megcsókoljátok, s ha a katona nem engedné, ki mellette sirbakot áll:
vessétek oda neki a másik kis-pénzt, mondván: itt a katona dupla
lénungja! Ha pedig azt mondaná, hogy fogjátok meg a fegyverét, mivel
haldokló apja ágyához kell mennie: azt feleljétek, hogy az egyik
fületeken be- a másikon pedig kiereszszétek. Hogy pedig a templomba
legyen mibe elmenni: itt van ez az egy pár dió-szekrény, nyissátok fel a
tetejét, találtok benne olyan bibor-bársony ruhát, milyent csak a
hajnal, csak az ég virága visel. A templomban pedig mindenki feláll
előttetek, még maga a király is, s majd kinálnak, hogy üljetek le; de ti
azt ne cselekedjétek, hanem állva maradjatok; mert a Kuvik, a
halálmadár, hogy odaragadjon a köntöstök, minden padot szurokkal kent
be. Mikor a pap rámondja az „Ament“, azonnal fussatok ki a templomból,
mondván: köd előttem, köd utánam, hogy senki se lásson. Azzal, édes
anyátoknak kezet csókolván, jőjetek haza.
Itt a gyöngyadta egy pár cseléd felöltözködik a bibor-bársony köntösbe,
sarkig érő aranyhajukat szépen felfodorították s homlokukon kiderült a
nap és a csillag.
Mennek, mendegélnek aztán az utczán, soha egymás kezét el nem eresztve,
egyszer elértek azon helyre, hol édes anyjuk hét bivalybőrbe volt
bevarrva.
– Hová mentek szép gyermekek? kérdi a katona, – jertek ide kis szolgáim,
fogjátok meg a fegyveremet, mert haldokló apám ágyához kell mennem.
De az egy pár cseléd most az egyszer úgy tett, mint a ki nagyot hall s
azt felelték, hogy az egyik fülökön be-, a másikon pedig kieresztették.
S ezer volt a szerencséjök! mert mihelyest azt a fegyvert kezükbe vették
volna, az, azon szempillantásban lobbot vetett volna s izzé-porrá égtek
volna!
Itt aztán a kis fiú benyúlt a jobb oldalán lévő zsebébe, kivette a
kis-pénzt s oda dobta a katonának, mondván:
– Itt a dupla lénung!
Azzal oda szaladtak édes anyjukhoz, két kezét megragadták, az egyik az
egyik felől, a másik a másik felől és össze-vissza csókolták.
A bivalybőrbe varrt királyné alig tudott eltelni a csodálkozás miatt;
hej, nem kézcsókhoz, hanem arczulcsapáshoz, szembe pökéshez volt ő
szokva!
Minthogy le voltak szemei ragadva, hogy gyalázatát ne láthassa: nem
vehette ki, hogy kik lehetnek azok, kik gyalázat helyett tisztelettel
illetik: azért szót szólva kérdést intézett hozzájok.
– Kik vagytok ti kis szolgáim?
– Hát nem ismer édes anyám, mondták ketten is egyszerre: mi vagyunk a te
gyermekeid, kiket fájdalommal szültél a világra!
– Megálljatok! az én gyermekeim jegyesek voltak: az egyiknek a nap, a
másiknak csillag ragyogott a homlokán, mindkettőnek pedig sarkig érő
aranyhaja volt: azért jertek ide, hagy tapogassalak meg titeket.
– Odaborul az egy pár cseléd az édes anyjuk keblére, ki, hol az
egyiknek, hol a másiknak tapogatta a homlokát és selyempuha aranyhajukat
simogatta, – s aztán egyet se szólt, hanem szótlanul mindkettőt a
szivéhez ölelte. Bár hét bivalybőr zárta el a királyné szivét, de azért
az a hét bivalybőrön keresztül is beszélt hozzájuk hangos dobogással! s
az egy pár cseléd édesen hallgatta, hogy mit beszél édes anyjuk szive.
A kis fiú aztán megmosta édes anyja arczát a harmatvízbe,
habszappanynyal bedörgölte, s ime! minden szenny, minden mocsok, melyet
mások oda rondítottak, mintha soha ott nem lett volna, egyszerre eltünt.
Aztán leragadt két szemére háromszor rálehelt s ime! az azonnal felnyílt
s újra látta az isten ragyogó napját, ragyogó csillagait, két szép
gyermekét. A kis leány pedig azalatt hét esztendő óta fésűt nem látott
aranyhaját oly ügyesen kibontotta és megfésűlte, hogy egy szál haj nem
sok, de annyi sem esett le a királyné fejéről. A királyasszony aztán oly
szép, oly napragyogású lett, hogy soha többé az arra járó-kelők,
gyalázattal illetni nem merészelték, hanem úgy néztek rá mint valami
oltárképre.
Aztán hogy ezt elvégezték: hirtelen összeszedték magukon a köntöst és
siettek a templomba.
Itt mindenki, még maga a király is felállt előttük, kinálgatták, hogy
üljenek le; de ők, megemlékezvén Gubb beszédére, hogy a Kuvik minden
padot szurokkal vont be, hogy megfoghassa a két aranyos madarat, nem
ültek le, hanem mig csak az íge hallatszott, a tornáczban állva
maradtak.
Mintha az egész templomnak egy szeme lett volna, mindenki ő reájok
nézett; még maga a pap is, ha rájok tekintett, angyalokról kezdett
beszélni.
Alig hangzott el az utolsó íge; alig mondta rá a pap az „Ament“; az egy
pár cseléd azonnal kiszaladt a templomból, mondván: köd előttem, köd
utánam, hogy senki se lásson! s azonnal, mintha a föld nyelte volna el,
vagy angyal szárnyakon az égbe repültek volna, eltüntek az emberek
szemei elől.
A király is tüstént utánuk szaladt, de semmitse látott. Ezért nagy búsan
hazafelé bandúkolt, s otthon gondolkozásba esett; eszébe jutott, hogy
volt neki egy igen szép felesége, ki azt igérte neki: hogyha őt elveszi,
két szép gyermekkel ajándékozza meg; az egyik fiú, a másik leány lesz,
az egyiknek a nap, a másiknak csillag lesz a homlokán, mindkettőnek
pedig sarkig érő aranyhaja! És ő ma ép ilyent látott a templomban! És az
az asszonyi állat, ki neki ily szép igéretet tett, már hét esztendő óta
sinlődik hét bivalybőrbe varrva, országot követve, kit minden arra
jövő-menő gyalázattal illethet, arczul csapkodhat, a szemébe pökhet,
mint a legutolsó személynek, ki a szemétdombon született, ott nőtt fel,
még most is ott lakik, nem pedig biborban-bársonyban, aranyos palotában
mint az a királyasszony?! Tüstént parancsot adott ki, hogy azt az
asszonyi állatot, ki hét bivalybőrbe van bevarrva, abból azonnal fejtsék
ki s mondják meg neki, hogy menjen oda, a hová neki tetszik, csak az ő
szeme elé ne kerüljön. A parancs azonnal teljesítve lőn s Gubb saját
várába vitte a királyasszonyt.
De el is felejtem mondani, hogy a mint a két gyermek kijött a
templomból, egyenest édes anyjuk felé tartottak s kezet akartak neki
csókolni; de a katona nem engedte, mivel most nem adtak neki dupla
lénungot.
A két gyermek sírva fakadt.
Oda ugrik e sirásra a mi Gubbunk s úgy vágta pofon a katonát, hogy
rögtön kolimászszá változott: azóta kenik a szekeret kolimászszal.
Hogy kezet csókolt az egy pár cseléd édes anyjuknak, futottak egyenest
hazafelé s elértek Gubb várához. Itt a lángsövény előttük magától ketté
vált s miután beszaladtak a várba, az ujra magától becsúkodott utánuk.
Ime a Kuviknak már két fogása nem lett idős s a kivetett háló nem fogta
meg a királyi vadakat; a galambok nem repültek az ölyv fészkébe. A vén
banya ezért annyira haragudott, imhogy a kezét-lábát meg nem ette; de
mit nyert vele, csak magát ette.
De azzal kecsegtette magát, hogy hátra van még egy fogása és az sikerül.
S ha a bárány nem szaladt a farkas barlangjába; ha a galamb nem szállt
az ölyv fészkébe, azon gondolatra jött, hogy a farkas keresse fel a
bárányt és az ölyv röpüljön a galambfészkébe; mert éhes a farkas, éhes
az ölyv, éhezik a bárányhúsra, éhezik a galamb piros vérére, éhezik a
két szép gyermek lelkére testére. Azért alig fogamzott meg e gondolatja:
azonnal beállitott királyi veje elé, ki még most is ott ült nagy búsan a
bibor trónuson.
– Felséges vőm! kezdé a banya, ujságot mondok, még pedig nagyot:
felséged nemis tudja, hogy birodalma egy főfő-személylyel szaporodott,
valami ismeretlen gróffal, vagy tán ép herczeggel, ki a Kopaszhegyen
ütötte fel sátorát, s ott pompás kakaslábon forgó, réztetejű várat
épittetett. Ennek az ismeretlen személynek annyi a pénze, hogy majd
fölveti; mert már eddig is láng ütötte ki magát s köröskörül ég a vár.
Azért tanácsom veleje oda megyen ki: küldjön felséged a várba egy
követet azon üzenettel: hogy felséged egész királyi háznépével ekkor meg
ekkor látogatóba megyen hozzá. Mi pedig majd hajdúkat és a legerősb
katonákat felöltöztetjük grófi-, bárói ruhába. Azért öltöztetjük pedig
fel, hogy ezekkel próbát tegyünk a vár elfoglalására nézve. Mikor aztán
egyszer bent leszünk, könnyű lesz az egész várat, számlálhatlan
kincsével, hatalmunkba keriteni.
A király, hogy hogy nem, ráadta a fejét erre s tüstént egy követet
küldött Gubb várába azon üzenettel, hogy holnap, ha szivesen látja,
egész királyi háznépével látógatóba megyen hozzá.
Gubb pedig azt üzente vissza, hogy igen szivesen látja király ő felségét
egész királyi háznépével.
Itt, alig érkezett meg a fényes had egész királyi pompájában; alig huzta
be a legutolsó a kapú ajtaját: Gubb, hogy onnan semmiféle teremtett
állat az ő tudta-híre nélkül ki ne mehessen, égő sövénynyel vonta be az
egész vár kerületét; pedig ott volt a Kuvik is, a halálmadár is.
A király, a mint dukál, az első székbe űlt s körülötte hosszú sorral az
álruhába öltöztetett grófok, bárók és herczegek, kiknek fényes ruhájuk
alatt ott volt a kifent fegyver, a kiköszörült kard.
Gubb azalatt pecsétes levél által az egész országból összegyüjtötte a
valódi herczegeket, grófokat, bárókat és vezéreket, kik a szomszéd
szobában hallgattak csendesen, minthogy Gubb már eleve mindent elbeszélt
és fölfedezett előttük, s várták a dolog kimenetelét.
Gubb, mintha a királynak valamit akart volna mondani, valami titkosat,
mit nem kötnek minden ember orrára: kihivatta őt a szomszéd szobába.
Ugyan e szobában voltak az összehivott nagyurak, s köztök az első helyen
bibortrónon ott űlt a király első felesége, mellette kétfelől pedig a
két gyöngyadta gyermek állt hófehér köntösbe, hófehér lélekkel, mint
égből jött két angyal, s csak a szárny hibázott. S ha tán szárnyaik
lettek volna, mindjárt elrepültek volna az isten seregébe.
A király, hogy belépett, alig bírt szóhoz jőnni a csudálkozás miatt; de
hogy is ne! midőn országa nagyurai között ott látta első feleségét
viruló szépségben; midőn ott látta két szép gyermekét, mint szakasztott
képmásait, csak azzal a különbséggel, hogy az egyiknek a nap, a másiknak
csillag volt a homlokán, mindkettőnek pedig sarkig érő aranyhaja.
Azonnal megösmerte rég nem látott, sokat szenvedett feleségét és két
szép gyermekét. Odarohant hozzájuk, megölelte, megcsókolta őket, hol az
egyikre, hol a másikra, hol a harmadikra tekintett. Szólni nem tudott,
de beszélt a nyelve helyett dobogó szive hangos dobogással; mintha ki
akart volna az oldalán jőni, azt annyira verte, hogy lássák azt a nagy
örömet, hogy érezzék azt a nagy örömet, minek a terhe alatt ő majd
megszakad.
Végre szóhoz jutott s az összegyült herczegekhez, grófokhoz, bárókhoz és
vezérekhez fordult, kérdezvén tőlük, hogy mit érdemel az olyan személy,
ki ilyen egy pár cselédet elválaszt egy mástól?
