_Kant_ megtanított arra, hogy az esztétikai ítéletben «a képzetet nem az
ész által az objektumra», hanem «a szubjektumra és a gyönyör vagy kín
érzésére» vonatkoztatjuk. Az ízlés-ítélet, mondja, nem megismerési
ítélet, általa nem jelölünk meg semmit az objektumon magán, hanem maga a
szubjektum érzi benne magát, ahogy a képzet afficiálja.
A szépben való gyönyörködés azonban Kant szerint különbözik a
kellemesben talált gyönyörtől és a jóban talált örömtől. A kellemes ép
úgy, mint az erkölcsi jó befolyással vannak a megkívánó-képességre,
holott a szépben való gyönyörködés érdeknélküli tetszés vagy, ahogy
szintén lehetne mondani, tiszta érzés. _Kant_ vizsgálata által az
esztétika átalakítását és pedig bensőbbé tételét hajtotta végre.
Úgylátszik, végérvényesen bebizonyította, hogy az esztétika centrális
problémája az kell hogy legyen, hogy lehető mélyen hatoljon bele az
esztétikai élvezés lényegébe.
_Schiller_ hatalmas lépést tett ebben előre, amidőn, mint már
említettük, az esztétikai élvezés magyarázatára odavonta a játék
analógiáját. A játék Schiller véleménye szerint a fölösleges erőknek
foglalkoztatása, vagyis azon erőké, amelyek az élet szükségletei
ellátásánál nem jutnak alkalmazásba. Ugyanebben az értelemben fogta fel
a játékot _Herbert Spencer_, míg _Lazarus_, aki inkább a felnőttek
játékait tartotta szeme előtt, a pihenési szükségérzetből magyarázta a
játékot. _Karl Groos_ ellenben, aki a fiatal állatok és a gyermekek
játékait pontosan megvizsgálta, a játékban elő-gyakorlatot lát az
életre.
A játéknak mindezen a felfogásai egyesíthetők és esztétikailag
értékesíthetők, ha arra gondolunk, hogy a játékban az öröm magából a
tevékenységből folyik, nem pedig egy a tevékenység által elérhető
célból. Minden komoly munkában, amelyet vállalunk, egy cél lebeg
előttünk, amelyet elérünk, egy eredmény, amelyet el akarunk végezni.
Ennek a célnak a képzete ösztökél és hajt minket, a szorosan szemünk
előtt tartott cél segít át a nehézségeken és elviselteti velünk a
kellemetlenségeket, amelyek minden munkával össze vannak kötve. A játék
ellenben főleg azért szerez nekünk örömöt, mert kellemesen foglalkoztat.
A fizikai és pszichikai erők működéséből származó öröm a játékban csak
egy speciális esetre egy általános biológiai-pszichológiai törvénynek,
amely eddigelé még kevés figyelemre talált.
Minden szerv és funkció, amely az ember pszicho-fizikai organizmusában
az idő folyamán kifejlődött, bizonyos értelemben megkívánja a
tevékenységet. Ez a tevékenység objektive nézve követelmény, azaz
föltétele az emberi organizmus fentartásának és fejlődésének. Azért
követelmény, mert olyan organumok és funkciók, melyeknek nincs alkalmuk
a tevékenységre, az elsatnyulás veszedelmének vannak kitéve. Olyan
tagok, amelyeket sokáig nem mozgattak, megmerevednek és ha a funkciók
megakadása hosszabb ideig tart, mozdíthatatlanokká is válnak. Olyan
gyermekek, akik harmadik vagy negyedik évükben megsiketülnek,
rendszerint elfelejtik a beszédet is, mert ekkor már a beszéd hallása
nem ösztönzi többé a funkciót. Az egyes funkciók tevékenységének ez a
szüksége most már, amint ez más követelményeknél lenni szokott,
reflektálódik a tudatban és ezáltal keletkezik a szubjektive érzett
szükségleteknek egy sora, amelyeket funkciós szükségleteknek nevezünk.
Tényleg valamely funkciónak hosszabban tartó akadályoztatása kínnal,
ennek minden erőteljes gyakorlása gyönyörrel van összekötve. A játékban
talált öröm aztán nem más, mint a funkciós szükségletek kielégüléséből
származó gyönyörérzés.
Ugyanaz érvényes az esztétikai élvezésre is. Az esztétikai élvezést mint
a funkciós-gyönyör egy nemét kell felfogni, vagyis mint azt az örömöt,
amely különböző pszichikai funkciók működtetéséből ered. Ezért ez a
gyönyör, ahogy _Kant_ oly rendkívül szerencsésen és találóan jegyezte
meg, befolyás nélkül marad a megkívánó-képességre és ugyanebből az okból
oly közel rokon az esztétikai élvezés a játékkal. Ezt a lényegbeli
rokonságot azonban semmikép sem szabad azonosságnak tekinteni. A
funkciós gyönyör, melyet a játékban megélünk, hasonló nagyon az
esztétikai élvezethez, de nem azonos vele. Az esztétikai élvezés
magasabb fejlődési formáiban olyan lelki funkciókkal jut kapcsolatba,
melyek a játékban csaknem egyáltalán nem jutnak tevékenységre.
