk alatt,

óvatos járású erdei emberek megszokott lappangásával. Végigosontak

falhosszant s hosszasan bámészkodtak be az arasznyi ablakon. Susogtak is

néha, magyaráztak egy-egy szóval.

Damaszkin pedig ült mereven az asztal mellett a falmenti lócán. Minden

ize megfeszítve hallgatta a külső járkálást. Nagy verejtékcsöppek

gyöngyöztek a homlokán, gördültek le egészségtelenül duzzadt borvirágos

bőrén. Nem nézett se jobbra se balra, csak egyenesen fel a lámpába, mely

hosszu sodronyszálon ingadozott, ahogy a léghuzam lóbálta. Nem nézett

semerre, mert mindenütt valami félelmest látott. A szoba sötét zugaiban,

az ágy alatti bársony feketeségben, még a tapasztott falon is, melynek

leomlott foltjait a képzelete szörnyekké, démonokká egészítette ki.

Legkiváltképpen az asszonnyal nem akart szembenézni. Aki látta az öreg

Irinát beesett szirimán mellével, hosszú karjával, melyek erőtlen

fonódtak egybe, régi terhességek által eltorzult termetével, nem

gondolta volna, hogy ettől a nyomorúságos vénségtől félni is lehet. Csak

a nézése volt különös, olyan üveges, olyan merev; de azt nem láthatta

senki, sötét árnyék fedte az arcát, mivelhogy háttal ült a lámpának,

szemben az urával. Egész estéket így ültek szó nélkül, míg Damaszkin a

lócáról le nem tántorodott.

És az ablakok araszos fénykockája előtt a bámész népek szörnyülködve

rázták a fejüket, vonták a vállukat s órahosszat is elállingáltak ott a

sötétben, míglen épp oly lopva nem osontak haza, ahogy idejöttek.

*

Még állott a hó az északos oldalokon, csak a verőfényről tisztult el,

bár tavaszra fordult az idő.

Félénk, kezdetleges tavasz, mely még alig-alig bir a téllel. Csak éppen

hogy megszakgatja hóköpenyét, elsorvasztja jégpáncélját. Alulról apad el

a hó, a laposokon megmarad vékony szürkülő lemezekben, melyek alatt

nedvesen szortyognak láthatatlan apró csermelyek. A mocskos hólepényekbe

befuródik a ráhullott gaz, száraz ág, roncsalék, mindmegannyi tavacskát

képezve maga körül. Az utakon az összefagyott nyomok, mint valami

üvegtalpak, befulnak a kezdődő sárba.

Megy a menet vissza, föl a szakaturai oldalon. A temetőben voltak, ott a

tulsó bércen, templom mögött. Ott a rendetlen fejfák tántorgó

gyülekezete közt, a sok fakult kereszt között új fejfa fényeskedik.

Ideátról is jól látszik hol van, hol mered egyenesen föl a frissen

hantolt földnek sárga ducja fölött.

Oda temették az öreg Damaszkint az előbb.

Most pedig mennek az özvegy portájára megülni a tort.

Elől az Irinát vezetik. Két asszony támogatja, mert a nagy bánattól

minden tíz lépésen összeroskad. Az öreg asszony énekelve jajgat, bár már

egészen rekedt. Nem csoda, két napja jajong fájdalmas mollokban, két

napja; mióta egy reggel Damaszkint halva találta maga mellett az ágyban.

Igy jajveszékelt ma is egész nap, a parádés havasi temetés minden

szertartása között. Alig hitte volna az ember, hogy ennek a vézna

töpörödött vénségnek annyi ereje van a bánkódásra. Mert nem kicsiség ám

egy parádés temetés, Irina pedig a legdrágábbat rendelte az ura számára.

A Szent Mihály lovát vagy tízszer is letették útközben s a pap mind a

tízszer megáldotta, megfüstölte. Mindenikért külön egy forint jár a

papnak. Irina meg mindannyiszor belekapaszkodott a koporsóba, hogy ő nem

engedi tovább! Nem engedi, hogy eltemessék! Úgy kellett letépni róla,

erőszakkal!

A szivályos, csúszós ösvényen lassan halad a menet. Hideg van az erdő

árnyékában. Az ég is még szürke, a nap nem igen bátorkodik sütni.

Azonban fönn a tetőn, a Damaszkinék háza előtt mégis érezni lehet: vége

van a télnek. Meglágyult a föld s az ereszekről az olvadás vízfátyolai

csorognak.

A küszöb előtt utoljára még egyszer összeesik az Irina, s mivel az

utolsó tíz percben takarékoskodott a torkával, most tisztábban lehet

érteni, mit énekel.

– Nem lép be többé itten az én uram! Nem toppan a csizmája! Pedig hogy

dörömbölt a talpa, mint egy két éves bivalyé! Jaj Istenem! Nem koppan

többé a csizmája sarka! – sivít a fölfelé csukló vénasszonyhang.

Összeszedik, beviszik. Egyszeribe elhallgat. Mivel eddig illett neki,

hogy ordítson, énekeljen, de most más a kötelessége. Szivesen kell lássa

a gyászoló népet.

Nem is szól többet, hanem rakja izibe a nagy fazekakat a vendégek elé.

Ujra egykedvű, nyugodt az arca, mintha nem is ő sírt volna két nap, két

éjjel. A szomszédok, rokonok, férfi, asszony lassanként begyülnek,

csendben esznek illemtudón. Nem hallani egyebet, mint a csammogást,

csemcsegést, a hosszú leves loccsanását. Meg hogy egy-két ember köhög az

asztalvégen és köp nagy zajosan, illendően elfordulva a szoba sarka

felé.

Zsufolásig tele van a kis faház szobája, a pitvarban is kanalaznak az

ifjabbak, míg künn az ablakok előtt néhány gyerek kapaszkodik a

falgerendákba. Nagy mohón lesik, marad-e nekik is valami; nem is

gondolnak a sürü csepegéssel, mely az ereszről a nyakuk közé esik.

Soká esznek odabenn, de minden eltelik. Eltelik a gyászlakoma is.

Az emberek indulnak, halkan, megfontoltan beszélgetve. Jól csinálta az

Irina, megadta a módját. Jól megsiratta az urát, derék asszony. Még ott

a temetőben, mikor leeresztették a koporsót, ott is helyesen

viselkedett. Utána akarta magát vetni, hangosan kiáltozott, hogy

temessék őtet is el. Be is ugrott volna a sírgödörbe, ha meg nem fogják.

Helyesen volt.

És dacára, hogy az egész gyülekezetben egy sem volt, aki bizonyosan ne

tudta volna, hogy az asszony ölte meg Damaszkint a reábőjtölésével,

mégis tisztelettel beszéltek róla. Most pedig indultak kiki haza

jóllakottan, tele étellel és nagyrabecsüléssel.

Irina kijött az induló rokonság közé. Ajándékokat osztott. Kinek egy-két

csirkét, kinek gácsért, kacsát, kinek egy malacot.

Minden ajándéknál ujra kezdte az éneklő siratást. Vidd el, vidd el, úgy

sem eszik az uram belőle! Pedig még két napja itt ült, itt pipázott!

Vidd ezt a malacot, az uram nem vág neki tököt.

Igy osztotta el nagy bánattal, ami elosztható volt, szivrepesztő

kántálással. Még a Damaszkin uj csizmáját, azt a hosszu töredezett

szárut, sokszegüt, patkósat, azt a szép pirosbélésüt, azt is elhányta,

odaadta. Nem kell neki már semmi! Mert oly nagy a bánata: Meghalt

Damaszkin!

Elmentek mind.

Irina még ott maradt a ház előtt. Megleste, mikor tünik el az utolsó a

görbe ösvény kanyarulatában. Aztán bement a házba s becsapta az ajtót,

melyet megtámasztott a Damaszkin botjával, hogy senki be ne jöhessen.

Gyorsan előszedett egy nagy fazék szalonnás babot, melyet a vendégek

elől a ládába rejtett.

Éppen kisütött a nap. Fénylő tavaszi napsütés végre, az első ragyogó

sugár. Pirossá aranyozta a kis faház oldalát.

A ház talpa alól, a párnafa alól, kimászott valami. Valami fényes,

zöldesen fekete. A nagy varangyos béka volt. Megérezte, hogy tavasz lett

ujra, kijött sütkérezni. Nehéz szemhéjjai között szeme a nap felé

duzzadt, megelégedett pislogással. Falánk nagy szája mintha mosolyogna,

még végig azon a ráncon is, mely az ajka vonalát a könyökéig folytatta.

A napsugár az ablakon is bebujt. Aranypor kévéje, melyben szivárványos

pöszlékek usztak, az asztal lapjára két fényes kockát vetett. Ott ült a

Damaszkin özvegye.

A nagy fazékból mohón habzsolt. Nagy lapos szája rágott, nyelt,

csemcsegett, csattogott, alig fért belé a sok lucskos étel. Olyan

torkoskodva, olyan kajtár falánksággal falta, mintha magát az elhunyt

Damaszkint főzte volna bele a szalonnás babba. Végig a ráncokon, melyek

a szája vonalát lefelé folytatták, az étel fölöslege nagy kövér csöppek

alakjában gurult zsirosan, csöpögött a kendőjébe a füle alatt, hullott

az ölébe.

A szemében, mely nyitva mereven a napsugárba nézett, úgy lobogott a

bosszúállás öröme, mint a láng.

A császár titka.

Az _Urkán_ képe, a vörös ábrázatu nap eltávozott.

Elment a római _limes_-en át, el Italia, Gallia felé. El arra, amerre a

hún hadak prédálni jártak.

Pillanatig megállott a sikság szélén, mintegy tétovázva a Dunának

biborgőzös sikja fölött, azután eltünt hirtelen, mint aki ellenségre

csap és lángba borult a láthatár nyugot felől. Még az apró

fellegfoszlányok is ott az ég peremén arany- és vérkönnyeket sirtak.

