ÖSSZEFOGLALÁS.

Az egyes filozófiai problémák megbeszélésekor az előbbiekben ismételten

megjelöltük a gondolatok amaz útjait, amelyek a jelen tudományos

álláspontjának legjobban megfelelnek, azokat az eszmeirányokat, melyek

nézetünk szerint egyedül vezethetnek a kívánt célra. A figyelmes olvasó

bizonyára maga is észrevette, hogy mindezen megoldási kísérleteknek

bizonyos elvi nézetek szolgálnak alapjául. Most már ajánlatos volna

ezeket a nézeteket a végén világosan megállapítani és azt a feladatot

vezetni le belőle, amelyet a jelen filozófiájának a szerző nézete

szerint maga elé kellene állítani.

Az első és legáltalánosabb követelmény, melyet ma a filozófiával szemben

támasztanunk kellene, az, hogy empirikus és hogy tudományos legyen. Aki

ma _Hegel_ módjára a fogalmak egy rendszerét akarná konstruálni és a

tényeket ebbe beleerőszakolni, az bajosan számíthatna bárminemű

figyelemre. A filozófia épületének ma szilárd alapon kell állania, ha

azt várjuk, hogy valaki felüsse benne lakását. Hogy _Fechner_ szavát

variáljuk, az előbbi felülről való filozófia helyett _alulról való_

filozófiát kívánunk. Emellett azonban annak kell maradnia, amivé

_Descartes_ tenni akarta és _Kant_ tényleg tette: belülről való

filozófia, nem pedig, ahogy a materializmus akarja, kívülről való

filozófia. Lelki életünk közvetlenül bizonyos tényeit önállóan magukban

kell szemlélnünk. A jelenkor történeti és nevezetesen ethnográfiai

kutatásai feltárták olyan szellemi hatalmak hathatósságát, amelyek a

fiziológiai magyarázat számára örökre megközelíthetetlenek maradnak. Egy

nép közakarata, ahogy nyelvvé, szokássá és vallássá sűrűsödött, csakis

pszichológiailag érthető meg és kutatható ki. Összagyat sehol sem

találhatni, ellenben az összakarat a nagy hatások által, amelyeket az

egyes akaratra gyakorol, valóban létezőnek bizonyúlt.

A természettudományokból megtanultuk mindenekelőtt a tényeket

megállapítani. Épen ezért azonban óvakodnunk kellene attól, hogy lelki

életünk közvetlenül bizonyos tényeit mint valami másodlagosat,

mellékeset félretoljuk. Abban a magában véve helyes törekvésben, hogy

minden történés számára egyetlenegy magyarázó okot találjunk, nem szabad

annyira mennünk, hogy tökéletesen eltérő jelenség-csoportok sajátosságát

elhalványítsuk. Pszichikai és fizikai folyamatok összehasonlíthatatlanok

maradnak. Mindkettővel csak a történés tökéletesen üres és tartalmatlan

fogalma közös. Aki tehát azt állítja, hogy csak anyag van vagy csak

szellem, az kétségkívül erőszakot tesz a tények egy csoportjával és

mindenképen megszünt empirikusnak lenni.

Ezzel összefügg egy másik követelmény, amelyet a jelenkor hangosan

támaszt. Azt követeli, hogy a filozófia térjen vissza a nem filozofáló

öntudat felfogásához, vagyis az egészséges józan észhez.

Az egészséges józan észnek bizalma van az érzéki észrevételekhez és meg

van arról győződve, hogy amit látunk, hallunk és tapintunk, az valóban

megvan és akkor is megvan, ha senki sem veszi észre. Ugyanerre a

megismerésre jut azonban a filozófia is, miután évezredes gondolkodó

munka megvizsgálta megismerési organumainkat és keresztülment a

legradikálisabb kételyeken, valamint a legmélyebbre vágó kritikán is. A

filozófus számára is végül az érzéki észrevétel marad az igazság

legeredetibb és legutolsó forrása, amennyiben a fizikai történés jön

tekintetbe.

A pszichikai folyamatokat az egészséges józan ész mint valami egészen

sajátosat, minden fizikaitól különbözőt tekinti, anélkül azonban, hogy

kételkednék a kettőnek állandó és szoros kölcsönhatásában vagy

megütköznék rajta. Minden ember tudja, hogy az időjárás befolyással van

hangulatunkra és hogy az izgalomtól néha reszket a kezünk. Végül azonban

a filozófusnak is be kell ismernie, hogy ez a bölcsesség vége. Minden

fáradozás ellenére sem sikerült az olyan teljesen összehasonlíthatatlan

folyamatokat, amilyenek egyfelől az úgynevezett külső észrevételben,

másrészt saját öntudatunkban adva vannak, egy kalap alá hozni. A

filozófusnak is, ha nem akar a legnyilvánvalóbb és legbiztosabb tényeken

erőszakot tenni, a folyamatok két különböző csoportját kell érvényre

engednie. A pszichikai és fizikai folyamatok kölcsönhatását azonban,

amely oly sokáig megfoghatatlan valaminek tünt fel, fentebb láttuk, mint

a közvetlenül átélt okozatiságot, mint minden kauzalitás ősképét, mint

minden ítélet és megértés forrását.

Ha azonban a filozofálás eredménye a nem filozofáló öntudat felfogásához

való közeledésre vezet, azért a filozófus munkája semmikép sem volt

hiábavaló. Visszatérünk az egészséges józanészhez, de gazdagabban és

megfontoltabban, mint amilyenek voltunk, mielőtt tapasztalatunkat

taglalni kezdtük. Ahogy szemünk látóerejét távcsövekkel és

mikroszkópokkal erősítjük, az elemzés és kísérlet a pszichikai

mikroszkópok egy nemét szolgáltatta, melyek segítségével lelki

életünkben olyan folyamatokat fedeztünk fel, amelyek azelőtt

ismeretlenek és észrevétlenek maradtak. De ép úgy, mint ahogy az optikai

mikroszkóp nem tanított semmiféle új érzékkvalitások felfedezésére,

hanem mindig csak színeket és alakokat láttat, épúgy a pszichikai

mikroszkóp sem hozott napfényre új pszichikai elemeket, hanem csak módot

adott rá, hogy a meglévőket pontosabban differenciáljuk és hatásaikban

jobban kövessük. Ismeretünk határainak belátása továbbá semmiképen sem

kényszerít minket, ahogy azt az ismeret-kritikai idealizmus hiszi,

lemondásra a valónak minden megismeréséről, sőt inkább csak arra tanít,

hogy balgaság lehetetlenségre törekedni. Az elérhetőnek határain belül

azonban az emberi szellemnek megint bizalmat lehet nyernie saját

erejében és meggyőződhetik, hogy az ítéletek, melyeknek helyességét az

előre-megmondások bekövetkezése igazolja, csakugyan jelei egy

történésnek, amely tőlünk függetlenül megy végbe.

Épen ezért az egészséges józan ész, melyhez nézetünk szerint a

filozófiának vissza kell térnie, nem ugyanaz, ami ellen _Kant_ a

«Prolegomena» ismert helyén teljes joggal fölemelte szavát. Nem «a tömeg

ítéletére való hivatkozást értjük alatta, a fecsegést, amelyen a

filozófus elpirul, a népszerű élceskedő azonban diadalmaskodik és

nagyképüsködik». A problémák megbeszélésében megmutattuk, hogy nem

kerüljük a kimélyítést, hanem inkább minden erőnkből keressük. Örülünk

azonban, hogy épen ezen kimélyítés által túlhaladtuk a kételyt és a

túlmesszire vitt kritikát és ismét bizalmat meríthettünk érzékeink és

eszünk megismerő képességében. Az egészséges józan észhez való érett

visszatérésünkből mindenesetre filozófiánk érthetőbbé válását és ezzel

hatásának fokozódását várjuk. Nem hihetjük, hogy a világosság és mélység

a filozófiában összeférhetetlenek, ellenkezőleg, a kettőnek

egyesítésétől a filozófia újjászületését várjuk.

Empirikus és szigorúan tudományos jellem, valamint a visszatérés az

egészséges józan észhez azok a formális feltételek, melyeket a jelenkor

egy hathatós filozófia elé állít s állítani jogosult. Az egyes

problémákról való megbeszélésünk azonban tartalmilag is bizonyos közös

vonásokat mutat fel és pedig olyanokat, amelyekben a fejlődés menete,

amelyet a természet- és a szellemi tudományok a tizenkilencedik

században vettek, érvényesíti befolyását a filozófiai szemlélet módjára,

vagy legalább is érvényesítenie kellene szerző véleménye szerint.

Azok a szempontok, melyek a filozófia számára ezen befolyás által adva

vannak, hogy egész röviden kimondjuk, a fizikai történés genetikus, a

biológiai és szociális szemléleti módja.

