A haldokló oroszlán.
Goszpelda tisztelendő föl- s alájárkált a szobában. Ebéd után mindig így
tett, hogy el ne nyomja az álom, mivelhogy a gyomra, ez a gonosz, rest
gyomor, menten fölmondta a szolgálatot, ha étkezés után el talált
aludni. Tehát járkált föl, le. Évek óta a szobának mindig ugyanazon a
két oldalán ment végig, úgy hogy a végpontokon, ott, ahol megpördült a
széles, lapos, hiúságnélküli cipőnek a sarka, a padló úgy meg volt
kopva, mintha esztergáltak volna rajta. Az egyik kopás az ablaknál volt,
a jobboldalinál, onnan járt az útja az íróasztal előtt el, el szögben a
kályha mellett, egészen a túlsó sarokig, a Lourdesi Mária-szoborig,
amely alatt kis örökmécses égett. Annál fordult vissza, ott volt a másik
kopás, és ment vissza a nyoma, a kályha előtt, vissza az ablakig. Sok
százszor megjárta ezt, újra, meg újra, végnélkül. Ahogy ilyen
rendszeresen járkált, s a kora szürkületben fekete reverendája fölött
csak kopaszodó feje fénylett, széles, duzzadt, halavány arcát valami
óriási óraingának nézte volna az ember.
Egyszerü lakás volt. Két ablak tekintett az utcára, köztük könyvespolc,
abban szép rendben egyházi és ájtatossági művek. Öreg karosszék is állt
ott, ebben üldögélt a tisztelendő úr, ha olvasott. A baloldali falon,
ahol az ajtó nyílt a hálószobába be, kétfelől két fametszet lógott, két
modern, olcsó szentkép. E képeknek nem volt rámájuk, hanem csipkésen
kiszabott, kilyukgatott széles papirszegélybe voltak fodrosan foglalva,
mint amilyet torták körül lát az ember, csakhogy ez még ki is volt
himezve szépen selyemmel, keresztek és égő szívek váltakoztak rajta.
Valami régi hívének volt az ajándéka, egy vén kisasszonyé, rég meghalt
szegény, – az varrta ki olyan nagy szorgalommal. A képek elporosodtak, a
fodros papirosszegély is, s a himzés is elfakult, bár egykor a keresztek
kékek voltak, mint az ég, és az égő szivek pirosak, mint a szerelem.
Jobban is talált így a szobába, amelyben egyszerü szürke volt minden,
még tán a levegő is. Csak két tárgynak volt színe: aranyos talapzatán a
kék- és fehérruháju, rózsás arcu, festett cserépszobor, a Lourdesi
Máriának, és a másik oldalon egy nagy térképnek, az íróasztal fölött,
Keletázsia térképének.
Goszpelda tisztelendő életében szimbólum volt mindakettő. Az egyik a
nagyratörést, a heves, rajongó extázist, a másik a lemondást, a csöndes
megnyugvást, a kevéssel való beérést jelképezte.
Keletázsia nagy fali térképe ifju éveiből származott. Fiatal pap korában
misszionáriusnak készült, megtanult két keleti nyelvet, némi orvosi és
természettudományi ismeretet is szerzett s legnagyobb vágya volt, hogy a
távol Kelet pogányai között az igét terjessze, s ki tudja – az Ur
kegyelméből még a mártirok koronáját is megszerezze.
Dacára tanulmányainak és ismert buzgalmának, vágya nem teljesült. Gyönge
egészsége alkalmatlanná tette a misszióra. Itthon kellett maradnia s
minden, ami ifjukori buzgó ábrándjaiból megmaradt, némi lemondó
fájdalmasság, kielégíttetlen tettvágy mellett ez a szép térkép volt,
amelyen Kina sárga volt, mint rendesen, Szibéria zöld, Japán
haloványpiros, a tenger pedig kék volt, ahogy tengerhez illik. A
Lourdesi Máriát személyesen hozta éppen Lourdesből. Ez volt a legnagyobb
utazás, amelyet valaha tett, azt is alig birta meg gyöngegyomru
szervezete. Nagyon elcsigázta, elővette ez a zarándok-út. Ekkor mondott
le minden nagyobb tervről. A csodatevő szűz közbelépésének
tulajdonította azt a lelki békét, amely ott megszállta. Belátta, hogy a
Gondviselés, amidőn betegesnek, kákabélünek teremtette, nem rendelte őt
távol országokban való buzgólkodásra, hanem kifürkészhetlen
bölcsességében itthon akarja hasznosítani az ő szolgáját. És mivel erős
hitü, alázatos lelkü ember volt, megnyugodott és nem tervezgetett többé.
Ahogy föl s alá járt Goszpelda tisztelendő a sötétedő szobában, az
ablakhoz érve, mindenkor kitekintett az utcára. Azt nézte, hogy az ő
nagy ellensége, a tanár nem megy-e rendes sétájára. Amióta a hírneves
professzor hetvenedik születése napján nyugalomba vonult, mindennap itt
ment el a tisztelendő ablakai előtt, mert a véletlen úgy hozta, hogy az
az ember, aki materializmusával, ateista tanításával az egész hívő
világot megbotránkoztatta, aki apostolává lett a dogmákat döngető
természeti kutatásnak, az az ember, aki elsőnek foglalta egybe a
Darwinok, Huxleyk, Haeckelek eredményeit és a legújabb, a saját
búvárlatait egységes rendszerbe, az az ember, aki százezreknek hitét
mérgezte meg s akinek neve körül százezrek álltak harcban egymással, –
éppen az az ember költözött oda a szomszéd villába, a hitbuzgó pap
mellé.