És a nagy alföldön végigömlött az árnyék.

Ömlött gyorsan, folyton emelkedve, folyó víznek sebességével, akárha

valami violaszín áradat volna.

Őr állott egy verem mellett, egyedül. A teste még fényben térdig, a lába

már árnyékban. Hosszu lándzsájára támaszkodva oda nézett, ahol a nap

eltünt. Pannonia felé. Róma felé. Mozdulatlan állott, kényelmesen, úgy

ahogy a pásztorok szoktak. Szolga ember volt, _kvangli_ nemzetségbeli,

hiszen ezek voltak a hún sereg szekeresei. A zömök kis ember őrtállónak

volt rendelve e mellé a verem mellé, mert a verem börtön volt, rab volt

a börtönben.

Ahol megállott a főtábor, megszállt az asszonynép, ott, kívül a

szálláson mély nagy lyukat vágtak. Ez volt a börtön, a nomádok börtöne.

Ilyenben tartották a húnok a foglyukat, már hogy az olyat, akit érdemes

volt őrizni.

Ezt a rabot azért is érdemes volt, mert nagy úr volt valamikor: császár

követe, – nem a rómaié – a sárga császáré, a Nap-fiáé. Messze keleten

fogták el hún portyázók, messze a Kovarezm határán, akkor, midőn még

arra jártak inkább a perzsa birodalom kapuinál. Mikor a Sassanidák

országában zsákmányoltak, ahogy most a rómaiak földén. Akkor fogták.

Vagy harminc éve.

Hazatérőben volt a követség, megrakodva ajándékkal, sok-sok drága

kinccsel. A kincses ládákat kétszáz perzsa katona őrizte, csupa

válogatott ember, hősies nézésü, fenyegető bajszu. De a legnagyobb kincs

a mandarinnál volt. Ő őrizte mint legdrágább, legféltettebb kincset: a

perzsa királlyal kötött egyezség titkát, egyedül a mandarin, Kung, a

császár követe. Csak ő tudta azt a nagyfontosságu üzenetet, melyet a

császár maga súgott a fülébe az ő tulajdon szent szájával, hogy adja át

a perzsa királynak, és csak ő tudta a király válaszát. Csak ő tudta,

hogy a kinai császár megigérte tavaszra, midőn a húnok támadása várható,

hogy segítségére lesz a perzsa királynak.

Csak ő tudta, hogy a perzsa sereg kelet felé vonul majd színleg vissza

és a húnok hordáit, ha üldözik a perzsákat, kinai segédsereg fogja hátba

támadni, tönkretenni, megsemmisíteni, elpusztítani. Csak ő tudott erről

a megegyezésről, senki más. Csak ő, Kung.

Hún lovasok támadták meg őket. A perzsa hős katonák elszaladtak.

Rabszíjra került az egész követség. Kótyavetyére a sok kincs. Csak Kung

őrizte meg a maga kincsét: a császár titkát.

Azóta él egy-egy ilyen veremben. Mindig a nagy táborszállás mellett

két-három nyillövésnyire. Vagy harminc éve.

És mindig így ül a verem mélyén és nézi az eget. Ha havazik, hóval telik

meg a verem, ha esik, akkor vízzel; piszkos, zavaros vízzel, melytől

tapadó sár marad vissza a verem földjén. Agyagszagú víz, mely a senzii

villájának szagosított fürdőit juttatta önkéntelen az eszébe.

Most is az égboltot nézte. Tar fejét hátraszegve, összefont lábakkal,

mozdulatlan. A két keze összekulcsolva a mellén az aranysárkány fölött.

Mert a húnok Rettentő-Nagy-Ura meghagyta – tán csúfságból hagyta meg, –

hogy rajta maradjon a követi díszköntös, a kékselyem ünnepi ruha, melyen

elől, hátul aranysárkányok és lángcsóvák vannak himezve. A selyem

kifoszlott belőle rég, csak a himzés tart még a testén, mint valami

ércszálakból font háló. De a sárkányok most is olyan borzalmasan

gyűrűznek, olyan makacsul tátják a torkukat, olyan fenyegetően emelik

négykörmű lábaikat, mint egykor, harminc év előtt, a hímes égszínkék

selymen. Most a puszta testén ülnek a sárkányok, majd azt hinné az

ember, hogy a szimbolikus szörnyek karma az aggastyán testébe furódik.

Kung mindig a napot nézte. Aki onnan jött minden reggel, ahonnan egykor

ő. Apró vaksi szeme mind követte az utján. Csökönyösen, mintha remény

nélkül is remélné, hogy egyszer megfordul a nap és visszamegy az ő

hazája felé, vissza keletnek, vissza.

Mikor eltünt a nap, még akkor is nézett az öreg fogoly. Nem bámult, –

nézett, mint mikor a távolban vizsgálgat az ember valamit. Mintha látna

valamit. Olykor hunyorgatott, olykor tágra nyílt a szeme, iszonyatos

ijedt kifejezéssel.

Tán a kínvallásra gondolt ilyenkor, a nagy kínvallásra, melyet ősi

kipróbált módszer szerint kétszer hajtottak végre rajta, hogy kivallja a

császár titkát. Egyenkint kitépték a körmeit, visszatörték három ujját a

jobb kezén, végigszántották a testét tüzes vassal. Két izben. Temérdek

agyafurt fokozódó kínzással. Nyomorék maradt utána, de nem vallott. A

császár titka volt.

– Itt maradsz, veremben, amíg magadtól nem vallasz, – mondotta a

Rettentő-Nagy-Ur. Harminc éve már, hogy mondta.

Vagy tán azon töprengett, hogy mi lett az eredménye az ő követjárásának?

Megsemmisítették-e akkor a húnok seregét a kinai és perzsa

szövetségesek? Vajjon azért vonultak-e tovább nyugat felé a húnok, mert

megverettek, vagy azért, mert győztek és megnövekedett a hatalmuk?

Semmit sem hallott azóta a perzsa háborúról, nem is kérdezhette, hogy el

ne árulja magát. Nem is volt kitől megtudni, hiszen kvangli és tungúz

népbeli szolgák őrizték őt, utolsó rendbeli emberek, kik maguk sem

tudtak semmit a világrengető nagy politikai eseményekről. Mitsem hallott

erről, pedig hosszú fehér szakálla nőtt azóta az állán és két hosszú

tincs is a járomcsontokon, mely kettős lantszerű ívben egyesült a gyér

szakállal, a fátyolszerü leomló bajusszal.

Mit sem tudott meg arról az ügyről, melynek mártírja volt. Ugy élt,

mintha lelkét is beletemették volna a sötét verembe…

Beköszöntött az est. Az éjszakai égen apró fényes kis nyílásokat ütöttek

a csillagok, apró kis lyukakat, melyeken át a húnok nagy Tammuz istene,

az égi vadkan lenéz a világra.

Az őrtálló kvangli leszól a rabhoz:

– Gyerünk öreg! – és lenyujtotta neki a lándzsa nyelét.

Nehézkesen mászott ki a kinai. Nem csoda, öreg volt már, jobb keze

nyomorék és a féllábára hosszú nehéz cölönk is volt vasalva, hogy ha

valamikép kiszöknék a veremből, el ne futhasson. Nehézkesen mászott,

nyögve, – zihált a melle az erőlködéstől, de kimászott mégis.

A kvangli jó fiu volt, várt egy kissé, míg az öreg szuszhoz jut, azután

újra szólt: – gyerünk öreg, – és a kezébe vette a cölönköt, hogy ne

surolja a földet. Igy jobban haladtak. Mert az őr a legközelebbi

cserényhez akart menni egy kis esti csevegésre, egy kis falatozásra. Ide

mentek minden este, mikor már bizonyos volt, hogy a rabok ispánja nem

néz arrafelé. Igy mentek minden este, sántikálva a császár követe és

mellette a barátságos kis kvangli őr, jobbjában lándzsával, baljában a

lábhoz vasalt hosszú cölönkkel.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Lassan haladtak, messze volt a cserény. Oda értek végre. És ott ültek a

tűznél, gubán, nemezpokrócon, körben, ahogy szokás.

A massagéta gazda, nagy széles rőt ember, kinek hájas testét a nap olyan

barna-pirosra sütötte, mint a mézes kalács, a szlávok szeretetreméltó

modorával vendégelte a társaságot. Nagyon nagyra becsülte a kinait, mert

ha egyebet nem is, azt az egyet tudta róla mindenki, hogy kétízben

huzták padra, mégsem vallott. Ez pedig nagy sor.

Az övé volt ezért a legelőkelőbb hely a tűz mellett, a háziúrtól balra,

a szív oldalán. Igy kivánja a keleti illem.

A massagéta mindenkit rangja szerint ültetett. Tőle jobbra a két alán

csikóst, mert azok bár szolga emberek, de lóval járnak, hát elsőbbek.

Meg is látszott a sötét dölyfös turáni pofájukon, hogy sokat tartanak

magukra. Keveset ettek, keveset beszéltek. Csak akkor villant a szemük,

ha verekedésről volt szó.

Sorban ült ott az öreg bojtár, rajta túl a kvangli. Mindenki ott, ahol

dukál. Még a kutyáknak is megvolt a rangjuk, minthogy a tanyaőrző

kutyáknak nem szabadott belül kerülni a rőzsefonáson, míg a

pásztorkutyák ott fekhettek a tűznél és főttest kaptak enni. Mert, hogy

a pásztorkutya meg a bojtár között csak az a különbség, hogy a kutya

vizet nem húz.