A pszichológiára alkalmazva, e genetikus módszer arra tanít, hogy

kérdezzük az egyes pszichikai elemek eredetét és fejlődését. Nem elég

már nekünk, hogy elemzés útján kiderítsük, miből állanak a valódi lelki

életben egyedül adott komplexumok, azt is tudni akarjuk, hogyan és miből

állnak elő. Miután most már az önmegfigyelés által legkönnyebben

megközelíthető képzet-alkotást és gondolkodást elsőleges, az érzést és

akarást ellenben levezetett állapotokul tekintették, most mind szélesebb

körökben kezdik belátni, hogy a dolog valószínűleg fordítva áll. A

gyönyör és kín érzése és az azzal összekötött mozgásra való impulzusok

alighanem a kezdetei minden lelkiéletnek s minden látszat szerint csak

azután fejlődött ki ezekből az észrevevés és gondolkodás. A genetikus

módszer gyümölcse tehát az ujonnan keletkezett voluntarisztikus

pszichológia, amelynek, mint fentebb megjegyeztük, egyre több a híve.

Az ismeretelméletben arra tanít a genetikus szemléleti mód, hogy sem a

szenzualizmus, sem az intellektualizmus nem ad kielégítő magyarázatot az

ismeret keletkezésére. Csak a receptív érzéki észrevétel együtthatása a

formáló és tagoló elmetevékenységgel hoz létre olyan ítéleteket,

melyeket igaznak tartunk és melyek igazságukat a rájuk alapított

jóslások bekövetkezésével igazolják. Mindenekelőtt pedig megtanított a

genetikus ismeretelmélet az ítélő funkció keletkezésére és fundamentális

fontosságára, amely ítélőfunkcióban az általunk elnevezett fundamentális

appercepció fejt ki tevékenységet. Biológiai motívumokból keletkezve,

arra ösztönöz minket az érdek, hogy figyelmünket fordítsuk környezetünk

dolgaira. Amidőn ez történik, nem kerülhetjük el, hogy ezekre a

folyamatokra ne alkalmazzuk a fentebb megbeszélt fundamentális

appercepciót, melynél fogva minden történést a Dolog – Tevékenység –

Erőcentrum – Erőnyilvánulás sémájába hozunk.

Ezen genetikus szemléleti mód folyamán világosodik meg a nyelv

fontossága is a megismerésre és egyaránt meg leszünk óva attól, hogy ezt

a fontosságot túlmagasra vagy túlkevésre becsüljük.

Az esztétikában a genetikus szemlélet a funkciós gyönyörhöz vezet, mint

az esztétikai élvezés forrásához. A centrális, az intellektuális és az

emociónális funkciós gyönyör az esztétikai élvezet önálló forrásainak

bizonyultak, amelyek azonban azokra együtt hatnak. Mint az esztétikai

érzés legmagasabb formáját ezután a műalkotás alakjai iránti szeretet

egy nemét láttuk keletkezni, olyan szeretetet, amelyből a szépség egy új

fajtája sugárzik vissza a műtárgyra. Láttuk, mikép fejlődnek ki a

funkciós gyönyörből esztétikai ítéletek, melyekben a szubjektív tényező

mellett az objektiv is érvényre jut. A művészi alkotást genetikus

szemlélet útján mint játékot, mint szociális munkát és legmagasabb

tökéletességében mint szeretet-kérést ismertük fel.

Az etikában a genetikus módszer mostanáig több feladatot hozott

napvilágra, mint eredményt. A saját és mások cselekedetei morális

megítélésének eredetét előbb beható történeti és ethnológiai

kutatásoknak kell alaposan megvizsgálni, hogy empirikus alépítményt

hozzunk létre vagy az erkölcsi élet tényeinek és követelményeinek

megfelelő etikát állítsunk elő. Helyes és fontos problémák felállítása

azonban minden tudományra csaknem ép oly fontos, mint azok megoldása s

így a jelenkor követelményeinek megfelelő etika számára a genetikus

szemléleti mód sokat igérő kezdet.

A filozófiai diszciplinák legifjabbika, a szociológia kezdettől fogva

magáévá tette a genetikus módszert s ennek a körülménynek is köszönheti

erőteljes felvirágzását és boldogulását.

A genetikus módszerrel, mint fentebb megmutattuk, a legszorosabb

kapcsolatban van a biológiai szemléleti mód. Ez abból a meggyőződésből

indul ki, hogy az ember lelki élete az organikus élet-folyamattal a

legszorosabb kapcsolatban van és hogy e lelki élet immanens célja nem

más, mint az önfentartás és a tökéletesedés, vagyis az egyes élet

gazdagítása éppúgy, mint a faj életéé.

