A szociológia a legfiatalabb a filozófiai tudományok közt s még ma sincs
mint ilyen általánosan elismerve. Tárgya az ember mint társadalmi lény.
Feladata abban áll, hogy az emberek együttélését vizsgálja, megmutassa
azokat a formákat, amelyekben ez nyilvánul s aztán ezen formák egymás
mellett és egymásban valóságát, valamint egymás után valóságát is
kikutassa.
E tudomány fogalmát és nevét csak a tizenkilencedik század közepén
állapította meg _Auguste Comte_, a francia gondolkodó, a tárgyat magát
azonban már előbb is feldolgozták filozófiailag. Platon két
állam-ideáljában, melyeknek kivált a másodika, legapróbb részletekig ki
van dolgozva, kifejtette az állam etikai célját, amilyennek ő képzelte s
ezzel olyan szellemi fegyvereket kovácsolt, amelyeket a szociális
igazságosság mai előharcosai szívesen használnak. _Aristoteles_ a
korában fennállott államformákat példátlanul szabadszellemű módon
vetette kritikai vizsgálat alá. Az államot természeti produktumnak
tekinti és az alapgondolat, amelyből kiindul, hogy az ember természettől
fogva szociális lény, még ma is alapja minden szociológiai vizsgálatnak.
A középkornak a theológiai problémák uralkodó szerepe miatt kevesebb
érzéke volt a szociológiai vizsgálatok iránt. Ezzel szemben a
renaissance és aztán az újabb filozófia sokat foglalkozott ilyen
kérdésekkel. _Hugo Grotius_ a természeti jogról szóló theoriájával
megvetette alapját a buzgón mívelt jogbölcseletnek, amely ma azonban nem
önállóan, hanem csak a szociológián belül számíthat érvényre.
_Hobbes_ az államban olyan intézményt lát, melyet az emberek az egymás
elleni védelem céljából találtak ki s ezzel megalapítója lett a sokáig
érvényben maradt szerződési elméletnek. _Rousseau_ is mesterségesen
megalkotott szerződést lát az államban, azonban azt kívánja, hogy a
szabadság és egyenlőség talajára állítottnak kell lennie. Elmélete
jelszava lett a francia forradalomnak.
A tizenkilencedik század visszatért az aristotelesi felfogáshoz, hogy az
állam természeti produktum s igyekezett az államot történeti
fejlődésében felfogni. _Auguste Comte_, aki mint említettük, a
szociológia fogalmát és nevét megalkotta, a társadalmi fejlődés
törvényeit teljesen úgy kívánja kikutatni és formulázni, mint a
természeti törvényeket. A szociológia az ő pozitív filozófiája
rendszerének a koronája. A tudományok lépcsőfokozatán, amely a
mathematikával kezdődik és innen az asztronómiához, fizikához, chemiához
és biológiához halad, a szociológia az utolsó és legmagasabb fokozat. A
már _Plato_ által vázolt organikus állam-elmélet a fejlődéstan révén
kifejlődött és sok tekintetben egyoldalúlag túl is feszítették. Az állam
ez elmélet szerint magasabb organizmus, amely hasonló törvények szerint
fejlődik, mint az egyes lény. _Schäffle_ «A szociális test szerkezete és
élete» című művében fejtette ki ezt az elméletet és határozottan
túlságba vitte az analógiát.
Szigorúan fejlődéstörténeti alapon kísérelte meg _Herbert Spencer_ a
szociológia alapelveiről szóló művében a társadalmi fejlődés elméletét,
amely széles empirikus alapon gazdag néprajzi anyaggal van felépítve. Az
állam a primitívebb társadalmi formákból a fejlődés általános törvényei
szerint alakul ki, melyeket Spencer meg is állapított. Az állam
terjedelmében gyarapszik és egyúttal stabilisebbé válik. Emellett az
állam tagjai között, azaz a lakosságban ugyanaz a differenciálódó
folyamat megy végbe, melyet _Spencer_ az organizmusok fejlődésére nézve
kimutatott. Az egyes részek, melyek kezdetben egyöntetüek és kevésbbé
határozottak voltak, egyre különbözőbbekké válnak, de viszont mindegyik
magában sokkal határozottabbá. A munkamegosztás folytán az emberek
érdekei és karakterei mindig különbözőkké és emellett mindig
szilárdabban körülhatároltabbakká, mindig élesebben kidomborodókká
válnak. Egyúttal ezek a részek mind függőbbekké válnak az egésztől,
amely ezáltal egyre stabilisebbé válik. Az egyes ember azonban _Spencer_
számára mindig az öncél egy neme lesz és sohasem szabad az állam
eszközévé lesülyednie. Az ideális állam az volna, amelyben minden egyes
azáltal, hogy magánérdekei után jár, az egésznek szolgál.
A modern néprajz, az összehasonlító vallás és jogtudomány, a
nemzetgazdaság és az újabb időben nagyon serényen művelt
gazdaságtörténet egyre gazdagabb anyagot hoznak a szociológiának, míg a
jelenkor szociálrefomátori törekvései nagyon fokozzák a szociológiai
kutatások iránti érdeklődést. Csakhogy az anyag gazdagsága megnehezíti
az egésznek áttekintését, a pártpolitikai tendencia gyakran zavarja a
tudományos objektivitást. A szociológia ennélfogva még az erjedés
állapotában van és még sok részlettanulmányra és beható gondolkodási
munkára lesz szükség, hogy biztosított eredményekre jussunk benne.