Még egy vendég ült a körben, egy idegen, ki csak úgy tért ide be éjjeli

szállásra; keleti ember ez is, valami gepida. Hosszú, magas,

nagyszakálú, szelid arcú germán, kinek a homloka fölött nagy kerek

csombékba volt kötve a haja. Legmesszebb ez ült, mert a háziúr minden

szeretetreméltóság mellett is, gyanakvó ember volt s az idegent oda

tette az alánok mellé; azokkal ugyan ki nem kezd.

Csendesen beszélgettek, szakadozva. Húnul folyt a társalgás, mert bár

hún nem volt közöttük, de nem értették volna az egymás nyelvét.

Kungot érdekelte az idegen. Óvatosan, udvariasan megkérdezte, hová való.

– Messze, messze, – felelte a gepida és bizonytalan nagy mozdulattal

kelet felé mutatott.

– A hegyekből? – kérdezte Kung.

– Túlról, a nagy síkságon is túl, az Atil folyón is túlról, – és újra

intett a kezével keletnek.

Az öreg kinainak megvillant az arca. Csak kitünő nevelése tette

lehetővé, hogy látszólag nyugodt maradt. Hogy el nem árulta a hangja,

hogy milyen fontos neki az, amit kérdez.

– Volt-e sok háború arra felé?

– Háború mindig van, – felelt az idegen és nagy bőbeszédűséggel

elmondott valami zavaros történetet, ahol a gepidák egyik törzse

viaskodott egy ismeretlen nevű néppel valami ellopott bálványkép miatt.

A szlávok értelemmel hallgatták, az alánok kicsinylőleg mosolyogtak.

Kungon meg nem látszott, mennyire unja ezt a históriát. Udvariasan,

figyelmesen hallgatta végig. Végre megszólalt ujra:

– Másféle háború, nagy háború nem volt arra? Nem volt nagy csata ott

valahol, rendes seregek között. Például… a húnok hada és valamely más

nagy hatalom között? Régebben…? Mikor gyerek voltál?

Bambán meredt reá a gepida porcellánkék szeme. Látszott rajta, hogy

kutat az emlékében, de nem talál semmit. Megtapogatta a hajcsombékot,

mintha abban keresné.

– A hún hadak? Nem. Nem hallottam róla!

Tehát ez sem tudott semmit. Ez sem tudott annak a kovarezmi hadjáratnak

a sorsáról, a perzsa-kinai szövetségről. Ez sem. Borzasztó volt ez a

bizonytalanság.

De a kisbojtár hozta az ételt. Szemtelen szájas legény volt, hangos, a

számadó gazda fia lévén, otthon érezte magát. A szája közvetlen az orra

alatt nyilt s így alólról, hogy megvilágította a tüz, duzzadt puha arca

úgy hatott, mintha malacnak indult volna eredetileg s csak tévedésből

lett volna ember belőle.

Minden este ugyanazzal az otromba tréfával kezdte, mielőtt kiosztotta a

tarhót.

– Dolgoztál-e ma öreg, mer aki nem dolgozott, nem kap?

Az alánok megvetőleg mosolyogtak. Ők a munkára nem sokat adtak. A kinai

pedig ugyanazt felelte, szószerint ugyanazt, mint tegnap is, tegnapelőtt

is, mindig. Udvariasan, nyugodtan, csak a nézése volt kemény.

– A munka önmagában viseli jutalmát. Haszna is ismeretlen annak, aki azt

külső eredménye után mérlegelné. Ezért mondja a bölcs: – munkáld az

eszedet és vesd el a tudás magvait a te lelkedben.

Tudta Kung, hogy röhögni fognak. Tudta, hogy se a kisbojtár, se más meg

nem érti, de úgy vélte, hogy saját magának tartozik azzal, hogy bölcshöz

méltó választ adjon. Akárha a csunglijámenben ülne mandarinok között,

írástudók között. Egyáltalán mit sem változtatott viselkedésében. Olyan

higgadt, előkelő és tekintélyes volt, mintha finom társaságban, kinai

társaságban volna. Olyan tisztán, kissé negédesen evett, akár udvarnál,

pedig nyomorék három ujja igen akadályozta és bőven, kimerítően felelt,

ha kérdezték.

Pedig kérdeztek tőle sok mindent, sok bolondot, sok kegyetlent is

kérdeztek. Azt tartották róla, hogy hazudik, hát hazudtatták. És nagy

durva élcekkel évődtek vele minden este. Megkérdezték gazdag ember-e,

megkérdezték van-e családja?

A kinai szépen mesélt, ugyanazzal a szóval mindig. Elbeszélte, hogy ő

odahaza nagy úr. A császárja nagyon szereti, a nagy császár, ki a sárga

palotában lakik. Leírta gyakran a palotát, szép részletesen; a császárt

is, aki fiatalember, de bölcs, de nagy. És beszélt a _senzi_-i

villájáról, virágos kertjéről és a porcellán-gyüjteményéről. A leányáról

is beszélt, szép leány, gyönyörü leány, jegyben jár egy császári

herceggel, szép fiatal herceggel.

Nagyon nevettek erre a barbárok, a malacképü pedig belevágott:

– Fogadjunk öreg, hogy nemcsak a leányodat, de az unokáidat is eladták

azóta a leánykereskedők!

Még jobban nevettek erre a durvaságra. A massagéta gazda két kézre fogta

kerek dobhasát, mintha félne, hogy legurul róla, úgy kacagott, az

idegen, a gepida pedig ide-oda himbálta magát a nagy élvezettől s

magasan síró tyúkhangon nevetett. Még az alán csikósok is megélénkültek

s nyujtogatták feléje kérges tenyerüket, – fogadjunk, fogadjunk!

Kung bevárta, míg elül a tomboló nevetés, azután nyugodt hangon

folytatta. Egy arcizma meg nem rándult. Tovább beszélt egyformán,

akárhogy évődtek vele, akármilyen sértéseket is vágtak közbe. Nagy

hozományt ad a leányával, herceghez illőt. Egy régi festményt, híres

remekművet is ad vele.

Elmondta, mit ábrázol a kép, mi a fölírása. Azért adja oda, mert a

leánya nagyon szereti a képet. A művelt lelkek tulajdona a művészetet

szeretni, mert azok belátják, hogy a művészet isteni természetü,

minthogy örök életet lehel az elmuló pillanatba.

Igy beszélt Kung, a császár követe. Mindenről beszélt nagy részletesen,

csak az ő nagy titkáról nem ejtett soha egy szót sem. Úgy ült ez a titok

a lelkében, mint az elásott kincs…

Kivül a cserényen megszólalt az egyik komondor. Egyet, kettőt

vakkantott. Azután megszólalt a másik, a harmadik.

Most már mind ugattak, mintha egymást biztatnák az ebek.

A pásztorok fölugráltak. Mi jár itt, ki jár itt!? Az alánok ijjaikhoz

kaptak, a massagéták a fejszéjükhöz. A malacképü kiszaladt a cserényből,

majd halálsápadtan rohant vissza.

– Hún urak! Hún urak lóháton!

Valóban hún urak! A sima láthatártól éles feketén vált el az alakjuk.

Magas nyeregben, rettentő hosszu ijakkal, kettős kelevézzel, még az

árnyképük is ijesztő volt.

A bojtárok összefogták a komondorokat, ne hogy fölbosszantsák az urakat.

Hej, mert ha azok haragusznak!

Megjöttek.

A massagéták, az idegen gepida, a kvangli őr, még a különben dölyfös

alánok is, földre borulva fogadták őket.

Csak a kinai maradt ülve a tűznél.

A húnok a cserény bejáratáig lovagoltak. Majd reá tapostak a földön

csúszó mozdulatlan emberekre.

A kövér massagéta szólalt csak meg:

– Méltatlan szolgátok, Dragucz, számadógazdája az Urkán táltosainak,

üdvözöl, nagy jó uraim, a nagy isteneknek nevével!

A legelső hún megállította a lovát. Előkelő ember lehetett, valami

vezérféle, mert a lova hosszu sörényébe apró ezüst pikkelyek voltak

fonva.

– Merre van a kút? – kérdezte.

Az öreg bojtár csak úgy fektiben kinyujtotta a kezét: Arra, uram, nincs

száz lépésnyire sem.

A gazda térdepelve kúszott a nagy úr lovához, úgy fogta meg a kengyelt,

a kvangli a hátát tartotta a hún lába alá, hogy kisebbet lépjen, amidőn

leszáll.

– Itassátok meg a lovakat, – szólt a vezére féle, – azután megyünk

tovább.

Három hún, az alantasabbja, átvette a paripákat, a vezérféle és egy

társa, az is főember bizonyosan, a cserénybe lépett.

Szélestestü, alacsony ember mind a kettő. Fejükön magas csúcsos nemez

süveg, fekete, mégis sötétnek tetszett a bőrük alatta. Bő kaftánszerü

kabát volt rajtuk, vakondokprémből, puha, mint a bársony, egyetlen

szines folt tarkaselyem övük.

Kung úgy ült ott, akár valami bálványkép. A lába összefonva, két keze a

térdén. A tűz fényében vakítóan tündöklött a nagy cikornyás aranysárkány

a mellén, mintha a bőrébe volna himezve, mintha egy volna az emberrel,

az arany lángcsóvák is mintha belőle, redves, öreg bőréből csapnának ki.

Meg nem mozdult, azt lehetett volna hinni, hogy nem is él, ha a

lantalaku szakálla csöndesen, fátyolszerüen nem ingott volna nyugodt

lélekzetétől.

– Miféle ember ez? – kérdezte a hún.

A barbárok, kik a kerítésen kivül maradtak, rémülten néztek össze.

Egészen megfeledkeztek az öreg kinairól. Mi lesz most ebből? A szegény

kis kvangli őr majd elesett a nagy ijedtségtől. Újra szólt a hún

parancsoló hangja:

– Ki vagy?

– Én a császár szolgája vagyok, – felelt önérzettel Kung – és te ki

vagy, fiatalember?

A massagéta gazda összeszedte minden bátorságát és bekúszott a tűzhöz.

Apró hajlongások, fejbiccentések között, nagy bőbeszédüséggel mondta el,

amit a kinairól tudott. Olyat is mondott róla, amit maga az öreg rab

mesélt nekik magáról, hazugságnak tartotta bár, de elmondta, hogy azzal

is teljék az idő, tán eloszlik azalatt a nagy úr haragja.

– Elég, – szólt a vezér és leült a tűz mellé, társával együtt.

Megtetszett nekik az öreg kinai, megérezték, hogy úrirendü ember. Aztán,

hiába, az, hogy két izben vallatták a nagy kínvallással és még sem

beszélt, az nekik is imponált.

Beszédbe ereszkedtek vele. Lassú, keleti módon, kevés szóval, ahogy

illik. Kérdezték is mióta van itt, miért van itt.

Kung válaszolt. Udvariasan, higgadtan. Csak azt mondta, ami lényeges.

Azt, miről hitte, hogy ugyis mindenki tudja. Mindenki, az egész világ.

Hogy őt elfogták, harminc év előtt perzsa földön, hogy ki akarták venni

belőle a nagy titkot, megbizatása titkát, hogy nem vallott. Hogy azóta

rab.

Változatlan arccal beszélt, változatlan hanggal. Csak akkor villant meg

egy diadalmas, büszke, de tünő mosoly az ajkán, mikor azt mondta el,

hogy hiába kínozták meg, hiába nyomorították meg, nem tudtak meg semmit

sem. Ma sem tudják! ez volt a mosolyban, ma sem tudják a császár titkát!

Az aggastyán elhallgatott. Pár pillanatig csönd volt. Azután újra ő

szólalt meg:

– Lehet, hogy azért jöttél, fiatal harcos, hogy újból elvitess a

kínpadra. Lehet, hogy a húnok Rettentő-Nagy-Ura megunta várni, míg

magamtól beszélek. Nos, én kész vagyok. Egykedvüen nézek a vallatás elé,

mert az, ki halhatatlan ügyet szolgál, akaratában maga is halhatatlan.

Ezért mondja a bölcs: „Csak fontos ügyek foglalkoztatják az én

lelkemet!“

És udvariasan tette hozzá, miközben öntudatosan mosolygott:

– Legnagyobb sajnálatomra, ma sem fogok többet elmondhatni, mint akkor –

és könnyedén biccentett a fejével.

A hún vezér nem felelt. Egy ideig szótlan a tűzbe nézett, mely zsarátnok

fényekkel tükrözött éles tekintésü szürke szemében. Kisvártatva aztán

újra kérdezte, mióta is van itt, rabságban?

– Harminc éve már, – felelt Kung.

Van-e valami kivánsága, kérdezte majd a hún.

– Volna, – szólt a császár követe – és kellemes emlékben foglak tartani,

ha megteszed. Csak fölvilágosítást kérek; felelj igazán. Mondd meg

nekem, viseltetek-e hadat keletfelé és mi történt akkor?

– Kelet felé? háborút? tudtommal nem. Legalább az én értemre nem. A

Rettentő-Nagy-Ur hatalma kétségbe sohasem vonatott a keleti

tartományokban. De nagy háború volt a mult télen a Rajnánál. Átkergettük

rajta a frankokat. Erről akarsz hallani?

– Nem, nem, – mondotta Kung, – keleten, biztosan tudom, nagy háború

volt. Vagy harminc éve, emlékezz vissza!

Habozott egy kissé, hogy vajjon nem árulja-e el magát, azután hozzá

tette:

– A perzsa birodalommal volt a háború.

Most a másik hún szólalt meg. Idősebb lehetett pár évvel, mint a társa.

– Igaza van az öregnek. Én is hallottam az apámtól, hogy akkoriban a

perzsák ellen ültették föl a serget. A mi nemzetségünk az előhadban

volt, azt tudom.

– No és? És mi történt? – kérdezte Kung és mohón nyujtotta előre sovány,

ráncos nyakát, – mondd, mondd, kérlek, mondd!

– Nem tudok egyebet. De volt valami hadakozás arra.

– Igen volt, valami háború volt, ezt én is hallottam, – mondotta a másik

is. Gondolkoztak egy keveset, azután újra ismételték:

– Igen, volt ott valami. De egyebet nem tudunk. Végre is rég volt. Ki

tud ma már arról.

Kung elkomorodott. Hát senki sem tudja?! Még ezek, kiknek a nemzetsége

ott volt! Ezek sem!?

A vezér néhány szót váltott a társával halkan, azután hátra szólt a kinn

várakozóknak:

– Hol az őre ennek a rabnak? Ha itt van, jőjjön be.

Félholtan hurcolták be a kvanglit. A massagéták, az alánok, még a

vendég, a gepida is, szolgálatkészen tolták, húzták, lökték be a nagy úr

elé. Biztosra vették, hogy ezt most karóba huzatja, vagy legalább is

felkötteti a gémeskút ostorára, mint valami agarat. A szegény kis

kvangli is bizonyosra vette, hej nagy mulasztás volt az ő mulasztása!

Ahogy oda ért a hún elébe, úgy esett össze, mintha nem is volna test a

ruhájában.

– Verd le a vasat annak a lábáról, – parancsolt a vezér.

A kvangli nem értette, nem is hallotta talán, csak akkor ocsudott föl,

mikor a hún már rúgott rajta vagy kettőt hegyes orru keskeny

csizmájával.

Leverték a békót a Kung lábáról.

– Szabad vagy, – mondta a vezér.

A császár egykori követe azt hitte, hogy cselfogás ez, cselfogás, hogy ő

most árulja el a titkát.

– Ne hidd, fiatal harcos, hogy szelidséggel többre mégysz velem. Sokakat

megtántorítanak a kegyesség rózsái, akik a kegyetlenség tüzes nyilai

ellen megállanak. De tudd meg, sem jó, sem balsors meg nem nyithatja az

ajkamat. Soha, soha el nem árulom, amit reám bíztak.

– Szabad vagy, – mondta a vezér.

– És azt hiszed, hogy megfizetem utólag az árát! Nem, nem, vitess vissza

inkább, vissza a verembe, vissza a kínpadra, – de soha el nem árulom a

császár titkát! Soha! Soha!

A hún vezér megvetőleg intett a kezével.

– Eh! – mindegy az már. Megtarthatod magadnak a titkodat, ki bánja!? –

tette hozzá gúnyosan; azután újra ismételte:

– Szabad vagy. Mehetsz, ahova akarsz. Érted, szabad vagy!

Kung megtántorodott. Tágranyilt szeme reá meredt a hún főemberre, mintha

nem értené a szavát. Végigsimított nyomorék kezével a homlokán, a

márványsimaságu kopasz fején. Azután körülnézett, mintha most ébredne

föl.

Mellette hevert a hosszu nehéz cölönk, melyet az imént vettek le róla. A

lánc még rajta volt.

Fölvette. Meglóbálta. Hangosan csörömpölt a lánc.

És elindult.

Elindult szó nélkül. Köszöntés nélkül.

Kiment az ámuló barbár szolgák között. Azoknak sem szólt. A kvangli

őrnek sem. Senkinek sem. Egy szót sem.

Ment kelet felé, a hazája felé, merre a pirkadás vékony világos sávja

elszakította az eget a földtől.

Sokáig követték szemmel, amint sántítva haladt tova a nagy sikságon. A

nehéz láncos rúd ide-oda ingott aggastyán kezében.

Rongyos, viharvert alakja eltünt végre a reggeli párákban.

A szépség mint cselekvés.

Meghalt. Meghalt hirtelen, váratlanul, rosszkor. Éppen akkor halt meg,

mikor nem kellett volna, mikor nem lett volna szabad. A kereskedelmi

miniszter úr is ezt mondta: mikor nem lett volna szabad.

Akkor halt meg, mikor az ő vasuti üzleteit firtatták. Hiába írták a

kormány lapjai, hogy a képviselő úr szívszélhüdésben halt el; hiába

közölték a halottkém bizonyítványát. Hiába írták meg részletesen, mit

csinált egész nap. Hogy egész nap olvasott, még este is, ágyban is, ott

volt mellette a könyv, nyitva. És micsoda könyv? Egy angol bölcsészeti

munka, híres, új munka: „Beauty, the essence of wisdom.“ Ezt olvasta!

Hát ilyen olvasmány mellett csak nem öli meg magát az ember.

Mert mindennek megvan a maga olvasmánya. Minden kornak is, minden

helyzetnek is. Az öngyilkosságnak is. Ilyenkor szerelmes leveleket

olvasnak némelyek, vagy számlakivonatokat. Vagy törvényszéki tudósítást,

mások ujságcikket vagy névtelen levelet. De bölcsészeti művet? Nem.

Soha.

Az ellenzéki sajtó azonban nem engedett. Elrészletezte az elhúnyt

mindennemü üzleteit, anyagi dolgait s különösen azt a gyanus vasuti

ügyet, amely miatt a kereskedelmi miniszter úr azt mondta, hogy ilyenkor

nem szabad meghalni.

Valóban rosszul tette. Mert az a vasuti dolog, ha ő élt volna, jól is

végződhetett volna. Mindenesetre jobban végződhetett volna ő magára, az

ő becsületére nézve. Védhette volna magát s bizonyára nem kentek volna

mindent reá. Igy a miniszter is, a többiek is, mindent a halottra kentek

s kimosakodtak a piszokból. Csak az ő emléke szennyeződött be,

sározódott be menthetetlenül.

A híre halála után példabeszéddé lett. A neve gyalázat. Az emberek

párbajt vívtak, rágalmazási pört indítottak, ha őket az ő nevével

illették.

Emléke a gyalázattal volt azonos.

