Az emberről és belsejéről való elmélkedés fiatalabb, mint a természetről
és a világegyetemről való spekuláció. Ezért az etika is később fejlődött
ki, mint a metafizika. Erkölcsi intések és életszabályok akadnak ugyan
már nagyon korán a költőknél és közmondásokká sűrüsödnek össze, de
ezekben még csak az erkölcsi öntudat kezdetei mutatkoznak meg, nem pedig
az erről való rendszeres elmélkedés.
Az altruisztikus _Demokritos_-ról nagyszámú etikai szentencia maradt
fenn, ezek azonban részint kétséges hitelességüek, részint nincs bennük
egységes összefüggés. Biztos az, hogy a Kr. e. ötödik századi Athénben
sokat foglalkoztak etikai kérdések megvitatásával és különösen hogy
kétségbe vonták a hagyományos normák érvényességét.
Ebből a körből került ki _Sokrates_ (469–399), a tudományos etika
megalapítója. _Sokrates_, mint _Cicero_ mondja róla, a filozófiát
lehozta az égből a földre és az erkölcsi problémákról való elmélkedésben
látja a filozófia egyedüli méltó feladatát. Az erkölcsinek a lényege
szerinte a helyesbe való tiszta belátáson alapszik. Akiben ez a belátás
megvan, annak aszerint kell cselekedni; aki nem így cselekszik, az nem
jutott el még a belátás tökéletes tisztaságáig. Ezt a belátást a jó, a
szép, a jámbor, az igaz fogalmának logikai fejtegetésével érhetni el. Az
ilyen fejtegetések eredménye föltétlen biztonságot nyujt a gondolkozónak
és ezen a módon teljesen függetlenné teszi a hagyománytól és a
közvéleménytől. Ehhez a függetlenséghez _Sokrates_ rendíthetetlenül
ragaszkodott és vértanúhalált halt érte. Ezzel tanítása oly erőt nyert,
hogy hatása még ma is él.
_Antisthenes, Sokrates_ tanítványa, az úgynevezett cinikus iskola
megalapítója, melynek legismertebb híve _Diogenes_, az erkölcsi
függetlenség lényegét az igénytelenségben látja. A cinikus iskolából
kiindult _sztoikusok_ megint az észnek az affektusok feletti uralmában
keresik a sokratesi függetlenséget. A bölcs a sztoikusok tanítása
szerint örömmel aláveti magát a természet folyásának, amelyen különben
sem változtathatna s ezáltal az örömteljes alávetés által különbözik az
oktalantól, aki hasztalan rugaszkodik a természet ellen és ebben
elveszti lelki nyugalmát. A sztoikus etika erősen hatott a
kereszténységre és így tovább plántálta Sokrates hatását a mi korunkig.
_Sokrates_ egy másik tanítványa, _Aristippos_, megint a sokratesi
függetlenséget a derült lelki hangulatban találja, amely nem engedi
magát sem a szenvedélyektől, sem a sorscsapásoktól elhomályosítani. Ez
az _Epikuros_ által továbbfejlesztett tanítás a görög-római világban
számos hívet szerzett magának.
_Sokrates_ az ismeretnek kétségkívül nagyon nagy fontosságát az erkölcsi
cselekvésre nézve egyoldalúlag túlfeszítette. Ezt az egyoldalúságot
_Aristoteles_ észrevette és azt hangsúlyozta, hogy az erkölcsi
cselekvésre nézve az _akaraterő_ és a megszokás époly fontosak. Szerinte
az erény megszokás által nyert _akarat-irány_. _Aristoteles_ továbbá
kimondta azt a rendkívül fontos gondolatot, hogy a boldogság nem a
passzív élvezetben, hanem a lélek ész-szerinti tevékenységében áll.
_Sokrates_ legnagyobb tanítványa, _Platon_ kísérelte meg először az
etika metafizikai megalapozását. A _jó eszméje_, melyet _Platon_
alkalmilag azonosít az istenséggel, végcélja minden létezőnek s megadja
neki reális valóságát és rendeltetését. Fontosabb azonban a plátói
etikában az a gondolat, hogy az igazságosság, minden erény
kvinteszenciája, csak az államban jut tökéletességére. Az általa ebben
az értelemben kitervezett állam-ideál hangsúlyozza az etika szociális
jellemét és olyan erkölcsi követelményeket tartalmaz, melyeknek ma is
megvan az aktuális fontossága.
Az ókor etikájában mindenütt megvan az a magától értetődőnek tekintett
előfeltétel, hogy az erkölcsi cselekvés célja az egyéni boldogság
(eudaimonia). Az etika ez irányát, amely ezen az állásponton a javak
tudománya s csak az a feladata, hogy megtalálja a boldogságra való
eszközöket, _eudaimonizmusnak_ nevezzük.
A _kereszténység_ mindenekelőtt szélesebb körben tette hathatóssá az
ótestamentum etikai alapgondolatait. A zsidóságnak ez az etikája az
isten-szeretet és az emberszeretet két alapvető kötelességén nyugszik.
