ölébe s elnyomta a buzgóság. Hasonlókép cselekedett három állatja is;
elnyujtózva heverésztek körülötte s aztán azok is elaludtak.
Ezt látván a fűzfán űlő szép madár, lerepűlt onnan s hírtelen, hogy ne
kiálthasson, a király kisasszony száját bekötötte, aztán fölvette a
királyfi kardját s Vízi Péter fejét hóhérmódjára levágta.
A királyi hajadonnak pedig erős kegyetlenül megparancsolta, hogyha nem
hallgat s hogyha nem azt mondja a mit ő: halálnak halálával öli meg.
Aztán nagy diadallal vonult be a városba, hogy ő ölte meg a tizenkét
fejű sárkányt, hogy már szabad a város egyetlenegy kútja és hogy már
most az övé a jutalom bére: a szép királyi kisasszony tizennyolcz szűz
esztendejével, tizennyolcz tavaszával, tizennyolcz bimbajával és a fele
királysággal.
Természetesen mitsem tudtak a városban a dologról, a királyleány pedig
nem mert szólni: odaadták neki a szép leányt feleségül a fele
királysággal együtt, s lakták a hét világra szóló lakzit, mely hét
napig, egy álló hétig tartott.
Itt, fölébred a három állat, hát látják urok veszedelmét, csúfos
halállali kimultát: elkezdtek az égfelé tartott fővel csunyául vonítani
s szükölni, még pedig oly keservesen, hogy a ki azt hallotta volna, bíz
megesett volna a szive rajta.
Az oroszlán végre, minthogy őt illete az első szó, szólt ilyeténképen:
– Az én apám királyi udvarában egy túdós orvos im ezt beszélte: az
úti-lapu minden sebet begyógyit, és minden vágást összeforraszt: azért
próbáljuk meg ezt az orvosságot. S te tigris koma, minthogy legjobb futó
vagy, szaladj lóhalálába s hozz nekünk úti-laput.
A tigris se hagyta ezt magának kétszer mondani, hanem a fejét a szügyébe
vágta s lóhalálába rohant úti-lapuért.
A mint igy nyakra-főre rohan, előtalál egy nyulat, mely ép úti-lapot
vitt fiainak.
– Mit viszesz te kis nyúlacska? kérdi tőle a tigris.
– Úti laput a fiaimnak.
– Add ide, mert orvosságnak kell.
Mit volt mit tenni a szegény nyúlnak, odadta az úti-laput.
Szalad a tigris az úti-lapuval s átadta a farkasnak, mely köztök a
legjobb orvos volt.
A farkasból lett orvos Vízi Péter fejét az úti-lapu segítségével oda
ragasztja; de most az egyszer, a nagy sietség vagy mi miatt, elég az
hozzá, az orvos úr ügyetlen volt, mert a tirkóját forditotta előre, a
képesfelét pedig hátra.
Az oroszlán, mint a kinek legtöbb esze volt, azonnal észrevette a
galibát s figyelmeztette rá az orvos urat.
Az orvos pedig a főt hirtelen lekapta, mely már kezdett odaforrni, aztán
pedig megigazította úgy a mint kellett: a képesfelét forditotta előre, a
tirkóját pedig hátra.
Ugyan megjárta volna a szegény Vízi Péter, ha oly állapotban, mint azt
az orvos ur legelőször oda ragasztotta, talált volna fölébredni; elől
lett volna a tirkója, hátul pedig a képesfele!
Az úti-lapu csakugyan használt! mert Vízi Péternek semmi baja sem lett,
csak egy veres vonal látszott a forradás helyén.
Nó, megállj Vörösherczeg, mondta magában a királyfi, még te is rá
kerülsz az ebharminczadjára s megfizeted ennek az árát busásan; szeget
szeggel: életért éltet, nyakért nyakat és fejért fejet!
Midőn aztán a királyfi ezeket mind elgondolta, felállván, a sárkány
tizenkét fejéből kiszedte az aranyfogakat, melyek mindegyik szájban
párosan találtatának. Mikor aztán ezekkel is készen volt, az
aranyfogakat tarisznyára tette, az ő három állatjával együtt a város
végen lakó özvegy öreg asszonyhoz szép csendesen haza ballagott.
Itt az egész város, az egész ország készül a királyi lakzihoz: tehenet
vágnak, ökröt sütnek, száz akós hordót fúrnak s boldognak,
boldogtalannak szólt a muzsika, húzta a czigány: – csak Vízi Péternek
nem, neki szíve húzott busabbnál búsabb nótákat, hogy az a nagy erős
vitéz ennek hallatára majd sírva fakadt, mint egy gyermek és mint egy
asszony, kik, hogyha valami baj éri, egyebet sem tudnak, csak a szájukat
vonják félre.
Az egész várost a fekete posztó helyett pirossal vonták be, az útakat
virágokkal hintették meg. Minden szív virágzott, minden arcz, mint ama
tündöklő nap az égen, fénylett az örömtől: – csak Vízi Péter viselt
gyászt, fekete gyászt, szomoruság jelét; csak az ő arcza volt sötét.
Hej! abból a nagy búbánatból és abból a nagy szomoruságból jut még
valakinek! s jaj neked, ezerszeres jaj Vörösherczeg, mert ha ezer lelked
volna is, mégis mindegyiket kioltaná Vízi Péter azzal a nagy
sötétséggel, mely őt gyászszal boritotta be.
De még a királyfi csak várt, csak várt; még nem volt idős a haragja;
hagy nőjön, hagy erősödjön: ezért epével, embersárral, emberméreggel
etette-itatta; mert a harag azt eszik, azt iszik s attól hizik meg
akkorára, hogy óriás lesz belőle!…
Csak hagy nőjön még, hagy nevekedjék!
De azonban Vízi Pétert, meg a három állatját egy lánczos kutya kezdte
mardosni, mely rettentő szájával, s ebben két sor iszonyú fogával a
gyomruknak esett s horgas inával horpaszukat szoritotta. Ez a lánczos
kutya volt pedig az éhség; pedig úton útfélen szólt a hegedű, pedig az
emberek lakzit laktak mintha mindenki újra megházasodott volna, vagy
mindenki most adta volna férjhez egyetlenegy legkedvesebb leányát.
– Eh, gondolta magában Vízi Péter, ez igy nem jól van; ezen segíteni
kell!
Azért elküldte a lakodalomba a farkast, nyakába akasztván egy nagy
irdatlan kosarat.
Megyen, mendegél a farkas a nagy kosárral, de a király kutyái, melyek
akkorák voltak mintegy szamár, nadrágot, szűk nadrágot akartak neki
szabni. De a farkas az ily szabókat nem szerette, azért kifizette őket
apró pénzzel. Ez az apró pénz volt pedig éles fogai harapása.
Bemegyen a farkas a palotába s megállt az ajtószegben.
A Vörösherczeg alól azonnal kiugrott egy aranyvánkos. Hasztalan tették
alá, újra kiugrott; tizenkétszer tették alá, tizenkétszer ugrott ki
alóla, végre abba hagyták.
Az ékes mennyasszony pedig a farkast azonnal felösmerte; fölkelt a négy
vánkosról, mert ilyen alkalommal a királyi mennyasszonyok és vőlegények
négy-négy vánkoson szoktak űlni, – s úgy megrakta a farkas kosarát,
hogyha még többet akartak volna is rárakni, még se fért volna!
De a farkast, a mint kiment a rezidenczia udvarára, újra elővették
udvari szabói, hogy majd megnadrágolják; de a farkas se vette tréfára a
dolgot, kiugrott a palánk tetején s a kosár fölöslegét kizúditotta. Igy
menekedhetett meg a lakodalomból, hol ő kegyelmét akaratlanúl is
megtánczoltatták.
Ez az elemózsia elég volt két napig s a lánczos kutya elhallgatott; de
harmad napra újra ugatni kezdett: azért, hogy elnémitsák, mert vess a
kutyának majd nem ugat, a királyfi harmad napra a tigrist küldte el még
nagyobb kosárral a lakodalomba.
Ezt is előfogták a király kutyái, hogy majd megtánczoltatják: ezért a
legerősebb kutya két lábra állt s átölelte a szinte két lábra álló
tigris darázskarcsú derekát s elkezdték kettecskén a német tánczot
járni; de a tigrisnek is olyan kedve kerekedett, úgy belejött a tánczba,
hogy a király kutyáit mind sorra tánczoltatta; mind a palánkhoz és
házoldalához verte. Aztán diadalmasan nyitott be a palotába s megállt az
ajtó megett.
A Vörösherczeg alól újra kiugrott egy aranyos vánkos, melyet hasztalan
raktak alá, mindig kiugrott alóla; tizenkétszer tették alá, tizenkétszer
ugrott ki s végre abba hagyták.
Hogy meglátta a tigrist a király leánya: azonnal megösmerte, fölkelt az
aranyos négy vánkosról s megrakta úgy a kosarat, hogyha még akartak
volna is rá tenni, még se tehettek volna.
A tigris szájába vette a kosarat, kiment a palotából; de a kutyák feléje
se mertek szagolni, csak a ház végéről ugattak.
Ez az elemózsia ujra elég volt két napig. Hogy jóllakott a lánczos eb,
elnyúgodott; de harmad napra újra fölemelte rettentő száját, s
elbüffentette magát: azért Vízi Péter most már az oroszlánt küldte el,
egy irdatlan nagy kosárral.
De már ennek a királyi kutyái feléje se mertek szagolni, szükölve
futottak szanaszét, ki a házvégére, ki a csűr megé.
Itt, bemegyen az oroszlán a királyi rezidencziába, a Vörösherczeg alól
újra kiugrott egy aranyos vánkos, melyet hasztalan raktak alá, mindig
kiugrott alóla; tizenkétszer tették alá, tizenkétszer ugrott ki, végre
abba hagyták.
A királyleánya, az ékes mennyasszony, hogy meglátta az oroszlánt az
ajtószegben a nagy kosárral: azonnal megösmerte, s úgy tele rakta a
kosarát, hogy ha még akartak volna is rá rakni, még se fért volna.
Ez az elemózsia újra elég volt nekik két napig, s hogy jóllakott az
örves kutya: elnyugodott, de harmad napra ismét fölemelte a fejét s
elbüffentette magát.
De már ekkor Vízi Péter maga ment látogatóba a lakodalomba.
Látogatóba? véres lakodalomba, hol emberhús az étek, hol embervér a
piros bor.
Jaj neked Vörösherczeg! ha ezer lelked volna is, mégis megkellene
halnod!
Hogy belépett Vízi-Péter, a Vörösherczeg alól tüstént kiugrott a
negyedik aranyos vánkos, s a csupasz lóczán űlt.
Hej, inkáb űlt volna ő a puszta földön, hej, nemcsak a puszta földön,
hanem a puszta éles kövön is meztelen testtel, mint azon a csupasz
aranylóczán.
Vízi Péter egyszál kardra hítta ki a nyomorultat, s kétfelé hasitotta a
fejét. Kiomlott fekete vére, fekete lelke pedig elszállt, meg se állt a
pokol gyehenna lángjáig, hol a mint a felett repült volna, két szárnya,
két légi evezőlapátja összeperzselődött s a tűzbe esett; ott égett
eléghetlenűl, ott vergődött szabadulás nélkül. Ha sírt is s ha jajgatott
is, csak a tűzet élesztette s az annál jobban égett.
Most a királyleány, az ékes mennyasszony az egész történetet színről
színre, úgy a mint történt, elbeszélte.
– Hogyha nem hiszik, vette át a szót a menyasszonytól Vízi Péter, im itt
van tizenkét aranyalma, melyeket a sárkány fejeiből szedtem ki; ime itt
van huszonnégy sárkány fog, melyeket a sárkány tizenkét szájából törtem
ki.
Senki se emelt szót ellene, még maga az öreg király is jobb szerette e
csinos királyfit, mint ama Vörösherczeget, ki magán hordta a nevét,
pedig tudjuk, mint a szóbeszéd mondja: vörös ember, vörös ló, vörös
kutya, egy se jó.
Ekkor kezdődött el mégcsak a hadd el hadd! bezzeg nem hét napig, hanem
hét hétig tartott a lakzi; térdig jártak abba a jóféle tyúkhús levesben,
s még az árvagyermeknek is akkora darab kalács volt a kezében, hogy majd
letörte a derekát!
Hogy elmultak a mézes-mákos hetek: Vízi Péter vadászni készült.
– Óh, szivem szép szerelme! mondja a királyné, ne menj a
Boszorkánytanyába vadászni, mert sötétebb az a csillagtalan éjfélnél,
rosszabb a pokolnál; mert nincs rá eset, hogy onnan valaki, a ki oda
bevetődött, kijött volna s isten fényes napját valaha látta volna.
Vízi Péter égre-földre igérte, hogy kerüli a Boszorkánytanyát, mint
ördög a tömjént, pedig magában elhatározta, hogy egyenest a
Boszorkánytanyának fordítja a szekérrúdját, de vele volt három állatja
is.
Megyen, mendegél a királyfi, egyszer felbukik előtte egy sánta nyúl.
Vízi Péter sem rest, czéloz, de nem talál.
Mi dolog ez, gondolkozik magában Vízi-Péter, az ő keze sohasem szokott
hibázni?!
Megyen, mendegél odább vagy száz lépésnyire, ujra felugrik előtte a
sánta nyúl.
Vízi Péter sem rest, kapja a nyilát s czélba veszi a nyúlat, de ismét
nem talál.
Mi dolog ez, tanakodik magában Vízi Péter, az ő keze sohasem szokott
hibázni?!
Megyen, mendegél odább a királyfi, újra felugrik előtte a sánta nyúl.
Vízi Péter sem rest, czélba veszi az átkozott sánta nyúlat s czéloz, –
de harmadszor is vad helyett bakot lőtt.
Most a vitéznek ideje sem volt a haragra és bosszankodásra; ime! mintha
az isten fényes napja egyszerre leszakadt volna a feje felül és mintha
egyszerre elvesztette volna a szemevilágát: egy nagy vadon, sötét
erdőben lelte magát. A három állat is megszeppent s szükölve futkározott
gazdája körül.
Vízi Péter is hasztalan tekintett fel a verőfényes égre, neki az nem
sütött, neki az nem világitott, mert ott olyan sötét volt, hogy a kanál
is megállott volna benne s a legvékonyabb sugárka is, habár oly vékony
lett volna is, melyet tündérek szoktak tőfokába húzni, s azzal mint
valami aranyfonállal tündéröltönyt varrnak, mondom az ily vékony sugárka
sem bírta volna hegyes lángdárdájával keresztül ütni azt a koromfekete
sötétséget.
Ime! Vízi Péter a Boszorkánytanyában, a sötétség országában, a poklok
hálójában volt megfogva!
Itt Vízi Pétert mindenféle vörös szemű, csuszó-mászó állatok raja
özönlötte körül; százlábú csodabogarak, egy fejjel és egy szemmel;
sárgahasú kigyók, piros fulánkkal és lángnyelvvel, – apró sárkánykölykök
tizenkét, huszonnégy fejjel, mindenik fejben két sor foggal s a két sor
fog közül hosszú lángfullánkkal, lángdárdával és a lábai alatt vörös
szemű varancsos békák ugráltak odább-odább, melyek oly méreggel köpik
tele az ember szemét, hogy belőle csak egy csepp is örökre kioltaná az
ember szeme világát.
Megyen, mendegél odább Vízi Péter, tapogatva mint a vak. Itt a feje
fölött fekete denevérek csaptak el. Sebes repülésükkel és szárnyaikkal
arczul csapdosták a királyfit, aztán czinczogva-vihogva lecsaptak a
fejére, s aranyhajának estek. S tán azt tövestől mind kiszaggatták,
megették és felfalták volna, ha az be nem lett volna fedve a sisakkal.
Hogy a királyfi odább megyen, a fekete denevéreket baglyok tábora,
kuvikok, halálmadarak serege váltotta fel s űzte tovább. Ott huhogtak,
ott kuvikoltak a fülébe. A bagoly huhikolás, halálmadár kuvikolás pedig
a halál, a fekete halál előjele, előpostája.
Megyen, mendegél odább a királyfi, mint a vak tapogatozva, itt, vörös
szemű ebek csordája, vérbe forgó szemekkel, csaholva-ugatva vették
körül. Majd farkaikat lábaik közé csapván, vonitani kezdtek. S ettől ez
a nagy erős ember is ugy reszketett mint a kocsonya, mint a nyárfalevél,
mint a gyáva gyermek, ki még az orrát sem tudja megtörölni.
És e kutya vonitás is mind a halál, a fekete halál előjele, a halál
postája!
Megyen, mendegél odább, itt-ott, helylyel-közzel embercsontok voltak
elszórva; itt egy kéz, ott egy lábszár, emitt egy kézfő, amott egy
koponya… Az embercsontok mindig gyakoriabbak, gyakoriabbak lettek,
mignem Vízi Péter egy patak partjára ért, de itt is a patakban víz
helyett embervér folyt s véres főket hordott a hátán.
Ezt látva Vízi Péter – valjon nem gondolt-e arra, hogy igy még az ő vére
is folyhat, s az ő feje is lehet hajó, csolnak, vagy tán dereglye e
furcsa patakon?!
De ha akart volna is igy gondolkozni, nem ért volna rá, mert irtóztató
lárma ütötte meg a füledobját; még pedig olyakat ütött rajta, hogy majd
beszakította!
Megyen a lárma-felé, hát látja, hogy ott meghalt vén asszonyok nyelvei,
melyeket még holtok után is fejszefokkal kellett volna agyonverni, hogy
elhallgassanak, tövestől kiszakítva ott handrikáltak mindenféle
másvilági dolgokról; perlekedtek, veszekedtek túlvilági pletykákról, ki
véknyabban, ki vastagabban, mint az orgonasípok, s oly lármát csaptak,
hogy attól még Jeriko falai is leomlottak volna!
E vén asszonyok nyelvei voltak a pokol muzsikusai.
Erre előjöttek a tánczosok. Ezzek voltak pedig a forgószelek.
Melyek aztán elkezdték a német tánczot járni, körbe-körbe forogván
iszonyú forgással, hogy láttukra szinte káprázni kezdett az ember szeme.
De tánczosuk nem volt, most tehát azt kellett szerezni.
Mindegyik forgószél neki állt egy-egy sudarfának, azt tövestűl
kiszakasztották s elkezdtek azokkal ujra tánczolni. S azokat úgy
megforgatták, hogy mikor letették, pozdorjává változtak.
Vízi Péter ide sodortatván három állatjával együtt, futott volna innen,
de már késő volt, nem lehetett; mert a forgószél árja magával sodorta s
mintha örvénybe jutott volna, először nagy karikákban kezdett tánczolni,
mely mindig kisebb-kisebb lett, mig utoljára egy forgószél derékon
kapta, mely ép a középen forgott mintegy sergetyű s úgy megforgatta, úgy
megtánczoltatta, hogy ő egészen elszédült, hányni kezdett s a
tánczosnéja, a forgószél ruháját, lehányta.
E forgószél kellőközepén mint valami hintóban űlt egy vén asszony, ki
nem volt más, mint maga a forgószelek királynéja.
Vízi Péter ezt a királynét ép szemen köpte. A forgószél királyné erre
dühbe jött, ezért Vízi Pétert a feje fölé magasra fölemelte s ott, mint
a gyermek a parittyáját, meglóbálta háromszor, négyszer s aztán őt
messze, messze elhajította.
A forgószélkirályné parancsára a másik három forgószél is Vízi Péter
állatjaival hasonlókép cselekedett; mert azokat is a királyfi után
dobták.
Repült Vízi Péter akaratlanúl, szárny nélkül. Hosszú aranyhaja egészen
lebomlott s mint üstökös farka, maga csillaglevén, lebegett utána. Ezer
volt a szerencséje, hogy leomlott aranyhaja! mert hogyim a légi úton
magához tért, hogy nagyon meg ne üsse magát, ha leesik: aranyhaját
kétfelé választotta, karjára tekerte s vele mint aranyszárnynyal evezett
a légi uton; úgyannyira, hogy mikor leesett, nem halt meg;
annyivalinkáb, mert homoktengerbe, puha homokágyra esett.
Vízi Péter három állatja is hasonlókép cselekedett, azok is serényükkel,
mint valami légi evezőlapáttal eveztek, feltartott farkaikkal pedig
gazdájok felé kormányoztak; ők is végre leczuppantak a homoktengerbe, a
puha homokágyra.
A mint mondtam, ez volt itt a homoktenger, fenektelen tenger, hogy a ki
abba bele esett, soha többé nem látta isten szép napját, hanem egyre
sülyedt lefelé, míg valahol a másvilágon ki nem lyukadt.
Vízi Péter is három állatjával együtt hasonlókép járt; elkezdtek egyre
lefelé sülyedni. Eleinte szabadulni akartak, kászmálódni kezdtek, de
csak azt nyerték vele, hogy annáljobban sülyedtek, minéljobban
fészkelődtek.
Minél lejebb sülyedtek, annál hígabb volt a homok, annál jobban mentek;
végre azt mondták magukban: add meg magad Oláh Geczi! valahol majd csak
feneket érünk?!
Igy három napig szünetlenűl haladtak lefelé. Negyednapra, lábuk nem
érzett homokot, hanem meleg pára ütötte meg testüket. Egy láthatlan kéz
végre őket lábuknál fogva lerántotta s egy mélységes vízbe czuppantak
le. Ez okozta, hogy izzé-porrá nem szakadtak. Innen valahogy csak
kiúsztak s itt oly nagy hőség volt, hogy mihelyt a partra vergődtek,
tüstént megszáradtak.
Megyen, mendegél Vízi Péter a földalatti birodalomban, egyszer borzasztó
nagy üstök és katlanokhoz ért, melyek alatt láthatlan szolgalelkek
büdöskővel és kőszénnel fütöttek.
Itt volt a gyehennalángja.
Mikor abban a borzasztó nagy üstökben és katlanokban legjavában forrt,
zubogott az erős sziksólúg és a kátrány, úgyhogy már felfújt pofával a
tűz közé is kezdett köpködni: bele hányták azoknak az embereknek fekete
lelkeiket, kik világéltökben a hét halálos bűnben vétkeztek, de
különösen azokét főzték legjobban, kik hazaárulók és a harczban gyávák
voltak.
De még itt a fekete lélek egészen nem tisztult meg, hanem ebből kivették
s bevetették a gyehennalángjai közé.
Ott sírtak, ott jajgattak a tűzben – hasztalanúl; mert sírásaikkal,
könyeikkel nemhogy oltották volna a tűzet, de még szitották s annál
jobban égtek. Igy égtek ott ezer esztendeig, mígcsak oly fehérek nem
lettek, mint a ma-esett hó.
Mikor a lélek a gyehenna lángjaiban egészen megtisztult, hófehér
szárnyai ujra kinőnek s elrepül az igazlelkek, a fehér lelkek hazájába,
hol a hősök, a csatában elestek nagy tisztességben élnek.
De minthogy Vízi Péter hős volt, vitéz volt: nem ide való volt. Azért a
Szél, ki itt tisztogatni és sepregetni szokott, irtóztató nagy tüdejét
felfujván, úgyhogy még a pofája is széllel volt bélelve, kifújta őt,
három állatjaival együtt a földalatti birodalomból s a lyúk szájánál
szép csendesen letette.
Ez a pokollyúk pedig a Boszorkánytanyában ütötte ki magát, s igy Vízi
Péter ismét e boszorkányfészekben találta magát.
A mint megyen, mendegél, messziről meglát egy nagy rakás tüzet, mely
mint a pásztor-tűz, mint földi csillag, távolból ragyogott feléje.
Az volt ez: pásztor-tűz, földi csillag, csakhogy ördögpásztor tűze,
ördög csillaga, hol az ember még király se szeretne lenni.
Hogy Vízi Péter az ő három állatjával a tűzhöz ért: itt egy lelket se
látott; ott égett az magában eléghetlenül, mert ha egy darab fa
zsarátnokká változott is, azonnal, valami láthatlan szőrös kéz, új
darabot tett rá.
Vízi Péter már megis éhezett; elhiszem azt, harmadnapja már annak, hogy
csak annyi kenyér se volt a szájában, mint a mennyit egy légy is elvinne
a szárnyán!
Ő azért előre forditotta a vadásztarisznyát, szalonnát és kenyeret vett
ki belőle. A szalonnát nyársra húzta, piritani kezdte, a forró zsírt
pedig kenyerére csepegtette, s igy ette a zsiros kenyeret.
Csak eszik, csak eszik, egyszer valaki ép mellette megszólal repett
fazék-hangon:
– Júj, be fázom!
Körül néz Vízi Péter, de senkit sem látott s azzal tovább evett.
Csak eszik, csak eszik, egyszer újra megszólal valaki körülötte repett
fazék-hangon:
– Júj, be fázom!
Vízi Péter újra körülnéz, de senkitsem látott s azért folytatta az
evést.
Csak eszik, csak eszik, egyszer újra megszólal valaki mellette:
– Júj, be fázom!
Föltekint Vízi Péter a fára, hát látja, hogy ott a fatetején egy vén
asszony űl, ki a hidegtől-e vagy mitől, úgy reszketett mint a kocsonya,
mint a nyárfalevél.
– Jöszte le bolond, ha fázol; itt a tűz, melegedjél!
– Mennék ám, de nem merek az állataidtól!
– Jer le bolond, ha mondom, nem bántanak azok.
– Nem ám, csak egy kicsit – megesznek! Hanem ha ezt az aranyhajszálat
mindegyik hátán végig fekteted: akkor lemegyek.
– Hajitsd le hát, no!
Lehajitja a vén banya az aranyhajszálat, Vízi Péter pedig mind három
állatján végig fektette. A vén banya aztán lemászott a fáról, oda űlt a
tűz mellé s fűtözni-sűtkérezni kezdett; majd fölkelt, a haraszt közül
egy varancsos békát keresett elő, ízíbe megnyúzta, nyársra húzta és a
tűznél sütni, piritni kezdte.
Csak süti, csak süti, egyszer egy kis idő múlva meg szólal a vén banya,
mondván:
– Én sütök békát, te sütsz szalonnát, – én eszem szalonnát, te eszel
békát.
– Hallgass banya, hallgass!
De a vén asszony nem hallgatott el, hanem újra folytatta a maga
mondókáját ilyetén képen:
– Én sütök békát, te sütsz szalonnát, – én eszem szalonnát, te eszel
békát.
– Eszel bizony majd megmondom, hogy mit! s ha tüstént nem fogod be a
szádat, mindjárt a pofádhoz ütöm ezt a szalonnát!
De a vén asszony csak nem hallgatott, hanem ujra ismételte a mondókáját:
– Én sütök békát, te sütsz szalonnát, – én eszem szalonnát, te eszel
békát.
Vízi Péter se veszi tréfára a dolgot, hanem minden nyársastúl együtt,
ugy mint süstörgött a tűzön, a vén asszony pofájához vágta a forró
szalonnát, mondván:
– Most már ha tetszik, megeheted!
De erre bezzeg felpattant a vén asszony, megoldván nyelve kerekét,
elkezdett darálni asszony módjára:
– Hát azt gondolod jó bolond, hogy félek tőled!… én itt királyné vagyok,
de te féregnek is kevés!… vagy tán állataidban bizol?! nézd meg csak,
kővé vannak azok válva!…
Vízi Péter híja és szolitgatja állatait, de egyik se jelent meg; kővé
voltak válva.
Most összetűztek. – S nem sok idő telt el bele, hogy Vízi Péter vére is
a vérpatakban folydogált, hátánvive tátogó levágott fejét, – a testét
pedig a boszorkánykirályné besózva nagy kádakba rakta el.
S a Boszorkánytanyán azonnal megszünt a Kuvik, a halálmadár, a bagoly
huhogás, a denevér czinczogás és elhallgatott az ebek vonítása, melyek
mind-mind a halál, a fekete halál postájai valának.
Midőn a másik testvér, Vízi Pál a csodafához visszajött, kihúzta bátyja
kését: ime! a lyukból vér, piros vér folyt ki, hármat bugyborékolva.
Azt jelentette pedig az első véres bugyborék: meghaltam.
– A második: keress föl.
– A harmadik: bosszúlj meg!
És a testvér megértette a vér beszédét. Azért elhatározta magában, hogy
fölkeresi meghalt bátyját és megbosszúlja.
A mint megyen, mendegél, ő is előtalálta a három állatot: a farkast, a
tigrist és az oroszlánt. Ő is agyon akarta ezeket lőni, ezért már fel is
fogta a nyilát, de mégis megkegyelmezett nekik; élet-adóúl azonban
elfogadta a három kölyköt: s igy már neki is volt farkasa, tigrise és
oroszlánja.