Senki sem kutatta, hogy miért halt meg. Hiszen olyan világosnak, olyan

biztosnak tudták. És leszögezték ezt a tudatot.

Oh! Mert az olyan jóleső és egyszerü, egyetlen okot tudni. Egyetlen okot

ismerni. El nem veszni a százszorosan összeszövődő indulatszálak között.

El nem járni a távoli okok, egymásra ható körülmények nyomán. Megállni

egy dolognál, reá mutatni. Ez az. Igy aztán mindjárt itélni is lehet.

Ez jó, az rossz. Ez nemes, az komisz. Ez erkölcsös, amaz pedig… óh!

Érdekes ember volt fiatal korában. Nagyon jól és alaposan tanult. Csinos

vagyonkája is volt, nem sok, de elég arra, hogy függés nélkül éljen.

Nagy jövőt jósoltak neki. Ebből a fiúból miniszter lesz, meglátja

akárki. Mert minálunk ez a legnagyobb sor.

Az egyetemi évek után otthon, falun lakott. Olvasott, vadászgatott. Sok

vizi vad volt akkoriban az alföldön, sok minden bolondforma ritka madár.

Mint igaz vadászembert, nemcsak a zsákmány, de maga a vad, annak élete,

szokása is érdekelte és minthogy szorgalmas és elmélyedő volt a

természete, aránylag széleskörü ismereteket szerzett az állatvilág

életéről.

Egyszer szalonkahuzáskor, egy tavaszi estén, zsombék szélén ült, várva,

hogy sötétedjék, midőn az ösvényen egy asszony jött feléje. Megállt egy

pillanatig mellette és reá nézett, mintha kérdezni akarna valamit. Egy

másodpercnyit sem állt, azután tovább ment. Lassan, egyenlő léptekkel.

Szürke ruhás alakja eltünt a fordulónál.

Ekkor látta először, de nem gondolt vele. Rögtön el is felejtette.

Legalább ő azt hitte. Mert a nő képe elrejtőzött mélyen az öntudatlan

emlékek csodás búvóhelyén, ott hátul valahol az agyban. Csak később,

sokkal később akadt reá az első találkozás emlékére, ahogy az ember

olykor egy elhagyott fiók fenekén valami régi fényképre bukkan. Akkor

aztán hirtelen, váratlanul, mintha megálmodta volna, újra mindenre, a

legkisebb részletekre is emlékezett. Hogy a kerti kalap milyen mély

árnyékot vont halovány arcára; s a szemei, amint reá vetődtek, hogy

világítottak, akár valami márványozott, fényes achátgolyók a sürű, sötét

pillák kettős rojtozásában. És, hogy úgy állt meg, mintha meg kellene

állnia és úgy ment el, mintha maradnia kellene. És, hogy a nádban távol

– csip-csip – egy rigó füttye szólt. És, hogy közöttük mint valami

tavaszi aranylánc, egy reketyefűznek sárgapicusos ága ingott. És, hogy

az ajka olyan nagyon piros volt…

Később, hónapok multán ismerkedtek meg. A szomszéd birtokosnak volt a

felesége. A szomszédság hozta őket össze. A hosszunapu, meleg éjszakáju

nyár volt a kerítőjük.

Mind többet, többet voltak együtt. Az asszony hosszú sétákon,

cserkészeten kisérte a férfit, s az első szerelmes szó olyan

természetesen pattant az ajkukra, az első csók is, ahogy a virág

kifeslik a bimbóból, ha eljött az ő ideje. S a piros csókok nyomán, mint

valami biborpecsétes vérnyomon, megjött a vágy.

Igy kettesben egyszerüek, igazak voltak. Minden nap közeledtek

egymáshoz, meleg követeléssel a férfi, tudatlanul, engedékeny vággyal a

nő. De ha társaságban voltak, az más volt. Az megzavarta őket.

Megzavarta a férfi féltése, az asszony fáradt kacérsága. A nő körül,

mintha valami szerelmes gőzkör lebegne, úgy vonzotta a férfiakat. Hiszen

azok megérzik minden külső indok nélkül, hogy valamely asszonynál ütött

a szerelem órája. Megérzik úgy, ahogy a darazsak az érett szőlőszemet.

Ki tudják választani száz más hasonló szőlőszem közül.

Az egész fürtön egy van, ők megtalálják. Más-e a szerelemre érett

asszonynak az illata, vagy más-e a keze tapintása? Másként ragyog-e a

szeme, az ajka? Eltompult érzékeink nem számolnak be semmi ismerettel,

de a nagy Pan öntudatlanul is értésünkre adja.

Társas összejövetel után a férfi agyában mindenféle zavaros gyanu

kóválygott. Mindenféle hirtelen, megvető indulat. És köznapi

általánosító szabályok, aranytételei az aszfaltbetyárságnak.

Nőcsábászati kánonok, melyeket idült agglegények foglalnak törvénybe a

klubokban, a kártyaasztalok mellett, mikor nagyon tapasztalt és nagy,

érdekes multu emberekként akarnak feltünni.

Egy ilyen társas mulatság után együtt voltak az asszony szobájában.

Egymás mellett, kereveten. A férfi szótlanabb volt a rendesnél. Halkan

beszélgettek. Besötétedett. Akkor átölelték egymást.

Hosszan, lélekzetvesztve csókolóztak. Egészen sötét lett már, a nő nem

láthatta a társa arcán azt az elhatározást. Különben visszavonult volna,

mint már nem egyszer. És önkéntelen odaadásával nem tévesztette volna

meg.

Mert tévedés volt. Csunya és sértő. Ügyetlen, megalázó tévedés, mely

egyszerre elváltoztatta és gyülölő felekké varázsolta őket. Szó nélkül

küzdöttek a sötétben, mint halálos ellenségek.

Az asszony talpon volt és halk, idegen, sohasem hallott hangon

parancsolt:

– Menjen! Menjen!

Ujra meg újra ismételte: menjen, menjen.

A férfi elment. Becsapta maga mögött az ajtót. Belül egy hang mind azt

mondta, hogy durva és szamár volt, de a hiúsága nem engedte, hogy

odahallgasson, hanem helyette mormogta: gombház!

Másnap elutazott külföldre. Majd megmutatja. Azért is külföldre. Szó

nélkül. Engedelemkérés nélkül. Egy sor írás nélkül.

Talán nem ment volna el így, ha tudta volna, hogy akkor, midőn az ajtó

becsapódott, az asszony már a kereveten feküdt zokogva, elrejtett

arccal. És, hogy önmagára haragudott, maga ellen lázongott legjobban,

mert ő tudta, hogy abban a megalázó percben nem az egész énje

védekezett, nem, egyik fele küzdött csak, a másik titokban, be nem

vallottan az ellenséggel tartott. És elrejtette a párnák közé az arcát,

nem érezte, hogy nem felindulástól, de a szégyentől piros, s szeretett

volna elbujni önmaga elől, elbujni szertebomló barna hajának a fátyola

mögé.

*

Pár év telt el. Ezeket a férfi egyetemeken töltötte el. Munkában,

laboratoriumi asztalok mellett. Rosszul végzett kalandja fölötti

keserüségét valamibe bele kellett fojtani. Arra nem volt elég pénze,

hogy mulatozásba fojtsa. Az ízlése szerint. Dáridóra nem telt, olcsóbbra

finnyás volt. Hát munkába fojtotta. A sors összehozta a külföld

előkelőbb természettudósaival. A Darwinizmus akkoriban élte aranykorát.

Visszhangzottak a tudomány berkei a naturalisták és az ortodoxok

vitáitól.

Az életben tett tapasztalatai sokban segítségére voltak. Egy nagy tanár

unszolására két tanulmányt is közölt a vizi madarak életéről. Nem volt

ez szorosan vett tudományos, de tudákos dilettantizmus sem. Elbeszélő

kellemes olvasmány volt, inkább bölcsészeti, némi költői zamattal.

Néhány évet töltött így el, míg újra hazakerült. És újra találkoztak az

asszony s a férfi.

Külsőleg alig változtak valamit az utolsó, a zivataros est óta. Az

asszony arca most is halvány volt, csak a termete volt kissé teltebb. Ő

nyujtott kezet már messziről s a szeméből megbocsátás sugárzott, szelid

meghatottság. Legalább a férfi ezt olvasta benne. Nem látta, hogy valami

bocsánatkérésféle is csillog ott.

Megint kezdett járni hozzá. Nem udvarolni járt, csak beszélgetni.

Becsületesen hitte, hogy csak barátság van már közöttük. Eleinte valóban

hitte. Hitte addig, míg egyszer egy délután a mindennapi kézcsók

eltévedt följebb az asszony karján és érezte, hogy az sem lett volna

baj, ha még följebbre, akár a piros ajkáig téved.

Most újra kezdődtek a hosszú séták naponta, az ártatlan és mégis

szerelmi találkák kint a szabad ég alatt. És jártak hosszant együtt.

A férfi beszélt, az asszony hallgatott. A férfi beszélt a természetről,

a természeti felfogás szépségéről, bölcseségéről. Beszélt az élet, a

materialista fölfogás költészetéről és arról a nagy egységről, mely a

legapróbb parányt a világrendszerek mérhetetlen nagyságaival egyenlővé

teszi a végtelenben.

Szépen, bódítóan beszélt. Az asszony odaadóan hallgatta, s midőn

csöndesen ment mellette, vagy midőn mellette mozdulatlan ült; és mintha

puhábbak, engedékenyebbek lennének a tagjai.

Ezekben a sétákban született meg egy műnek az eszméje. A természet nagy

rendszerét magyarázva, egy bölcsészeti összefoglalás fogamzott meg

benne. A természet tanítása. Ethika, mely elveit nem a hagyományokból,

nem a társadalmi törvényekből, vallási emlékekből meríti, de közvetlenül

tudományosan magából az életből. Ethika, melyet górcsővel

laboratoriumban, vagy műasztalon lehet bizonyítani. Ethika, melyet az

egész élő világ hirdet, s melynek törvénye őskorszakok óta föl van írva

az égboltra rejtélyes csillagbetükkel és föl van írva tengerek homokjába

is a vizek mélyén, el-elmosódó s újra keletkező örök írással.

