Az asszony már az első szavaknál, a pap említésénél fölállott és a beteg
fejéhez lépett, hogy elfedje az arcát az orvos elől. Jó is volt, mert
alig lehetett volna félreérteni azt, amit az aggastyán nagy szemei
mondottak. Repeső örömmel fordultak, már nem az asszony, hanem az orvos
felé; a kifejezésük sugárzott a reményteljes örömtől, várakozástól,
vágyódástól. Jó volt, hogy a fölolvasó nem láthatta. Az öreg szólni is
próbált, talán erősebben, határozottabban dadogott, de csak az asszony
értette, hogy azt mondja: be, be, jőjjön be. A karja, a bal már
reszketve újra kezdte a keresztvetést. De az asszony megfogta,
szeretettel, de erősen és leszorította, le ugyanazzal a kezével, amely a
művét mentette ki a tűzből, le azzal, amelyen most is ott vöröslött az
égett sebhely.
A szakácsné még mindig az ajtóban állt.
– Mondja meg, hogy nincs válasz, – szólt az asszony s bár nyugalmat
erőltetett magára, a hangja reszketett; és mivel a szakácsné, mintha más
választ várt volna, húzódozva, lassan indult, indulatosabban ismételte,
– mondja meg, nincs válasz, nincs válasz!
Egyedül akart maradni a beteggel, intett az orvosnak is, hogy menjen ki
a szomszédos laboratóriumba.
Az orvos kimenőben az ajtóból visszanézett és látta, hogy a tehetetlen
ember arcán nagy kövér könnyek gurulnak le, be a szakállába.
Kisvártatva az asszony is kijött a laboratórium-terembe. Fölindultnak
látszott.
– Ne menjen ma többé be, nagyon fölizgatta az öreget a levél, – mondotta
a nő és leomlott egy székre, a microscopiumos asztal mellett. Rövid
szünet után mintegy magyarázóan folytatta, – milyen tapintatlanság,
milyen gonosz tapintatlanság!
Az orvos leült vele szemben, a nagyító készülék másik oldalára.
– Tapintatlan, igen, de azt hiszem, a kolléga jót akart, és engedjen
meg, talán igaza van.
Halkan, szakadozva beszéltek, ahogy templomban, vagy halottas háznál
beszél az ember.
– Hogy mondhat ilyet! – felelt az asszony.
Az orvos elmagyarázta, hogy most, ilyen gutaütött állapotban csakis az
egyházi esküvő volna képzelhető, és, bocsássa meg ezt neki, régi
barátjuknak, éppen az asszonynak volna érdeke, hogy ez megtörténjék. A
tanár vagyontalan, tudja ő jól, amit könyveivel keresett, azt
fölemésztették a búvárlat költségei, csak a nyugdíja van. Az egyházi
inextremis esketést bizonyára honorálnák, kiengesztelésnek vennék, és a
nyugdíjt, amelyet ő, mint barátnője nem húzhat, az özvegynek bizonyára
kiadnák. Gondolja meg, ha meghal, nem marad semmi utána. És az orvos
ismételte, gondolja meg, gondolja meg…
Az asszony minden szónál csak tagadólag intett. Látszott rajta, hogy
alig hallgat oda, hogy máson jár az esze. Az arcán éles aggodalom
tükröződött. Nyilván egy kérdés állt előtte, egy aggasztó kérdés.
És soká hallgatott a műszer üvegburkára támasztott széles, makacs állal.
– Mondja, kérem, – szólalt meg végre, – jobban lehet még?
A válasz késett és ő már azt kérdezte, ami főleg érdekelte:
– Visszanyerheti a beszélőképességét?
Az aggódó sárga szemek az orvosra szegeződtek.
– Nem hiszem, – felelt amaz, – nem hiszem, bár nem egészen lehetetlen…
Az asszony a szavába vágott:
– Tehát nem, bizonyosan nem?
– Nem hiszem, sőt el lehetünk készülve, hogy nem viszi sokáig.
Az orvos azt hitte, hogy megdöbbentő, leverő dolgot mond és régtől
begyakorolt résztvevő pofát vágott. Az asszony pedig behunyta sárga
kutyaszemeit, nehogy a megnyugtatás kicsillanjon belőle, csak az ajka
körül játszott valami, mintha megkönnyebbült volna a lelke.