Az isten-szeretet örömteljes és föltétlen engedelmességet kíván isten
parancsai iránt és föltétlen megadást akaratába. Az emberszeretet
igazságosságot, jóakaratot, jóságot és tevékenysegítséget kíván az
embertárs iránt, az ellenség iránt is. A kereszténység a szeretet
kötelességét még erősebben hangsúlyozza és kiterjeszti az egész
emberiségre. Minden ember isten gyermeke s ezért valamennyien testvérek.
A szeretet kötelességének ezen kiterjesztése által minden emberre a
kereszténység áttöri a zsidóság nemzeti korlátait és behozza a világba a
világ-testvériség nagy, még mindig meg nem valósult gondolatát, egy
valóban humánus, minden embert magába foglaló szeretet-kötelesség
gondolatát.
Ehhez a gondolathoz azonban hozzáfűzi a kereszténység a görögök orfikus
titkos tanítása által (a Kr. e. 6-ik századtól kezdve) előkészített
hitet a túlvilági életben, amelynek az ótestamentumi zsidóságban csak
gyönge nyomai találhatók. A földi élet az első századokbeli keresztények
számára csak előkészület a halál utáni igazi életre, mikor a lélek,
megszabadulva a test salakjától, istenhez járul. A túlvilági életbe
vetett remény különösen a római birodalomban a szegényeinek és
nyomorúltjainak volt szívesen látott vigasztalása s ezek között az új
tanítás hihetetlen gyorsasággal terjedt el. Krisztusnak magának szemében
ez a gondolat egyáltalán nem volt a világtól való meneküléssel és
aszkézissel egybekötve. Arra tanította ugyan tanítványait, hogy
becsüljék kevésre a földi javakat, de semmikép sem ment az ő szemében
különös érdem számba, hogy az ember itt a földön kínozza magát. Az ő
beszédei ellenkezőleg teljes és meleg életörömet lehelnek. Csak később
alakult ki erősebben a minden földi ember bűnösségéről való gondolat s
ezt bőjtöléssel és önkínzással igyekeztek száműzni. Mindenesetre azonban
a túlvilági életbe vetett remény nagy mértékben fokozta az ember
áldozatra való képességét és az önlegyőzés kötelessége az aszkézis
értékelése által sokkal nyilvánvalóbban jutott öntudatra.
Ezzel szemben a keresztény egyház első évszázadaiban feltünt és
_Augustinus_ által kifejtett tanítás a kegyelemről más értelemben
hatott. Míg az ember teljesen képtelennek nyilváníttatott arra, hogy
saját erejéből megszerezze a megváltást, az egyház hatalma, mint a
kegyelem egyedüli megszerzőjéé, hamarosan mérhetetlenné vált. A
keresztényre nézve fontosabbnak tünt fel a külsőleges ceremóniák
teljesítése által, mint belső erkölcsi megtisztulás által gondoskodni
lelki üdvéről.
Az erkölcsi öntudat függetlenségi érzése azonban mégis útat tört
magának. A középkorban _Abälard_ próbálta egy a vallásos dogmától
független etika alapjait megvetni. A reformáció áthelyezi a boldogság
forrását az ember belsejébe és igazolást keres a hit által. A későbbi
protestantizmusban ezt a hitet is visszavezették ugyan a kegyelem egy
nemére, de a szellemek mozgalma, amely az erkölcsit nem az emberen
kívül, hanem belsejében kereste és függetlenül a hagyománytól az emberi
észre akarta alapítani, már nem volt feltartóztatható.
Az újabbkori filozófiában kiváltképen angol gondolkozók mozdították
előre az etikai problémák intenzív feldolgozása által az erkölcsinek
természetébe és jellemébe való bepillantásunkat. A tizenhetedik
században _Locke_, _Hobbes_ és _Shaftesbury_, a tizennyolcadikban a skót
_Hutcheson_, _Hume_ és _Smith_ e tekintetben rendkívül gyümölcsöző
munkát végeztek. Az erkölcsi megítélés pszichológiáját mélyen beható
analizissel mozdították elő, alaposan tárgyalták az erkölcsiség
eredetének kérdését, az erkölcsinek szociális jellemét, vagyis
vonatkozását az összjólétre, határozottan hangsúlyozták az erkölcsi
normák önálló érvényét és vallási dogmáktól való függetlenségüket
többnyire energikusan védték.
Franciaországban a tizenhetedik században _Descartes_ követői vagyis a
Cartesianusok, elsősorban _Malebranche_, próbálták az erkölcsi
metafizikáját megadni, míg a tizennyolcadik századi felvilágosulás
filozófiája, az angol gondolkodókra, különösen _Lockera_ támaszkodva, az
erkölcsi törvényeknek tapasztalati, a materialisztikus filozófiának
megfelelő alapvetését kísérelte meg, amely a törvényeket az ember
egoisztikus ösztöneiből igyekezett levezetni.
_Spinoza_, _Leibniz_ és _Wolff_ szintén az etika metafizikai
levezetéseit kísérelték meg, miáltal azonban az erkölcsinek empirikus
megismerése számára is sok értékeset nyertek.
