A tulajdonképeni etikai problémák közül legelső sorban az erkölcsinek
eredetéről való kérdést kell fölemlítenünk. Két különböző feleletet
adtak erre. A _nativizmuz_ azt állítja, hogy az erkölcsi az embernek
veleszületett hajlama. Az erkölcsi jó és rossz megkülönböztetése
megtalálható minden embernél, habár különböző időkben különböző
cselekvések helyeseltetnek vagy helyteleníttetnek. A nativizmus
kifejezett formája _Kant_ etikája, mely szerint még az erkölcsi törvény
is velünk született és a _Fichteé_, mely szerint a lelkiismeret
csalhatatlanul dönt. Ezzel szemben az _empirizmus_, amely itt az
evolucionizmus formájában lép fel, azt állítja, hogy az erkölcsi nem
velünk született, hanem a fejlődés terméke. Ez a nézet van ma legjobban
elterjedve.
Az erkölcsi cselekvés célja az ókori etikusok szerint, mint már
említettük, a cselekvő boldogsága. Ennek az iránynak a neve
_eudaimonizmus_. Ezzel szemben áll a _Bentham_ (1748–1832) által
Angolországban alapított és ott, valamint a kontinensen is nagyon
elterjedt nézet, hogy az erkölcsi cselekvés célja az összesség haszna
vagy a legnagyobb tömeg legnagyobb boldogsága. Ezt az irányt nevezik
_utilitarizmusnak_. Végül némely etikusok számára az erkölcsi öncél,
vagy az emberek tökéletesedése, rendeltetésük betöltése az elérendő cél.
Ezt az irányt, miután a cél nem reálisan létező, hanem csak ideális
javakban rejlik, általában etikai idealizmusnak nevezzük. A keresztény
etika, amennyiben az isten országát igyekszik megvalósítani, vallási
idealizmus, amennyiben pedig a jövendő életben való jutalmakra utal,
túlvilági eudaimonizmus.
Az erkölcsi cselekvés motívumait a gondolkodók egész sora az egoizmusból
igyekezett levezetni, míg mások eredeti együttérzést tételeznek fel,
amely szerint az embertársak örömeit és bánatait velük együtt érezzük.
Ezt az irányt az _A. Comte_ által kitalált szóval _altruizmus_nak
nevezik. Egoisztikus pl. az ókor morálja, épúgy a francia
felvilágosodásé (különösen _Helvetiusé_). _A. Smith_ altruisztikusan
igyekszik az erkölcsi érzéseket a szimpátiára, _Schopenhauer_ még
szorosabban a részvétre alapítani. Szigorúan altruisztikusan
gondolkoznak _Kant_ és _Fichte_ is. Az újabb fejlődési etika közvetítő
állást foglal el, amennyiben megmutatja, hogy a kétségkivül szociális
érzésekből nem hiányzik teljesen az egoisztikus alap.
Ami most már az erkölcsi cselekvés normáit és szankciójukat illeti, itt
megint két irány válik el egymástól. Az egyik a morális előirások
indokolását és szankcióját önmagunkban keresi (autonóm etika), a másik
rajtunk kívül (heteronóm etika). Az autonóm etika az ész vagy a
lelkiismeret döntését szuverénnek tartja. Aszerint, a mint a döntés
folyamatát inkább ismeretnek vagy inkább érzésnek tekinti, az autonóm
irányon belül megkülönböztetünk egy reflexiós és egy érzelmi morált.
_Sokrates_ és _Kant_ mindketten autonóm etikusok és mindketten a
reflexiós morál hívei. _Shaftesbury_, _Adam Smith_ és _Schopenhauer_
szintén az autonóm irányhoz tartoznak, de valamennyien érzelmi
moralisták. A heteronom etika a morális törvények indokolását egy az
egyéntől különböző és független autoritásban találja. Ilyenül tekinthető
a vallás vagy az egyház, de az állam is. Meg lehet még különböztetni a
vallási és politikai heteronómiát.
Ezekhez a problémákhoz járul még az erkölcsiség s a vallás és a jog
viszonyának kérdése is, végül az egyén vonatkozásai a családdal, a
községgel és az egész emberiséggel. Az állásfoglalást mindezen
problémákhoz, mint ezt az ismeretelmélet és esztétika tárgyalásakor
láttuk, itt is megkönnyíti a genetikus és biológiai szemlélet.