ifju király; tanácsot akart tőle kérni: hogy nem tud lelkének hova
lenni, kire bizza várandós feleségét?
– Hacsak ez a baja felségednek, mondja a Kuvik, bizza reám, úgy se bizná
jobb kezekre; mert én anyja helyett anyja, bába helyett bába, dajka
helyett dajkája leszek.
– Hej nagy kincset bizok rád, mondá a királyfi, azért jobban őrizd mint
a két szemed világát!
A Kuvik égre-földre igérte, hogy ugy fogja őrzeni, mintha a királyfi
saját két szeme világát állitaná oda, de még az sem őrzené meg jobban.
Igy az ifjú király, mintha legjobb rendben volna a szénája, egészen
megnyugodva ment el a háborúba.
Hej pedig, dehogy volt jó rendben; akár a macskára bizták volna a
tejfeles fazekat, akár ebre a hájat, mint erre a Kuvikra a várandós
királynét; mert ez is tojt egy szép madarat, de milyent?! No de, mint a
szóbeszéd tartja: nem esik messze a gyümölcs a fájától! de biz ez sem
esett! S mi több, ezt az égi csodát-facsomót szánta a királyfinak
hitestársul.
Itt eljön a szülés ideje: a vén Kuvik, a halálmadár elámitotta, szép
szóval, kéréssel és fenyegetéssel rávette a királynét, hogy ő nálok az a
szokás, hogy a terhes asszony a padlásra megyen szülni. A szegény
királynét felvitte a padlásra, hol is a kémény mellett holmi ócska bunda
darabokon helyet csinált neki és lefektette.
A királyné nagy fájdalmak közt elszülte az isten áldását. Valóban isten
áldása volt! mert a királyné, mint virágzó hajadon korában előre
megmondta, két olyan szép gyermeket szült, hogy még a rosz szemnek is
kár lett volna ránézni! az egyik fiú, a másik leányka volt; az egyiknek
a homlokán ragyogott a nap, a másiknak pedig csillag s mindkettőnek
sarkigérő aranyhaja volt.
Mig a királyné a nagy fájdalom miatt el volt ájulva: addig a Kuvik, a
halálmadár, a már előre elkészitett, vesszőből font, szurokkal bélelt
kosárkába belefektette az egypár cselédet, s aztán belevetette a
mélységes tengerbe; helyettük pedig egy pár kopókölyköt tett a királyné
kebelére.
Itt a királyné felocsúdik nagy fájdalmából s kérte a Kuvikot, hogy adja
oda a gyermekeit, hogy hagy ölelje, hagy csókolja meg.
– Ott nyivákol melletted, mondja a Kuvik, megis ölelheted, megis
csókolhatod, akár megis sütheted, mert két kopókölyköt szültél!
– Én, felelt a királyné, a nagy fájdalomban nem tudom hogy mit szültem,
de világéltemben mindig hallottam, hogy lelkes állat nem szülhet
lelketlen állatot.
A Kuvik aztán egyet kuvikolt s ott hagyta a királynét a faképnél, hogy
csináljon gyöngyörűséges magzatjaival azt a mit akar; a királyfinak
pedig levelet írt, melyben őt erős kegyetlenül elvádolta, hogy az
aranyhajú gyermekek helyett két kopókölyköt szült s hogy tegyen vele a
mit akar.
Olvassa a királyfi az ördögi fortélylyal írt levelet és ekkor azt
gondolta, hogy saját halálos itéletét, vagy tán még annál is rosszabbat
olvas.
Haragjában azt akarta visszaírni: vessék a királynét a két kopókölyökkel
együtt a mélységes tengerbe halaknak, tengeri férgeknek eledelül; de
ebhűségű inasa ép ekkor lépett be a sátorába, ki, midőn elolvasta a
levelet, azt mondta a királyfinak:
– Felséges király! bizony bizony mondom, hogy nem jól cselekszik
felséged akkor, mikor ily levelet ír; mert világéltemben mindig
hallottam, hogy lelkes állat nem szülhet lelketlen állatot: azért irja
felséged: varrják a szegény királynét hét bivalybőrbe s állítsák ki
szégyen szemre az utczára oda, hol legtöbb járókelő megfordul, országot
követni s egy katona álljon mellette sirbakot, a két kutyakölyköt pedig
vessék a tengerbe.
