Az esztétika szót oly értelemben, hogy a szép filozófiája, _Baumgarten_
(1714–1762) használta először, aki 1750–1758-ban megjelent
esztétikájában egy hézagot igyekezett kitölteni a filozófia Wolff-féle
rendszerében és ezzel megteremtette az esztétikát, mint önálló
filozófiai disciplinát.
A szó maga (a görög aiszthánesztai = észrevenni szóból ered)
tulajdonképen annyit tesz, mint az érzéki észrevételről való tanítás és
ebben az értelemben használja még _Kant_ is, aki a tiszta ész
kritikájának egy részét, épen az érzékiségről szóló tanítást
transcendentális esztétikának nevezte el. _Baumgarten_nél a szó szerinti
értelem még annyiban érezteti hatását, amennyiben nála a szép mint az
érzéki megismerés tökéletessége jelöltetik meg. _Kant_ a _Baumgarten_től
ajánlott kifejezést az ítélő-erő kritikájában már a ma szokásos
értelemben használta, úgy hogy az _esztétika_ szónak nála két teljesen
különböző értelme van. Ismerettanában az esztétika az érzéki
észrevételekről szóló tanítás s az ítélő erőről szóló műben a szépben
való gyönyörködésről szóló tanítást jelöli meg vele.
Ismét más, némileg kibővített értelemben használja a szót _Herbart_
(1776–1841), aki a praktikus filozófiát általában érti rajta, tehát
mindent, ami értékítéletekre vonatkozik s így az erkölcsösről és a
szépről való tanítást foglalja össze az esztétika neve alatt. A szó
használatának ezek az ingadozásai azonban ma már megszüntek s esztétika
alatt általában a szépnek és a művészetnek filozófiáját értjük.
Míg tehát az esztétika elnevezés csak az újabb időben keletkezett,
tárgya, a szép és a művészet már meglehetős korán magára vonta a
gondolkodók figyelmét. _Platon_ a szép fogalmát külön dialogusban
(Hippias major) fejtegette és máskülönben is sokat tárgyalta a szép
eszméjét, amelyet szoros kapcsolatba hozott a szeretettel. _Aristoteles_
híres poetikájában kidolgozta a költészet elméletét s különösen a
tragédiáét és _Horatius Aristoteles_ felhasználásával írta meg levelét a
költészetről. Az újplatonikus _Plotinus_ két mélyen járó filozófiai
értekezést hagyott hátra a szépről, amelyek még ma is komoly figyelmet
érdemelnek. Alkalmi adalékok az esztétikához akadnak a scholasztikus
filozófiában is, de csak a tizennyolcadik század kapta meg az érzelmi
élet dús fejlődésével a szépség-érzék tudományos felkutatását.
Az angol _Shaftesbury_ (1671–1713) esztétikai morálfilozófiájával, a
skót _Home_ (1696–1782) és _Burke_ (1728–1797) pszichológiai
esztétikájukkal nagyon sokkal járultak hozzá a megfelelő lelki
folyamatok ismeretéhez s hatalmas hatással voltak a német gondolkodókra
és költőkre.
Mikor aztán _Winckelmann_ az ókori művészeten igyekezett a szépségideált
felkutatni, _Lessing_ a költészet feladatát megpróbálta elkülöníteni a
képzőművészettől és _Herder_ a néplélek mélységében vélte feltalálhatni
a költészet ősforrását, _Kant_ «Az ítélő erő kritikája»-ban vetette meg
az esztétika tudományos alapját.
_Kant_ szerencsés gondolata, hogy nem a szépet, hanem ízlés-ítéleteinket
vizsgálja s az az époly helyes, mint fontos megállapítás, hogy a szépben
való tetszés «érdek nélküli», vagyis hogy nem kíséri kivánság, még ma is
tartalmat és irányt ad a filozófiai esztétikának.
Erőteljesen továbbfejlesztette _Kant_ esztétikáját _Schiller_.
