Szoros kapcsolatban áll a filozófia problémáival, különösen a
pszichológiával egyfelől, az etikával és szociológiával másfelől a
_neveléstudomány_ vagy _pedagógia_. Ezért teljesen indokolt, hogy e
tudomány elméleti alapvetését többnyire olyan emberek vállalják, akik a
filozófia problémáival sokat és alaposan foglalkoztak. A nevelés
feladata, a házi nevelésé ép úgy, mint a nyilvános nevelésé, oly fontos,
az államra és az emberiségre nézve oly jelentőségteljes, hogy azok a
szempontok, melyekből iránya és útjai meghatároztatnak, nem lehetnek
elég magasak.
A nevelés célját végső sorban csak az etika és szociológia határozhatja
meg, amelyek az ember erkölcsi feladatait és az egyesnek az összességhez
való viszonyát kell hogy vizsgálják. Hogy azonban ez a cél elérhető
legyen, a nevelőnek gondosan vizsgálnia kell a gyermek lelkét, ezért
elegendő pszichológiai iskolázottságának is kell lennie. Az intenziv
filozófiai képzettség tehát mellőzhetetlen mindenkinek, aki a nyilvános
nevelő vagy tanító felelősségteljes hivatását vállalni akarja. Minden
esetre kielégítőbb mértékben kellene a tanítók ily filozófiai
előképzettségéről gondoskodni, ahogy az most történik.
A nevelő kiképzéséhez azonban a pedagógia filozófiai alapvetése még
egyáltalán nem elegendő. A tanítás technikáját ép úgy, mint minden más
technikát csak módszeres gyakorlással lehet elsajátítani s ennek
berendezésére a filozófiai képzés mellett főleg a praktikus iskolai
tapasztalat kell hogy irányadó legyen.
A pedagógia története azt tanítja, hogy egy-egy időszak szellemi iránya
meghatározza azokat az elveket is, melyek az ifjuság nevelésére
érvényesek. Így a XVIII. és XIX. század individualisztikus
pedagógiájával szemben, amelyben az egyén minden oldalú kiképzése
számított a nevelés közcéljának, ma teljes joggal kívánják a
_szociál-pedagógiát_, amely kezdettől fogva arra törekszik, hogy a
felnövekvő nemzedéket szociális szellemmel töltse be és a szociális
kötelezettség érzését mennél korábban és mennél intenzivebben plántálja
bele a növendékbe.
Ebből a filozófia és pedagógia egy eddig tekintetbe nem vett kapcsolata
származik.
A filozofiának nevezetesen szüksége van, hogy teljes hatásra juthasson,
a neveléstudomány folytonos támogatására. Az a világ- és élet-szemlélet,
melyet a filozófus kidolgozott, a felnőttekre, még ha követik is
gondolatmenetét és helyeslik eredményeit, nem teheti már azt az
átalakító hatást, melyet a filozófus vár és kíván. A megszokott
meggyőződések és etikai elvek rendszerint még magánál a filozófusnál is
nagyobb fontosságuak maradnak életére, mint a saját filozófiája. Csak ha
ez a filozófia a nyilvános nevelés alapjává tétetik, csak akkor válhatik
a benne kifejtett világ- és élet-szemlélet vérré és hússá s juthat így
praktikus fontosságra.
Az alkotó filozófus ezért gyakran hasonlít ahhoz a szántóvetőhöz, aki
olyan fákat ültet el, amelyeknek gyümölcseit már ő maga nem fogja látni.
Az eljövendő nemzedékek számára dolgozik, melyek magukba veszik és
feldolgozzák a gondolatait úgy hogy többé azt se tudják, ki gondolta ki
azokat az emberiség számára. A filozófus azonban szivesen beéri azzal a
halhatatlansággal, «amelyben a tett él és tovább halad, ha szerzőjének
neve elmarad is mögötte».