Ugyis lett. Miután a király megírta s elküldte a levelet, melyet
ebhűségű inasa dictált neki: a szegény királynét hét bivalybőrbe
varrták, kiállitották az utczára, még pedig oda, hol legtöbb járó-kelő
megfordult, országot követni s egy katona állt mellette sirbakot, a két
kopókölyköt pedig a tengerbe vetették.
Itt, hazajön a királyfi a háborúból, bár megverték az ellenséget, de
azért nem volt az ő szivének semmi gyöngyörűsége és semmi öröme; olyan
volt mint a férges oltvány, mely mindennap sárgább, sárgább lesz. Az ő
férge volt pedig a búbánat, ez rágódott élte gyökerén.
A Kuvik pedig csufnál csúfabb leányával megigézte, megbabonázta a
királyfit s azt kötötte a nyakára, – és ő ezt is csak azért cselekedte,
hogy annál több terhet akasszon a nyakába, hogy annál több oka legyen a
busulásra.
Az egy pár cselédkét pedig a mélységes tenger vette pártfogása alá s
vitte az ölében csendes ringatással mintha dajkájok lett volna. S
addig-addig ringatta, addig-addig danolgatott felettők, mig azok álomba
nem merültek. Mikor aztán álomba merültek, kitért minden ellensége elől;
még a Szél királyt is megkérte, hogy most neki nyugtot engedjen és békét
hagyjon, mert az ölében két kis alvó gyermeket visz s azt ne költsék
fel.
A Szél király pedig oly jó volt, hogy hajlott kérésére; minden szelet
haza parancsolt, csak egyedül maga lengedezett, még pedig ő is gyenge
lehellettel arra-felé fújt, a merre a mély tenger vitte az egy pár
gyöngyadta gyermeket. Viszi, viszi a tenger, messze, messze, túl az
óperenczián, hetedhét ország ellen s ott szépen kitette a tengerpartra,
hol is egy halász akadt rájok, ki nagy örömmel, hogy kitudja mi van
abban a kosárban, hazavitte.
– Nó anyjuk! megadta isten nekem a szerencsét, tán egész éltemre valót
halásztam: azért hozd be azt a rozsdás baltát, hagy feszítsem föl ezt a
kosarat.
Behozza az anyjuk a rozsdás baltát, az apjuk pedig fölfeszíti a
vesszőből font, szurokkal bevont kosárkát. Hát, uramfia! ott fekszik az
egy pár cselédke, csendesen, mint egy pár gerlicze a fészkében.
A két jó öregnek, mikor ezt a két gyönyörves gyermeket meglátták, csak
úgy repesett a szive örömében; mert az ég őket magzattal sohasem áldotta
meg, mert magtalansággal, meddőséggel verte meg, mint a mely fa
gyümölcsöt soha sem terem.
– Nó anyjuk, úgy-e mondtam, hogy ezt nekünk az isten adta! azért ugy
bánjunk velök mint az isten adományával szokás. Tiéd lesz a kis leány,
az enyim pedig a kis fiú; te megtanítod azt sűtni főzni, én pedig ezt
halászni, mindkettőt pedig az iskolába járatjuk.
Az egy pár cselédke már hét esztendő óta volt a halásznál s azok úgy
bántak velök, mintha tulajdon magzatjuk, mintha a testökből való test,
lelkökből való lélek, mintha apjok-anyjok lettek volna.
Egyszer azonban az anyjuk egy két krajczáros butykóst vett, melyet úgy
az asztalszögben levő fogason tartott. Itt az anyjuk leveszi a butykóst
a szegről s azt mondja a kis leánynak: hogy izibe szaladjon a
tengerpartra, meritse tele a butykóst és hozza haza; de jól vigyázzon,
nehogy még eltörjön!
Szalad a kis lány a tengerpart felé, hát sarkig érő aranyhaja, mely két
fontsikban volt fonva, lebomlott, megbotlott benne, s púff! a butykos
összetört!
Haza bandúkol nagy sirva-riva, hogy eltörte a butykost.
– Énye, emilyen, amolyan ebadta, ördögdobta, vizhozta, gazvette fattya,
hát minek törted el a butykost?!