Már az érzéki észrevételek, különösen a látáséi és halláséi, de bizonyos
körülmények között a tapintáséi is gyakran vannak elemi esztétikai
érzésekkel összekötve. Egyszerű színek, de még inkább szín-kombinációk
is komplikáltabb fényhatások, amilyeneket például a szivárvány vagy a
csillagos ég nyujt, esztétikai tetszést keltenek. Még gazdagabbak és
többfélék azok az esztétikai érzések, melyeket geometriai diszítmények
vagy alakok keltenek. A látás funkciójának gyakorlása ezekben az
esetekben különösen gyönyörtkeltő, de az öröm forrását nem magunkban
keressük, hanem az objektumban, amely erre a gyönyörteljes gyakorlásra
alkalmat ad és ezt az objektumot szépnek mondjuk. Az ilyen esztétikai
ítéletek forrása, amennyiben ezeket önállóan mondjuk ki, nem pedig
gondolkodás nélkül utána mondjuk, mindig csak a tényleg átélt funkciós
gyönyör. A tárgynak objektive meglevő tulajdonságai mindig csak
közvetett okai az esztétikai ítéletnek. Ezt világosan mutatja az
eltompulás ténye. Olyan tárgy, amely első vagy második szemléletkor
szépnek tünt fel, közömbössé válik, ha naponkint és óránkint körülöttünk
van. Az objektum nem változott, de funkciós gyönyörünk eltompult.
A hallási észrevételek közt leginkább egyszerű hangok, különösen azonban
a hangok és zörejek ritmikusan elrendezett sorai váltják ki az elemi
esztetikai hatásokat. A melódiákban és szimfóniai zeneművekben való
gyönyörködés ellenben magasabb és többféle funkciós szükségletek
kielégítésén alapszik. Ritmikus hangsorok sokszor ritmikus mozdulatok
eszközlésére ösztönöznek és itt egész nyilvánvalóan a funkciós gyönyör
hozza létre az esztétikai tetszést. Hasonló módon mutatkozik ez
tapintási észrevételek esztétikai hatásánál, amint ezt legújabb időben
siket-vakokon megfigyelték. Ezek gyönyört éreznek olyan tárgyak
tapintásakor, amelyek kellemes és ritmikusan rendezett
tapintó-mozdulatok eszközlésére adnak alkalmat.
Elemi esztétikai érzések tehát azáltal keletkeznek, hogy az észrevételek
által, melyeket átélünk, szenzuális funkciós szükségérzetünk kellemes és
kellően intenzív módon elégíttetik ki.
Aránytalanul változatosabban és gazdagabban fejlődik ki azonban az
esztétikai élvezés, ha a ránk ható tárgyak nemcsak érzékeinket, hanem
képzet-alkotásunkat és gondolkodásunkat is kellemesen foglalkoztatják. A
festészet vagy szobrászat egy alkotása, melynek alakjait megérteni és
magyarázni képesek vagyunk, erősebb és tartósabb élvezetet nyújt. Mennél
nagyobb mértékben izgatják az ábrázolt tárgyak és folyamatok emlékező és
képzelő tevékenységünket, mennél több gondolkodni valót adnak, annál
intenzivebb, annál gazdagabb lesz az esztétikai élvezet és annál
nehezebben tompúl el. Ezt az esztétikailag ható kielégítését
intellektuális funkciós szükségletünknek különösen nyilvánvaló módon
éljük át a költészet műveiben. A költő szavai mint érzéki észrevételek
jóformán semmit sem jelentenek és csak azok által a képzetek, gondolatok
és érzések által hatnak, melyeket bennünk felkeltenek. Ha most már
sikerül nekünk könnyen követni a költőt, ha megértjük, mit gondol, ha
fantáziánkat felszitja, akkor már ez maga elegendő, hogy magas
esztétikai gyönyört szerezzen.
«Es lockt uns nach und nach, wir hören zu,
Wir hören und wir glauben zu verstehn,
Was wir verstehn, das können wir nicht tadeln,
Und so gewinnt uns dieses Lied zu letzt.
_Schiller_ filozófiai lírája, _Goethe_ Faustjának nehéz helyei csak
akkor hatnak esztétikailag, ha sikerült a költő gondolatát felfogni,
magunkban utánaképezni és tovább fejleszteni. A míg ez nincs meg,
intellektuális funkciós szükségérzetünk akadályozott marad és az
esztétikai hatás elmarad. Ugyanezt az akadályoztatást éljük át gyakran
modern művészek festményeinél, ha semmikép sem sikerül a színek és
alakok tengerében a kompozició tervét felfedezni és az egésznek értelmét
kibetűzni. Szenzuális funkciós szükségletünket az ilyen műalkotások
gyakran nagy mértékben kielégítik, de az intellektuális funkciós
gyönyörnek ezzel összekötött akadályoztatása nem engedi feltámadni az
utólagos esztétikai hatást.
Fordítva nagy gyártelepek, gépek, elmés találmányok és más technikai
mesterművek szemlélete nagy mértékben esztétikailag hat. Matematikai
feladatok elegáns megfejtései is, ahogy _Sophie Germain_, a francia
matematikusnő nagyon szépen kifejtette, esztétikai élvezetet szereznek.
Mindkét esetben lényegileg az intellektuális funkciós gyönyörön alapszik
az esztétikai hatás. Ez az intellektuális funkciós gyönyör a tartalma a
pszichikai élményeknek, melyeket a mindennapi életben teoretikus
érdeknek szoktak nevezni. A mi intellektusunkat kellemesen
foglalkoztatja, az érdekel minket, azt _érdekesnek_ találjuk.
Újabb időben gyakran halljuk ép ezt a szót, mikor esztétikai ítéletet
mondanak ki. Sőt különbséget is szoktak tenni «szép» és «érdekes»
között. Az esztétikailag _értékes_ fogalma kibővült és nem csupán a
szorosabb értelemben vett szépet foglalja magában, hanem az érdekeset
is, vagyis azt, ami intellektuális funkciós gyönyörünket kielégíti.