A leggyümölcsözőbb ennélfogva a biológiai szemlélet a pszichológiára

nézve. A lelki élet egész felfogását lényegesen átalakította.

Nevezetesen ebből a szempontból sokkal könnyebben sikerül az érzelmi- és

ösztön-élet sokféleségébe világosságot és rendet hozni és a jelenségeket

áttekinthetőbben csoportosítani. Azonban ismeret-funkcióink

tevékenysége, a fantázia és az érdek jelenségei is besoroztatnak az

életfolyamatok kapcsolatába s ezáltal roppant sokat nyernek világosság

és érthetőség dolgában.

Ha az ismeret-ösztönt úgy fogjuk fel, mint az általános önfentartási

ösztön részét, ez lényegesen megkönnyíti állásfoglalásunkat az

ismeret-kritika problémáival szemben. Nevezetesen ebből a szempontból az

ismeret-kritikai idealizmus, amely csak tudat-tartalmakat akar

elismerni, már biológiailag tarthatatlannak tűnik fel. Ha ugyanis ezt a

nézetet komolyan vesszük és a valóságos gondolkodásnak és cselekvésnek

alapjává tesszük, akkor ez csak ismeretszervünk szétrombolására, a

szellemi szétzüllésre vezetne. Egy megcáfolhatatlan és egyúttal

hihetetlen világnézet sohasem hathatja át egészen belsőnket s a benne

rejlő ellentmondás annak számára, aki komolyan veszi, idő mulva

elviselhetetlen lesz. A természetkutatók, akik ehhez a nézethez

csatlakoznak, többnyire beérik egy udvarias meghajlással, aztán nyomban

tovább mennek és úgy kutatnak, mintha a világ a tudattól függetlenül

állna fenn. _Rokitansky_ egyszer azt mondta és _Meynert_ vele mondja,

hogy nincs értelme feltételezni, hogy a világ az agyvelők eltávolítása

után még tovább is fennállana, mivel világképünk az agy műve. Mind a

ketten azt hiszik, hogy ezzel kifejezetten az idealizmushoz csatlakoznak

és teljesen elfelejtik, hogy mondásukban az agynak, amely pedig szintén

csak mint az én képzetem létezik, extramentális exisztenciát

tulajdonítanak.

Megmutattuk fentebb, hogy az idealizmus egyáltalán nem megcáfolhatatlan

és ehhez hozzátettük, hogy ez a nézet, biológiai szempontból nézve, az

ismeret-ösztön hipertrofiájának nevezhető, amelynek vissza kell

fejlődnie, hogy gondolkozó organumunk egészséges maradjon. Az ismeret

végső fokon az élet fentartásának és tökéletesedésének szolgálatában

áll. Meg kell találnunk a helyünket a világban, tudnunk kell, mivel

lássuk el magunkat a környezetünkben levő dolgok közül, mert különben

tönkre kell mennünk. Mennél gazdagabban alakul most már az életünk

tartalma, annál nehezebbek lesznek a feltételek, melyek között mi a

fokozott szükségleteket kielégíthetjük, annál nagyobb erőfeszítéseket

kell tennie a tudománynak, hogy az ismeretet és ezzel a természeten való

uralkodást kitágítsuk és megszilárdítsuk. A munkamegosztás elvével van

aztán indokolva, hogy a tudományos kutatást sok ember kizárólagos

élethivatásáva teszi és ezeknek a férfiaknak a számára bizonyára nem

lealázó és lealacsonyító érzés, ha azt mondják maguknak, hogy az igazság

kikutatásával az emberiség javán munkálkodnak.

Az esztétikában a biológiai szemléleti mód a funkciós szükségletre

vezetett. Az esztétikai élvezés gyakorolja a mindennapi életben

tevékenységre nem igen jutó lelki erőket és a mennyiben intellektuális

és emócionális funkciós szükségletünket kielégíti, gazdagabbá teszi

lelki életünket. Ha az ismeret arra van rendeltetve, hogy hatalmasabbá

tegyen minket, akkor a művészetnek magas feladata a boldogságunkat

gyarapítani. A művészek ezáltal valóságos jóltevőivé lesznek az

emberiségnek, sőt csak ők tesznek minket emberré a szó szoros

értelmében.

