E naptól fogva zárva volt a tanár ajtaja mindenki előtt, az asszony nem
engedett be senkit, még azt a pár régi, meghitt tanítványt sem, kik
olykor a próféta betegágyához jártak. Senkit sem bocsátott be, csak az
orvost, akkor is ott állt mellette és őrködött, nehogy elárulja magát.
Pedig rettenetes volt látni az öreg nyugtalanságát. Látni, hogy kéri,
kérve kéri, és megtagadni, nem szóval, hanem azzal, hogy szándékosan
félreértette a beszédes szemeket. Ő, aki egész életén át azokban leste a
legcsekélyebb akaratot, a legparányibb kívánságot, hogy teljesíthesse,
még mielőtt kimondatott! A materialista próféta tanítása azonban vérévé
vált, az ő női agyában a ridegnek látszó elmélet magára öltötte a
szabad, minden idegen elemtől független szerelem poézisét.
Ő egynek érezte magát az egész világrend szerető, anyáskodó
nőstényeivel, egynek az első embernőstényekkel, kik hímjükkel éltek vagy
pusztultak el a vadonban, egynek az ismeretlen, a történelem nélküli
korszakok vérrel szerzett asszonyaival, kik a folyton küzdő, harcoló,
vándorló férfi után hurcolták a kőbaltákat, a sátorbőröket, egynek
mindazokkal az elmult nőkkel, kik a szerelmük után indultak a világ, a
törvény, a vallás ellenére is, kik eldobtak ki egy királyságot, ki egy
életet, ki egy zsolozsmás mennyországot, ahogy eldobnak ölelésnek
éjjelén valamely alkalmatlan ruhát, – egynek mindazokkal, kik követték
azt a hangot, mely egyaránt zúg az erdők lombjában, a kősziklák fölötti
fergetegben és a tengereken.
Igy volt ez mindig. Igy érzett egykor régen abban a kis muskátlis ablaku
házban, azon a nyári estén, mikor leánykorában odaadta magát, tudva,
hogy kiközösítik a világból, mégis örömittasan, boldog öntudattal.
Büszkén mosolygott, mikor megölelte a férfi, és úgy mosolygott azután
is, midőn a szemébe nézett. Nyitva voltak az ablakok a piros muskátlik
fölött, s ő úgy képzelte, hogy abban a percben elvegyül a nagy
természetbe és hogy csókjai elúsznak messze ki az éjbe, a tücskök
cirpegése, a távoli békák vágytól lüktető zenéjébe.
Később is, mikor a keletre követte, mikor bement a tűzbe a művét
megmenteni és azután is, a megpróbáltatások idején, mindig, mindig
ugyanaz a büszkeség töltötte el, nőstényje és szolgája lehetni neki, az
Egyetlennek; fölemelt fővel járta végig az életet, nem dacára hogy
csupán a szeretője volt, hanem éppen azért, mert szerződés nélkül élt a
nagy emberrel, – csak a vágyuk volt törvény közöttük, – szabadon, mint
az állatok.
Magát e viszonyukat, melyet minden házasságnál bensőbb és igazabb
házasságnak tudott, nagy és szent dolognak tartotta, mint igazolását is
annak, amit az atheista próféta hirdetett, hogy a szeretet, a hűség, az
önfeláldozás, a sírig tartó szerelem magában ősi állati természetünkben
gyökereznek, nem megszentelt kötésben, esküben, nem társadalmi
elismerésben vagy földöntuli jutalomban.
Valóságos példázatnak tekintette mindkettejük élete folyását és el volt
határozva, hogy fönntartja e példát mindvégig, mindenkivel szemben, ha
kell magával a megtört tudóssal szemben is. És ezért volt olyan rettentő
és elkeseredett a harc a beteg aggastyán és megőszült szeretője közt. Az
asszony szerelme erejénél és a tanítvány ideális fanatizmusánál fogva
állt ellent a megtérni akaró tanár kérésének. Hiába meredtek reá a tanár
kérlelő szemei, hiába emelte a karját, hogy szabatosabban vesse a
keresztet, – az erek kidagadtak a szemöldöke fölött és nagy
izzadtsággyöngyök ültek a homlokára a megerőltetéstől, – hiába dadogott
újra meg újra, próbálkozva, hogy megértse, miként ő papot akar, az
asszony arca mozdulatlan maradt, csak mosolyogva nyujtott vizet neki,
megigazgatta a párnát a válla alatt, vagy enni adott, kanállal.
Mindent elpróbált az asszony, hogy az öreg gondolatait másfelé terelje.
Simogatta, hosszasan, rég megszokott mozdulattal a sörényszerü fehér
haját és meleg, elnéző szeretettel, úgy, ahogy gyermekhez szólunk,
ismételte: Aludj édesem, aludj, aludj.
Régebben gyakran felolvasott valami tudományos cikket, de ezt most nem
tehette, hiszen minden szó csak élesztette volna a fájdalmat a megtérni
akaró lelkiismeretében. Pedig ő nem akarta kinozni, csak a régi embert,
a férfit, azt, akit szeretett, azt akarta megvédelmezni az újtól, az
aggastyántól. Mást kellett találni, mást talált.
Egykor fiatal korukban, két ölelés között gyakran játsztak gyermekes
játékokat, olyan ostoba, egyszerü tréfákat, mikkel csecsemőket szokás
mulattatni, milyeneket szerelmesek találnak fel szándékos együgyűséggel.
Most ő előkereste ezeket az emlékéből és játszta az öreggel a régi
szeretkező játékokat, játszta vele, mint valami kis babával.
Nevetséges és mégis szörnyü látvány volt, a koros sovány asszony mint
kúszik végig, négykézláb, guggolva, térdepelve az ágyon s a keze szalad,
szalad végig a takarón szanaszét, ide, oda, bohó ugrásokkal, aszott
hosszuujju kéz, pókhoz hasonlatos és a hangja tréfásan nevetgélve szól:
Itt szalad a kis egér! Ide szalad! Oda szalad! és beszalad a keze a
betegnek az ingujjába, a gallérjába. Vagy nem a keze, hanem az ajka jár;
előbb lassan, óvatosan közeledve, aztán hirtelen utánzó mozdulattal az
aggastyán fülén, orrán terem s a régi, régi hang, az a meleg, szerető
hang újra elmondja a gyermekrigmust: Itt jön a kis nyulacska, jaj, be
kitünő káposzta… az öreg pedig ferde szájával kacag, kacag, kacag
jóízüen, addig kacag, míg újra eltorzul az arca és újra beül a rémület a
szemébe. De az asszony nem hagyja abba, újra elkezdi: itt jön a kis
nyulacska… és a tudós megint nevet, mint gyermek, kit csiklandoz az
anyja…
Sok-sok ilyen játékot játszott vele, addig, addig, míg elfáradt a beteg
és elaludt.