Legkedvesebb gondolata, melyet már _Kanttal_ való ismeretsége előtt is
kifejezett «Die Künstler» című tankölteményében, hogy a szépség-érzék
egyedül az ember tulajdonsága és a forrása a megismerésnek és
erkölcsnek, valamint minden kulturának, nem tartható ugyan és a modern
fejlődési tannal szemben fel kell adni. Azonban a művészet levezetése a
játék-ösztönből, amely «az ember esztétikai neveléséről» szóló
levelekben van kifejtve, a legjelentékenyebb és legtermékenyebb
gondolatok egyike, melyeket az esztétika fölvetett. Csak a legújabb
időben kezdték ennek a gondolatnak a fontosságát méltatni és _Schiller_
alapvetésén tovább építeni.
_Hegel, Schelling_ és _Schopenhauer_ sokat foglalkoztak esztétikával és
pedig oly értelemben, mint a szép és a művészet metafizikájával. _Hegel_
számára a művészet a legalacsonyabb fok, melyben az abszolut szellem
objektiválódik, míg a vallás és a filozófia a magasabb fokokat
képviselik. Ezek a fokok szerinte történetileg az ókorban, a középkorban
és az újkorban egymás után és egymásból fejlődtek ki. A szépség,
különösen a művészi szép, _Hegel_ szerint az eszme átfénylése az anyagon
és ez a gondolat többféle továbbképzésre talált. _Hegel_ szellemében
készültek _Fr. Fischer_ és _Carriere_ esztétikái, melyek közül az első
ma is ennek a disciplinának leginkább összefoglaló és legtartalmasabb
tárgyalása. _Schelling_ számára az egész teremtés műalkotás és
_Schopenhauer_ szerint a művészet az emberi szellem legmagasabb
vívmánya, mert benne a buta és vak élet-akarat teljesen le van győzve és
a tiszta intellektus jut kifejezésre. Mint legmagasabb művészetet
tekinti _Schopenhauer_ a zenét, amely a legmélyebb felvilágosításokat
adja a számára hozzáférhetőről.
Szemben ezzel a tárgyalt dolognak tartalmára irányuló esztétikával
_Herbart_ azt hiszi, hogy a szép lényege csak bizonyos formákban és
viszonyokban áll. Ezt az esztétikát mint forma-tudományt a herbartiánus
_Zimmermann_ fejtette ki, aki az esztétika első történetét is írta.
Míg az itt tárgyalt kísérletek mind a spekulativ uton járnak, _G. Th.
Fechner_ «Az esztétika előiskolája» című 1876-ban megjelent művében új
utakat nyitott. Az előbbi _felülről való_ esztétika helyébe _alulról
való_ esztétikát akar tenni s empirikus és kísérleti uton igyekszik az
esztétikai tetszés törvényeihez eljutni. _Fechner_ kiterjedt kísérletei
és beható pszichológiai elemzése sok becses eredményt hozott napvilágra
és még több ösztönzést adott. Különösen becses felfedezés _Fechner_
megkülönböztetése a közvetlen és az asszociativ tényező között az
esztétikai megítélésben. Bizonyos érzéki benyomások, mint egyszerű teli
színek vagy színkombinációk, hangok, valamint bizonyos formák és alakok
idéznek elő közvetlen vagy elemi tetszést. Ezzel szemben nagyobb
festmények, szobrok és nevezetesen költemények csak az asszociativ módon
fölkeltett képzetek és érzések által hatnak esztétikailag.
_Fechner_ szellemében dolgoznak most buzgón tovább a művészi alkotás és
az esztétikai élvezés törvényeinek kikutatásán. Sokszor maguk a művészek
hatnak itt előmozdítólag közre részint önvallomások, részint saját
vizsgálataik útján. A szellemek folyamatban levő mozgalmában nehéz a
megismerések biztos állagát megállapítani; de a modern esztétika
irányait és tendenciáit legalább érintenünk kell.
A spekulativ esztétika, mely a szépnek és a művészetnek jelentőségét
általánosságban és a filozófia rendszerben való elhelyezését tárgyalja,
még nincs annyira túlhaladva, mint a spekulativ pszichológia, a
főérdeklődés azonban itt is a tapasztalati tárgyalásmód felé fordul. Az
empirikus esztétika normativra vagy technikaira és leíróra vagy
analitikaira oszlik.