A kis fiú ott hasalt ugy a kemencze-pánkon. Csak hallgatja, csak
hallgatja, hogy mit beszél az ő édes anyja: „ebadta, ördögdobta,
vizhozta, gazvette fattya?“ Ilyent édes anya tulajdon magzatjának nem
szokott beszélni: ez nekem nem édes anyám! ez engem nem hordozott szive
alatt s nem szült fájdalommal a világra!
– Hát minek törted el, zsémbeskedik tovább az öreg halászné?
– Nem akartam.
– Nem akartad? csak még az kellene, hogy akartad volna!… Hol az a
kantárszár?! – Ezzel lekapta a kantárszárat a rúdról, mely úgy a kürtő
előtt függött, hosszú aranyhaját a kezére tekerte s ütni-verni akarta.
Az öreg halász ép ekkor toppant be a házba s kivette a kis leányt a
kezéből.
– Asszony! minek bántod ezt a kis leányt, he! nem megmondtam, hogy egy
ujjal se merészeld illetni?!
Azzal az öreg halász a hálóból a zsineget kihúzta s meg akarta verni a
feleségét. Azért akarta pedig a hálózsineggel megverni, mert minden
halász azt gondolja, hogy az ő hálózsinegje a világon a legjobb fegyver.
–
De a két gyermek nem engedte; sirva-riva az egyik az egyik felöl, a
másik a másik felöl a karjába csimpaszkodott. Igy nem verte meg a
feleségét az öreg halász.
Aztán az anyjok, minthogy ez soha világéltében nem esett meg rajta, bár
már ötven esztendő óta éltek házasságban, bár már kenyerének javát
megette: sirva fakadt s kötényével a szemeit törülgette.
A két gyermek kontrázott neki. Végre az öreg halász sem állhatta sokáig
a dicsőséget: szemeiből két nagy könycsepp gördűlt le, végig szaladt
orczáján, végig ezüstszakálán s annak végén, mint két gyöngyszem,
megállott.
Mikor aztán elhagyták a sirást, csak azért, hogy megpihenjenek, csak
azért hogy ujból kezdjék: megszólal a kis fiú, de elébb aranyhaját
elsímítván, naptündöklésű homloka sugárzani kezdett, mely pedig nem volt
egyéb, mint az anyajegy: a nap.
– De nem azt mondom én édes apám! hanem azt: kendtek nekünk nem tubus
szüléink; – kend nem édes apám, kigyelmed pedig nem édes anyám; mert hát
minek mondta volna az imént édes anyám, szót szólva: „ebadta,
ördögdobta, vízhozta, gazvette fattya“?… nekem valami azt sugja, hogy
micsoda? azt nem tudom! hogy én más fának vagyok a gyümölcse, nem a
kigyelmeteké.
Átvette a szót a kis fiútól az öreg halász, mondván:
– Édes gyermekeink! mi tűrés-tagadás: ez itt nem anyátok, én pedig nem
vagyok apátok; mert egyszer titeket, a mint a tengerparton halásztam,
egy vesszőből font, szurokkal bélelt kosárban találtalak, mely kosár
emlékezetnek okáért még most is ott van a mestergerendán. Aztán
hazahoztalak titeket, s azóta mindketten anyátok helyett anyátok, apátok
helyett apátok voltunk; minthogy pedig bennünket magtalansággal,
meddőséggel vert meg az isten, azt gondoltuk, gyermekeink helyett
gyermekeink lesztek s öregségünkben gyámoló istápunk.
– Elhiszem biz én, ha kigyelmed mondja, szólt a kis fiú, de most nekem
ez szóm és mondásom: mi elindulunk a nagyvilágba s ha addig megyünk is,
míg a két szemünkkel látunk, míg a lábunk térdig el nem kopik; mégis
fölkeressük szülő anyánkat és nevelő apánkat, kik tán most is keserű
könyhullatások között keseregnek utánunk. Azért, a miért eddig minket
fölneveltek, az isten áldja meg kelmeteket; mást most jó szón kivül
úgysem adhatunk.
– Ha már igy van a dolog, szólt az öreg halász, nem tartóztatlak
gyermekeim.
Az anyjuk pedig azalatt megfejte a kútágast; minthogy se hajts ki, se
hajts be, s kakastejjel és a hordófenéken összesöprött lisztből hamuban
sült vakarót sütött s azt maga-szőtt fehér vászon-tarisznyába téve, a
fiú nyakába akasztotta.