Az etikában arra tanít a biológiai szemléleti mód, hogy az

erkölcsiségben az emberek együttélésének feltételét lássuk. Nem egy

apriorisztikus «tedd meg»-ből és nem érzékfeletti hatalmaktól való

félelemből, hanem az emberek eredettől fogva szociális természetéből

keletkeznek a morális helyeslés és helytelenítés érzései, melyek aztán a

maguk részéről a vallási képzeteket és érzéseket megtisztítják és

fölfokozzák. Amidőn azonban az eredeti emberi nyájból egyre

erőteljesebben dolgozza ki magát az egyéniség, a személyiség, e

személyiség megőrzése szükségletté válik s a fejlődés folyamán erkölcsi

követelménnyé. Ezáltal az erkölcsi a szociális mellett maga individuális

fontosságot nyer, amennyiben a személyiség fentartása és kialakítása az

emberi méltóság követelményévé emelkedik. A társadalom fenntartása és az

emberi méltóság megőrzése így céljaivá válnak az erkölcsi fejlődésnek,

melyet csak a biológiai szemléleti mód bírt világosan napfényre hozni.

A biológiai szemléleti mód nem marad az egyes életére korlátozva, hanem

magában foglalja a faj életét is. Ez magától a harmadik követelményhez

vezet, melyet a filozófiai problémák tartalmi tárgyalására

felállítottunk. Ez a szociális gondolat, melyet a jelenkor filozófiája

nem utasíthat el magától.

A pszichológiában arról van szó, hogy tudatára jöjjünk annak és mindig

tudatában is maradjunk, hogy az egyes ember szellemi élete összes

fejlődési fázisaiban és minden elemében a szociális környezettől, a

miliőtől van meghatározva s ennek befolyása alatt áll. Beleszületve egy

szociális organizmusba, gyermekkorunktól fogva a társadalom formál és

mintáz minket. Autoritatív hatalommal tudományos, vallási, erkölcsi és

esztétikai meggyőződéseket olt belénk és többnyire úgy hat ránk, hogy

befolyását észre sem vesszük. Ezt a szociális tényezőt a jelenkor

pszichológiája még egyáltalán nem vette eléggé figyelembe s mindannak

feldolgozásától, amit e téren a néprajz, a nyelv-, vallás- és

erkölcstörténet napvilágra hozott, nagy haladás várható az emberi lelki

élet megismerésére.

Az ismeretelméletre nézve a szociális tényező figyelembe vétele különös

fontosságú. Kivált a vallási képzetek megszilárdulása e tényező nélkül

nem is érthető. Tévedés és igazság egyaránt az emberek összmunkájának

eredménye. Az önkényes ész, amely azt hiszi, egészen saját erejéből, az

eddig gondoltakra való tekintet nélkül, másokra való tekintet és mások

segítsége nélkül tudja a talányokat megoldani, a látszólag legeredetibb

gondolkodóknál is az időtől és a környezettől lényegesen befolyásoltnak

látszik. A jövőnek épp oly nehéz, mint érdemes feladata a szociális

tényezőt az emberi ismeret fejlődésében az emberi szellemi munka

évezredeiben nyomon követni és világosan megállapítani, mit örököltünk

szellemi tekintetben apáinktól és mit teszünk hozzá mi magunk.

Még az esztétikában is, ahol az egyéninek a legnagyobb a hatásköre,

szerepet játszik a szociális gondolat, amennyiben itt is a közönség, az

általános ízlés-irány, a kultúrállapot befolyással van a művészi

alkotásra éppúgy, mint az esztétikai élvezetre.

Alapvető fontosságú azonban a szociális szempont az etikában. Itt

minden, az eredet, a fejlődés, a célok annyira át vannak itatva

szociális gondolatokkal, hogy sokan az etikát csak az általános

szociológia egy részének tekintik. Ennek dacára itt még meggyökeresedett

előítéleteket kell legyőzni és még megfeszített munkára van szükség,

hogy általánossá lehessen tenni az erkölcsi követelmény szigorúan

szociális karakteréről való meggyőződést. Még az emberi méltóság

individuális kötelessége is hord magában szociális elemet, amennyiben az

egyén, amely a szociális kötöttségből az önálló személyiségig küzdötte

fel magát, nem szűnik meg tagja lenni egy szociális testnek és a

felszabadító harcban szerzett erőit nagy részben a szociális egész

szolgálatába kell állítania, ha máskülönben az oly nehezen kiküzdött

emberi méltóságot meg akarja tartani.

Ebből az okból a szociológia, amely a szociális élet törvényeinek

kikutatását teszi feladatává, nem nagyon messze időben a

szellemfilozófia alapjává kell hogy tétessék.