Ruganyos léptekkel, hatalmas nagy karjait távol a testétől lóbálva, így
vonult át minden délután a tanár herkulesi alakja a tisztelendő ablakai
alatt. Inkább valami megvénült díjbirkózónak a benyomását tette volna,
ha e föltevésre rá nem cáfol óriási széles homloka s a kor dacára is
szokatlan ragyogásu világos szeme. Egészségesen piros volt az arca,
olyan erőteljes szinü, hogy sötétnek tetszett a megőszült szakáll
mellett.
Rendszerint köszöntek egymásnak, a pap alázattal hajtotta meg a fejét, a
tudós pedig megemelte sörényszerü fehér haja fölött a széles karimáju
puha kalapot és barátságosan mosolygott. Csak akkor nem történt ez így,
ha a tanár az asszonnyal ment ki, azzal a sovány, öregedő asszonnyal,
akivel vadházasságban élt majd egy félszázad óta, akit úgy tartott, mint
a feleségét és mégsem vett el törvényesen, még ebben is fittyet hányva
morálnak, a társadalmi rendnek, a vallásnak. Ilyenkor Goszpelda
tisztelendő visszavonult az ablaktól, hogy ne kelljen köszönnie.
Az egész emberi nemben csak ez az asszony volt, akire Goszpelda nem
tudott keresztényi szeretettel tekinteni. Hiszen azt mondották: az
asszony volt mindenkor a tudós rossz szelleme, az, aki a száraz,
tárgyilagos természetbúvárlattól eltérítette a rendszer-alkotás, a
filozófiai összefoglalás felé, aki ösztökélte arra, hogy levonja a
biológiai kutatásainak bölcseleti eredményeit s így harcra küldte az
egyház és tanítása ellen, ahogy a faltörő kost nekilendítik a vár
falának. Legelső és legfanatikusabb tanítványa volt; mesélték róla, hogy
amidőn egyszer, régen leégett a tudós háza, ő ment be a tűzbe, a
biztosnak látszó halálba és kimentette főmunkájának kéziratát, éppen
annak, amely annyi hitet rontott meg. Kihozta valóságos lángtengerből,
csodás módon, még a papir széle sem perzselődött meg, ő maga is csak a
kezét égette meg egy kissé. A sebhely most is virított még a kezén, mint
a szerelemnek és a pokolnak stigmája s már ezért a történetért is
valóságos démonnak tartották némelyek.
Goszpelda csöndesen keresztet vetett, mialatt azok karonfogva
elhaladtak. Csak azután ment újra az ablakhoz és nézett utánuk. Egyforma
lépéssel ment az öreg pár, látszott egyöntetü mozgásukon, hogy egy
emberöltőn át egymással jártak. Ilyenkor a szegény, beteges pap
önkéntelen elmélázott a Gondviselés látszólagos igazságtalansága fölött,
aki megengedte, hogy éppen azon a távol-keleten, hová ő, Goszpelda, a
hit dicsőségére vágyott egykor, ahová nem tudott eljutni, hogy éppen ott
gyűjtse tudományos anyagát ez a modern antikrisztus, – aki eltűrte, hogy
hatalmas munkaképességével bár átkos, de óriási hírnévre tegyen szert, –
hogy végigélje az életet egy szeretett nő mellett, és még agg korát is
ilyen erőben, ilyen derülten hordozza, – míg ő, ki húsz évvel is
fiatalabb volt… De mindig elűzte az ilyen bűnös, írigykedő gondolatokat,
s meg is vezekeltette magát értük.
A tisztelendő azonban ezen a délután hiába nézett ki az ablakon, ma sem
tünt föl az öreg tanár alakja. Már vagy négy napja nem mutatkozott.
Pedig bizonyosan a városon van.
Biztos először is azért, mert reggelenkint a tanárék szakácsnéja
bevásárolni ment, mint rendesen, őt is jól ismerte Goszpelda, hiszen az
ateista szakácsnéja vallásos volt és eljárt a templomba. Biztos volt
másodszor, mert a tisztelendő úr tegnap, úgy véletlenül elment a
szomszéd villa előtt. Az ablakok nyitva voltak s az egyikben látta,
világosan látta azt a szikár, öregedő asszonyt. Mozdulatlan állt ott,
összevont szemöldökkel és sárga szeme merően bámult ki az utcára.
Goszpelda is ott állt hosszan, mintha meg lett volna igézve, ahogy a
fürj megdermed a vizsla nézésétől. A nő aztán eltünt az ablakból. És a
papnak eszébe jutottak régi történetek succubusok, incubusokról, szent
párbajokról, amelyet ördögökkel, őrző démonokkal vívtak szolgáló
szellemek ellen, akik járnak, járnak az ember után, mint a farkas és a
végén megeszik a lelkét…
A tanár sohasem vált meg az asszonytól, még pár napra sem; ha az itt
van, ő is itt kell legyen. De vajjon miért nem jár ki? – gondolta
Goszpelda, – vajjon miért? És aztán hirtelen egy gondolat cikázott át az
agyán: talán beteg?!
És ez a magyarázat úgy jelentkezett, mint a nagy, a következményekben
gazdag gondolatok, egyszerre jelentkezett minden körülményeivel,
lehetőségeivel, sikerektől terhesen. Olyan dús volt ez a gondolat, hogy
Goszpelda hirtelen behunyta a szemét a pápaszeme mögött, mintha
káprázott volna az esetleges jövendő dicsőségtől, és hogy bűnbe ne
essék, erőszakkal másra gondolt. De föltette magában, hogy holnap a
végére jár.
Másnap megleste a szakácsnét és megállította. Megkérdezte. Ugy volt.
A nagy, a hatalmas, az erős tudóst, a prófétát, az istentagadót,
hitgunyolót elérte az Ur keze. Beteg. Nagyon beteg. Szélütés érte.