Az eddig tárgyalt szenzuális és intellektuális funkciós gyönyör azonban
még csak az esztétikai élvezés kezdeteit, bizonyos értelemben külső
műveit ismertette meg velünk. A művészi és természeti szépben talált
gyönyör legmélyebb lényegébe csak akkor hatolunk be, ha arra gondolunk,
hogy az érzés is alapfunkciója a tudatnak, amely tevékenységet kíván.
Tényleg szükségét érezzük a kedély-izgalomnak s ennek a szükségletnek a
kielégítése gyakran a legnagyobb mértékben gyönyörteljes. Ezt a
szükségletet emócionális funkciós szükségletnek fogjuk nevezni, az érzés
angol nevéről (emotion). A paraszt, aki az egész héten az eke után jár,
megkívánja a maga kis verekedését vasárnap a korcsmában. A vére ettől
hullámzásba jön és az ezzel egybekötött izgalmat mint nagyon jótékonyat
érzi. A római városi csőcselék tudvalevőleg kenyeret és cirkuszt
követelt a császártól (panem et circenses). A kenyeret éhsége és a
játékokat emocionális funkciós szükséglete számára. A mélyértelmű mese
Jancsiról, aki félni akart tanulni, világosan mutatja, hogy már a
tudomány-előtti pszichológia is ráfigyelt ennek a szükségletnek
tényleges meglétére.
Az emócionális funkciós gyönyör minden érzés centrális természeténél
fogva sokkal mélyebben hatol bele a lelkiéletbe, mint a szenzuális és
intellektuális. Az izgalom itt sokkal jobban kiterjed, sokkal mélyebbre
hatol és ennélfogva gyakran olyan hatásokat vált ki, amelyek az egész
szervezetet megrázkódtatják és időnkint tartósan elváltoztatják. Itt
kell keresni a forrását azoknak a pszichikai diszpozicióknak, melyeket
szenvedélyeknek nevezünk, melyek gyakran emésztőleg hatnak, de igazán
nagyot is hoznak létre.
Ami a szenzuális funkciós gyönyört kiváltja, az _kellemesnek_ és
_tetszetősnek_ tűnik fel előttünk, ami az észt kellemesen
foglalkoztatja, azt érdekesnek találjuk. Azoknak a folyamatoknak és
foglalkozásoknak számára azonban, melyeket emociónális funkciós gyönyör
kísér, a nyelv a _varázs_ és _varázslatos_ szavakat alkotta. Nagy
hazárdjáték és veszedelmes hegyi túrák sok emberre nézve nagy varázzsal
bírnak, mert az ezzel egybekötött izgalom emociónális funkciós gyönyört
idéz elő.
Ez az emócionális funkciós gyönyör most már a forrása a leggazdagabb és
legintenzivebb esztétikai élvezésnek. Megpróbáljuk ezt egyelőre egy
példán megmagyarázni és _Schiller_ _A búvár_ című ismert költeményét
választjuk ki erre. Az érdekfeszítő elbeszélés foglalkoztatja
képzeletünket és gondolkodásunkat és ezzel felingerli intellektuális
funkciós gyönyörünket. A költemény már ezzel is esztétikailag hat. A
mélyebb és intenzivebb hatás azonban csak akkor áll be, ha részt veszünk
a merész ifjú sorsában, ha lemerülünk vele együtt az örvénybe, minden
aggodalmat vele élünk át és vele örülünk, mikor megint szerencsésen
feljön. Fokozódó részvéttel figyelünk elbeszélésére a mélység
szörnyetegeiről, aztán felháborodunk a király kegyetlen játékán, aki
másodszor is belekergeti, meleg rokonszenvet érzünk a királyleány és
felcsirázó szerelme iránt és nagyon meg vagyunk hatva, mikor a végét
olvassuk: «Az ifjút egy se hozza vissza már». Az érzések lefolyása,
melynek akadálytalanúl, a minket körülvevő valóságra való minden
tekintet nélkül odaadhatjuk magunkat, az olyan tisztán emberi érzések
átélése, melyek a mindennapi életben csak ritkán jutnak tevékenységhez,
mindez gazdag és intenziv funkciós gyönyört kelt és ebben az emócionális
funkciós gyönyörben áll a valódi esztetikai élvezet.
Antigone, Hamlet, Macbeth, Othello, Lear király, Stuart Mária,
Wallenstein, Faust és Gretchen és más alakok sorsa, melyek a
világirodalom drámáiban kerülnek elénk, még nagyobb mértékben alkalmasak
arra, hogy élénk érzelmeket váltsanak ki. A színházban az emócionális
funkciós gyönyörhöz a szenzuális és intellektuális is módosítólag és
fokozólag járul (időnkint zavarólag is), de a lényeges mégis mindig az
alakok iránti belső részvét marad, az az élmény, melyet egy modern
esztétikus _(Theodor Lipps)_ nagyon találóan _beleérzés_-nek
(Einfühlung) nevez.
Festmények és szobrok szintén alkalmasak arra, hogy emócionális funkciós
gyönyört keltsenek a nézőben, ha sikerül az ábrázolt alakok
arckifejezését, testtartását és csoportosítását helyesen magyaráznunk és
«beleéreznünk» magunkat a műalkotásba. Az ábrázolás könnyen érthetősége
nagyon megkönnyíti ezt a beleélést, míg túlságosan komplikált,
eszmekörünktől távoleső motivumok nem engedik kifejlődni az emócionális
funkciós gyönyört.
