Goszpelda átadta a levelet a szakácsnénak és várt az előszobában.
Szokása szerint föl s alá járkált itt is, de izgatott apró léptekkel,
nem olyan csöndesen egyformán, mint otthon. Olykor meg-megállt, miséző
mozdulattal összekulcsolta a kezeit és halkan rövid imát mormogott, a
levélnek hogy sikere legyen.
Sok fáradságába került ez a levél, de nem sajnálta. Felébredt ő benne
újra a szent nagyravágyás. Mind az a temérdek buzgalom, lelkesedés,
tettvágy, melyet félbenmaradt hittérítői pályája visszaszorított a
lelkébe, most előtört belőle. Majdnem megfiatalodott a küzdelem
izgalmától, szemei tűzben égtek és érezte, hogy a meggyőző érvek, a
megszentelt szóvirágok mint teremnek benső ihlettel az ajkán.
Ugy képzelte, hogy megtapinthatja egyikét azon titkos szálaknak, melyek
a világot vezetik, hiszen ő a Gondviselés bámulatba ejtő rejtett útait
vélte látni abban, hogy a tudós itt a szomszédjában, éppen itt mellette
betegedett meg, meggyőződése volt, hogy ez nem véletlen, hogy ő,
Goszpelda, jutalmául alázatos, engedelmes életének, ő van hivatva
megtéríteni a nagy hitrombolót. Régi szent példák ötlöttek az agyába,
mint küzdöttek meg egyes kiválasztottak az egyház fő ellenségeivel, mint
térítettek meg egész népeket fejedelmük személyében, mint vívtak meg
szent, döntő harcokat. E percben, mintha ő volna a gyenge Dávid, ki a
filiszteusok seregeit a Góliáthban legyőzi, nem a maga, de az Urnak
erejével. Mert elég egy embernek a szava, kivel az égi akarat van. Nagy
szentek példája lebegett előtte, ők is csak gyönge papok voltak,
Szt-Bernát, Szt-Patrik, sokan, sokan… És milyen győzelme volna ez a
hitnek, milyen veresége a hittagadóknak! Milyen bizonyítéka annak, hogy
minden tudás, min den bölcselkedés csupán hiúság, a halál küszöbén csak
az egyház örök tanítása nyújt vigaszt és megnyugvást az embernek. És
erőtlenné lenne a megtérés ténye által mindaz, amit ez az ember a szent
törvények ellen írt és tett, erőtlenné a gúnyolása, a tudományos
fegyvertára, minden, minden, az egész iskola, mely nevéhez füződik. Az ő
megtérítése nagyobb hittérítői tett, mint ezernyi pogányok
megkeresztelése…
A szakácsné pedig bevitte a levelet a betegszobába.
Az orvos éppen akkor végezte volt mindennapi vizsgálatát és a kezét
mosta. Az asszony átvette a levelet. Fölbontotta, bár a tudósnak volt
címezve. De minden levelét ő bontotta föl, rendszerint ő is válaszolta
meg, titkárul is szolgált; az öreg úr régtől fogva így rendezte be.
Az asszony kereste a pápaszemét, de hirtelenibe nem találta, így aztán
az orvost kérte meg, hogy olvassa föl.
Az orvos megtörülte a kezeit és az ablakhoz lépett.
A levél egy tanár-kollégától volt, ki ugyan az öreg tudós ellenfelei
közé tartozott, mégis fenntartott vele bizonyos fölületesen barátságos
viszonyt.
– „Kedves barátom, – ez volt benne írva, – nekem igen jó ismerősöm és
neked nagy tisztelőd Goszpelda dr. tisztelendő viszi Hozzád e sorokat.
Igen okos, széles látkörű, sőt tudományos ember. Szeretne veled
beszélni. Kérlek, fogadd el és hallgasd meg. Végre is, bármint
gondolkozzék is az ember, bizonyosat nem tud sohasem. Az olyan
tudósoknak, mint te vagy, az élet a szakmájuk, a papoké a halál. Fogadd
el, hiszen ha nem használ, nem is árthat.