A normativ esztétika szabályokat állít fel a művész és normákat a
megítélő számára. A művész számára való szabályok legtöbbnyire a
művészet mesterségi részére vonatkoznak s ezt nevezik speciálisan
technikának. Ez a különböző művészeteknél különböző és különböző a
fontossága is.
A képzőművészetek, mint az építészet, festészet és szobrászat
művelődésükhöz nagy mennyiségű tudományos előképzettséget és technikai
kiképzést kivánnak. Technikájukat meg kell tanulni, mielőtt a művészi
feladat megkezdődnék. E technika nehézségét tekintve nagyon is könnyen
előfordul, hogy a technikailag korrekt már művészi számba is megy. A
technika tehát itt nagy fontosságú és könnyen túl is becsülik.
A zene technikája is alapos és olykor nehéz tanulmányozást kiván, ennek
dacára mégis nagyobb súly fekszik a speciálisan művészin és pontosabb
megkülönböztetést teszünk a technikailag korrekt és a zeneileg
jelentékeny között.
A költészetben végül a technika egészen alárendelt szerepet játszik.
Organumával, a nyelvvel mindenki bánik, legfeljebb a drámai művészetben
van fontossága a színpadi viszonyok bizonyos ismeretének. Az ügyes
technika maga itt sehol sem elegendő arra, hogy művészi sikert arasson,
bár nem lehet tagadni, hogy egy kevés színpadi ügyességgel használható
színdarabot is lehet összehozni.
A technikai esztétika tehát a képzőművészetekben és a zenében nagy, a
költészetben csekélyebb fontosságú. Mindig megáll azonban az esztétikai
kérdések magva előtt, inkább a külsőségekhez van köze, nem a műalkotás
belsejéhez.
A leíró vagy analitikai esztétika ellenben mennél mélyebben igyekszik
belehatolni ebbe a magba. Azokat a föltevéseket, melyek között egy
műalkotás keletkezik és hat a művész lelkében, a kulturális állapotban,
a kor ízlés-irányában igyekszik minden oldalról feltárni. Ezen a módon
oszlik az esztétika pszichológiára és történetre. Tényleg a
pszichológiai és történeti módszernek az egyesítése vezet legbiztosabban
egy műalkotás teljes megismeréséhez.
E különbségek mellett az esztétika módszerére és céljára vonatkozólag
újabb időben még oly esztétikai irányok is tünnek fel, amelyek a
művészet haladásáról való felfogásukban is különböznek egymástól. Az
_idealizmus_ra és a vele ellentétes _realizmus_ra vagy _naturalizmus_ra
gondolunk.
Az esztétikai idealizmus abban látja a művészet czélját, hogy a
«tisztább valóság» magasabb szférájába emel bennünket és megragadó
emberi sorsok ábrázolásával leplezi le az emberi természet mélyebb
lényegét, úgy hogy fölemelkedettnek, megtisztultnak és új erőre
jutottaknak érezzük magunkat a napi feladatokra. Ennélfogva minden
szennyesnek, minden durvának, sőt minden köznapinak is száműzve kell
lenni a művészi alakításból.
Ezzel szemben a naturalizmus azt állítja, hogy a művészetnek meg kell
mutatnia a világot úgy, ahogy van. Csak az ábrázolás legpontosabb és
leglelkiismeretesebb hűsége méltó a művészhez. Ha aztán sok rútnak és
visszataszítónak tünik fel, – ezzel a művész csak annál jobban meg akar
ragadni és felrázni. A naturalizmus nemcsak kiváló műveket hozott létre,
hanem erővel és ügyességgel is védte theóriáját.
Az állásfoglalás ezekkel az irányokkal szemben nézetünk szerint csak
akkor lehetséges, tudományos meggyőződéssel, ha az esztétikát genetikus
és biológiai alapra állítjuk s a szépet és a művészetet eredeteiben és a
létfentartásra való fontosságában igyekszünk megismerni. Egy ilyen
esztétikának az alapvonásait vázoljuk itt.