A Kuvik, a halálmadár ép most vetődött be a szobába, s azt gondolta,
hogy saját fonnyadt gyümölcséről van szó, hangosan, hogy mindenki
hallhassa, felkiáltott:
– Nem egyebet, felséges vőm, mint ló farkára kötni, tűzes vassal
csipkedni, hétszer meghordozni a beretva hídon. A mi kevés pedig
megmarad belőle, azt négy felé vágatni, s az ország négy részén világ
csufjára kiakasztatni.
– Nó ebadta vén boszorkánya, kimondtad magadra az itéletet!
A grófi ruhába öltöztetett hajdúk aztán azonnal lefülelték a vén banyát
és a lányával együtt szilajló farkára kötözték, tűzes vassal csipkedték,
meghordozták a beretva hídon, kikből aztán a mi kevés megmaradt, azt
négy felé vágták s az ország négy részén világ csufjául kiszegezték.
Most az egyszer a Kuvik, a halálmadár is magának kuvikkolt; most az
egyszer maga rohant vaktában a meztelen késbe, mert az hegygyel fordult
feléje.
Volt ennek a pokolpozdorjának egy varjú madara, ez holta után a Kuvik
teste maradványaira szállott s mindig azt kiabálta felette: kár… kár…
kár!… azért kiabálnak a varjak még most is így: kár… kár… kár!
VÍZI PÉTER ÉS VÍZI PÁL.
Volt egyszer egy nagy birodalom, annak egy öreg fejedelme és az öreg
fejedelemnek szép leánya.
Nem hazudtam akkor, mikor azt mondtam: szép volt a leány; mert úgy
jártak a nézésére, mint a búcsúra, mintha e széles világon minden út
csak ide vezetett volna, mintha e lett volna a világ közepe; mindenki
ide ért, mindenki ide sietett; mintha nem is anya szülte volna, hanem
úgy lopták volna az égből.
Egykor a vén király álmot látott s annak veleje im ide ment ki: hogy az
ő kedves, egyetlenegy leánya két korsó vizet öntött ki a földre s a
kiöntött víz, mint az áradat, egyre nőtt; úgyannyira, hogy ez a
tengernyi áradat nemcsak az ő birodalmát, de az egész világot özönvízzel
boritotta el s ő magát is, mint az ürgét a lyukából, kiöntötte.
A vén király erre kiugrott az ágyból s többé aztán hasztalan feküdt le;
mert nem tudott elaludni, igy a tengernyi éjszakát álmatlanul
virasztotta át.
Itt még jó formán alig pitymallott, midőn a király kiadta a
parancsolatot, hogy széles birodalmából minden irástudó, álommagyarázó,
jós és csillagász az ő királyi rezidencziájába gyüljön össze.
Össze is gyültek szép renddel azok a nagy okos emberek, kiknek aztán a
király elébök terjesztette az álmát, hogy magyarázzák meg, mit jelent
az.
Meg is magyarázták azok s álom fejtésök veleje im’ ide ment ki: hogy a
két korsó víz, két hős fiat jelent, kiket leánya szül a világra; a
kiöntött vízáradat pedig: a két fiú világra-szóló vitézségét; végre az
egész birodalmat, sőt az egész világot elboritó tengernyi özönvíz, mely
ama vízáradatból származott: a két fiú hatalmát, kik nemcsak nagyapjok
birodalmát, de az egész világot meghódítják.
Az öreg király ez álomfejtés hallattára szörnyen megíjedt s tanácsot
kérni az ország tátosaihoz és bölcseihez fordult.
Ezek tanácsának veleje oda ment ki: épitessen az öreg király a legmagasb
hegy tetején egy vasházat, még pedig olyant, hogy azon sem ajtó sem
ablak ne legyen, csupán csak akkorka lyuk, a melyen egy messzős csupor
befér. – Mikor aztán ez kész lesz, ebbe zárassa el legkedvesebb leányát,
hogy az férfit soha, de soha se ösmerjen.
Minden jó király hallgat tátosai és bölcsei szavára: úgy a mi
mese-királyunk is megfogadta azoknak beszédét.