A halász pedig papirosba tekerve két kis pénzt dugott a kis fiú zsebébe;
de azért ő adott legtöbbet, többet egy királynál, mert mindenét odadta;
de erről a kis fiú mitsem tudott.
Az egypár cselédke aztán ment, mendegélt hetedhét ország ellen, még az
óperencziás tengeren is túl. S ha elestveledtek is, ha olyan sötét volt
is, hogy a kanál is megállott volna benne: aranyhajuk világított, még se
tévedtek el!
Ha az erdők vadai elő-utó találták is: csak az aranyhajukat símították
el a homlokukról, s a nap és csillag ragyogástól a sűrű erdőbe futott a
vad, még se ették meg!
Ha olyan hideg volt is, hogy a pipiske az uton-utfélen hullott el:
aranyhajok sátora alatt soha meg nem fáztak s még se fagytak meg!
Ha úgy szakadt is az eső, mintha kannából öntötték volna, csak
aranyhajok sátorát bontották ki s még se áztak meg!
Egyszer, midőn a napfényén a verőfényben sütkéreznének, száritgatnák
aranyhajukat: egy koldús került elébök, ki alamizsnát kért tőlük.
– Mit adjunk, oh jó ember, szólt a kis fiú, mikor magunknak is csak a
testünk, csak a lelkünk! Hamuban sűlt vakarónk van, ha kell, ebből
szivesen adunk.
– Édes fiam! szólt a koldús, nem szorultam én a ti hamuban sűlt
vakarótokra; hanem nyúlj be csak a te jobb oldalon lévő zsebedbe, ott
papirosba tekerve két kis pénzt találsz; add ide nekem az egyiket.
Benyúl a kis fiú a jobbik oldalon levő zsebébe, hát meglelte a két kis
pénzt s az egyiket odaadta a koldúsnak.
Itt térűl-fordul a koldús, újra elébe került a két szép gyermeknek s
alamizsnát kért tőlük.
Most a kis fiú semmitsem szólt, hanem egyenest benyúlt a jobbik oldalon
lévő zsebébe, s kihúzván onnan a kis pénzt, szó nélkül odaadta a
koldúsnak.
Nó édes gyermekeim, jótét helyébe jót várjatok! nem vagyok én koldús,
hanem rég óta csak azért űlök itt az útszélen, mert ti reátok
várakoztam. Azért várakoztam pedig, hogy jó szivetekről meggyőződvén,
titeket az igaz-útra vezéreljelek. Azért itt van, tegyétek el a két kis
pénzt, majd még hasznát veszitek!… Ha nem mondjátok is, hogy hová
igyekeztek: ugy is tudom; de hamarább elkopnék a ti lábaitok térdig,
mielőtt ily állapotban hazaérnétek, hanem jőjetek utánam, én majd haza
szállítatlak.
Megyen a két gyermek a koldús-forma ember után, egyszer elértek a
selyemrétre, hol is a zsombikokat egyenként egy, kettő, három stb.
számlálgatni kezdte s mindaddig olvasta, mig a hetven hetedikhez nem
ért.
Mikor a hetvenhetedik zsombikhoz ért: megrúgta azt oly erősen, hogy a
porából forgószél kerekedett s bekiált a lyukon:
– Hej, Gubb, jőszte ki!
De Gubb nem jött ki az első hivásra, hanem aludt mint a gözű, mint a
juhászbunda.
Megrúgja másodszor is a koldús-forma ember, még erősebben, hogy a
porából forgószél kerekedett s bekiált a lyukon:
– Hej, Gubb, vesztél volna az anyádban, jere ki!
De Gubb nem jött ki a második hivásra sem; hanem aludt mint a gözű, mint
a juhászbunda.
Megharagszik a koldús-forma ember, s megrúgja harmadszor is úgy a
selyemrét hetvenhetedik zsombikját, hogy a porából forgószél kerekedett
és bekiált a lyukon:
– Hej, Gubb, te égi meszelő, te babkaró, te égi lajtorja, jöszte ki, ha
mondom!
Itt, kiugrik Gubb a hangya-zsombikból, s hogy kinyujtózott, oly magas
lett, hogy a fejével még az ég boltját is imhogy fölebb nem tolta!