Új irányt nyitott _Kant_, aki a praktikus ész kritikájában (1788) az
erkölcsit hasonló módon igyekezett levezetni, a hogy előbb az
ismeretelméletre vonatkozólag az ész és az érzékiség alapformáival
megkísérelte. Egy minden tapasztalattól függetlenül érvényes, velünk
született erkölcsi törvényt hordozunk magunkban, ezt tanította _Kant_.
Ezt az erkölcsi törvényt, a mely csak általános, formai természetű
lehet, nevezi _Kant_ a kategorikus imperativusnak. Ez parancsolja
nekünk, hogy úgy cselekedjünk, mintha cselekvésünk maximája akaratunk
által általános természeti törvénnyé kellene hogy legyen. Csak akkor
cselekszünk szabadon és erkölcsösen, ha akaratunk aláveti magát ennek a
törvénynek. Ez az alávetés azonban minden érzéstől szabad, logikai
szubszumció kell, hogy legyen, máskülönben hajlamból s nem kötelességből
cselekszünk.
A hajlam és kötelesség ellentéte _Kant_ óta mértékadó lett az erkölcsi
megítélésre nézve. E két motivum túlságosan merev elválasztása daczára,
a mely ily ridegséggel nem vihető keresztül sem elméletileg, sem
gyakorlatilag, _Kant_ etikájában mindig megmarad a fenséges nagyság egy
vonása.
Az összes etikai követelményeknek önálló, minden hagyománytól mentes
érvénye, a mely csak az emberben magában benne élő erkölcsi törvényre
van alapítva, még nagyszerűbben lép előtérbe _Fichte_nél, a ki saját
lelkiismeretében találja meg a jó és rossz fölötti abszolut,
csalhatatlan bírót. Az erkölcsiség az észlény tulajdonképeni feladata és
ez a feladat abban áll, hogy szabaddá és függetlenné tegye magát
mindattól, a mi maga nem ész.
Az erkölcsinek ezen a saját lelkiismeretében nyugvó alapvetésével
szemben _Hegel_ úgy fogja fel az erkölcsiséget, mint az objektív szellem
tevékenységét. A szubjektiv lelkiismeret az ő ítélete szerint tévedhet a
jóról és rosszról való ítéletében. E fölött áll a családban,
társadalomban és államban megvalósúlt erkölcsiség, a mely mint reális
hatalom autoritatív módon köti az egyest. De az erkölcsiség mint az
objektiv szellem megjelenési formája sem valami nyugvó, megmaradó.
Minden államnak csak korlátolt része van az erkölcsi szabadság
eszméjének objektív megvalósításában.
Ha _Hegel_-nek ezeket a gondolatait kivetkőztetjük metafizikai
burkukból, akkor fontos és maradandó belátások lépnek belőlük életbe; az
etikai követelményeknek egyénen felüli, vagyis szociális karaktere,
autoritatív megvalósításuk az államban és az állandó fejlődés gondolata.
A modern ethika mindezeket a gondolatokat újra fölvette, a nélkül
azonban, hogy mindig tudatában lett volna _Hegel_-lel való
összefüggésének.
Inkább praktikus szükségletből kiindulva és állandó tekintettel a
pozitív törvényhozásra alapította meg _Bentham_ Jeremiás Angolországban
az úgynevezett _utilitarizmust_, melyet alább behatóbban fogunk
méltatni.
Mellőzzük az ethikai probléma pszichológiai és metafizikai megoldási
kísérleteit, a hogy _Beneké_-nél, _Herbart_-nál és _Schopenhauer_-nél
találhatók és az evolucionista etika felé fordulunk, vagyis a gondolatok
azon iránya felé, a mely _Darwin_ fejlődési elméletének befolyása alatt
áll.
_Spencer_ és _Darwin_ szerint csaknem lehetetlen a szellemi élet egy
darabját máskép, mint fejlődéstörténetileg és biológiailag tekinteni.
Ezt az elvet először _Carneri_ alkalmazta az etikára és _Herbert Spencer
Principles of Morality_ című művében behatólag vitte keresztül. Az etika
minden újabb tárgyalása többé-kevésbbé ezen az alapon áll vagy legalább
is állást foglal ezekben az elvekben. Az erkölcsi cselekvést mint az
élet egy darabját kell felfogni és mint az egyén és a faj fentartásának
egy föltételét megérteni.
Ez irány kinövésének lehet tekinteni _Nietzschét_, a ki a hellén
életvágy és a Darwin-féle fejlődési tan kombinációjával az ember egy
magasabb tipusát, az «Übermenschet» tekinti a fejlődés kívánatos
czéljának. Számára minden áldozatkészség és lemondás megvetésreméltó
rabszolgaerkölcs, a mellyel az erőnek korlátlan kifejtését mint
úri-morált állítja szembe. Ez azt parancsolja, hogy a gyönge mennél
előbb elpusztúljon, hogy az erőseknek terük legyen erőik kíméletlen
kifejtésére. _Nietzsche_ ragyogó nyelvével, pszichológiai
mélyenlátásával, nemkülönben az egoisztikus ösztönöknek és a fiatalos
önteltségnek hizelgő elveivel sok hívőre tett szert.