A legmagasb hegy tetején azért egy irdatlan vasházat épittetett, melybe
aztán egyetlenegy legkedvesebb leányát befalaztatta. Ajtót vagy ablakot
rajta sehol sem hagyott vágni, csak akkorka lyukacskát, melyen egy
messzős csupor befért; hol aztán neki ételeket adogattak be, hogy mégis
a lelkükre éhen-szomjan meg ne haljon!
Mikor a szép leányt elevenen ebbe a koporsóba eltemették: az egész
ország kikisérte, az egész ország megsiratta; de mit értek egy ország
könyei, ha nem segithettek rajta?
Itt a királykisasszony azzal mulatta magát, hogy egész istenadta nap
egyre sírt-rít, s hullt a könye mint a záporeső.
Itt lelkem teremtette mi történik a dologból, mi nem! a vasház földjéből
egy édes forrás buzogott fel, s hogy im a királykisasszony szomját ebből
oltotta: tőle teherbe esett s egyre vastagodott; de nem csak
vastagodott, hanem két aranyhajú gyermeket is szűlt, még pedig mind
kettő fiú volt.
Hogy pedig az egy pár cseléd Péter-Pál napkor született; hogy víztől
fogantatott: elnevezte az egyiket Vízi Péternek, a másikat pedig Vízi
Pálnak.
A királyleány többé nem sírt, nem könyezett, hanem az egy pár cselédkét
térdén dajkálgatta és ringatgatta.
Addig-addig ringatgatta a két gyermeket, míg azok hét esztendősök nem
lettek. Mikor ép betöltötték a szent hetes számot: neki vetették a
hátukat a vasháznak, kidöntötték az oldalát, s kiléptek koporsójukból az
isten szabad ege alá. Minthogy édes anyjukat úgy sem vihették magokkal;
minthogy nem volt sem testöknek, sem lelköknek hova lenni: közösen abban
állapodtak meg, hogy őt mindaddig itt hagyják, míg ki nem
szabadíthatják. Azért újra felállitották a vasház oldalát s azzal tovább
mentek.
Mentek, mendegéltek aztán hetedhét ország ellen, még az
óperencziástengeren is túl, hét esztendő hét hónap és hét hétig, egyszer
oly útra találtak, mely kétfelé vezetett; az egyik hajszra, a másik
csaléra. Ez út mellett állott a világ jósfája, mely az ember minden
kivánságát teljesítette.
A hatalmas két gyermek leheveredett a fa alá. Egyszer Pál, a kisebb,
csak elkezdi:
– Ejnye, be jó volna egy sűlt liba!
Alig ejté ki kivánságát: ime! egy sűlt liba repült le a fáról. Kivántak
aztán még kenyeret is, s hogy ez is leesett, jó izűn elköltötték az
isten áldását.
Hogy megeléglették az isten áldását, azt mondja Péter, az öregebb
testvér, a kisebbiknek:
– Nó öcsém, itt az út két felé vezet. Minthogy te kisebb vagy, téged
illet az elsőség, válaszsz: hajszra, vagy csaléra mégysz-e? – Pál azt
mondta, hogy jobbfelé megyen.
– De öcsém, folytatta Péter, még mást is akarok mondani: itt áll ez a
jósfa, szúrjuk ennek az oldalába a késeinket. Azért szúrjuk pedig bele,
hogy ha valamelyikünk megakarja tudni, hogy él-e, hal-e a másik testvér,
csak ehhez a fához kell neki jönni. Ha él: fehér víz folyik ki belőle;
ha pedig meghalt: piros vér.
A mint mondták, úgy cselekedének, bicskájokat mindketten a jósfába
szúrták. Aztán megölelték, megcsókolták egymást s elváltak, az egyik,
Péter az öregebb, bal-, a másik pedig, Pál az ifjabb, jobbfelé ment.
Megyen, mendegél Péter, a balfelé vezető úton, egyszer egy nagy vadon
erdőbe ért, hol már messziről meglátott egy farkast, mely az út mellett
az alfelén űlve guggolt.
Itt Péter a húrra illesztett egy nyilveszőt, hogy majd agyon lövi az
ordast.
– Ne lőjj agyon, mondja a farkas, inkább odaadom az egyik kölykömet.
Péter nem lőtte agyon a farkast, hanem elfogadta az ordas-kölyköt.
Volt már neki egy állatja.
A Megyen, mendegél tovább, előtalál egy tigrist. Erre is ráfogja a
nyilát, hogy majd agyon lövi.
