Az öreg úr ágyban feküdt. Óriási teste alá volt támasztva temérdek
párnával. Ritkuló göndör ősz haja úgy vette körül a nagy koponyát, mint
az oroszlán sörénye. Az arca halvány volt, de a kitágult apró véredények
kékes-pirosas hálót írtak reá. Aludni látszott.
Az ágy lábánál ült az asszony. Ötödik napja, negyedik éjjele, hogy ott
ült, le nem feküdt, mióta a baj történt. Semmi fáradtság sem látszott
rajta. A tanár arcát nézte merően, kitartó figyelmes nyugalommal és
sárga szemében olyan szeretetteljesen alázatos kifejezés ült, mint a
kutyák szemében, midőn urukra néznek. A kezében egy kendő volt, mellyel
időről-időre letörölte a beteg szájából kifolyó nyálat. Egyedül ő
ápolta. A tanár teljesen tehetetlen volt a szélütés óta; egyik oldala
egészen béna, a másik, a baloldala is csak alig mozdult kissé; beszélni
nem tudott. Ha akart valamit, dadogó nyöszörgés tört ki belőle, nem is
emberi hang. Csak a nézésében volt valóban élet.
Nem értette senki, mit akar, sem az orvos, sem egyetlen cselédjük, a
szakácsné. De az asszony értette. Értette a tekintetét, alaktalan
gyügyögését, tehetetlen kezének mozgását. Talán a gondolatát olvasta,
mert sohasem tévedett, mindig eltalálta rögtön, mi kell, úgy értette,
mintha fenszóval beszélne, úgy, ahogy az anyák a csecsemőt értik. Ugy
ápolta, akár valami óriási néma gyermeket. És mindig ott ült az ágy
lábánál szótlanul, nyugodtan, mint valami nagy, sovány, hűséges kutya.
A beteg ágya a tágas könyvtárszobában állt; ide szállították ki a közös
hálószobából, miután megtörtént a baj, mert a könyvtár ablakai a kertre
nyíltak, egész nap nyitva lehetett őket tartani. Pedig hát levegő kell,
levegő. A függönyök le voltak bocsátva. Csend volt.
Csupán az óra ketyegett ott hátul, valahol. Csend volt.
A tanár fölnyitotta a szemét. Lassan emelkedtek a szemhéjjak, lassan,
folytonosan. Föhaladtak a pupilla fölött, föl a kék szemgolyó felső
széle fölött is el, a fehérje előbujt fölül is, nyíltak, mind nyíltak
tágabbra, tágabbra, ijesztően tágra. És a tekintete rémült volt, mintha
valami rettentőet látna! Mereven bámult előbb, mint valamely új,
iszonyatos fölfedezés láttára, azután kétkedve megindult a két szem
körül a szobában, borzalmas csodálkozással, mintha ismeretlen és
rettenetes helyen volna. A szemgolyók rémesen forogtak. Ahogy úgy
kidülledtek a szemgödörből, magán a forgásukon látszott, mint járják
hosszant a termet. Körülhaladtak véges végig a hosszu könyvsorokon, –
mentek, mentek, – akárha kezek tapogatnák sorban a könyvek egyhén fénylő
hátát.
És a szemek vissza-visszatértek egy polchoz; mindig ugyanahhoz a
polchoz. Oda tértek vissza, ahol a saját művei álltak, az ő nagy,
halhatatlan művei, a tanulmányok, fölolvasások gyűjteményei és két
világrendítő munkája. Ott tapogatódzott a tekintete a széles
bekötéseken, mintha megdöbbentőt olvasna rajtuk, bennük, mintha új
színben, új világításban látná az ő gazdag tudományos multját.
Mindig ide, a saját lelke szülötteihez tértek vissza a tágranyilt ijedt
szemek; vérfagyasztó volt látni, a kiülő szemgolyók miként forognak.
Az asszony hozzáhajolt és megsimogatta a beteg homlokát.
– Mi baj? – kérdezte meleg, tompa hangján, – mi baj?
Az öreg a kéz érintésére mintha megnyugodott volna; behunyta ismét a
szemét és nem mozdult, akárha az az ismerős kéz kitörülte volna agyából
rettentő bántó gondolatot.
Az asszony állva maradt mellette. Először történt életében, hogy nem
értette meg a kívánságát. Vajjon mit akarhatott? Mi rémítette? Miért
nézett ezzel a borzasztó kifejezéssel a saját könyvei felé?
És hosszasan állt ott gondolatokba merülve.
Az előszobából csöngetés hallatszott, aztán kisvártatva még egy. Az
asszony kiment ajtót nyitni. Goszpelda tisztelendő állt a küszöbön.
– Mit kíván? – kérdezte az asszony.
