Kora reggel volt, midőn a szakácsnő átszaladt Goszpeldáért. Azzal jött,
hogy a tudós haldoklik, jőjjön gyorsan.
Sietve tipegtek egymás után; elől a szakácsné, imádságot mormogva,
mögötte a rövid, kövér pap, az utolsó kenethez való készlettel a
kezében, fekete bőrdobozzal, amelyről lekopott az aranyozott kereszt. Ő
is imádkozott, de csak belsőleg.
Az imáját azonban zavarta egy emlék. Az emléke annak, hogy pár nappal
ezelőtt ugyanúgy sietett át a szomszédos beteghez. Akkor is a szakácsné
jött érte, mert az asszony, a gonosz démon, végre egyszer elment
hazulról, hogy pénzt hozzon, a nyugdíj egy részletét. Csak egy félórára
ment el, mondotta a szakácsné, szabad a vásár, de sietni kell. És ők
siettek is, ugyanúgy siettek, mint most. A tisztelendő akaratlan örömmel
ismételgette magában: szabad a vásár, szabad a vásár, – de a tanár
villájában, mikor a cselédlépcsőn, a konyhán át a lelkész már-már a
célnál volt, már csak egy ajtó választotta el a betegtől, egyszerre ott
állt az asszony előtte! Megszégyenítő lett volna ez a helyzet, ő és a
szakácsné az idegen konyhában, ha Goszpelda nem lett volna meggyőződve
szándéka tiszta és szent voltáról.
Most, abban a fohászban, amelyet ég felé küldött, ez az emlék is
belevegyült, esengve kérte, hogy a Gondviselés ne hagyja el az ő
szolgáját, hárítsa el ez élő akadályt buzgó tervének útjából, törje meg
az asszonyt fájdalomban, zúzza össze a csapás erejével, hogy
megmentessék a lélek…
Csöndes, kihalt volt az utca e hűvös reggelen. A szemközti ház födelén
dolgozott egy pléhes legény. Énekelt. Azt énekelte:
Zöld a kökény, majd megkékül
Barna kislány majd megbékül
Hangosan, vígan, gondtalanul énekelt. A pap s a szakácsné nem hallgattak
oda, csak siettek a haldoklóhoz.
Goszpelda a laboratóriumba lépett. Neki új, szokatlan, meglepő volt ez a
terem. Mindenféle üvegburkos műszerek állottak szanaszét apró kerekes
asztalokon, amelyeket ide-oda lehetett tólni, itt nagyító, ott szeletező
készülék és tömérdek vékony kémlelő-cső, amelyekben ismeretlen anyagok
áztak. A falak mentén egyik aprófiókos almárium sorakozott a másik után,
minden fiókon, minden polcon valami jellel, a preparátumok, jegyzetek
ezernyi gyűjteménye. Nagy vegyészkonyha üveglappal lezárva és fönn a
kasztenek tetején nagy befőttes üvegek, amelyekben undorító, rejtélyes
dolgok úszkáltak. Három nagy ablakból nyers reggeli fény világította be
a termet, amely rettentően józan, kellemetlenül tiszta és rideg
benyomást tett Goszpeldára. Még a székek, az asztalok, azok is olyan
barátságtalanok, idegenek voltak.
Öt-hat ember lézengett a teremben. A mester néhány tanítványa és két
ujságíró, akik arra a hírre, hogy a próféta haldoklik, siettek ide.
Meglepetve néztek a papra, aki maga is érezte, hogy ő ebben a szörnyü
fagyos, műszerszerü szobában váratlan, paradoxos megjelenés. De nem
törődött ő ezzel, hanem ment egyenesen az ajtóra, amely a betegszobába
vezetett.
De az ajtó be volt zárva.
Goszpelda várt egypár percet, azután újra megpróbálta a kilincset, hátha
észreveszik, hogy valaki be akar menni. Odabenn azonban semmi sem
mozdult. Azt hitte volna az ember, senki sincs a szomszéd szobában, ha
olykor nehéz, hörgő lélekzés nem hallatszott volna, amely mind gyorsabb,
gyorsabb, erősebb lett, mint induláskor a gép dübörgése, aztán pár
percre hirtelen megszűnt. A pap még mindig ott állt. Várt. Egyszer,
másszor halkan kopogtatott és zörgette a lakatot. Végre megszólalt
mögötte az egyik ujságíró:
– Be van zárva.
Goszpelda nem felelt a gúnyolódásra. Tovább is ott maradt türelmes,
egykedvü nyugalommal. Mindegy volt neki mit gondolnak azok a többiek, a
tanítványok, a reporterek mit gondolnak róla, hogy talán
szerénytelennek, tolakodónak tartják. Ő hivatást teljesített. Tompultan
várt, ahogy a vadász vár a lesen, gondolkozás nélkül vár a
bizonytalanra. A tekintete a mozdulatlan kilincsre tapadt. Olykor
szorosabban magához nyomta az egyházi készletet és imádkozni próbált, de
a valódi lelki elmerülésig nem tudott eljutni. Nagyon zavarta az a
meg-megújuló hörgés, amely a betegszobából hallatszott és annak a
pléheslegénynek az éneke, amely ide a terembe is behangzott. Víg,
egészséges, gondtalan hangon fújta mindig ugyanazt a nótát: