Produced by Albert László (This book was produced from
scanned images of public domain material from the Google
Books project.)
EREDETI
NÉPMESÉK.
ÖSSZEGYÜJTÖTTE
MERÉNYI LÁSZLÓ.
ELSŐ RÉSZ.
PEST, 1861.
KIADJA HECKENAST GUSZTÁV.
A KIGYÓBŐR.
Hol volt, hol nem volt, még az óperencziás tengeren is túl, még az
üveghegyeken is túl, kidült-bedült kemenczének egy csepp oldala se’
volt, a hol jó volt, ott rosz nem volt, a hol rosz volt, ott jó nem
volt, volt egyszer a nekeresdi s ebkérdi kopaszhegyen hét sugár
jegenyefa, ennek minden ágára egy-egy ringyes-rongyos pendel akasztva s
ennek minden korczában, ránczában egy-egy véka bolha, – s ezen
bolhacsordának az legyen pásztora, ki az óperencziából hozott mesémre
figyelmesen nem hallgat. Ha pedig csak egyet is elugrat: akkor az a
bolhacsorda iszonyú vérontásának legyen kitéve, s csipdessék agyon!
Volt egyszer hát egy szegény ember, s ennek egy magtalan felesége. Már
tiz éve, hogy házasságban éltek, még se’ volt egy fia gyermekök, csak
akkorka sem, mint a kis-ujjam. Egyszer boszuságában, emigy fakadt ki a
szegény asszony: Istenem! adj nekem egy gyermeket, ha mindjárt
fél-kigyó, fél-ember lesz is! Kérése foganatos volt; az asszony érezte
hogy vastagodik, s méhének gyümölcse megmozdult a szive alatt.
Itt, eljön a szülés ideje, s az asszony lebetegszik; de uramfia! az
asszony gyermeke, kérése szerint, fél-kigyó, fél-ember volt; úgy
annyira, hogy midőn a bába e csodát meglátta, el akarta metszeni élte
fonalát, de az anyja nem engedte, mondván, a mivel meglátogatott az
isten, békén viselem; ölébe vette össze-visszacsokolta, mintha ez lett
volna a világon a legszebb gyermek. S e csodaporonty is pihent a hófehér
mezőben s a két szép aranyalma bimbójából szítta a méznél édesb
anyatejet.
Már 17 éves s 11 hónapos volt e csodabogár, s még se’ járni, se’
beszélni nem tudott; mindig ott ült úgy a kemenczepánkon mint egy hat
akós hordó; csak mikor kigyófarkát maga alá csapta s megzörrent sárga
pikkelyes nadrágja: ez volt a beszéd, ez az élet jele.
Midőn ép 18 éves volt, se’ több, se’ kevesebb, világ csodájára meg
szólal a csodaszülött s legelső szava ez volt:
– Édes anyám!
– Mit kivánsz, kedves fiam?
– Úgy-e édes anyám, lakozik itt ebben a városban egy király?
– Lakik fiam, lakik.
– Úgy-e, van annak egy 16 éves, világhirű szép leánya?
– Van fiam, van.
– Úgy-e édes anyám, azt most kérik férjhez?
– Most fiam, most.
– No ha most kérik férjhez: úgy menjen el édes anyám a királyi
rezidencziába s mondja meg a királynak, hogy köszöntetem szépen adja
nekem azt az egyetlen 16 esztendős leányát feleségűl.
Itt, másnapra kelve a szegény asszony felöltötte legjobb ringy-rongy
ruháját s beállitott a királyhoz. Köszön neki e szózat szerint:
– Adjon isten jó napot felségednek!
– Fogadj isten, szegény asszony! hát mi járatban vagy?
– Nagy az én szívem szomorúsága s most is azért fordultam felségedhez,
hogy azt tetézzem! A mint felséged is tudhatja, van nekem egy
csodaszülött fiam, – de, ha már megvan, hát hagy legyen!… ez a fiu 18
esztendős koráig néma volt, s isten csodájára ma szólalt meg legelőször
s azt mondta nekem, hogy kérjem meg az ő számára felségednek egyetlenegy
világhírű szép leányát. Azért ha kerékben törnek, elevenen eltemetnek
is, itt állok felséged előtt.
A király semmitsem szólt, hanem ebrúdon hajitatta ki a szegény asszonyt
a rezidencziából.
Haza bandukol a szegény asszony nagy sirva-riva s elpanaszolja a fija
előtt, hogy mi történt vele.
A csodaszülött csak biztatta, csak vigasztalta, hogy jóra viszi mindazt
a köszörű, s megkérte édes anyját, hogy forduljon ki egy kicsit a
szobából.
Hogy kiment a szobából a csodaszülött anyja: a fiú leszállt a
kemenczepánkról, megrázkodott s lehullt róla a kigyóbőr s ime! oly szép
legény vált belőle, hogy tündérek között is megjárta volna, hogy az első
székbe üljön; de elébb betette az ajtót, kihúzta a kilincsmadzagot s az
ablakot is beterítette, hogy azon semmiféle teremtett állat be ne
lásson.
Aztán kezébe vette a kigyóbőrt s megrázta hétszer, közbe-közbe bűvös
szókat mondván, megjelentek a szolga lelkek.
– Mit parancsolsz, kedves gazdánk?
– Nem egyebet, mint azt, hogy tüstént, ebben a szempillantásban,
teremtsetek elő nekem érczvirágból, sáraranyból, ezűstszálból font
kosárkát, s abba szedjetek a tündér kertből, a boldogság fájáról
mindenféle aranyalmákat. Alig hangzott el a parancs utolsó igéje, ime!
már az asztalon állt a csodaszülött kivánsága. – Abban a kigyóbőrben,
melyet az emberek csodájára kellett neki viselni, állt minden bűvereje.
Aztán a csodaszülött ismét magára vette a kigyóbőrt, levetette a závárt,
befűzte a madzagot, levette a teritőt az ablakról, s bekiáltotta édes
anyját.
– Édes anyám! itt van ebben az érczvirágból, sár aranyból, ezüstszálból
font kosárban aranyalma, vigye ezt el a királykisasszonynak ajándékba,
mondja, hogy én küldtem a nevenapjára.
Elviszi a szegény asszony az ajándékot a királykisasszonynak s leteszi a
puszpángfa asztalra.
Itt a királykisasszony megörül az ajándéknak, egyenest berohant vele az
apjához s kizúditotta az aranyalmákat az asztalra. Megörül ennek a
király, hivatja a szegény asszonyt, hogy jőjön be a fehér házba. Bezzeg
nem vettette ki most ebrudon mint tegnap, hanem oda ültette maga mellé
az aranylóczára, megfogta a kezét, azt a fekete kérges kezet, melyben a
retek is kikelt volna, s azt mondta neki:
– No szegény asszony, menj haza, mond meg a fiadnak: hogyha holnap
reggelre az én házamat a te gunyhóddal aranyhíd köti össze: neki adom a
leányomat.
Hazamegyen a szegény asszony s elmondja a fiának, hogy mit üzent a
király: hogyha holnap reggel az ő házát, meg a mi gunyhónkat aranyhíd
köti össze: akkor neked adja egyetlen-egy világhirű szép leányát. A
csodaszülött mindezekre nem szólt semmit, csak a fejét hajtogatta, csak
mosolygott.
Hogy leáldozott a nap; hogy a szegény ember házában is le pihentek: a
csodaszülött úgy éjféltájban fölkelt, levetette a kigyóbőrt s megrázta
hétszer, közbe-közbe bűvös szavakat mondván, megjelentek a szolgalelkek.
– Mit parancsolsz, kedves gazdánk?
– Nem egyebet, mint azt, hogy e viskót a király palotájával aranyhíd
kösse össze, s rádásul az aranyhid alatt ezüst-folyó csergedezzék s
ebben aranyhalak ficzkándozzanak. Az ezüst folyóból, zöldbársonyszigetek
merűljenek fel s ezen terüljön el egy virágtenger, tengernyi virág, a
virágokon aranyos lepkék szedjék a virág-izt s minden hajnalban,
rózsatányéron vigyék királyi mátkám ajakára, hogy annak édessége költse
fel a hajnali álomból. Alig röppent el az ige: a varázsszóra teljesítve
lőn a csodaszülött parancsa.
Reggelre kelve fölébredt a király hajnali álmából, hirtelen az ablakhoz
szaladt s kitekintett rajta, s imhogy sóbálványnyá nem változott
csodálkozásában, midőn ott látja az aranyhidat, aranyhid alatt
ezüst-folyót, ezüst-folyón zöldbársonyszigetet, zöldbársonyszigeten
virágtengert, tengernyi virágon mindenféle dalló, éneklő madárkákat s
virág-ízt gyüjtő aranylepkéket. A világhirű szép királykisasszony pedig,
midőn a legédesb hajnali álom tejét színá, rászállt ajakára látatlan
alakban a virág-ízt hozó lepke, s annak mézével édesitette meg ajakát.
Alig izlelte a virágízt, álmot látott, s azt álmodá: hogy őt egy
gyöngyadta csodaszép királyfi látogatta meg, oda lépett az ágyához,
megölelte s megcsókolta.
Hogy a csókra fölébredt a világhirű szép királykisasszony: az ágyában
egy aranyhajszálat és egy aranykigyópikkelyt talált. Fölvette mind a
kettőt s a kebelébe dugta. A dologról senkinek sem szólt semmit; de
mikor bejött hozzá édesatyja, tudtára adni szerencséjét, vagy tán
szerencsétlenségét, s mikor kérdezte tőle, hogy hozzá megyen-e a
csodaszülötthöz, azt felelte, hogy hozzá. Harmadnapi határidőt tűztek ki
a menyegzőnapjául.
Három nap, nem sok idő; de mátkásoknak harminczhárom esztendő!
Három napja volt még a csodaszülött fél-kigyó fél-embernek, három
ajándékkal kedveskedett mátkájának, a következő renddel:
Midőn az első napon mindenki szemeit lecsukta az álom: leszállt a
csodaszülött a kemenczepánkról, megrázkodván, lehullt róla a kigyóbőr.
Megrázta ezt hétszer, közbe-közbe bűvös szókat mondván, megjelentek a
szolgalelkek.
– Mit parancsolsz, kedves gazdánk?
– Nem egyebet, mint azt, látjátok-e azt a nagy vadonerdőt az ezüstpatak
mentében? No, ha látjátok, úgy azt, egy szempillantás alatt, vigyétek el
a forrótenger kellőközepébe s hagyjátok ott. Mikor letettétek, jőjjetek
vissza, s annak a helyén találtok majd egy kerekdombot: arra a
kerekdombra ültessétek a boldogság kertjét a kerek föld legszebb
virágival. Mikor aztán ezekkel készen lesztek, a kert kellőközepén
emeljétek fel a boldogság palotáját, két szerető, egy boldog pár
fészkét, gyémánt oszlopokon, szivárvány-bolthajtásra, melyen annyi ablak
legyen, a hány nap van egy esztendőben. Czímerül a palota tetejére,
hozzátok el tündérország napvilágosságu karbunkulusát, hogy ott
semmiféle világitásra ne legyen szükség. Hét szobát, a mátkám számára, a
nap hét szinével fessetek ki, s a földjét ugyancsak olyan bársonynyal
vonjátok be, nyolczadik legyen a mátkám hálókamrája. Erre legtöbb gondot
forditsatok; mert ez lesz a hűség kamrája: azért ezt az ártatlanság
szinével, tiszta fehér bársonynyal vonjátok be s csináljatok bele
termőaranygalyból font nyoszolyát, igaz-gyöngygyel kiczifrázva,
gyémántszeggel kiverve.
Alig hangzott el a parancs varázs-szava: már teljesitve volt az s ott
állt a tündöklő palota, tündöklő kert közepén, ugy a mint rendelve volt;
aranyos fészek, egy pár aranyos madár számára.
Reggelre kelve a mint meglátta a király, meg a felesége, meg a
királykisasszony az ajándékot s a mint megértették, hogy ez jegyajándék:
szivöknek im hogy szárnya nem támadt, imhogy el nem repült, ugy
repesett.
Az első nap ez volt a jegy-ajándék. A második nap, midőn az álom
rózsaujjával a szegény ember viskójában mindenkit megkötözött: leszállt
a kemenczepánkról a csodaszülött fél-kigyó, fél-ember megrázkodván,
lehullt róla a kigyóbőr. Megrázta ezt hétszer, közbe-közbe varázs-szókat
mondván, megjelentek a szolgalelkek:
– Mit parancsolsz, kedves gazdánk?
– Nem egyebet, felelt a csodaszülött fél-kigyó félember, mint azt:
szálljatok le a mély tengerfenékre, keressétek fel ott a
tündérkirálynét, ki a vizek felett uralkodik, s menjetek be a vízi
palotába, melyet nagy bajúszú czethalak őriznek s mondjátok meg a
királynénak, hogy köszöntetem s adja át nektek azt a
gyöngyház-szekrényt, tizenkét szobaleányával együtt, a mely megilleti az
én mátkámat nászeste előtti napon. Mikor ezt a kezeitekhez kaptátok,
tegyétek le világhirű szép mátkám puszpángfa-asztalára, hogy a mint
szemét legelőször fölveti a hajnali álomból, erre vesse az ő tekintetét.
Alig hangzott el a varázs szó, már teljesitve volt a parancs; ugy
annyira, hogy mikor a királykisasszony fölvetette a szemét, legelőször a
gyöngyház-szekrényt pillantotta meg, s aztán körül tekintvén, intésére
tizenkét, szebbnél szebb szemérmes szobalány várt. Hirtelen kiugrott az
ágyból, csak valami nagy kendőt vetett a nyakába, rohant a
gyöngyház-szekrény nézésére.
Először kivűlről nézte meg össze-vissza, sokat mondogatta magában
nagyokat nyelve: be szép, be gyönyörű! aztán megnyomott egy kis
aranygombot s tüstént felpattant a gyöngyház-szekrény teteje.
A szoba egyszerre megtelt azzal a jóféle illattal, melynek szaglása után
megifjodott az ember. Ebben a gyöngyház-szekrényben voltak különféle
apró kis szelenczék.
Felnyitja az elsőt. Ebben volt tündér bűvös-szer, melyet hajnal
hasadáskor, apró-cseperke tűndérkék méhszárnyakon gyűjtöttek össze a
virágokról. Egy csepp belőle, az ősz hajat is aranyhajjá változtatta.
Felnyitja a másikat. Ebben szép-ir volt, melyet tűndérek szedtek össze,
ezerféle virág-irból. Egy csepp elég volt belőle, hogy a legránczosabb,
mohotkás arczot is, oly szépségűvé tegyen, mint mikor a fehér rózsára
piros szint lehel a hajnal!
Felnyitja a harmadikat. Ebben balzsam volt. Egy csepp belőle, egy egész
kádvizet oly balzsamfördővé változtatott át, hogy abban, ha a
legnyomorultabb béna koldus fördött volna is meg, mégis 24 éves
tündérszépségű ifjúvá változott volna.
Felnyitja a negyediket. Ebben asszonyoknak való csecse-becsék voltak
melyeknek csak azok tudják hasznokat venni: azért ezeket el se beszélem.
Aztán a szobaleányok szépen felöltöztették a királykisasszonyt: az egyik
kifonta sarkig érő hosszú haját, a másik megkente a bűvös szerrel s ime!
az aranyhajjá változott; a harmadik fördőt készitett s cseppentett bele
balzsam-irt s ime! alig hogy megfördött benne a királykisasszony, eddig
is szép volt, de ezután hétszerte szebb lett; a negyedik megmosdatta a
szép-irban s ime! oly tündöklő szépségű lett az arcza, mint mikor a
fehér rózsára piros szín van lehelve! ugyannyira, hogy mikor egészen
felöltöztették, s beszaladt a szülőihez, azok alig ismerték meg s
kérdezték magokban: ez a tűndérkirályné-e a mi leányunk? És ezt mind a
csodaszülött fél-kigyó, fél-ember cselekedte!…
A második nap ez volt az ajándék. Következett a harmadik nap, az utolsó
nap.
Valjon mit küld most az én mátkám jegyajándékul? kérdezgette magában a
szép királykisasszony. Szinte már számot tartott rá, annyira megszokta,
tán ha elmaradt volna, beborult volna fényes napja, tán nemcsak beborult
volna, hanem esett volna is?! esett volna gyöngy-csepp, kék égből, a
csodaszülött fél-kigyó, fél-ember tündöklő egéből?! –
Itt eljőn a harmadik nap estéje, s midőn a láthatlan álom rózsa-ujjával
a szegény ember viskójában mindenkit lekötözött: leszállt a
kemenczepánkról a csodaszülött fél-kigyó, fél-ember, megrázkodván,
lehullt róla a kigyóbőr. Megrázza ezt hétszer, közbe-közbe bűvös szókat
mormogván, tüstént megjelentek a szolgalelkek.
– Mit parancsolsz, kedves gazdánk?
– Nem egyebet, felelt a csodaszülött fél-kigyó, fél-ember, mint azt,
hogy hozzatok az én mátkám számára a nap fényes tárházából ékes
mennyasszonyruhát, a hold sátrából ezüst fátyolt, a csillagok táborából
arasznyi övet. Mikor ezeket mind elhoztátok, menyjetek el a legmagasabb
hegy tetejére, mely az eget támasztja. Annak a hegynek legmagasabb
csucsán van egy virágcserép-alakú kőszál, ennek a kőszálnak tetején
virit a lotus-virág, égi-virág, melyet a tűzmadár begyéből öntöz égi
harmattal. Ezt az egyszáron nőtt égi virágot hozza el nekem a tűzmadár s
tegye föl az esketés napján menyasszonyom fejére.
Alig hangzott el a parancs varázs-szava, az teljesitve lőn; a
szolgalelkek három dió-szekrénybe zárva elhozták a menyasszonyi ruhát,
ezüstfátyolt, csillaglátta övet; s a tűzmadárnak is meg volt hagyva,
hogy mihez tartsa magát.
Reggelre kelve, hogy fölébredt a királykisasszony, első tekintete az
asztalra esett s meglátja ott a három aranydiószekrényt. Vizsgálgatja,
forditgatja össze-vissza s mondja magában: be szép, be gyönyörü! de
valjon mi lehet ezekben? Megnyom egy kis aranygombot, azonnal felpattan
az aranydiószekrény fedele s kihull belőle a csillaglátta arany-öv, mely
nem volt nagyobb egy ember-arasztnál. Itt kezébe veszi a másik
aranydiószekrényt is, megnyomja az aranygombot, felpattan a fedele, s
kihull belőle a bársony szőnyegre a hold sátrából hozott ezüstfátyol.
Hirtelen a fejére illesztgette, természetesen jólállt neki! Annyira
megörült a jegyajándéknak, imhogy ki nem bújt a bőréből; össze-vissza
csókolgatta, s ugrált mint a gyermek, midőn vásárfiát kap. De, csakhamar
a harmadikat is kezébe veszi s kérdezgeti magától, hát ebben valjon mi
lesz?
Megnyomja az aranygombot, felpattan a diószekrény fedele s kihull belőle
olyan fehér selyem menyasszonyruha, mely magától is megállt a szoba
pádimontomán, mégis dióhaj volt a szekrénye! s a selyemruha fehér
földjén kék csillagok tündököltek; nem híjában hozták ezt a szolgalelkek
a nap tárházából, oly kimonhatatlan gyönyörves volt, hogy ki se látom
mondani! Ugrált örömében a királyleány s szaladt egyenesen király
atyjához, hogy neki milyen jegyajándékot küldött a vőlegény!
– Van itt leányom különbnél-különb, szebbnél-szebb ajándék, csakhogy a
vőlegény milyen?!
Beborult a királyleány fényes napja, szótlanul bandúkolt ki uraatyja
szobájából, s ment egyenesen a hálókamrájába. – Itt, benyúlt a kebelébe,
elővette az aranyhajszálat és az aranykigyópikkelyt. Hol az egyiket
nézegette, hol a másikat s mikor az aranyhajszálra tekintett: nevetett
az egyik szeme; mikor az aranykigyópikkelyre nézett: könybelábadt a
másik szeme; olyan volt ekkor, mint midőn süt is a nap, de az eső is
esik.
Az esketés előtti estvén, midőn a láthatlan álom rózsa-ujjával a szegény
ember viskojában mindenkit megkötözött: a csodaszülött fél-kigyó,
fél-ember leszállt a kemenczepánkról, megrázkodván, lehullt róla a
kigyóbőr. Megrázta ezt hétszer, közbe-közbe varázs-szókat mondván,
megjelentek a szolgalelkek.
– Mit parancsolsz, kedves gazdánk?
– Nem egyebet, mondja a csodaszülött fél-kigyó, fél-ember, mint azt,
hogy holnap reggel kilencz órakor olyan üveges hintó álljon a házam
előtt, melynek mindene, a ráftól kezdve a legutolsó szegig, vert-ezüst
legyen. Ebben az üveges hintóban pedig hat, tátostejet szopott, hámtól
szűz, seregélyszőrű csikó legyen fogva, – s ezen hat lónak a szerszámán
minden, de minden a legutolsó rézcsattig, tiszta vert-arany legyen.
Másnap reggel kilencz órakor, a parancs szerint, a szegény ember háza
előtt ott állt az üveges hintó, elől kocsis, hátul huszár, csak a
parancs szóra várt; de arra nem sokáig kellett várnia, mert izibe bele
ült a vőlegény, áthajtatott az aranyhídon s bevágtatott az apósa
palotájába, a királyi rezidencziába.
Itt megtörténik nagy pompával, királyi czeremoniával az esketés; midőn
azonban az oltár előtt állna az egy pár cseléd, egyszerre távolról
gyenge ének hallatszott, mely mindinkább erősebb erősebb lett. Ime a
templomba hat fehér hattyú repül be, ember nemhallott hangon énekelve,
középütt szállt a tűzmadár, szájában hozván a lotus-virág koszorút s azt
a menyasszony fejére tette. Mikor aztán ezzel is készen voltak, a mint
jöttek, ugy el is távoztak. Ugyanekkor a menyasszony a vőlegényre
tekintett, hát látja, hogy a mellett kétfelől, két igen szép tűndérifjú
áll, s a feje főlé napsugárból font koszorút tartottak; de ezt csupán a
menyasszony látta, rajta kivül senki, egy teremtett lélek se. Az emberek
ugyan látták a fényt, tekintgettek körül, hogy honnan jön a világosság
forrása; de semmitsem láttak; a halandó szem nem láthatott be a
tündértitokba.
Mikor eljött a lefektetés ideje: a menyasszonyt hálókamrájába, tizenkét
galambfehér ruhájú nyoszolyó-lány kisérte be s a hegedősők húzták a
menyasszonyaltató nótát, melynek hallattára sírt is, nevetett is az
ember. Úgy éjféltájban a vőlegény is bejött, s ekkor a tizenkét
nyoszolyó-lány odahagyta a hálókamrát.
Alighogy kettecskén maradtak: a vőlegény berekesztette az ajtót,
megnézte, hogy jólvan-e becsinálva az ablak, aztán megrázkodott s
lehullt róla a kigyóbőr, s ime! egy gyöngyadta, 24 éves, tűndérszépségű
ifjú, leeresztett aranyhajjal, lépett a szemérmes, lesütött szemü
menyasszony elé, ki tűndérek között is megjárta volna királynak. Aztán
megölelték, megcsókolták egymást, s a vőlegény ezt sugta menyasszonya
fülébe:
– Haj, szivem szép szerelme, mondanék én neked valamit, csak asszony ne
volnál, csak megtudnád a titkot őrzeni! mert nekem egy nagy titkom van;
de a titok, csak addig titok, mig egy tudja; mihelyt csak kettő tudja
is, mingyárt nem az; de minthogy mi most egygyé lettünk, ha te azt nekem
erőshit alatt fogadod, hogy azt senkinek, ha mindjárt tulajdon édes
anyád kérdezné is, el nem beszéled: akkor én azt elbeszélem neked.
Az asszony igérte, eskűjével megpecsételte s a lelkét lekötötte, hogy
senkinek egy árva szót sem szól.
– Különben, folytatá a vőlegény, ha te azt valakinek elárulnád s
fogadásodat megtörnéd: beborul ma a mi napunk, s még azt a fényes
csillagot is, mely a fejünk felett ragyog, feketének látnád. Hogy mikor
derülne az ki, vagy valaha, vagy soha, azt csak a jó isten tudja.
Az asszony újra erősitette, hogy hallgat, mint hal a vizben.
– Hát csak azt akarom mondani, szivem szép szerelme, hogy én nem vagyok
csodaszülött fél-kigyó, fél-ember, mint azt sokan gondolják, hanem
vagyok ép kéz-láb, mint más ember. Hogy ezt a kigyóbőrt kell viselnem:
ez átok rajtam. Én egy tűndérkirálynét szerettem, de mivel hűtlennek
gondoltam, hű létére, cserbe hagytam: ez engem megátkozott; hogy
mindaddig viseljem e kigyóbőrt, mig attól házastársam egy évi, egy napi
s egy órai titoktartása föl nem oldoz. Ha ezt meg tudod állni: boldogok
leszünk; ha pedig elárulod valakinek, ha mingyárt tulajdon édes anyádnak
is: boldogtalanok.
Aztán megölelték, megcsókolták egymást, mindkettő egymás vállára
hajtotta le a fejét, s ugy aludtak el, mint egy pár madár az aranyos
fészekben.
Csak a királyné nem alhatott, csak az törte magát, hogy valjon leányával
mi történt. Ennek megtudása végett álmatlanul virasztotta át a tengernyi
éjszakát s még alig pitymallott, mikor kikönyökölt palotája ablakán,
várta, hogy e házasságot tiszta vagy borus arczczal nézi-e a nap; ha
borus lesz tündöklő isteni arcza: e házasság akkor boldogtalan lesz s az
istenek nem helyeslik; ha pedig nyájas, sugárzó: akkor ez örömöt,
boldogságot hirdet.
Már a hajnal fel szállt az égre s utána csakhamar a tündöklő arczú nap
is. A nap szépen sütött; arcza felhőtlen volt.
A királyné örömében majd kibujt a bőréből s mondogatta magában:
– Oh, hála neked tündöklő nap, boldog lesz egyetlenegy leányom
házassága; mert maga az ég is mosolyog felette.
Innen szaladt a hálókamra ajtajához, s ott várta az egypár cselédet,
kezében tartván egy kalán mézt, melyet azoknak meg kellett izlelni,
hogy, valamilyen édes az a kalán méz: oly édes legyen a házasságuk.
Soká, soká kellett neki ott várnia; háromszor is az ajtóhoz ment, meg
vissza tért, mig egyszer valahára csakugyan megnyilt az ajtó, s kilépett
rajta a vőlegény és a menyasszony; mindkettő arcza, ragyogott az
örömtől, a boldogságtól, nem volt az borús, hanem fényes mint ama
tündöklő nap!
Aztán megizlelték a kalán mézet, melyet a küszöbnél álló anyós nyujtott
oda s tartott a szájukhoz, mondván:
– Hogy a milyen édes ez a méz: házasságotok oly boldog, oly édes legyen.
Aztán a királyné a leányára tekintett, hogy mit olvas le az arczáról, de
oda íratlan betűkkel csak boldogság volt írva.
A királyné azt gondolta magában, hogy ezzel a leánynyal, valaminek
kellett történni, de majd meg kérdem tőle, hisz az anyjának csak
megmondja!
No ez abban maradt, hanem két hét mulva, a mézes-mákos hetek eltelte
után, a királyné kérdőre vonta a leányát, s szép szóval, kéréssel,
fenyegetéssel kicsalta belőle a titkot; a világhirű szép
királykisasszony mindent kibeszélt a mit a férje mondott.
– Hát leányom, igazán oly szép fiatal ember az a te férjed!? kezdé
beszédét a királyné.
– Azt anyám, nyelv ki nem mondhatja!
– De gyermekem, minek várunk mi még egy évet, egy napot és egy órát? Sok
idő az! Mondanék egyet, kettő lesz belőle: ma, éjfélután befüttetem a
kemenczét, úgyis kenyeret süt a gazdasszony s égessük el azt a rút
kigyóbőrt. Majd, én úgy éjfélután két órakor, valami szín alatt,
beküldöm a szolgálót, te pedig nyisd ki az ajtót. – Ha a férjed feltalál
ébredni s kérdi, hogy mit akar az a leány? majd megtanítom én a
szolgálót, hogy azt mondja, hogy a köntösödet, melyet reggel szoktál
magadra venni, elfelejtette bevinni s most azt hozta be, pedig a
kigyóbőrért küldöm be.
Ha a szolgáló a kigyóbőrt kihozza a hálókamrából, én aztán bevetem az
égő tűzes kemenczébe.
Úgyis történt. – Úgy éjfélután két órakor zörget a szolgáló a hálókamra
ajtaján, hogy ereszszék be. – Hogy meghallotta az ifjú királyné, fölkelt
a férje mellöl s kinyitotta az ajtót; de erre a férje is fölébredt s
kérdezte a szolgálót, hogy mit akar.
– A reggeli köntöst elfelejtettem behozni, azt hoztam be, felelt a
szolgáló.
A csodaszülött fél-kigyó, fél-ember elhitte, a mit szolgáló beszélt s
másik oldalára feküdt s elaludt, az pedig megtalálván a kigyóbőrt,
kivitte azt. A királyné már előre várakozott rá, a kigyóbőrt elvette
tőle s bevetette az égő tűzes kemenczébe. Ime! a kigyóbőr minden
aranypikkelyéből egy-egy tűztojás lett, s azok a meleg, forróság miatt
felpattanván, belőlök egy-egy tűzmadár kelt ki. Ezek voltak a
szolgalelkek, kik az égő tűzes kemenczébe volt urukért, a
csodaszülöttért, iszonyú siralmas nótát kezdtek énekelni, bőven
hullatván könyűjöket; úgyannyira, hogy az izzótűz kialudt a kemenczében,
s mikor aztán egészen aszott zsarátnokká változott, a tűzmadarak,
mindmegannyi esti denevérek egyenként repültek ki a kéményen. Ezek
láttára a királyné elszaladt s meg sem állt, mig a szobájába nem ért,
hol neki esett a hajának, s tépte mint a kendert.
Mikor aztán az utolsó tűzmadár is elrepült; mikor a kemenczében az
utolsó szikra is kialudt: a csodaszülött fél-kigyó, fél-ember is
fölébredt iszonyú hánykodtatásaiból, borzasztó álmaiból. Hirtelen
felugrik az ágyából, keresi a kigyóbőrt, de nem találja, s ezen annyira
megijedt, hogy majd szörnyet-halt; mindjárt tudta, hogy hányadán van a
dolog, hogy hányat ütött az óra!
– No szivem szép szerelme, véged van! elárultad a titkot. Én téged a
végzetek szerint, megátkozlak: „mindaddig viseld szived alatt szerelmem
gyümölcsét, mindaddig forduljon a te emlőd almája befelé, s tápláld a
bubánat keserű könnyével magzatidat: mig én, hűséged nem tapasztalván,
az alól, kezemnek kebledre tevésével, fel nem oldozlak.“ – Nekem itt
tovább egy szempillantásig sem lesz maradásom. Hogy hova megyek: ne
kérdezd; úgy sem érhetnél oda s elébb elkoptatnál tizenkét pár
vasbakancsot mégsem juthatnál el oda.
– Nó szivem szép szerelme! mondja a királyné, ha te engem megátkoztál:
én is megátkozlak téged! Ime, felhasadt az én ujjam vége s kibugyant
piros vérem fehér ingedre hullt: ezt a három csepp piros vért mindaddig
viseld az ingedben, mig én azt saját kezemmel ki nem mosom; ha pedig ezt
az inget elvetnéd: az a piros vér homlokodra hulljon s ott száradjon
meg. – A csodaszülött fél-kigyó, fél-ember pedig ködalakban mint pára,
mint fűst eltünt s ott hagyta a feleségét.
Már hét esztendeje, hét hónapja, hét hete, hét napja s hét órája mult el
annak, hogy eltünt a fiatal királyné férje; már ugyanannyi idő óta
érezte magát anyának, a nélkül, hogy eltudta volna szülni magzatait:
pedig még eddig se hirét, se nevét nem hallották a csodaszülött
fél-kigyó, fél-embernek; pedig fütül-fától tudakozták; pedig követeket
is küldtek a világ négy iránya felé s ezek is már mind visszatértek s
egyse hallott felőle semmit.
A királyné egyre sírt, egyre bánkodott; úgyannyira, hogy naponként két
három kendőt is tele sirt; folyt a könnye mint a záporeső, hogy szinte
medret mosott magának: a bubánat medrét. Naponként fogyott, mint a
férges oltvány; úgy annyira, hogy még az ellenségének is megesett volna
rajta a szive, az is megszánta volna!
És ily terhes állapotban elindult a nagy világba átok alatt hagyó férje
fölkeresésére.
Ment, mendegélt hetedhét ország ellen, még az óperencziás tengeren is
túl, elárvulva, gaztépte ruhával, kő-ütötte, tövis-szúrta lábbal; szép
piros vére hullásával jelölte az utját, egyszer mégis valahára egy
völgybe ért, hol a selyemréten selyemszőrű fehér nyájak legelésztek,
melyeket fehér lelkű pásztorok őriztek.
Ezen a selyemréten talált három palotát. Bemegyen az elsőbe, melyet
ezüstvirágú kert vett körül, az ezüstvirágu kertet pedig tej- s
mézfolyók szeldelték át. Ezeken az ezüstvirágokon termett az égi manna,
melyeket arany tollú madárkák danolva csipkedtek le s lehullatták a
pusztában vándorló embereknek. Mondom, hogy ideért bemegyen az első
palotába, hol Dávidné, a hold anyja lakott. Köszön neki:
– Adjon isten jó napot, édes öreg anyám!
– Fogadj isten, édes leányom, hát mi járatban vagy?
– A csodaszülött fél-kigyó, fél-embert keresem: nem hallott róla valamit
édes öreg anyám?
– Én nem hallottam; hanem várakozzál édes leányom, ma jön haza Dávid
fiam; ő a kerek földet összejárja, – ha csak ő nem tud felőle, úgy senki
a világon! Hanem a mint látom, te éhes is vagy, fáradt is vagy, szomjas
is vagy?
A szegény asszony nem szólt semmit, csak a fejével intett, hogy úgy van.
– Nó leányom, itt van ez a kobak, ép most merítettem tele a tej- s
mézfolyóból, húzz belőle.
A szegény asszony elvette a kobakot s jót húzott belőle. Ettől a csoda
italtól elébbi erejét mindjárt visszanyerte.
– Nó leányom, itt van ezen a rózsatányéron madár-látta, madár-szedte égi
manna: egyél belőle, lakj jól.
A szegény asszony, hogy éhes volt, jóllakott az égi mannából; ettől még
jobban megerősödött.
– Nó édes leányom, várj csak egy kicsit, majd mindjárt aratok én a
selyemréten ezüst-sarlóval selyemfűvet: feküdjél le rá, pihend ki magad.
A jó öreg asszony pedig elbiczeget a selyemrétre, kezébe kapván az
ezüst-sarlót, hirtelen egy egész kötő selyemfűvet aratott s ezzel tért
vissza. Hirtelen a kamrába, hogy a fia meg ne lássa, jó ágyat vetett a
selyemfűből s beteritette ezüst lepedővel.
A szegény asszony lefeküdt s azonnal elnyomta a buzgoság: elaludt.
Haza jön az öreg asszony fia, a Dávid s még messziről kiabálta:
– Idegen bűzt érzek! idegen bűzt érzek!
Jó édes anyja elébe megyen, megfogja a kezét, megsimogatta az állát, s
azonnal lesimult égfelé álló ezüstszakála.
– Nem idegen bűz az édes fiam, hanem a más világról van itt egy szegény
asszony, ki csodaszülött fél-kigyó, fél-ember férjét keresi, ki őt átok
alatt hagyta: nem tudsz-e felőle valamit?
– Mindennap megkerűlöm a kerek földet, de még ilyen embert se nem
hallottam, se nem láttam; hanem itt, a szomszédban lakik az apám a Nap,
menjen oda az a szegény asszony, ha az nem tud felőle, úgy senki e
világon!
Hogy a szegény királyné éhét, szomját, testének fáradalmát
megnyugasztotta: egész ujult erővel ébredt fel. Hogy fölébredt, a hold
anyja ujra megvendégelte, s elmondta hogy mit mondott a fia, – s
azonkivűl, hogy legyen miről megemlegetni, megajándékozta őt két szép
aranyhallal, melyeket a tej- s mézpatakból biborhálóval fogott.
A szegény asszony megköszönte a hozzája való szivességet s elindult a
Nap palotája felé.
Megyen, mendegél a selyemréten levő aranyfővénynyel hintett gyalogúton,
egyszer beér a Nap kertjébe, mely nem ösmeri az éjszakát s
aranyvirágokkal van beűltetve, melyeket aranyöntözőkkel láthatlan lelkek
öntöznek a tűzforrásból.
Belép a Nap palotájába, mely a kert kellőközepén állott, de itt
egyszerre, mintha elmetszették volna, elvesztette szeme világának
fényét; nem látott, csak tapogatott mint a vak. Egyszerre egy bűvös kéz
érinté, ezt mondván: láss! s azonnal látott. Szétnéz, hát egy öreg
asszonyt pillantott meg, ki a Nap anyja volt.
– Jó napot, édes öreg anyám!
– Fogadj isten édes leányom! hol jársz itt ezen az idegen földön, hol
még a madár se jár?
– A csodaszülött fél-kigyó, fél-embert keresem, ki engem átok alatt
hagyott, nem hallott valamit felőle édes öreg anyám?
– Én édes leányom, nem hallottam; hacsak a fiam, ki az egész világot
összejárja, nem tud felőle valamit, úgy senki a világon. De a mint
látom, te szomjas is vagy, éhes is vagy, fáradt is vagy: elégitsd ki
testi lelki fáradalmaidat.
A szegény királyné nem szólt semmit, csak a fejével intett, hogy úgy
van.
– Nó édes leányom, ha szomjas vagy: ne, itt van, igyál ebből a kobakból,
ép most meritettem a fris forrásból; tűzital van benne.
A királyasszony elvette a kobakot s jót húzott a tűz-italból. Egyszerre,
mintha kettévágták volna fájdalma fonalát, azonnal megszüntek minden
kinjai s minden porczikáját valami álomhoz hasonló zsibbadtság fogta el.
– De édes leányom, királyi testedet az út tövisei összekarczolták, össze
vérezték: jer, förödjél meg harmat-szíkba.
A szegény királyné megfördött a harmatszík tömlőbe s egyszerre testén
minden seb, minden karczolás begyógyult; az egész teste oly fehér lett,
mint a patyolat, oly gyenge, mint a harmat s oly sima mint a márvány.
– Nó édes leányom, ha étlen vagy: ne, itt van ez az egy pár aranyalma,
edd meg.
A királyné, hogy megette az egy pár aranyalmát, éhsége, mintha ketté
vágták volna, egyszerre lecsillapult.
– De te édes leányom fáradt is vagy: jer a hálókamrába, ott én neked
ágyat vetek aranysarjúból, melyet sugár-sarlóval aratok s arany
lepedővel takarok be.
Lefekszik a szegény királyné az aranysarjura s azonnal elnyomta a
buzgóság: elaludt.
Itt, estve nagy fáradtan haza jön a Nap s még messziről kiabálja:
– Idegen bűzt érzek, idegen bűzt érzek!
Elébe megyen jó anyja, gyenge kezekkel megsimogatja tűzszakálát s
azonnal, lesimulván szakála, kiderült homloka.
– Nem idegen bűz az édes fiam, hanem a másvilágról van itt egy, ilyen,
meg ilyen asszony, ki átok alatt hagyó, csodaszülött, fél-kigyó,
fél-ember férjét keresi: nem láttad-e világ jártodban?
– Én édes anyám nem láttam; hanem itt egy napi járó földre lakik a fiam
a szél, ő neki nyulánk teste van, mert még a tűfokán is keresztül tud
bújni: ha ő nem tud felőle, úgy senki e széles világon!
A szegény királyné reggelre kelve testben lélekben megerősődve kelt föl.
A Nap anyja kézen fogta őt s kivezette a Nap kertjéből, de elébb
megvendégelte aranyalmával. Sok mindenféle fura dolgokat látott itt:
látta az óriási keresztes pókokat, mint szövik-fonják, megevett
aranyszöszből, a hajszálnál véknyabb, üvegnél átlátszóbb tündér vásznat,
látott itt-ott, helylyel-közzel elültetett napsugár virágokat, melyek
egy-egy égi madárkának szolgáltak hajlékul.
Hogy kiértek a Nap kertjéből: a Nap anyja, a jó öreg asszony, hogy
legyen miről megemlegetni, megajándékozta őt egy aranyguzsalylyal s két
szép aranyorsóval.
Már volt neki: két szép aranyhala, aranyguzsalya, és egypár aranyorsója.
Megyen, mendegél a szegény királyné, egyszer, úgy alkonyat-felé elér egy
kertbe, mely a Szélé volt. Már távolról megütötte a fülét valami
ének-hang, mely, hogy közelebb-közelebb jött, mint az ár, egyre
növekedett. Hogy egészen oda ért, hát látja, hogy ott kifeszített
aranyhúrokon a Szellő játszott s hozzá a Vihar bőgte a vastagját. Erre a
csodálatos muzsikára tánczra kerekedtek a Forgó-szelek; örege-apraja
egyaránt járta az öröktánczot.
Itten, a kert kellőközepében állott a Szél palotája, gránit-sziklán,
melyet haragjában a Kaukázusról harapott le. Bemegyen a palotába a
szegény király asszony s ott egy öreg asszonyra, a Szél anyjára talált.
Köszön neki:
– Adjon Isten jó napot, édes öreg anyám!
– Fogadj isten, édes leányom! hol jársz itt ezen az idegen földön, hol
még a madár se jár?
– Átok alatt hagyó, csodaszülött fél-kigyó, fél-ember férjemet keresem:
nem hallott-e valamit róla édes öreg anyám?
– Én nem hallottam; hanem majd haza jön a fiam a Szél, ki a tű fokán is
keresztűl bujik: ha csak az nem hallott felőle valamit, ugy senki a
világon!
– De te leányom, a mint látom, éhes is vagy, szomjas is vagy, fáradt is
vagy.
A szegény asszony nem szólt semmit, csak a fejével ütött rá, hogy úgy
van!
– Nó ha éhes vagy, itt van ez a egypár aranykörtve, melyet a fiam a
Hajnalkertben szakitott, edd meg ezt.
A szegény királyné elvette az egypár aranykörtét s megette: ime!
egyszerre mintha ketté vágták volna benne az éhség fonalát: az azonnal
lecsillapult.
– Nó édes leányom, ha szomjas vagy: itt van, igyál ebből a kobakból,
bájital van benne, melyet a fiam szüretel virágtőkékről.
A szegény királyné elvette a kobakót s jót huzott belőle: egyszerre
visszatért arczának hajdani szépsége, s ismét olyan lett az arcza,
mintha a fehér rózsára biborszínt lehelnek.
De te leányom fáradt is vagy. Jöszte az én hálókamrámba, feküdjél le az
én virágnyoszolyámon levő selyem-füre, melyet az imént arattam
holdsarlóval.
A szegény király-asszony lefeküdt a selyemfűre s a rózsás ujjú álom
azonnal lecsukta a szemét.