Hatalmas művek körvonalai léptek elő. Kiindulási pont: az eddig ismert

és tisztelt morálszabályok tarthatatlansága a naturalizmus haladása

folytán. A bölcsészeti tanok csődbe jutottak. A metaphysika meghalt. Az

egyén, mely eddig világközpontja volt, összekötő kapoccsá lett a fajok

végtelen láncában. A jó és rossz fogalma tartalmatlan és önkényes.

Van-e út, mely e kaoszból kivezet? Van. A kiválasztódásban, a

megfelelőben. A jobban megfelelőben. A _kvalitás_ az ethika alapja. A

_kvalitás_ az egyedekben, a fajokban.

A magasabb rendű minőség. Szóval szépség. Szépség az egyének külső

életében: erő, egészség. Szépség belső világukban: becsület, akarat,

lelki tisztaság. Szépség az indulatokban, a törekvésekben, harmónia a

végtelen természetességgel. Nem az a kérdés, jó-e vagy rossz, de az,

természetes-e, őszinte-e, erőteljes-e? Megfelelő-e a faj törekvésének?

A sok órás együttlétek, a hosszú beszélgetések közben keletkezett a mű.

És a férfi naponta hozott egy-egy megfogalmazott részletet és felolvasta

úgy, mintha az asszony lábai elé rakta volna. Minden sorba a nő

szépségét írta bele, s az irályába be akarta fonni szoborszerű járásának

ritmusát. Most nappal dolgozott otthon, s este jött csak át.

Részegítette maga a munka, de részegítette a vágy is és a remény, mert

hitte, hogy a remekbe készülő munkának mint valami virágos ösvénynek a

végén jutalomként az asszony szerelme int. És haladt az ösvényen duzzadó

reménnyel, bízva, hogy őt, kit nem nyerhetett el erőszakos támadással,

meghódítja rajongó alázatos imádása.

A nő nemtő is volt, meg tanítvány is. Hol mereven ült, s nagy világos

szemei ajkára tapadtak, midőn beszélt, – hol reá dőlt a karjára és

elrejtette az arcát könyöke hajlásán. Ilyenkor egészen az övének érezte,

s az asszony nem is tiltakozott, ha simogatta, csókolgatta közben. De

hiába kérte, hogy megadja magát, – nem, nem, ne kérjen – volt a válasz.

És olyan szomoruan mondta, olyan bánatosan, mintha maga is sajnálná.

Mentől nehezebben haladt ez irányban, annál magasabb polcra helyezte az

asszonyt. Ugy gondolt reá, úgy is beszélt vele, mint valami magasabb

rendű kivételes lénnyel, kinek birásáért egy életet kell adni. Ugy

tekintette, mint ama mesebeli hercegkisasszonyokat, kiknek az

aranygyapjút, a hesperidák almáját kell váltságdíjul hozni, valami

nagyot, dicsőt, halhatatlan tettel…

És az asszonynak rettentően fájt az ő dicshimnusza. Fájt, mert tudta,

hogy nem érdemli. Fájt, mert emlékezett egy önfeledt dacos percre, egy

könnyelmű, romboló indulatu percre.

Mikor a férfi annak idején elment, szó nélkül, egy sor írás nélkül, ama

viharos est után csak a dac maradt ébren a szívében. Hiszen az, ahogy

elment, amiért elment, azt mondta neki, hogy csak a testét akarta,

akarta akárhogy a szerelme, a vágya nélkül is. És gyűlölte, mert

szerette és meg akarta alázni a saját testében, mert hogy arra vágyott.

Ebben a lelki állapotban odadobta magát egy embernek, aki véletlenül a

közelébe jutott.

Az ébredés borzasztó volt. Borzasztó volt az undor önmagától, attól a

harmadiktól. Egyszer, de megtörtént. Meg nem történtté minden könnye sem

tehette.

Senki se tudott erről a botlásáról. Ő is felejteni akarta. Ekkor jött

vissza külföldről a férfi.

Örömmel, szívrepesve fogadta. Járt mellette hűségesen, várva, hogy

kérje, mert akkor még azt hitte, hogy az ő csókja letörli annak a

másiknak még az emlékét is.

De ő nem kérte akkor még. Ellenben hosszú együttlétük alatt mind

magasabbra, magasabbra helyezte, akár egy szentet. Mindaz a becsülés és

csodálat, mindaz a tisztelet és stilizáló rajongás megannyi tőrszúrás

volt neki. Annál lehetetlenebbé vált a szerelmük, mentől eszményibbnek

tartotta a férfi. És a nő úgy érezte, hogy ha enged, mintha megcsalná,

becsapná, mintha hamis pénzzel fizetne.

Pedig a férfi kérte, kérte, kérlelte minden szavával. Hogy váljon el,

hogy legyen a neje, egészen az övé. Mindig ugyanaz folyt közöttük:

– Hát nem szeret?

– Tudja hogy szeretem.

– Akkor miért, miért…?

– Nem lehet. Nem lehet.

A fejével is intett az asszony idegesen – nem, nem, – s nagy kövér

tehetetlen könnyek gyültek a szemébe, gurultak lassan le az arcán.

A bölcsészeti mű majdnem készen volt. „_A szépség mint cselekvés_“ volt

a címe. Csak néhány jegyzet hiányzott s pár fejezet várt a teljes

csiszolásra. Majd egészen kész volt.

Ekkor lépett közbe a véletlen.

Az ostoba, kiszámíthatatlan véletlenség. A legnagyobb és legbutább ura

emberi sorsunknak.

A kivédhetetlen, el nem hárítható.

Tévedésből fölbontott levél.

A férj tévedésből fölbontott egy, az asszonyhoz intézett levelet. A

levelet az a másik írta.

A férj párbajt akart és segédül fölkérte a „_Szépség mint cselekvés_“

szerzőjét. Igy nyert az betekintést a levélbe.

A levélben bocsánatkérés és esdeklés volt. És visszaemlékezések. Kérés,

hogy jőjjön el hozzá az asszony. Hogy _újra_ jőjjön el. Illetlen és

tapintatlan szavak is voltak benne. Hencegő, cinikus kérdés, hogy nem

volt-e megelégedve? Kétségtelen bizonyíték volt a levél, kétségtelen

bizonyítéka annak, ami történt…

A férfi a levelet beletette egy borítékba és megküldte az asszonynak.

Csak annyit írt hozzá:

„E sorok Nagysádhoz voltak intézve; tévedésből bontattak föl. Bocsásson

meg nekem is a _tévedésért_.“

A mellékelt levélnek pedig néhány sorát és mondását aláhúzta vörös

ceruzával.

Ez volt a dolog vége.

*

Foglalkozást keresett magának. Valami olyan foglalkozást, mely az

eddigitől elütő. Mely semmi vonatkozásban se emlékeztesse a multra. Az

elmultra.

Képviselő lett. És őt is elnyelte az a moloch, mely nálunk minden

tehetséget elnyel, a politika.

Olykor, később meg-megkisérelte, hogy a művét befejezze, de ahányszor

hozzá ült, mindig rettentő undor fogta el. Az volt az érzése, hogy az

egész dolog hazugsággá vált, hogy hazugság volt mindig, csak ő nem látta

akkor.

Az első találkozás emlékét régtől fogva szimbolikusnak tartotta.

Azelőtt úgy képzelte, hogy amaz estén a szépség maga lépett hozzá. A

nagy természet örök szépsége tekintett hivólag, kérdőleg reá ama nagy

világos szemekkel. Most változott a kép és más értelmet kapott,

jelképest most is, de kegyetlen rút értelmet. Úgy látta most, hogy az

eladó szépség járt, férfit keresve, este járt, ahogy szokása, s

gondolata gúnyosan egészítette ki, hogy csak az utcai lámpák hiányoztak.

Tele volt a lelke keserüséggel.

Mindig máskorra halasztotta a munkát, remélve, hogy idővel enyhül majd

ez a keserüség s akkor majd be tudja fejezni a könyvét.

Egyelőre elmerült új foglalkozásában.

Abból a nagy megvetésből, melyet minden iránt érzett, származott

fölújult élvhajhászata. Származott az, hogy pénzt, sok pénzt akart

keresni. Pénzt azért is, hogy költeni lehessen, azért is, hogy legyen,

hiszen a pénz maga az élet megvetése. Üzleteket csinált, tisztességest

is, gyanúst is. Mindegy. Úgyis komisz az élet.

A hírneve az volt, hogy befolyásával sok mindent ki tud vinni. Olyant

is, amit nem volna szabad. Csak úgy tódultak hozzá a kétséges jellegü

üzérek, spekulánsok. És teltek az évek.

Végre kiütött a botrány egy bizonyos vasuti adományozás körül. Csunya,

piszkos dolog.

Éppen legjavában tomboltak körülte a szennyes habok, midőn a világ

könyvpiacán egy angol munka jelent meg. A címe „Beauty, the essence of

wisdom.“ Rendkivüli föltünést keltett. Olyan föltünést, melyhez hasonló

a Darwin nagy könyve óta nem fordult elő. Nagyobbat talán, mint a

Nietzsche Zarathustrája. Mindenfelé nagy lelkesedéssel tárgyalták, a

jövő morálethikájának az alapját látták benne.

A szerzőjét egyszerre három akadémia választotta be s nevétől az egész

tudományos sajtó visszhangzott.