A legerősebb érzelmi hatást az összes művészetek közül elismerten a
_zene_ idézi elő. Ez onnan van, hogy itt az érzést a hangok érzéki
észrevevése közvetlenül, az intellektus közreműködése nélkül ingerli
fel. A tiszta zenei hatás ezért sokkal igazabban és bensőbben jut
tudatra az úgynevezett «abszolut», szöveg-kíséret nélküli zenéből. Olyan
személyekre ellenben, akik kevésbbé muzsikális hajlandóságuak,
könnyebben hatnak az olyan dalok, melyeknek szövegét megértik. A
jelenkori zenedrámában, ahogy _Wagner Richárd_ kifejlesztette, a
funkciós gyönyör mindahárom neme, a szenzuális, az intellektuális és az
emócionális hatalmasan ingerlődik s ezért itt az esztétikai élvezet
különösen erős és tartós. Mindenesetre nem ritkán fordúl elő ezekben a
műalkotásokban, hogy a hangsorok érzéki felfogása nem sikerül azonnal
vagy hogy a gyakran nehéz szöveget nem értjük meg azonnal. Ez azután
akadályozza a szenzuális és intellektuális funkciót s ez akadályává lesz
az emócionális funkciós gyönyör kifejlődésének. Ha azonban ismételt
meghallgatás útján a felfogás nehézségein túljutottunk, akkor az
összhatás annál erősebb: a motivumok csaknem kimeríthetetlen gazdagsága
miatt csaknem egyáltalán nem tompul el.
Minden esztétikai élvezés tehát egy neme a funkciós gyönyörnek és
ennyiben rokon a játékkal. Az esztétikai funkciós gyönyör hatása azonban
más és mélyebb, mint a játéké. A műalkotás vagy a természeti tárgy, mely
az esztétikai funkciós gyönyört fölkelti bennünk, előttünk áll. Megvan a
valóságban, észrevesszük érzékeinkkel, benne látjuk örömünk szerzőjét,
forrását, megörvendeztetettnek, fölemeltnek érezzük magunkat az objektum
által. A fundamentális appercepciónál fogva örömünket úgy tekintjük,
mint az előttünk álló objektum hatását, erőnyilvánítását és így funkciós
gyönyörünkből esztétikai ítéletek fejlődnek ki. Nem szükséges az ilyen
ítéletek megmagyarázására _Kant_-tal egy külön lelki képességet, egy
«esztétikai ítélő-erőt» föltennünk. A fundamentális appercepció teljesen
elegendő arra, hogy ilyen ítéletek keletkezése érthetőnek tünjék fel. Az
esztétikai élvezéskor kellemesen érintettnek, érdekesen elfoglaltnak,
hatalmasan megragadottnak érezzük magunkat, szóval sohasem kivánónak és
akarónak, hanem mindig afficiáltnak. Ezért csak természetes, hogy az
öröm forrását nem magunkban, hanem rajtunk kívül keressük és akkor ott
is találjuk, ahol valóban van, a műtárgyban. Mint mondtuk, a tárgyat,
amely az esztétikai funkciós gyönyört kiváltotta bennünk, az előidézett
funkciós gyönyör minéműsége szerint kellemesnek vagy tetszetősnek,
érdekesnek vagy bájosnak nevezzük. A legáltalánosabb predikátum azonban,
amelyet az esztétikailag ható objektumoknak tulajdonítunk, a _szépség_.
Szépnek nevezünk a legtágabb értelemben mindent, ami alkalmas arra, hogy
esztétikai funkciós gyönyörünket kiváltsa.
Az esztétikai élvezésről való elméletünkből magától következik, hogy az
esztétikai ítéletekben nagy különbözőségek találhatók. A funkciós
gyönyör különböző nemeire való diszpoziciók az egyes egyéneknél nagyon
különböző módokon vannak kifejlődve. Így tehát érthető, hogy egy és
ugyanaz a tárgy nem képes minden szemlélőjében a funkciós gyönyörnek
ugyanazt a nemét és fokát kiváltani. Egy és ugyanaz az ember is nem
minden időben egyformán fogékony az esztétikai hatásokra, épen mert a
funkciós szükségletek nem mindig ugyanazok. Mindazáltal vannak
műalkotások, melyeket évszázadokon át, sőt évezredeken át a
legkülönbözőbb emberek szépeknek jelöltek meg. _Sophokles_ Ödipus
királyát, amely 2300 év előtt Athénben és Görögország más városaiban
eredeti nyelvén erős hatást tett, napjainkban fordításban játszották
olyan közönség előtt, melynek kulturállapota bizonyára nagyon különbözik
az athéni ősközönségétől. Mégis a darab ma is hatalmasan megragadta az
emberek ezreit. Ez nyilván feljogosít arra az ítéletre, hogy a drámában
objektív tulajdonságok találhatók, melyek erős esztétikai funkciós
gyönyört bírnak kiváltani. Hasonlót lehet mondani az ógörög építészet és
szobrászat nem egy művéről, valamint a régi olasz vagy németalföldi
festőiskola sok művéről. Az ilyen műalkotásoknál szabad objektív
szépségről beszélni, amennyiben ezen a műalkotásban magában bennerejlő
tulajdonságokat értjük, amelyek alkalmasak arra, hogy sok embernél
funkciós gyönyört váltsanak ki. Ezeket a föltételeket kinyomozni
bizonyára hálás és semmiesetre sem kilátástalan kutatói feladat. Az
objektív szépség azonban semmiesetre sem egyértelmű az abszolut
szépséggel. Ilyenről beszélni a szépségfogalom teljesen relatív
jelleménél fogva tökéletesen értelmetlen dolog.