– Hát te égi meszelő, te égi lajtorja, hogy adom én fel neked ezt az
egypár cselédet, he?!
Azzal oldalba üti a koldúsféle ember Gubbot s az oly kicsi lett, úgy
összetöpörödött mint Borsszem Jankó. S az aztán az ölébe vette a két
gyermeket s akkorákat lépett óriási lábával, – hogy ha kicsit nem
mondok, – hosszabb volt egy mérföldnél; ugy hogy három nap, három
éjszaka múlva azt mondhatták: otthon vagyunk. Ha ugyan otthon lettek
volna! ha egyenesen, hibele-Balázs, lovat ad az isten módjára bementek
volna a szárdiniai király rezidencziája ajtaján.
A szárdiniai király rezidencziájától nem messze állt egy sivár,
kopaszhegy. Vén volt már a kopaszhegy, mert igy hiták; – itt-ott lengett
a tarkóján egy-egy árvalány hajszál; de ezt sem fonta be foncsikra
semmiféle természeti erő, s nem fűzött e közé szép piros szalagot, szép
piros virágot. Azért csak vadaknak és csak férgeknek szolgált lakhelyül.
Gubb ezt a vadak tanyáját szemelte ki a két gyermek lakhelyéül; ez
illette meg őket.
De ez a Gubb, közbe légyen mondva, ezermester volt; mert e kopaszhegy
tetején egy parancsszavára, mint varázslat, tüstént előállt egy
kakaslábon forgó, réztetejű vár, s itt tartotta ő a két királyi
gyermeket.
Egyszer történt, hogy Gubbnak nagy kedve jött a vadászatra. De még ebben
is ezermester volt: a sok vadat neki szoritotta egy völgyszorosnak, s
ott puszta kézzel egyenként fojtogatta rakásra.
Megtudta ezt a Kuvik, a halálmadár, mert közbe légyen mondva, ha Gubb
ezermester volt, de ez se volt kevesebb. Azért bement a leányához, a
királyasszonyhoz, szót szólván:
Jaj, be cseng a fülem! jaj, be ugrik a szemem! jaj, be ég a képem! jaj,
be viszket az orrom! én leányom, gyöngyvirágom, királyasszony rosz hírt
hallok!
– Jól mondod anyám! Azért cseng a füled, mert rosz hírt hallasz; azért
ugrik a szemed, mert sirást érez; azért ég a képed, mert gyalázat ér; s
azért viszket az orrod, mert bosszúság környékez. Igy van ez megírva a
mágyiás könyvben. Hanem menj ki a keresztútra, piszkáld meg a fogad
akasztófáról szakított szálkával; rakj ott szalma tüzet, ugord át
háromszor, majd megjelennek neked a rosz lelkek s azok megmondják, hogy
miért cseng a füled, miért ugrik a szemed, miért ég a képed és miért
viszket az orrod?
– Én leányom, gyöngyvirágom, (még az ördögnek is van gyöngyvirága)
királyasszony ne tanitsd anyádat, kinél magok az ördögök is csak egy
kanpoltrával érnek többet; tudom én annak az okát, hogy mi búsit
engemet: férjedurad első felesége kölykei itt vannak, az az őrdöngös
Gubb, – hogy a patvar vigye el! – hozta a nyakamra; de jó helyre jöttek,
mintha a bárány a farkas barlangjába jőne, mintha a galamb az ölyv
fészkébe repülne, mintha vaktában meztelen késbe szaladnának, mint a
kinek isten elvette az eszét! Gubb most elment vadászni, azért azonnal
elindulok szerencsét próbálni.
Itt megrázkodott a Kuvik, a halálmadár s azonnal átváltozott egy szép
pásztorfiúvá, ki Gubb vára hegy-oldalán báránykáit terelgette. Ott
somfordált, ott furugjázgatott szebbnél szebb nótákat.
Egy szerencséje van a két szép madárnak, a két gyöngyadta gyermeknek,
hogy aranyos kalitkában vannak zárva: igy nem repülhettek ki, de a
Kuvik, a halálmadár se nyulhatott be a kalitkába, mert annak az ajtaja
be van zárva, erős lakatra van vetve, mit nem nyit fel sem a négy levelű
lóhere, melyet a hetedik gyermek szokott találni, – sem a világot
nemlátott gyermek kis-ujja.