Ilyen elvektől hordozva és ilyen módszerekkel fölszerelve a filozófia

megint megtalálja a bátorságot, hogy régi feladatát, hogy világnézet-tan

legyen, újra munkába vegye. A sokféleségben az egységre ügyelni,

megtalálni minden dolog kapcsolatát, kezdettől fogva törekvése volt és

erre a célra most fokozódott ereje és belátása alapján újra különös

merészséggel törhet.

A szervetlen természet egységes és szoros összefüggését úgylátszik a

tizennyolcadik században élénkebben érezték, mint a miénkben. Ha _Kant_,

_Newton_ nagyszerű gondolatmenetétől egészen áthatva az ég

természetrajzáról szóló művében felkiált: «adjatok nekem anyagot,

világot építek nektek belőle», akkor ebben a szilárd meggyőződésben

mindig van valami fölemelő és nagy. Ha most már meggondoljuk, hogy az

égitestek keletkezéséről szóló elmélete még ma is érvényben van, akkor

felismerjük, hogy az egészre irányított tekintet az egyesnek a tényleges

alkatát sem el nem hanyagolja, sem félre nem ismeri.

Ha most már ma nekünk a spektrál-analízis fölfedezi az anyagokat,

melyekből a nap tömege áll, ha a kémia a legtöbb testnek nemcsak az

alkatrészeit, hanem belső felépítését is feltárta és konstitúciós

formuláival meghatározta a molekula elrendezkedését, ha végül a

biokémiai vizsgálatok mélyen belevilágítanak a mechanikai és chemiai

folyamatokba, amelyekből az organikus élet áll, akkor talán ideje volna

az eredményeknek egy természetfilozófiává való összefoglalásával a

természeti történés egységét és összefüggését általános tudatba hozni.

A módszereket, melyek az egyesnek kikutatásakor beváltak, erre

értékesíteni, ez az a feladat, mely a jövő metafizikája elé van állítva.

A metafizika tehát nincs örök időkre elintézve, hanem az a középpont

marad, amely felé a filozófia mindig újra törekszik s amely körül a

többi filozófiai diszciplinák csoportosulnak.

Természetesen a tudományos metafizika nem szabad, hogy teljesíthetetlent

követeljen tőlünk. Állításainak bevált módszerekből kell kiindulniok,

eredményük ellentmondás nélkül elgondolható és elképzelhető is kell hogy

legyen. Ebben az értelemben kíséreltem meg, a tapasztalat terén bevált

ítélő funkció alkalmazása által az összes történést, a fizikait úgy,

mint a pszichikait mint egy hatalmas akarat erőnyilvánítását felfogni,

amely a törvényeket, melyek szerint a világtörténés végbemegy, megadta

és ezeket a törvényeket, mint a zsoltárköltő mondja, maga sem hágja át.

Az így felfogott isten-fogalom adja meg világnézetünknek a befejezést,

melyet tudatunk egysége megkíván. Postulátuma, nem mint _Kant_-nál a

praktikus, hanem a teoretikus észnek, amely a formát, amelyben minden

egyes történést a világon felfog és tulajdonává tesz, ezzel az

univerzumra, vagyis a világtörténés összességére alkalmazza. Az

istenfogalom itt bizonyos értelemben mint szubjektum van felfogva,

melynek predikátuma az összes világtörténés és ezzel egyidejüleg mint

szubsztancia, melynek lényege nem a nyugodt kihatásban, hanem mint

Leibnitz felfogta, szüntelen erőnyilvánításban áll. Itt minden fizikai

és pszichikai történést állandóan élő forrásul kell elgondolnunk és ezen

isteni akarat törvényeit kikutatni, feladata minden tudománynak. Az

egyszer adott törvénytől való eltérés természetesen

összeegyeztethetetlen volna az egyszer adott törvénnyel.

Talán sikerül ezen az úton a filozófiát a megtisztult vallással

összeegyeztetni s ezzel az egyest fölemelni «az általános

megszenteléshez, ahol a hatalmas akkordok szólnak». Mindenesetre mindig

minden filozófia célja kell hogy maradjon egy harmonikus világnézetet

felépíteni és azt, ami ingadozó jelenségben lebeg, tartós gondolatokkal

megszilárdítani.

Lábjegyzetek.

[Footnote 1: Keller Helén, a siketnéma-vak leány önéletrajza. Magyarra

fordította dr. Boros György. Budapest, Franklin-Társulat.]