A szépség szónak azonban az itt megbeszélt bővebb fogalmazás mellett még
egy szűkebb jelentése is van. Ha egy tárgyat teljes meggyőződésből,
mondhatnám teljes szívből szépnek nevezünk, akkor az alatt nemcsak azt
értjük, hogy fölkelti tetszésünket. A tárgy iránt, amelyet ebben a
szűkebb értelemben szépnek nevezünk, a hála egy nemét érezzük az
élvezetért, amelyet szerez nekünk, a vonzódás egy nemét, amelyet, ha
magasabb fokot ér el, szeretetnek is nevezhetünk. Mindegyikünk nem egy
művész-alkotta alakot hord szeretetteljesen a szívében, úgy tekinti
őket, mint becses tulajdonát, melyeket hajlandó a rosszmájú kritizálás
ellen megvédeni. Ahol egy művész feltudja bennünk kelteni ezt a
szeretetet alakjai iránt, ott elérte a legmagasabb esztétikai hatást és
itt a funkciós gyönyörhöz új momentum járul, épen az, ami által az
esztétikai élvezés leginkább különbözik a játéktól.
A _szeretet_ és _szépség_ kapcsolatát már rég felismerték és gyakran
kimondották. A viszony közönséges felfogása azonban többnyire az, hogy
az (objektív létező) szépség tekintetik oknak, a szeretet pedig
hatásnak. Ez a felfogás azonban pontosabb vizsgálatra nem bizonyúl
teljesen találónak. A nő szépsége bizonyára olyan varázzsal van, amely
szerelmet tud kelteni és kétségkívül az ókorban a fiúk szépsége gyakran
keltett a férfiaknál szerelmet. De lehet a fordítottja is igaz. Emberek
és dolgok, melyek által fölemeltnek érezzük magunkat és melyek bennünk a
vonzódás és szeretet érzését keltik fel, ez érzésnél fogva lényegesen
megszépültnek tünnek fel előttünk. _A szépség nem csupán oka, sőt talán
gyakrabban következése a szeretetnek._ Bensőnkből sugárzik ki a szépség
a szeretett tárgyakra és mindig új varázszsal veszi körül.
A szeretet megszépítő erejét mindenki, aki figyel rá, saját
tapasztalatából megismerheti. Az anya szépnek találja szeretett
gyermekét, még ha mások előtt rútnak tünik is fel. Egy nekünk bármi
oknál fogva kedvessé lett könyv esetlen írásmódja gyakran különös
varázszsal van ránk. _Schopenhauer_ rajongása az inhiai Upanishádok
egyenesen stíltelen latin fordításáért, melyet _Anquetil du Perron_ egy
perzsa fordítás után készített, sajátságos példája a szeretet e
megszépítő erejének. Állításunk helyességének legnyilvánvalóbb
bizonyítékát azonban a természetérzés fejlődése adja. Az ókorban csak a
kedves nyári tájkép iránt volt érzékük az embereknek, amikor kellemesen
lehetett a hűvősben sétálni és pihenni a gyepen egy csobogó patak
partján. Az alpesi természet magasztos szépségei iránt azonban az ember
csak akkor lett fogékony, mikor kissé belefáradt a kulturába és szívesen
menekült a hegyek magányába. Szóval, az ember csak akkor találta szépnek
a természetet, mikor megtanulta szeretni.
Most már ha a műtárgy oly erős és sokféle funkciós gyönyört vált ki
bennünk, hogy az alakokat, melyeket elénkbe visz, szívünkbe zárjuk, hogy
megszeretjük őket, akkor ebből a szeretetből egy új, különleges, meleg
szépség sugárzik vissza a műtárgyra és ez a szépség, amely a szeretetből
született, ez az, amit az igazi, a tulajdonképeni, szívet örvendeztető
szépségnek nevezünk. A műtárgyak, melyeket ebben az értelemben szépeknek
találunk, elkísérnek minket az életen át, meggazdagítják lelkünket és
megsokasítják boldogságunkat. Az ilyen alakok személyiségünk legmélyébe
hatolnak bele és semmi sem jellemzőbb egy ember egyéniségére, mint a
műtárgyak, melyeket ebben a szűkebb értelemben szépnek talál.
Az esztétikai élvezés e szerint egész általánosan és röviden kifejezve
funkciós gyönyör. A fentebb megbeszélt három faj mindegyike magában is
képes arra, hogy esztétikai élvezetet nyújtson. Gazdagabb és
változatosabb, intenzivebb és megragadóbb lesz azonban az élvezet, ha a
szenzuális, intellektuális és emócionális funkciós gyönyör egyesülnek
egymással. Ezeknek kombinációi a különböző művészeteknél különbözők. A
szobrászat és a festészet elsősorban az érzékekre hat és az ész útján
keltik fel érzésünket. A költészet az intellektuális funkciós gyönyörrel
kezdődik és ezáltal idézi elő az emócionálisat, amely aztán megint
belülről ingerli a képzeletet szemléletes képek alkotására. A zenénél a
szenzuális funkciós gyönyör talán kinesztétikus (mozgási) érzetek
segítségével megy át közvetlenül az erős érzelmi hatásba. Ez az érzelmi
hatás vagy az emócionális funkciós gyönyör mindig a centrális része az
esztétikai élvezésnek. Ahol az emócionális funkciós gyönyör nem
következik be, ott az esztétikai élvezet a felszínen marad és nélkülözi
a belső melegséget. Ahol azonban az emócionális funkciós gyönyör
kiváltódik, ott előállhat belőle a szeretetnek fentebb vázolt érzése,
amelyből új, érzéstől meleg szépség sugárzik vissza a műalkotásra.