– Goszpelda vagyok, a szomszédjuk, – kezdte a pap, – a szomszédjuk,
Goszpelda…
– Mit kíván? – kérdezte az asszony újra.
– A tanár urat keresem, hallottam beteg…
– Beteg. Nem fogad senkit. Különben sem igen fogad senkit.
– Igen, hallottam, hogy beteg. Éppen azért jöttem, – és ismételte, –
éppen azért jöttem.
Az asszony szemében gyanakvó fény villant.
– Nem fogadhat, rosszul van, – felelte ridegen.
De a pap folytatta:
– Tudom, hallottam. Éppen azért jöttem. Kérem, eresszen be mégis. Oh,
csak egy percre, nem fogok zavarni, hiszen én megszoktam betegekhez
járni. Nem ő miatta kérem, nem, én miattam.
– Hogy érti ezt?
– Sokszor gyűlölettel gondoltam reá, hiszen képzelheti, pap vagyok. S
talán helytelen, mértéktelen gyűlölettel. Nem szeretném, ha – Isten
mentsen, de ha… nem szeretném, hogy úgy múljon el közülünk, hogy ki ne
engeszteltem volna bár lelkileg magammal. Az én megnyugvásomért kérem,
ne tagadja meg, eresszen be egy percre, csak egy percre. – És Goszpelda
hozzátette halkan, szerénykedve:
– Mint ember kérem erre, bármint is vélekednék a papról.
Az asszony éles, száraz arca mind keményebb lett e szavak alatt.
Szemöldökei, melyek úgyis közel nőttek egymáshoz, még összébb szorultak.
Makacs ránc mélyedt közéjük.
– Sajnálom, nem lehet, – mondotta és betette az ajtót.
Szokatlanul magasan vert a szíve, olyannyira, hogy várt egy kissé,
mielőtt visszatért a betegszobába. Eleinte nem is értette, miért van
annyira felindulva. De aztán az önkéntelen eszmetársulás rejtett utain
egyes mondatok léptek az öntudatába, mondatok a nagy tanár műveiből. „Az
eszmélés kémiai föltételei“ címűnek a bevezetésében volt írva:… az
úgynevezett túlvilágtól való félelem, a vallási érzelmek ez egyetlen
alapja, a fejletlen vagy a visszafejlődött agyműködés terméke. A gyermek
és az aggastyán tehetetlenek, nemcsak kezükkel, lábukkal, nem, – ez a
tehetetlenség logikai erőtlenségben is nyilvánul, lévén az is egy testi
szerv fogyatékos működése, azért látjuk oly gyakran, hogy gyermekek és
aggastyánok természetfölötti erőkben keresnek menedéket…
E körülmény magyarázza meg, hogy öregedő emberek képesek agg korukban
megtagadni mindazt, amiért egész életükön át küzdöttek, meghazudtolni
mindazt, amit egész életükben igaznak vallottak…
És másik nagy művéből, az „Összefoglaló élettan“-ból is jelentkeztek
mondatok, abból, melyben kérlelhetetlen szigorral vonultak fel a minden
hitet, minden dogmát kizáró megsemmisítő tételek. Mind több, több keserü
gúnyos mondat sorakozott az asszony emlékében, százszor olvasott mondat
a vitairatokból, válaszokból, melyeket egykor a nagy küzdelmek idején,
mikor két kathédráról üldözték el, az orthodox tudományosságnak vágott
az arcába, telve gúnnyal, maró éllel, fényes irállyal írva, csattanósan,
mint egy pofon… „Az élet harcos sergei után is járnak hollók, kik nem
mernek az erősek, az épekhez közeledni, kik hátul lesnek, várnak, hogy a
sebesülteknek, a bénáknak, haldoklóknak kivájják a látószemét…“ És egy
későbbi művéből is világított feléje egy mondás: „Remélem, hogy az élet,
vagyis inkább a halál meg fog kimélni attól, hogy hiábavaló és gyáva
szertartásokkal valaha meghazudtoljam egész tudományos multamat…“
Az asszony visszatért a beteghez. Ujra úgy találta tágranyilt szemekkel,
rémült ábrázattal. A tekintete most is az írásai felé meredt,
félrehúzódó szájából, a kicsorduló nyállal valami szaggatott,
értelmetlen hang tört elő, valami nyöszörgő gyügyögés és a keze, a bal,
a némileg mozgatható keze járt. Járt lassan, reszketve, bizonytalanul
fel a homloka felé, onnan le a mellére, át a jobb vállához, balhoz. És
az asszony most, a pap látása, a mondatok emléke után végre megértette a
szemek nézését, a kéz szokatlan járását: a túlvilág félelme, a mult
megbánása az, ami a szeméből szól, a kéz pedig, a tapogatózó, ügyetlen,
gutaütött kéz, a természetszerü világfelfogás prófétája fölött keresztet
próbál vetni.