Itt, haza jön a Szél nagy dérrel-durral; már egy mérföldről kiabálta:
– Idegen bűzt érzek, idegen bűzt érzek! Egy szál szakála a tenger
közepébe esett s az attól fenekestül együtt felforgott.
Itt, elébe szalad édes anyja, s megsimogatván hosszú szakálát, azonnal
elcsendesűlt a Szél.
– Nem idegen bűz az édes fiam; hanem a másvilágról van itt ilyen, meg
ilyen szerencsétlen asszony, ki átok alatt hagyó csodaszülött félkigyó,
fél-ember férjét keresi: nem hallottál róla valamit?
– Hahó, anyám! de biz’ hallottam! hanem ő ilyen állapotban, soha oda el
nem ér, mert a tűfokánál szükebb lyukon kellene neki átbújnia; mert a
vár körös-körül égő sövénynyel van bekeritve; hanem majd fölveszem én őt
az őlembe, majd beviszem én őt az égő sövény tetején is s leteszem a
kertbe. A többi aztán az ő dolga!
Itt, reggelre kelve, a Szél anyja megvendégelte a szegény királynét s
hogy legyen miről megemlegetni: adott neki aranyszöszt, melyet egy sűdő
forgószél szakálából tépett ki; maga pedig az öreg Szél úr az ölébe
vette s hogy meg ne fázzék: palástjával betakarta, aztán egy nótát
kezdett el danolgatni, s ugy ringatta az ölébe, mint bölcsőben a
gyermeket a dajka; úgyannyira, hogy a királyné elaludt s mikor
fölébredt, már ekkor egy tópartján találta magát.
Itt, leül a tópartjára s a két aranyhalacskát beeresztette a tóba, hogy
hagy igyanak; aztán elővette az aranyszöszt, melyet emlékezet okaért a
Szél anyjától kapott, megtépte, megágyazta, összegöngyölítette bábuba,
aztán felkötötte az aranyguzsalyra s fonogatni kezdett az aranyorsóra.
Csak fonogat, csak fonogat, egyszer a tóra két asszony jön mosni. A
mosólábat letették a tópartjára, s elővették csodafa sulykukat, és
sulykolni kezdték a ruhákat, közbe-közbe bemártották a tó vizébe.
A két asszony csak mos, a királyné csak fonogat, egyszer a két asszony
egyike, kezében tartván egy fehér inget, csak elkezdte.
– Hej Harmatvíz, így hítták azt az asszonyt, kihez a beszédet intézte,
ide nézz! Látod-e ezt a vérfoltot? ha mi ezt ki tudnánk mosni, a világon
mink lennénk a leggazdagabbak, mert ennek a kimosásaért a mi urunk
számnélküli sok pénzt igért; de próbálták is ezt már mindenben: főzték,
szapulták, szappanyoszták, tán ispiritussal is: de senki sem tudta
kimosni!
A királyné úgy fél-füllel hallgatta a beszédet, s úgy félszemmel, lopva,
odatekintett az ingre: hát, benne tulajdon férje ingét ösmeri fel! ez
volt a megátkozott ing, ez, a melyre ő piros vérét hullatta és az még
most is csak oly piros volt.
Azt mondja az asszonyoknak:
– Hallják-e? adják csak ide az én kezembe azt az inget: majd kimosom én.
A két asszony odaadta. A királyné két nagy könycseppet hullatott rá,
megdörgölte egy kicsit s ime! a vérfoltnak még csak helye sem volt
látható!
Haza szalad nagy örömmel a két mosóasszony, s egyenest be az urukhoz,
hogy itt, meg itt, a tópartján van egy asszony, ki aranyorsóra,
aranyszöszt fonagat aranyguzsalyról, ki alighogy kezébe vette az inget,
alighogy egy pár könycseppet hullatott rá, azonnal kiment a vérfolt, még
pedig úgy, hogy még a helye se látszik; ha nem hiszi felséged, hát itt
van az ing, nézze meg.
Bezzeg nem nézte az inget a tündérkirály, hanem lóhalálába rohant ki az
udvarra s ott parancsot adott ki a szolgalelkeknek, hogy itt, meg itt a
tópartján van egy asszony, azt rögtön keressék föl, ültessék be az
üveges-aranyos hintóba, melyet tátoslovak, tündérparipák vonjanak; aztán
vigyék el a balzsam-fördőbe és fördessék meg; mikor ez meg lesz,
öltöztessék fel biborba bársonyba s vigyék be a palota legszebbik
szobájába; mert őt úgy tiszteljék, úgy nézzék mint királynéjokat.
Alig hangzott el a parancs, azonnal teljesítve lőn. A királyasszonyt
üveges-aranyos hintón behozták a balzsam-fördőbe és ott megfördették;
innen aztán bevitték a tündér öltözőszobába, hol a fal oly fényes volt
mint a tűkör, vagy még ennél is fényesebb; csak a falra kellett
tekinteni s azonnal, tetőtől talpig meglátta magát az ember. Itt,
tizenkét szobaleány felöltöztette biborba bársonyba, hosszú aranyhaját,
mely már hét esztendő óta nem volt megfésülve, tündér ügyességgel úgy
kibontották a kagyló fésűvel; hogy egy szál aranyhaj se esett le a
fejéről, egy szálat se szakított ki a kagylófésű. Aztán fontak bele
szivárványszinű pántlikát s mindegyik szálra egy-egy igaz gyöngyöt
húztak.
Mikor igy fel volt öltöztetve egész parádéban: bevitték a legszebb
szobába, s ott lefektették egy virágnyoszolyára. Egy aranyhajszál
világitotta be a szobát nappali fénynyel.
Itt, nyilik az ajtó s belép rajta, többé nem a csodaszülött fél-kigyó,
fél-ember, hanem a legszebb, huszonnégy éves, hervadatlan szépségű és
örökifjúsággal biró tündérkirály, az ő legkedvesebb, rég nem látott
férje!
A tündér-király odalépett a beteg királyné ágyához, két újját a mellére,
a szive tájékára tette s a királyné azonnal minden fájdalom nélkül két
szép aranyhajú gyermeket szült. Az egyik fiú, a másik leány volt; az
egyiknek a nap, a másiknak csillag volt a homlokán; mindkettőnek pedig
sarkig érő aranyhaja.
Hogy elszülte a két szép gyermeket, betegágyából a királyné azonnal
fölkelt mert semmi fájdalmat sem érzett. A tündérkirály aztán kézen
fogva az egyik oldalról az egyik hét éves kis fiút, a másik oldalról a
másik hét éves kis leányt bevezette a tündér palotába, hol a királynét a
trónusba ültette, melyet már körül állottak az összesereglett tündérek s
őt mint királynéjokat köszöntötték. Minthogy a királyné a
balzsam-fördőbe megfördött: ő is örök-ifjúsággal bírt, mint a többi
tündérek, s rádásul ő volt a legszebb minden összegyült tündérasszonyok
és kisasszonyok közt; királyné volt a szépségben.
Aztán nagy mulatságot csaptak; egyszerre lakodalmat is keresztelőt is
ültek s három asszonyt: a Hold-, Nap- és Szél anyját hivták meg
keresztanyának, keresztapának pedig ezeknek fiait, kik is nagy pompával
ott megjelentek s csaptak oly vígságot, minek a hire hét világra szólt.
Eddig volt, mese volt.
A SZÁRDINIAI KIRÁLY FIA.
Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy vén szárdiniai király, s annak
egy gyöngyadta 24 éves fia. Ez a királyfi oly gyöngyörves volt, hogyha
valamelyik fehérszemély rávetette a szemét: jobb lett volna annak vakon
születni; mert azonnal elvesztette az eszét; mind utána bolondult.