Az esztétikai funkciós gyönyör tehát különbözik a funkciós gyönyör más
fajaitól, példáúl a játéktól, már csak azzal is, hogy képes ilyen a
legbelsőig terjedő hatásokra. Van azonban fontos ismertető jel, mely
által az esztétikai élvezés különbözik a játéktól. Minden esztétikai
élvezés, mint már említettük, esztétikai ítéleteket vált ki. Ezeket az
ítéleteket az élvezők mondják ki abban a meggyőződésben, hogy objektíve
érvényesek. Ami nekem tetszik, azt szépnek találom, vagyis azt állítom
ítéletemben, hogy a tárgy, melyet szemlélek, az a forrás, az az
erőközpont, amelyből élvezetem kiárad. Beható önmegfigyelés és másokon
való tapasztalatok most már mindenesetre arra tanítanak, hogy az
objektum szépsége csak a benne telt örömömben áll, mindazáltal tévedés
volna, ha az esztétikai ítéletből teljesen ki akarnók küszöbölni az
objektív tényezőt. Hiszen az esztétikai funkciós gyönyör csak akkor áll
be, ha valamely objektum kiváltja. Már most vannak, amint láttuk,
műtárgyak, melyek igen sok emberben különböző időkben esztétikai
funkciós gyönyört váltottak ki. Ezeknek a műtárgyaknak e szerint
objektíve meghatározható tulajdonságokkal kell bírniok, melyekből az
esztétikai hatások keletkeznek. Az esztétikának mint tudománynak ezek
után az a feladata, hogy az élvezésnek nemcsak a szubjektív, hanem az
objektív föltételeit is tanulmányozza. Még fontosabbakká válnak azonban
a kiváló műtárgyak ez objektív tulajdonságai azáltal, hogy az alkotó
művészek ezeken a műveken ismerik meg az eszközöket, melyek által
remélni lehet, hogy esztétikai hatásokat idézhetnek elő.
Ezzel eljutottunk az esztétikának második feladatához, amely abban áll,
hogy kutassa a művészi alkotás törvényeit és ezzel normákhoz és
szabályokhoz jusson. Ebben rövidebbre kell fognunk a dolgot, mert a
művészi tehetségek nagy egyéni különbségeit tekintve csak keveset lehet
általánosságban megállapítani. A főfeladat itt az egyes művészetek
technikájára szorítkozik.
A művészi alkotás általánosságban véve következménye a művészben
bennelakó tevékenységi és alkotó ösztönnek. Ez az alkotás szintén rokon
a játékkal, amennyiben a művész öröme magában az alkotásban, tehát a
funkcióban rejlik. De nem marad sokáig ennyiben. Ha egyszer a kultúra
annyira kifejlődött, hogy az esztétikai élvezet szükségérzete sok
embernél van meg, akkor már a művészt nem elégítheti ki és nem is
szabad, hogy kielégítse a saját alkotó ösztönében való merőben
individuális, csak rája nézve létező öröm. Arra van hivatva, hogy
másoknak örömet szerezzen és ezzel megszaporítsa az emberiség
boldogságát. Tevékenysége ekkor már nem merő játék, sőt komoly szociális
munkává lesz, mely a kultúra fejlődésére nézve nagy mértékben fontos.
Hogy azonban hathasson, ahhoz már nem elég, ha a művész vakon átadja
magát alkotó ösztönének. Tanulnia kell. A művészet hosszú művészi
gyakorlaton alapuló, időnkint nehéz technikáját kell elsajátítania.
Kötelezettnek és arra szorítottnak érzi magát, hogy tanulmányozza
szakmája nagy művészeit, hogy megismerje azokat az eszközöket, melyek
által tapasztalat szerint sikerül funkciós gyönyört idézni elő az
élvezőknél. Képzetkörébe belelép a közönség, melynek az ő művei szánva
vannak.
Azáltal azonban, hogy a legtöbb műtárgy megértéséhez hozzátartozik annak
a közönségnek az ismerete, amelynek szánva voltak, a művész munkája
művelődéstörténeti ténnyé válik. Ezért manap az elmúlt időszakok költőit
korukból kiindulólag igyekeznek megérteni és így fejlődött ki egy
históriai esztétika, amely sok felvilágosítást hozott, nem egy
félreértést eloszlatott és sokkal hozzájárult a művészek és költők
bensőbb ismeretéhez. Időnkint azonban a történelmi szemponthoz való
túlságos egyoldalú ragaszkodás elhomályosítja a műtárgyban rejlő
általános emberire, örökkévalóra vetett tekintetet. A művész ugyanis nem
csupán saját népe és ideje számára dolgozik. Mint Thukydides történelmi
művéről, a nagy művész is állíthatja képzeletének alkotásairól, hogy az
örökkévalóság számára való tulajdon (κπῆμα ἐς ἀεί) és nem csak a
pillanatnak való látványosságok (ἀγώνισμα ἐκ τοῦ παραχρῆμα).
Az ilyen művész nemcsak múló funkciós gyönyört vált ki bennünk, hanem
ért ahhoz is, hogy szívünkben tartós szeretetet keltsen azon alakok
iránt, melyeket alkotott. Ebből a szeretetből azonban, mint az előbb
megjegyeztük, eleven, melegérzésű és benső szépség árad vissza
műalkotására s ezt előidézni a művész végső és legmagasabb célja.
A művészi alkotás tehát először is játék, mint az alkotó ösztön
tevékenysége és a kultúrfejlődés folyamán válik komoly szociális
munkává, amely az emberi boldogság gyarapítását teszi céljává.
Legfelsőbb tökéletességében azonban a művészi alkotás egy neme a
szeretetkérésnek. Ha a művész szeretetkérését meghallgatjuk, akkor műve
legmélyebb és legigazabb értelemben szépnek tűnik fel. _Homérosz_
szeretetet kér Achilles és Odysseus számára, _Raffael_ az isteni Madonna
számára, _Shakespeare_ nemcsak a filozofáló dán királyfi és a
boldogtalan Lear király számára, hanem Falstaff, a silányság e söpredéke
számára is, akit az isteni humor hoz szívünkhöz közelebb.