– Ne lőjj agyon, mondja a tigris, inkább odaadom az egyik kölykömet.
Péter leeresztette a nyilat s a tigrist nem lőtte agyon; de a
tigriskölyköt elfogadta.
Volt már neki két állatja: egy farkas és egy tigris.
Megyen, mendegél tovább a nagy vadon erdőben, egyszer lát az út mellett
a két lábán űlni, egy nagy oroszlánt. Péter is ráfogta a nyilát, czéloz,
hogy majd agyon lövi, de az oroszlán megszólalt, mondván:
– Ne lőjj agyon, inkább odaadom az egyik kölykömet.
Péter leeresztette a nyilat, de az oroszlánkölyköt elvette.
És igy volt már neki három állatja: farkas, tigris és oroszlán.
Megyen, mendegél az ő három állatjával, egyszer elér egy olyan városba,
mely egészen gyászszal volt bevonva, mintha az egész városnak halottja
lett volna.
Vízi Péter bemegyen a legszélső házhoz, hol egy özvegy öreg asszony
lakott. Köszön neki.
– Isten jó nap, anyámasszony!
– Fogadj isten királyfi! hát mi járatban vagy?
– A vitézség pálmáját keresem!
– Hahó királyfi! nem kell azt keresni, mégis megtalálhatod! meglelheted
pedig itt e gyászszal bevont városban.
– De el is felejtem kérdeni, mondá a királyfi, mi dolog az, hogy az
egész város gyászszal van bevonva, mintha mindenkinek halottja volna?
– Haj! igazán mondja: itt mindenkinek halottja van! a halott pedig nem
egyéb, mint a király egyetlenegy, 18-éves, hajadon leánya, egy ékes
virágszál, ki beillenék a csillagok közé is, de még ott is ő lenne a
legszebb! S ezt a kerek föld legszebb virágát egy rút, tizenkét fejű
sárkány gyomrába akarják eltemetni, a kigyók, békák temető helyére!… de
majd el is fárad az állásban a királyfi?… tessék ide a melegre, a
tűzlóczára leűlni, míg elbeszélem a történetét.
– Köszönöm szépen, de inkább szomjas mint fáradt vagyok: azért egy korsó
vizet kérnék.
– Vizet, vizet! aranyért se’ lehet azt a mi várasunkban kapni, de csak
tessék leűlni, majd elbeszélem a historiáját; azonban tejjel
szolgálhatok, – mi magunk is hét számra nem iszunk egyebet!
– Huszonnégy esztendeje már annak, kezdé beszédét az öreg asszony, hogy
városunk kútjában egy felette elrepülő sárkány egy nagy ebadta sárkány
tojást hullatott. A sárkánytojásból kikelt egy tizenkét fejű sárkány,
mely a kútat magáénak tartotta s adót vetett rá. Az adó pedig nem volt
egyéb, mint minden évben egy 18 éves leány. Már az egész város 18 éves
leányát adóba fizettük, csak egy van hátra, s ez: a király egyetlenegy
hajadon leánya. Most tehát ezen van a sor; ezt kell eltemetni a sárkány
gyomrába, kigyók, békák temető helyére! mert különben, bárha az egész
város szomjan veszne is el, egy csepp víz nem sok, de még annyit se
enged meríteni. S ha pedig oda addják neki a király egyetlenegy 18 éves
leányát: többet nem kiván semmit, hanem elszáll vele messze, messze nagy
Sárkányországba. Ezért van felséges királyfi az egész város feketével
bevonva, ezért van mindenkinek gyásza, ezért van mindenkinek halottja,
kit reggel, délbe és este mindig sirathat. Azért az öreg király az egész
országban kihirdettette, hogy az, a ki a leányát megmenti s legyőzi a
tizenkét fejű sárkányt: annak adja feleségül fele birodalmával együtt. S
holnap lesz az a nap, hogy vagy a sárkányt ölik meg, vagy a leányt vetik
be a kútba!
Vízi Péter nem szólt semmit az özvegy asszonynak, de azért föltette
magában, hogy ha addig él is, megküzd a sárkánynyal; ezért másnap még
hajnalban fölkelt, fente erősen a kardját s jól tartotta állatait. S
mikor mind ezzel egészen készen volt, kieresztette aranyhaját,
felöltötte legszebb köntösét s ekkor ugy nézett ki mintegy csillag.