E kalitka: Gubb vára és rajta a lakat: lángkerités, égő sövény, mely
mindenkit húsz lépésre kerget vissza.
A Kuvikból lett pásztorfiú csak furugjál, csak furugjál s meghallották
ezt a kalitka aranyos madarai, oda szálltak az ablakhoz, kinyitották
azt, s kitekintettek rajta. Hát látják, hogy egy szép pásztorfiú az
ablak alatt terelgeti kis bárányait s ott az furugjálgat.
A Kuvikból lett pásztorfiú, a mennyire csak lehetett, odament az ablak
alá s megszólitotta az egypár cselédet.
– Szép gyermekek, oly szépek vagytok mint az ég angyalai, de mégsem
irigyelem állapototokat!
– Miért? kérdik egyszerre ketten is.
– Mert még világot sem láttatok!
– Mit kellene cselekednünk?
– Nem egyebet, mint azt: tündértükörre tegyetek szert, és abban az egész
világot meglátjátok.
Azzal a Kuvikból lett pásztorfiú, mintha legjobb rendén volna a szénája,
tovább terelte a nyáját.
Itt nagy haraggal jön hazafelé Gubb, s kettőt lép egy helyett. Egy
lépéssel túl tette magát a lángsövényen, túl a kapu tetején s egyenesen
az udvarba lépett.
– Hej! emilyen-amolyan kutya fikom adtát, már itt volt a Kuvik, itt a
halálmadár, érzem a szagáról; mert az ördög szagát már két mérföldről is
megérzem! Mit akart itt a vén boszorkány?
– Nem vén boszorkány volt az, hanem szép pásztor fiúcska, ki azt mondta
nekünk: hogy nem irigyli a mi állapotunkat; mert még világot se láttunk,
– s addig nem leszünk boldogok, mig a tündértükröt meg nem szerezzük,
melyben az egész világot meg lehet látni: bennünket azért ereszsz el,
elmegyünk érte s hacsak lehet, elhozzuk.
– Tudom mibe sántikál a gonosz, de nem eszik belőle! nem eszik a ti
gyenge húsotokból; nem iszik piros véretekből! Fogadom az istenemre,
hogy nem lesz az idős!… Jertek ide gyermekeim, figyeljetek szóm minden
igéjére: én vissza nem tarthatlak, mert nem áll hatalmamban: azért tehát
induljatok el; de míg mentek az úton, egymás kezét soha el ne
ereszszétek, hanem kézenfogva menjetek; ha ezt cselekszitek, igy az
ördögnek nem lesz rajtatok hatalma; megtörik az ördög ereje, ha a
testvér fogja a testvér kezét. A tündértükröt egy szolgalélek őrzi. Majd
ha hozzája értetek, majd kér ő titeket, ezt mondván: Szép gyermekek!
fogjátok meg a fegyveremet; haldokló apám ágyához kell mennem. De ti
erre csak azt feleljétek, hogy az egyik fületeken bocsássátok be, a
másikon pedig eresszétek ki. Hanem te kis fiam, nyúlj be a jobb oldalon
lévő zsebedbe, vedd ki a két kis-pénzt s add oda a katonának, mondván:
itt a katona lénungja. S azzal a szegről bátran levehetitek a
tündértükröt és bátran, minden szó nélkül, mint tulajdon jószágtokat
elhozhatjátok.
Ment, mendegélt aztán az egypár cseléd kézen fogva tüskön-bokron
keresztül, soha egymás kezét el nem eresztve, mintha egy test, egy lélek
lett volna, egyszer mégis elértek oda, hol a szolgalélek katona képében
a tündértükröt őrizte.
– Hová mentek szép gyermekek? kérdi a katona, jertek kis szolgáim,
fogjátok meg a fegyveremet; mert haldokló apám ágyához kell mennem.
De az egy pár cseléd most az egyszer úgy tett, mint a ki nagyot hall s
azt felelték, hogy az egyik fülökön be- a másikon pedig kieresztették.
Ezer volt a szerencséjök! mert mihelyt azt a fegyvert kezükbe vették
volna, ott, azon szempillantásban, ízzé-porrá égtek volna!
A kis fiú benyult a jobb oldalán levő zsebébe, kivette az egyik
kis-pénzt s oda dobta a szolgaléleknek, mondván:
– Itt a katona lenungja!