Hogy azonban a művésznek sikerüljön bennünk funkciós gyönyört kiváltani
és szeretetet kelteni, benne is kell hogy lakjék valami a teremtő
leheletből, amely bele tudja lehelni alakjaiba az élet lelkét. Az élőt
elevenen ábrázolni, ez a feladat közös minden művésszel. Bennünk azonban
az kelt életet, az indít minket megfelelő reakciókra, ami eleven az
emberekben és környezetünk dolgaiban, ami eleven a jelen és mult
folyamataiban. Ez az eleven nem egyéb, mint ami karakterisztikus a
dolgokon, az, ami azzá teszi őket, amik és amit ránk nézve jelentenek,
ez pedig az, ami bennük _tipikus_. A tipikus képzet közvetlenül az
életszükségletből keletkezett. Az, ami a dolgokban biológiailag
jelentékeny, arra kényszerít minket, hogy figyelmünket reá koncentráljuk
és így foglalódik össze, ami számos egynemű dologban tipikus, egy
egységgé. Ezt a tipikusat látjuk minden egyes dologban és eszerint
igazodunk vele szemben. A művésznek most már nagyobb mértékben, mint
minden más embernek, bírnia kell azzal a képességgel, hogy az egyéniben
a tipikusat lássa és ábrázolja. A művész alakjai ránk nézve mindig
típusok, még akkor is, ha egészen valóságos személyek benyomását keltik.
Gretchen alakja Goethe Faustjában oly szemléletesen és egyénileg van
ábrázolva, hogy meg tudnók írni az élettörténetét. Mindazáltal
képzeletünkben úgy él, mint típusa annak a lánynak, aki szerelmesen
odaadja magát és elhagyják. Fejtsük le Lear királyról a királyi palástot
és csak az apa marad meg, akinek többet érnek a kedveskedő szavak, mint
Cordélia hallgatag szeretete. Mivel azonban minden apában rejlik egy
darab Lear királyból, ezért _Shakespeare_ költeménye sohasem veszti el
hathatósságát.
Mennyire hozzátartozik a tipikus a művészi ábrázolás lényegéhez, ezt
legvilágosabban akkor látni, ha az ábrázolás tárgya a valóságban csak
egyetlen egyszer előforduló objektum, egy történelmi személyiség, egy
bizonyos tájkép vagy egy egyes ember a művész környezetéből. Az
egyéninek ábrázolásában is, hogy esztétikailag hathasson, a tipikust, a
karakterisztikust, az igazán elevent kell a művésznek kikeresnie, az
egyes tárgyon is ezt kell kifejeznie.
A tipikus, ami minden művészi ábrázolásnak sajátsága, a művészetet
sajátszerű kapcsolatba hozza megismerési tevékenységünkkel és a
tudománnyal.
A tipikus képzet, mint föntebb már hallottuk, a megismerés fejlődésében
előfoka az absztrakt fogalomnak. Mivel a művészet lényege szerint
alkalmas tipikus képzetek keltésére, melyek teljes eleven szemléletesség
mellett a reprezentatívnak, az általánosnak a jellemét is magukon
viselik, ezért a művészi ábrázolás gyakran vállalja a feladatot, hogy
tudományos megismeréseket, melyek fogalmakkal dolgoznak, szemléletes
képekben ábrázoljon. Az elvont tudományos fogalom a művészet keze alatt
átalakul eleven, érzésteljes és szemléletes képzetté, melyet akkor
gyakran az _eszme_ sokértelmű nevével jelölünk. A platói eszmék nem
egyebek, mint fogalmak, melyeket a mély és zseniális gondolkodó művészi
szelleme szemléletes képzetekké testesített meg. Épen ezért hihetett
_Plato_ e művészi gondolat-alakulatok önálló létezésében s ezért
emelhette őket a dolgok hathatós ősképeivé. _Hegel_ gondolata is, hogy a
szép úgy határozódik meg, mint «az eszme érzéki látszata» és hogy a szép
mint az eszme hordozója az igazzal azonos, érthetővé válik, ha közben
minden művészi ábrázolás tipikus jellemére gondolunk. A legmélyebben és
legvilágosabban azonban alighanem _Schiller_ fogta fel a tudománynak és
művészetnek a tipikus képzetben rejlő kapcsolatát, ha gondolata, hogy a
szépség-érzék hívta elő a megismerés ösztönét, nem tartható is fenn. A
művészi képzelet gyakran előresejtve jár a tudomány előtt és útat tár
neki:
Eh’ vor des Denkers Geist der kühne
Begriff des ew’gen Raumes stand,
Wer sah hinauf zur Sternenbühne,
Der ihn nicht ahnend schon empfand?
Ha azonban a tudomány saját útján jár és fáradságos kutatással és
szigorú gondolkodással kicsikarta a természettől titkát és a történés
törvényeit kikutatta, akkor megint a művész dolga a gondolkodó művét
megkoronázni és tökéletességre juttatni. Amit a tudomány száraz
formulákban és holt fogalmakban hirdet tanítványainak, azt a művészetnek
kell képeivel megelevenítenie, hogy minden ember konkrét
szemléletességgel láthassa maga előtt az elvont igazságot és fölvehesse
szívébe.
Még bensőbb kapcsolatba lépett mindenkor a művészet kezdettől fogva a
vallással. A görög ókorban nem kevésbbé, mint a középkorban és az
újkorban a művészet a vallás szolgálatába állította szeretet-szerző
erejét. _Phidias_ Zeüsz-e, _Michel-Angelo_ Mózese, a sok felséges dóm,
_Raffael_ Madonnái és _Lionardo_ Utolsó vacsorája a legnagyszerűbb és
legbensőbb szeretetre-hívások a vallásos hit alakjai számára. De azáltal
is, hogy a művészet tiszta, kívánságnélküli örömöt ébreszt bennünk,
fölébe emel minket a mindennapi hangulatnak és fokozza áhitatra és belső
jámborságra való diszpoziciónkat. Ezért játszik a vallási kultuszban
különösen a zene oly nagy szerepet.