Meghozatta a könyvet. Elolvasta. Az angol könyvnek, a híresnek, a

remeknek ugyanaz az eszmemenete volt, mint az övének, melyet ő húsz

évvel azelőtt megírt, de sohasem bocsátott ki. Melyet egy fiókban

tartott elzárva, undorból és dacból. Úgyszólván azonos mű volt, csak

angol mezben.

Elolvasta kétszer is. Olvasása közben a napilapokat is átfutotta,

melyekben az angol könyv méltatása, kommentálása, ismertetése mellett

hasábos cikkek álltak, telidesteli az ő meghurcolt, bepiszkolt nevével.

Kivette a kéziratot az asztalfiából. Végig lapozta. Sárgult emlékek,

elpusztult nemes érzések szálltak feléje a teleírt ívekről. Az asszony

képe egy pillanatra újra föléledt a lelkében.

Bedobta az egészet a kandallóba. Utálattal, mint valami berondított,

piszkos dolgot. Megvárta, amíg elégett egészen, pedig lassan égett

nagyon. Apró kék lángok szaladtak végig a papiron és aztán elaludtak.

Egy-egy levél megcsavarodott, visszahajlott reszketve, mintha élne,

mintha fájdalmasan vonagló ajak volna. Inkább csak kormosodott a nagy

íráscsomó és füstölt fojtó, gomolygó szennyes füsttel. Üszkösödött a

szélén soká s csak mikor kegyetlen kézzel megbolygatta, akkor csapott

föl láng.

Ő pedig állt ridegen a haldokló műve mellett egy gyermekgyilkosnak

gyűlölő lelkével. Mozdulatlan állt, míg elvégeztetett.

Lefeküdt az ágyába, nyugodalmasan, rendesen. Még egyszer belenézett a

lapokba, az angol könyvbe. Azután megivott egy pohár vizet, melybe

valami orvosságforma fehér jegeces port öntött.

Csillapító szer volt, nyugodalomnak orvossága.

A kandallóban még mindig füstölt kissé az elégett iratcsomó, de reggelre

kihült az is.

A fileglorietta.

Nemzetes Balla Kristóf uramnak, Nagy Bánya szabad város

vice-notariusának, jóakaró uramnak, ő kegyelmének.

Mint szegény uram, szegény jó majsztram Balla Mátyás uram édes

testvérének szeretettel való szolgálatomat ajánlom. Isten kegyelmedet

örvendeztesse meg, kivánom.

Vettem 28 junii Nagy Bányáról költ kemény és keresztyéni

fenyegetőzéseket felyül haladó levelét, melyben azt látom, hogy

Kegyelmed engem azzal vádol, mintha az én kezemen suhadt volna el

szegény jó majsztram ujdonatuj kordován csizmája, a mikor a gonosz

kruczok kezétől szörnyü halált hala a kőmáli szőllők alatti lazában,

Rákóczy fejedelem ő nagyságának hadai obsidionálván Kolozsvár városát,

én édes szülő városomat. Hogy penig meglássa Kegyelmed milyen igazság

nélkül vádaskodik és piszkolódik Kegyelmed, imhol megirom Kegyelmednek

mint esett az a dolog.

Marttii 26-án úgy estve felé békopogtat a házunkhoz Dobai Péter uram,

mondván, hogy Balla Mátyás urammal, az jó majsztrommal akarna felesen

beszélni. Bévezetém a belső házba, hol is magokba maradának, de

mivelhogy csak hitván ajtó vala közöttünk, a pitvarból megértém én is és

vevém észbe, mi járatban volna.

Mondá nemes Dobai Péter, hogy ő kimenne a városból a kruczok közé,

merthogy Rákóczy ő nagyságát akarná szolgálni, nem peniglen az németet,

ki az várost tartja. Az német commendáns azonban ki nem ereszt a

városból nemes embert fegyveresen, mert tudja, hogy mindgyárt az kruczok

közé szökik, – igy osztán azt gondolá ki Dobai, hogy ő másnap kimenne a

híd-kapun, mintha csak mustrálná magát a két-viz közén, egyetmását penig

kiküldi szekerével ganéj alatt, előre. Csak a gallus puskáját nem tudja

hogy kikapni, magával nem vihetvén, sem szekerével. Ezért jőve az jó

majsztramhoz, kinek isméri jó magyar indulatját, megkérvén, hozná ki ő

az gallus puskát, ne maradna az itt a német commendánsnak, mert kár

volna neki, – jó mester és előljáró civis létire az jó majsztramat meg

nem állítja vélle a strázsa.

Szegény jó majsztram mingyárt ráálla a tervre még biztatta is Dobait és

mondá, hogy ha nem vállalta volna a farkas-utczai reformatus templomunk

szószékét, hogy megcsinálná jó móddal húsvéti ünnepig, biz’ ő is elmenne

krucznak rögvest.

Megegyezének, hogy Dobai uram a híd-kapun menne ki, csak ugy pálczásan,

a majsztram penig az gallus puskával, nehogy valaki valamit gondolna: a

monostori kapun és ha osztán kivül vannak, a Kőmál alatti lazában

tanálkoznak, abban a filegloriettában, kit majsztram uram épitett vala

remekbe, ugymint vándorlásában külső országokban tanulta vala.

Gyönyörüséges fileglorietta volt, mert párja nem vala az én jó

majsztramnak az asztalosmesterségben. Magam is dolgozám rajta, hát ide

irom milyen vala, hogy el ne vesszen emlékezeti.

Két traktusa vala, egy felső, egy alsó. A felsőt nyolcz tekeredő oszlop

tartotta vala, olyan csavarékos mint megannyi kigyó, mindenik oszlopon

szőlővenyige is futott fel, levelesen, gerezdesen egyazon fából. Szép

magos gárgyája is volt, a melyikben minden egyes darab más-más faragásu

vala, ügyesen kihányva az legszebb virágokkal, gyümölcsfélékkel. Keréngő

garádics járt fel a felső traktusba annak is olyan gárgyája, de

kivül-felöl ügyes statuák valának az gárgyára téve, minden oszlop közin

egy, kik penig a leghiresebb királoknak valának képei: az az Dávid,

Mátyás királ, Akilleus, Szt. László, Julius Cézár, Xerxes és az a gonosz

Herodes; – ez hét, nyolczadik nem vala, mert arra az oldalra torkollott

az garádics.

Most is emlegetem, szegény jó majsztrom milyen felesen elpáhola,

mivelhogy én nagyolván ki őket hársfa málából, a gonosz Herodes

királynak elrontám az ábrázatját mivelhogy igen alacsonyan vágám be a

szeme gödrit. Ennek mián az gonosz Herodes királ erősen tökfejünek

látszék, akár a szomszéd szappanosék félkegyelmü fia, olyan feje leve,

szegény jó majsztrom nem kis bánatára és röstellésére, ámbátor még igy

is derék statua volt, kevés párját láttam is valaha.

Legislegszebb vala penig az alsó traktus pádimentuma, kit jó majsztram

sok tudós praktikákkal úgy kirakott minden jóféle fákból, hogy az ember

azt hihette vala, hogy csupa tulipánokra, szegfükre, mályvákra hág,

virágos kertben járván. Büszke is vala erre a filegloriettára kit

remekbe csinálla ennek előtte három esztendővel és a kit, ki csak

Kolozsvártt járt volna, mind megcsudált vala és vitte hirit és különös

dicséretit idegen országba.

Másnap, hogy Dobai Péter uram esti látásunkra jöve, ebéd után felkészült

jó majsztram ünnepi gúnyába. Mondá nekem jönnék vélle, mivelhogy kimenne

város eleibe az monostori hostátba. Vállán vala Dobai uram gallus

puskája, kezében hosszu pálcza, lábán penig az uj kordován csizma, így

lépdelt módisan, a hogy előljáró embernek szokási.

Mikor a kapuhoz érénk az német strázsa megkérdezé, hogy hová mennék így

puskásan, merthogy neki azt tudni kell. Kivágá magát jó majsztram

mondván, jámbor hazugsággal, hogy a serfőzőkhöz, kiket a falon kivül

széthányatott vala commendáns uram, mert az kruczok minden éjjel

odajövének és egy hitván semmirekellő trombitát futattak az bentiek

bosszuságára, magok kiálltottak, morgottak, alá s fel handáztak,

illetlen dolgot is cselekedtek és a serfőzők kéményitől penig nem lehete

reájok puskázni. Ide menne, mondá ravaszúl a majsztram, mert béfelől

való oldalban egy aszalója vagyon, azt akarná megnézni nem égeték-e el

az kruczok, a puskát is azért vinné nagyobb bátorság okáért, merthogy a

kruczok körül lappangana. A boldogtalan német elhitte ez beszédet és

kieresztett a kapun. Oh bár soh’se eresztett volna, szegény jó majsztram

ma is megvolna!

Letértünk jobbkézre a pápisták kápolnája mellett, mert abba voltunk,

hogy általmehetnénk az Szamoson a fásbereki kis-pallón, de mikor oda

érénk látók, hogy azt is széjjelhányták vala. Nem vala mit tenni mint

meztéláb gázolni által az Szamoson, ki ott nem mély, a hogy mindenki

tudhatja. Az uram vivé a puskát, én az uj csizmáját meg a magamét.

Alig lépünk ki az tulsó martra, hát csak elkezdi az szegény jó

majsztram: adta teremtette mi az a füst? és eliramodik mint valami

őzike, pedig pocakos ember vala szegény. Én hátramaradtam az két pár

csizmával úgy elámultam, hogy valjon mi leli, – utána loholtam azután de

nem tudtam utolérni olyan nagyon futott.

Az fileglorietta felé futottunk, kinek odalátszott a fedele az tölgyfák

közül. A fedelen füst szürődött által, attól indula meg olyan erősen.

Mondom, visszamaradtam egy szempillantást s csak akkor érék oda mikor

már szegény jó majsztram javában hadakoza valami fegyveres emberekkel.