Azzal levették a szegről a tündértükröt s visszamentek azon úton, azon a
módon a mint idejöttek és semmi bajuk sem történt.
A Kuvik, a halálmadár mérgében annyira dúlt-fult, imhogy a kezét-lábát
meg nem ette; de mit használt vele, csak a magáét ette.
Gubb másnap újra vadászni ment. Alig húzta ki a lábát, alig lépte át a
küszöböt; a Kuvik, a halálmadár ismét pásztorfiú képében a vár alatt
sonfordált s elkezdett ott furugjázgatni.
Az egy pár cseléd oly édes örömest hallgatta a furuglyaszót, hogy szinte
elcseppent bele ajkuk méze s nagyokat nyeltek utána, mint a kik
száj-iznek kedves ételt esznek.
A Kuvikból lett pásztorfiú, hogy meglátta az isten-adta egy pár
cselédkét: egészen odament az ablak alá s megszólitotta az egy pár
cselédet ilyeténképen:
– Nó lássátok ékes virágszálak, kik beillenétek az ég virágai közé s még
ott is a legszebbek lennétek, no lássátok, úgy-e hogy javatokat akartam;
úgy-e van már tündértükörtök; úgy-e hogy már boldogabbak vagytok?
– Van jó pásztorfiúcska, van.
– De én azért mégis csak szánni tudlak titeket; mert mi hasznát veszitek
a tündértükörnek, ha nincs igétek.
– Hát mit kellene cselekednünk?
– Nem egyebet, mint azt, hogy holnap lesz az isten napja, holnap
papolnak a királyi rezidencziában: jőjetek el oda. Majd a merre mentek,
elő találtok egy hét bivalybőrbe varrt asszonyi állatot, kit minden arra
jövő-menő arczul-csap, ráköpköd: üssétek ti is nyakon és köpjétek tele a
szemét, mert az egy országosan megbélyegzett személy, ki két kopó
kölyköt szült. – Azzal ott hagyta az egy pár cselédet.
Itt Gubb nagy dérral-dúrral jön haza a vadászatból s egy helyett kettőt
lépett. Egy lépéssel túltette magát a lángsövényen, túl a vár tetején s
egyenest az udvarra lépett.
– Hej, emilyen-amolyan kutya fikom adtát, már újra itt volt az az
ördögborda; érzem a szagáról, mert az ördög szagot már hét mérföldről
megérzem… Mit akart itt az a boszorkány?
– Nem boszorkány volt az, hanem szép pásztorfiúcska, ki bárányait
terelgetve, furugjázgatott, – ki nekünk azt mondta: nem irigyli az
állapotunkat, mert mi haszna birjuk a tündértükröt, ha nincs igénk:
azért ereszsz el holnap a templomba.
– Tudom miben sántikál a gonosz, de nem lesz az idős! El kell menni a
templomba, mert nem áll hatalmamban azt meggátolni. Ne féljetek;
elkisérlek láthatlan alakban egész a templom küszöbéig, de nekem azt nem
szabad átlépni, mert olyan az nekem, mint az ördögnek a tömjén. Út
közben egy hét bivalybőrbe varrt asszonyi állatot találtok, ki mellett
egy katona áll sirbakot; azért áll pedig ott a katona, mert ennek az
asszonyi állatnak országot kell követni: ezért őt minden arra
jövő-menőnek arczul kell ütni s a szemébe köpni. De ti gyermekeim ezt ne
tegyétek, mert az nektek tulajdon édes anyátok, ki fájdalommal szült
titeket a világra.
– Azért, folytatá Gubb, vigyetek magatokkal habszappanyt, aranyfésűt és
aranytörűközőt. S te fiam édes anyád orczáját tisztitsd meg a
pökésektől, s mosd meg harmatvízbe. Lehelj aztán háromszor a szemeire, s
azok tüstént felnyílnak. Mikor ezt elvégezted: törüld meg az orczáját az
aranytörűközőbe. Te pedig leányom bontsd ki az aranyfésűvel hosszú
aranyhaját, mely már hét esztendő óta nem látott fésűt s fésűld meg.
Aztán majd meglátjátok, hogy mily napszépségű, csillagragyogású anyátok
van nektek!