Nem oly nagyon tisztázott ellenben a sokat tárgyalt kapcsolat a művészet
és etika vagy jobban mondva, művészet és erkölcsiség között.
Ha a művészet nemesítő hatásáról van szó, akkor ez, mint mindjárt látni
fogjuk, bizonyos értelemben jogosult, de semmiesetre sem úgy, hogy a
művészetnek az legyen a feladata, hogy az erényt szépnek, a bűnt rútnak
ábrázolja. Az elevent és életteljeset a természetben és az emberi
világban igyekszik a művész megragadni és ábrázolni és ahol sikerül neki
a teljes emberéletet megragadni, ott lesz a műve ránk nézve érdekes.
Nyers erőt, féktelen szenvedélyt, sőt hitvány haszonlesést is állíthat
elénk a nagy művész úgy, hogy előadása a legélénkebb funkciós gyönyört
kelti bennünk. Sohasem kell a költőnek azt kérdeznie, hogy mikép ítéli
meg alakjait a szokásos morál. Ha nagyon is szűklelküen kérdezgeti ezt,
akkor ábrázolása nagyon is könnyen elveszti művészi értékét.
_Shakespeare_ III. Richárdja és még inkább Falstaffja nyilvánvaló
bizonyítékai annak, hogy az esztétikai élvezés független az erkölcsi
érték-ítéletektől. _Aristoteles_ hamisan értelmezett tanítása a tragikai
vétekről elég sokáig tévesztett meg a tragikai tárgyakban talált gyönyör
valódi alapját illetőleg. A művészet sohasem hathat nemesítőleg azáltal,
hogy valamiféle formában morált prédikál.
Mindazáltal mély kapcsolat áll fenn a művészet és erkölcs között. Az
esztétikai élvezés tiszta, kívánságnélküli öröm és amikor a művész
alkalmat ad nekünk ilyen öröm átélésére, egy időre eltávolít minket a
mindennapi élet egoisztikus hajlamaitól, legalább rövid időre önmagunk
fölébe emel. Amíg a művész varázskörében állunk, lelkünkben a tiszta
emberi az úr. Semmi kicsinyes és alantas nem foglal tért szívünkben,
fölemelkedünk és a belső szabadsághoz vezető úton vagyunk. Ezáltal a
szabadító és tisztító hatás által, amely minden igazi műalkotásból
kiárad, lassankint magasabb álláspontra kell feljutnunk. Ha gyakran van
alkalmunk műalkotásokban gyönyörködni, akkor meg fogunk vetni más
szórakozásokat, melyek inkább a durva és alantas ösztönöket keltik fel.
Ezért az ifjúságnak mostanában joggal hangoztatott művészi nevelése
nagyfontosságú a jövendő nemzedék erkölcsi fejlődésére is. Amidőn
gyermekeinknek alkalmat adunk, hogy műalkotásokban gyönyörködjenek,
nemcsak a tiszta öröm gazdag forrását nyitjuk meg nekik, hanem megóvjuk
őket rontó élvezetektől. «Interest, unde quis gaudeat», mondja nagyon
találóan _Szent Ágoston_. Nem megy egyre, hogy hol keressük örömeinket.
A művészet olyan örömöket találtat az emberrel,
Die reine Gier nicht in sein Leben reisst,
Die im Genusse nicht verscheiden.
Nem morál-prédikációk által hat a művészet nemesítőleg, hanem azáltal,
hogy örömünket megtisztítja és részvétünket minden emberi iránt
fölemeli.
Az esztétikát föntebb mint az érzés filozófiáját jelöltük meg. Az érzés
azonban legtisztábban a funkciós érzésekben lép fel, mert ezek befolyás
nélkül maradnak a kívánásra. Az érzés filozófiájának dolga most már
megmutatni, mekkora fontosság jut a tiszta érzésnek az ember lelki
életére és az emberi kulturára. Foglalkoznia kell azonban a tárgyakkal
is, amelyek alkalmasak arra, hogy ezt a tiszta érzést kiváltsák.
Genetikus és biológiai szemléletünk azonban megmutatta, hogyan fejlődik
ki a funkciós szükségérzetből az esztétikai élvezés mint funkciós
gyönyör. Ebből a funkciós gyönyörből keletkezik aztán a benső szeretet a
művész alakjai iránt, olyan szeretet, mely kapcsolatban a funkciós
gyönyörrel a szépség forrása. Az esztétikai ítéletek, melyeket ezek az
érzések kiváltanak, a szubjektív tényező mellett még egy objektívet is
tartalmaznak, melynek kikutatása fontos feladata az esztétikának. E
szemléleti mód által azonban érthetőbbé vált fővonalaiban a művész
alkotása is. Ezzel meg vannak mutatva a tudományos esztétika céljai és
egyúttal az útak is, amelyeken remélhetjük, hogy serény munkával
eljutunk az érzés filozófiájához, amely nemcsak az esztétikailag érző
szubjektumnak, hanem az esztétikailag ható objektumnak is megmutatja
helyét és fontosságát az univerzumban, abban az univerzumban, melynek az
ember csak egy parányi része, de olyan része, amelyben benne lakik az a
törekvés, hogy az egészet, amelyhez tartozik, megértse, csodálja és
szeresse.
HATODIK FEJEZET. Etika és szociológia.