Három krucz portyások valának, kik részeg fővel tüzet tettek vala a

gyönyörüséges fileglorietta drága pádimentumára, éppeg a közepére, a hol

szép nagy bukréta vala tiszafából, czitromfából, cseresnyéből és habos

kőrizsből. Szegény jó majsztram el felejté, hogy ő miért jött vala ide,

hogy a krucz barátság hozta vala, hogy Dobai uram miatt, Rákóczy

szolgálatja miatt. Neki láta az három kruczoknak, se szó se beszéd,

hirtelen mérgében az gallus puska agyával. Talám ha erősebb lett volna a

szerkezete elbirhatta volna, de az bolond gallus igen elvékonyította az

nyakát a puskának, mindgyárt az első csapásra leszakadt róla. – Üsse meg

a ménkő az olyan gyenge gallus mivoltát! A kruczok elsőben

elcsodálkozának, hogy így szó nélkül főbe, hátba teremtének, de aztán

kardot fogának, szegény jó majsztrom penig a helyett hogy kifelé

hátrálna, a grádicson az felső traktus-nak szaladott. Talám nem akará

romlásnak hagyni az ő drága filegloriettáját.

Meztéláb vala az jó uram ezért a kruczok nem sejtik, hogy tekintetes

ember, hanem valami kószalónak véltek, mert sehunt sincs respectusa a

mezitláb embernek. Ha az szép új kordován csizma rajta lett volna,

lehet, hogy nem így történik.

A garádicson az jó majsztrom, utána a gonosz részeg kruczok karddal! A

törött hitván puskát elhányá, egyéb fegyvere se vala. Én sem segíthettem

onnan alulról a kertből, mert csak az a két pár csizma vala a kezemben,

egyéb se, csak óbégatni tudtam, meg imádkozni érette, segíteni nem.

Mitévő lenne az jó uram? látám hogy hibezett-habozott, – ott valának

mellette kézügyben a hét fastatuák a gárgyán, csak ezekkel védelmezhetné

magát, de látám sajnállá megrontani őket. Már-már hozzáérének az részeg

portyások, mikor mégis elhatározván letépé az elsőt, – Dávid királ vala,

– és úgy üté fülön az kruczot, hogy az megtántorodván bukott a

hátsobbikra. De még dühösebbek lettek ezek, feljebb hátrála az uram,

vágott nagy erővel az jó Dávid királlal, de baj vala, hogy az királ

hársból faragódott, egy kettőre széjjel hasadt. Igy kerüle Akhilleus

sorra, azután Szt.-László, Julius császár is, Xerxes is. Mindenik

szolgált három-négy ütésre, de vagy a lába szakada le, maradt az jó uram

keziben vagy hosszanthasadt a hogy a hársnak szokási.

Már csak az gonosz Herodes marada, kinek az nagy tökfejét olyan nagyon

röstelte vala az jó majsztram. Ezt szakitá le talpárul a lábánál fogva

és én odalenn a füben hangosan fohászkodám az Úrhoz: Add Uram Isten,

hogy az én jó majsztramat éppeg az én Herodesem kemény tök-feje mentse

meg! Oh bár még akkora fejet faragtam volna néki!

És nagyon reméllettem, mert már csak egy krucz marada épségben,

mivelhogy Akilleussal már végleg levere egyet, porrá ment annak a karja,

Xerxes penig mire széjjel roppant másik támadónak szemébe maradt az

királ koronája. Csak a harmadik krucz maradt már, az is mintha megijedne

az buzdogán forma statuától, nem igen erősköde az ostrommal. Talám éppeg

ez vala bajunkra. Szegény majsztram szuszhoz juta, körül néze és

megtelének a szemei könnyvel. Kétszer tekinte körül, látván szörnyü

romlását remek filegloriettának, az letört gárgyákat, füstölgő

pádimentumot és mind szép statuákat, kiket maga töre össze az kruczokon.

Elfacsarodott szegénynek a szive és mikor a portyás végre nekivágott meg

sem is mozdula, meg se lobálá az rettenetes Herodest, akarha kereste

volna maga halálát. Ott esett össze legfelső garadicson, szép sima habos

kőrizs deczkán, kit maga gyalult vala két kezével, pusztulva pusztulásán

tulajdon remekének.

Nagyban kiálltozám, hogy ne bántsák, ne marczogják, de nem hogy rám

hallgattak volna az gonoszok, hanem az egy épen maradt krucz nekem jöve

karddal. Én se rest hátat adtam futvást le a Hidelvei házak felé. Az

krucz a nyomomban, ki erősen csufokat kiáltoza reám, de nem itélem

érdemesnek ide irni. A hidelvei hostátban sok nagy romlások közt

szaladánk, mert majd minden ház leégett vala, kit a német perzselt meg,

kit a krucz atyafiak, sehol se érék segitséget mig egy házhoz juték ki

csudára épen maradt vala.

Ebben a házban egy rosszféle lakoza, kit commendans uram nem egy izben

intett vala, jönne bé az falon bévül, de az nem ment vala mondván, hogy

ő nem fél, nem éri bántódás falon kivül sem, sem egyiktől sem másiktól,

miben igaza is leve, mert ez egy házat sem az német, sem az krucz nem

rontotta, mijét sem prédálta és ő bátorságban éle két táborok között,

mint a harang a lábban, billegvén jobbra is balra is.

Nyitva vala a pitvarajtó bészaladék, de nagyon megijedtem, látván hogy

csak egyedül van az vászoncseléd és semmi férfisegitség sincsen. De a

rosszféle nem ijede meg egy szikrát sem, hamar béreteszelé az ajtót és

az ablakból olyan felesen leszidá a kruczot, hogy nagy örömem tellett

benne! Olyan jól megmondá neki, hogy a gonosz krucz emberségesen

elkotróda az rosszféle parancsolatja szerint.

Itt kell mondjam hogy ez menekülésemben vesztém el szegény jó majsztram

uj kordován csizmáját a magaméval együtt, nem kis káromra.

Este már nem mervén kimenni az részeg krucz mián ott maradék éjjelre az

rosszfélénél, kinek bár egy poltrát sem adhattam semmim sem lévén, mégis

megvendégele étellel itallal, ágyba is fektete, de higyje meg kegyelmed,

nem a paráznaság okából, hanem mert igen elfáradtam vala a szaladásban

és szegény jó uram után való óbégatásban.

Másnap kapunyitás után egyenesen a commendáns uram elé menék, elmondván

egész szomoru történetét szegény jó majszterem véginek. Csak a Dobai

uram szökéséről, meg a gallus puskáról nem szóltam semmit.

Éppeg akkor commendans uram amúgy is különösen haraguvék az gonosz

kruczokra, mert a commendansné asszonyom fejős tehenét elkapták vala a

Szt. György-hegy alatti legelőről, mely csufságon igen dühödt vala az

commendans. Ezért osztán mikor hirét vevé az ujabb garázdaságnak mit

uramon miveltek vala a kruczok, mindgyárt megesküvék, hogy most már

rettenetes bosszut vészen szegény jó majsztram haláláért, őtet penig

olyan parádéval temetteti el, hogy más is példát vehessen és tanulhasson

látván, mint becsüli meg a császár az ő hivséges szolgáit.

Kimenénk hát húsz muskétással és rácz lovasokkal és béhozók szegény jó

majszterem testit. A fileglorietta ezen közben egészen porig ége, de a

majsztram nem ége benne, csak a bőre pörkölődött meg, mintha szalmán

pörkölték volna. A ruhája is megvolt, semmije se hiányzott, csak az

kordován csizma, kiről fennebb megirtam, miért nem vala rajta. A csizmát

kerestük, de később sem került meg.

Eltemettük penig jó móddal a farkas-utczai reformatus templomunk mögé a

Bethlen bástya felőli részben. A commendáns uram szép nagy parádét

csapott, a hogy igérte vala, a muskétásokkal még salvát is lövetett

háromszor, úgy megtisztelé, akárha valami fő-fő császári katona-ember

lett volna. Mindeneket commendáns uram fizetett az hadi kassából olyan

igen megörüle, hogy az jó majsztram uram a császár kedve kerestében

esett volna el, a mi meg nem történt más kolozsvári emberrel. Az

sirkövet is ő rendelé, kin szép faragást faragának, mint következik:

„Hic iacet Matthias Balla Mag. scriniarius quem in fidem Sacrae Suae

Caesaris Maiestatis praestantem tenacem inpavidumque rebelles vi

occiderunt corpus sed cordem non expungere possint. Ad fidelitatis

exemplum eternum positur die 27 martii Anno 1704.“ A mi deákul annyi,

hogy:

„Itt fekszik Balla Mátyás asztalosmester, kit az császár hűségiben

kitartót, állhatatosat és rendithetetlent, az rebellisek erőnek erejével

megöltenek, csak az testit, de szivit nem tudván megvívni. Az hűség

örökös példájául állíttatott 27 martii Anno 1704.“

Ilyen szépen megtisztelé uramat majsztramat az commendáns az összves

kolozsváriak ámulatára és örömére. Hogy valjon meg is bosszulá-e az

halálát nem tudom, mert már magam sem maradék sokáig Kolozsvárban, hanem

általállottam krucznak Rákóczy uram ő nagyságának szolgálatába. Kinél is

olyan grácziában vagyok és jó bizodalomban, hogy azt ajánlom

Kegyelmednek mint igaz jóakarója és szolgája, ne vádaskodjék reám többet

és ne fenyegetőzzön, az kordován csizmáról való beszédit is hagyná abba,

mert ha tovább is folytatná mint eddig hallom és leveléből olvastam,

bizony mondom kegyelmednek, ha arra járnánk Nagy-Bánya felé minden

keresztyénséget félretennénk, kegyelmed penig még faágáról is nézhetné

az napot. Hallom arra felé szép tölgyfák vannak.