Csak ezt fújta folytonosan; lehet, hogy nem tudott más nótát; az is
lehet, hogy tudott mást, de ezt szerette legjobban; az is lehet, hogy
nem is szerette, de ez jutott az eszébe. Tény az, hogy sehogysem tudta
befejezni, mindig újra kezdte: Zöld a kökény, majd megkékül…
A hörgés erősebb lett a szomszédban, de csak ez hallatszott, semmi
sírás, vagy mozgás. Goszpeldának megjárta az eszét, hogy talán
elhagyták, bezárták a beteget, hagyják egyedül meghalni. Ha így volna!
Föl kellene ezt az ajtót…
– Van valaki benn? – kérdezte a várakozóktól.
– Az asszony és az orvos, – válaszolt az egyik tanítvány.
– Köszönöm, – felelt a pap nyugodtan és várt tovább, szemét a
rézkilincsre szögezve. A tiszta réz sugárzóan fénylett és a tisztelendő
öntudatlan számlálni kezdte az ablakok tükröződését a hengeralaku
fogantyún. Úgy érezte magát, mintha hipnotizálva volna; az a tudat, hogy
csak ez a zár tartja vissza az ő nagy céljától, mintha nagy tompa szög
volna, úgy fúródott bele a gondolatai közé, megállította számára a
világot.
Odakünn a pléhessegéd még mindig azt a nótát kínozta, abból, hogy a
kökény megkékül, még mindig a kis lány békülékenységére következtetett,
bosszantó makacssággal.