Egy dolog azonban már ma is bizonyos. Bárhol találkozunk akár
történetileg, akár földrajzilag az emberrel, soha és sehol nem találjuk
mint egyes lényt, hanem mindenütt szociális kapcsolatban él. Mennél
mélyebbre szállunk le már most a kultúr-fokon, annál inkább megkötöttnek
találjuk az embert az erkölcshöz, annál csekélyebb az individuális
önállósága. Csak a kulturális fejlődés folyamán dolgozza fel magát az
egyéniség s így _Spencer_nek teljesen igaza van, mikor azt mondja, hogy
a társadalom előbbről való, mint az egyén (Society is prior to Man). Az
önálló egyéniség a saját gondolkodásával, sajátos érzelmi világával és a
szabad akarat-elhatározással a szociális kultúrfejlődés vívmánya és
tegyük egyúttal hozzá, egyike legbecsesebb vívmányainak.
Az egyén eljuthat arra a belátásra, hogy személyiségének legmagasabb és
egyúttal legboldogítóbb tevékenysége abban áll, hogy erőit az összesség
szolgálatába állítja, de a szabaddá lett ember sohasem fogja magát
önállótlan szociális rabszolgává lealacsonyítani. Nem az individualitás
megsemmisítése, hanem gondos ápolása a haladás föltétele s az egyesnek
betöltése szociális szellemmel egy messzetekintő szociálpolitika
egyedüli észszerű célja.
A szociológiával közeli rokonságban áll a történet filozófiája. Ez a
történeti fejlődésben igyekezik a hajtó eszméket és a végső célokat
feltalálni. _Herder_ «Eszmék az emberiség történetének filozófiájához»
című művében a humanitást jelölte meg azon célul, amely felé a történeti
fejlődés törekszik. A humanitás a speciális emberi képességek teljes
kifejtése s ez itt öncél. A XVIII. század egyrészt individualisztikus,
másrészt kozmopolita jelleme ebben találja történetfilozófiai
kifejezését.
_Hegel_ nagyszerű módon igyekezett a történetet az objektív szellemről
szóló tanában megérteni, mint a szabadság öntudatában való haladást.
Emellett az individuális szabadság iránt ép oly igazságos maradt, mint
az egyesnek az államhoz való kötöttsége iránt. Számos chronológiai
tévedése dacára _Hegel_ történelem-felfogása marad a legnagyszerűbb
kísérlet a történelmi levés egységes felfogására.
_Hegel_ iskolájából tudvalevőleg nemcsak _Feuerbach_ modern
materializmusa indult ki, hanem _Lassalle_ és _Marx_ szocializmusa is.
_Marx_ koncipiálta meg a gazdasági történetfelfogást, amely ma a
szociálista párt dogmájává lett. Eszerint az összes eddigi történeti
fejlődés csak gazdasági szempontból érthető meg. A gazdasági
szükségletek és a javak termelésének és elosztásának formái a hajtó
alap-erők a történelemben. Vallási és erkölcsi érzések és más
«ideologikus momentumok» csak látszólagos, a felszínen látható tünetek.
Minden fordulatnak, minden nagy mozgalomnak az igazi okai mindig csak
gazdasági természetüek.
Az ökonomikus történelmi felfogás, melyet alkalmilag materialisztikusnak
is neveznek, mint kutatási módszer nagy értékű és még sokkal fog járulni
a történelem helyes megértéséhez. Mint történetfilozófia azonban
határozottan egyoldalú és nyilvánvaló tényekkel nem számol.
A történelem filozófiája tulajdonképen ugyanarra a célra törekszik, mint
a szociológia és ezért _Paul Barth_nak szerencsés gondolata («Die
Philosophie der Geschichte als Soziologie») a kettőt egy disciplinává
egyesíteni. Az ilyen szociológiának magas és fontos feladatok jutnak
osztályrészül. Meg kell mutatnia, mennyiben befolyásolja az egyes lelki
életét a szociális élet, az összakarat és könnyen kiderülhet, hogy ez
sokkal nagyobb mértékben van meg, mint ahogy ma hiszik. A szociális
tényező az ismeretfejlődésben, melyről már fentebb szó volt, itt teljes
hathatósságában és fontosságában fog napvilágra jutni és azt fogják
találni, hogy a pszichológia és az ismeretelmélet csak ennek a
tényezőnek figyelembevételével juthatnak további haladásra. Még az
esztétika, a filozófiai diszciplinák legindividualisztikusabbja számára
is sok újat adhat a szociológia, amennyiben a közönség, amelynek egy
művészi mű szánva van, a művészt gyakran öntudatlanul vezeti alkotásában
s amennyiben az egyesnek az esztetikai ítéletét erősen befolyásolja az
uralkodó ízlés-irány. Hogy az etikát csak szociológiai szempontból
szabad feldolgozni, az ma már csaknem általánosan el van ismerve és a
szociológia haladásával egyre nyilvánvalóbb lesz.
Egész világ és élet-szemléletünk mint a szociális fejlődés produktuma
fog aztán feltünni, olyan fejlődésé, melynek legjelentékenyebb eredménye
az önállóan gondolkodó és szabadságot kívánó személyiségek létrehozása.
A jövő szociológiája eszerint nemcsak filozófiai tudomány, hanem minden
filozófia alapvetésévé alakulhat ki.