Egyszer a vén király maga elé hivatja a királyfit s azt mondja neki:
– Édes fiam! az én vállamra és mellemre két teher nehézkedik, mint a ki
elől is, hátul is terhet visz: az egyik hetvenesztendő, a másik pedig a
királyság.
Azért fiam, te még fiatal vagy; könnyits vén apád terhein: vedd el az
egyiket, vedd el a királyságot. De minthogy itt az a törvény, hogy addig
senki sem uralkodhatik, mig magának illő társat nem szerzett: azért fiam
azt mondom, házasodjál meg.
A királyfi bevette az öreg király tanácsát s elindult a nagyvilágba
házasodni, feleséget keresni.
A mint megyen, mendegél, egyszer oly királyi rezidenczia mellett haladt
el az ő ebhűségű inasával, hol a kertben három királykisasszony
varrogatott egy parapli-ágáczfa alatt.
A három királykisasszony látta az országúton jőni a királyfit, s a kert
mellett elhaladni; de a királyfi nem látta meg a három ékes virágszált,
mely egy tőről hajtott ugyan, de mégis a legkisebb volt a legszebb.
Olyan volt mint az esthajnali csillag, vagy tán még ennél is szebb!
De az ebhűségű inas elmaradt a királyfitól s ez kihallgatta a három
madár, a három ékes virágszál csevegését.
– Ha az a királyfi, mondja a legnagyobb királyleány, valami
háztűzhely-néző lenne; ha az engemet elvenne: egy szál gírba-gurba
kenderből szőnék-fonnék neki annyi vásznat, hogy egy egész ármádiának
elég lenne, s mig a világ világ lesz, soha az el nem szakadna, hanem
mindig oly erős lenne, mint a ma-szőtt vászon.
– Ha az a királyfi, mondja a középső, valami háztűzhely-néző lenne; ha
az engemet elvenne: én meg egy gírba-gurba kalászból sütnék főznék neki
annyi kenyeret, hogy egy ármádiának elég lenne, s a ki csak abból ennék,
világéletében soha meg nem éheznék.
– Ha az a királyfi, mondja a legkisebb, valami háztűzhely-néző lenne; ha
az engemet elvenne: én meg szülnék neki olyan egy pár gyermeket, az
egyik fiú, a másik leány lenne, hogy az egyiknek a nap, a másiknak
csillag lenne a homlokán, mindkettőnek pedig sarkig érő aranyhaja…
Hogy kihallgatta a három királyleányt az ebhűségű inas; gazdája, a
királyfi után loholt, kit utol érvén, szót szólt hozzá:
– Felséges királyfi! mondanék én felségednek valamit, csak bántódásom ne
lenne?!
– Óh, jó Jancsi, hisz nem ugy szegődtünk mi egymáshoz, hogy titok legyen
köztünk; hanem azt mondtuk: hogyha én hallok valamit, azt én mondom el
neked, ha pedig te hallasz valamit, azt te mondod el nekem: azért itt
van parolás tenyerem, hogy bármit mondasz, még a hajad szála sem görbül
meg.
– Hát a mint az imént hátra maradtam, hát látom, hogy három ékes
virágszál, három szép király-kisasszony varr egy parapli-ágáczfa alatt,
s egyszer csak elkezdi a legnagyobb: Ha az a királyfi, már mint
felséged, valami háztűzhely-néző lenne; ha az engemet elvenne: egy
gírba-gurba kenderből szőnék-fonnék neki annyi vásznat, mely egész
ármádiának elég lenne s mig a világ világ lesz, soha az el nem szakadna,
hanem mindig oly erős lenne, mint a ma-szőtt vászon. Ha az a királyfi,
mondja a középső, valami háztűzhely-néző lenne, s ha az engemet elvenne:
egy gírba-gurba kalászból sütnék-föznék neki annyi kenyeret, mely egy
egész ármádiának elég lenne, s a ki csak abból ennék, világéletében soha
meg nem éheznék. Ha az a királyfi, mondja a legkisebb, valami
háztűzhely-néző lenne; ha az engemet elvenne: én meg szülnék neki olyan
egy pár gyermeket, az egyik fiú, a másik leány lenne, hogy az egyiknek a
nap, a másiknak csillag lenne a homlokán, mindkettőnek pedig sarkig érő
aranyhaja.
– Igaz-e ez Jancsi?
– Oly igaz, minthogy az a fényes nap süt az égen!
– Úgy forduljunk vissza.
Visszafordul a királyfi ebhűségű inasával s még a parapli-agáczfa alatt
találta a három ékes virágszált, a három királyi hajadont.
Hogy meglátta a kisebbiket, tetszett személye személyének s azt mondták
egymásnak: Én a tied, te az enyim, ásó-kapa se választ el egymástól!
Azzal lakzit laktak, fagyat hoztak, azzal világitottak, hordót fúrtak,
szenet vágtak, tökkel kolompoztak, faharanggal harangoztak s térdig
jártak abba a jóféle sárga tyúkhús levesbe, s még az árva gyermeknek is
akkora kalács volt a kezében, hogy majd letörte a derekát!
Itt a királyfi hazaviszi nagy parádéval a feleségét s a vén király húsz
évvel lett fiatalabb, hogy ily szép menye volt.
Már jó darab ideig boldogul élt az egy pár cseléd, de az ördög
megirigyelte ezt a nagy boldogságot: azért saját képében elküldte a
török zultánt.
Azaz, nem is maga jött el személyesen a török zultán, hanem csak a
levele. Az volt pedig a levélbe irva: Hogy te emilyen, amolyan
szardiniai király, ha van bátorságod: állj ki a sikra; ha pedig nincs,
majd megtanítlak én keztyűbe dudálni!
Erre a vastag pennával írt levélre, az volt kivül írva: hogy ezen
levelem adassék a szardiniai királynak.
Mint már mondtam, a szárdiniai király vén ember volt, de különben is már
a fiának adta által a királyságot, ennek kellett tehát a háborúba menni;
pedig ép legrosszabbkor, mert a királyné várandós volt.
De el is felejtem mondani, hogy volt a királyi rezidencziában egy vén
asszony, vénebb a Sz. Gellért hegyénél, öregebb az országútnál s az
ördögnél csak félgrádussal szebb. Ezt a vén bűnt rikácsoló hangjáért,
melytől majd mindenkit imhogy a hideg ki nem tört, Kuviknak nevezték.
Ez a Kuvik, ez a halálmadár, ki ott szokott huhogni a haldokló
ablakánál, s a ki felett egyszer elkiáltotta magát, az már olybá
tarthatta mintha meghalt, eltemették volna, mondom ez a halálmadár,
gonosz egy vén csont volt. Megérdemelte volna a jó meleg fördőt: forró
zsírból, olvasztott ólomból, felforralt olajból; meg még azt a
tiszteletet is, hogyha, mint az afféle jó lelkeket szokták,
büdöskő-tömjénnel füstölték volna is körül.
Hej, sok viz lefolyhatott addig a Dunán, mikor ennek a Kuviknak, ennek a
halálmadárnak azt mondta volna valaki: szivem szép szerelme!…
S ez a Kuvik bejáratos volt a királyi rezidencziába; mert habár – patvar
vigye! – vén csont volt is, de nem volt vén a tudománya! ezért hát
szerették is, meg nem is!