Az egész országban csak két ember jelentkezett, hogy meg küzd a tizenkét
fejű sárkánynyal: Vízi Péter és valami Vörösherczeg; de ez utóbbi, mikor
meglátta a tizenkét fejű sárkányt: ijedtében a kút mellett lévő görbe
fűzfára mászott fel s onnan nézte, hogy Vízi Péter mint verekedik meg a
sárkánynyal.
Hárman voltak jelen: a király leánya, biborba-bársonyba öltözve, a sok
drágakő: arany, gyémánt csak úgy csillogott rajta, mint az égen a fényes
csillag; Vízi Péter három állatjával és a fára futott Vörösherczeg.
A sárkány, hogy meghallotta, hogy addig nem adják oda neki a király
leányát, míg az ország vitézével meg nem verekedik: csak úgy okádta ki a
kútból a vörös, kék és zöld lángot, hogy jobban se kellett!
A vörös, kék és zöld láng után a sárkány dühösen kiugrott a kútból s
akkorákat fújt, hogy még egy gályavitorlát is képes lett volna
fenekestől együtt felforgatni; aztán neki rontott Vízi Péternek.
Összecsaptak. Vízi Péter csak azon volt, csak azon mesterkedett, hogy a
fejéhez férhessen; a sárkány pedig csak azon, hogy pikkelyes-pánczélos
farkával mellen üthesse a vitézt. Ezért szüntelen kerülgették egymást.
Már-már Vízi Péternek majd kampesz lett; jó kardja hagyta cserbe, mert a
mint döngetni kezdé a sárkány pánczélos mellét: ketté pattant tövében.
Búgott a tört kard, hasitotta a levegő-eget s ép a Vörösherczeg hátában
állott meg. Nagyot sikoltott ez, ugy annyira hogy ennek hallatára
mindkettő felhagyott a küzdéssel. De a királyleány sem rest: izíbe más
kardot adott Vízi-Péternek.
Ezt látva a sárkány, csikorgatta két sorfogát, s orrán-száján okádta a
különféle lángot.
Most kétszeres erővel rontott a királyfira s az már hátrálni kezdett; de
most Vízi Péter három állatja is kedvet kapott a küzdésre, rárohantak a
tizenkét fejű sárkányra s körbe-körbe forgatták; farkát akarták elkapni.
A tigris végre mint legügyesebb ugró, elkapta a fenevad farkát; utána a
farkas is belecsimpaszkodott, végre az oroszlán is legnehezebb csombókul
odakötözte magát.
A tizenkét fejű sárkány mindenkép szabadulni akart e három csomboktól:
azért összeszedvén minden erejét, farkánál fogva a levegőégbe magasra
emelte a három állatot s a földhöz ütötte; ujra fölemelte s ismét a
földhöz ütötte; de azért, bár nagyokat nyekkent a három szegény állat,
azok nem tágítottak, hanem annál jobban szoritották a sárkány farkát!
Igy tizenkétszer emelte föl a levegőbe s tizenkétszer ütötte a földhöz.
De ezalatt Vízi Péter se pihent, hanem beugrott a sárkány tátott szájába
s hogy fejére le ne csukódhasson e furcsa madárfogó: buzogányával
peczkelte ki. S kardjával aztán véres útat vágott magának. E véres úton
haladva fölkereste a sárkány lelkét, mely fekete galamb-forma volt; s
azt szíven szurva, megadta neki a halálos döfést.
Hogy kirántotta kardját a fekete galamb szivéből, fekete vére három
sugárban magasra szökelt fel s befecskendezte az ifjú királyfit. – A
fekete galamb halálosan vergődött saját fekete vérében, mindig
lassabban-lassabban pihegett melle, míg utoljára egészen lecsendesűlt s
ekkor hangos roppanással ketté szakadt a sárkány élte-fonala.
Vízi Péter ekkor sorba járta a sárkány tizenkét fejét s mindegyikbe
egy-egy aranyalmát talált. Ezeket zsebre rakván, a sárkány oldalán ajtót
vágott magának, s kibújt rajta nagy lucskosan és nagy véresen.
Három állatja még most is tartotta a sárkány farkát s csak akkor
eresztették el, mikor gazdájuk egyenként névről szólitotta; de eléb még
ekkor is egy jót haraptak rajta.