Esztétika alatt általánosságban a szépről való tanítást értjük, ahogy a
természetben és a műalkotásban elénk lép.
Ha a szépet mint valami önállót, érzésünktől függetlent tekintjük, akkor
az esztétikának a dolga a szépnek lényegét, objektiv tulajdonságait
meghatározni. Mivel ebben többnyire olyan fölvételeket csinálunk, melyek
túlmennek a tapasztalaton, amikor a szépet mint valami szellemit, mint
eszmét fogjuk fel, ezen az állásponton az esztétikát úgy kell
definiálni, mint a szép metafizikáját.
Ha azonban a tapasztalatból indulunk ki, akkor el kell ismernünk, hogy a
szép csak ítéleteinkben és tetszési érzéseinkben van adva, melyeknek
természetesen nem-tetszési ítéletek és érzések is felelnek meg. Mikor
aztán azt a képességünket, hogy tetszési és nem-tetszési ítéleteket és
érzéseket éljünk át, az _ízlés_ szokásos nevével jelöljük, akkor az
esztétika az ízlés törvényeiről szóló tudomány.
Amennyiben azonban nemcsak a széptől való afficiálódás vagy az
esztétikai élvezés, hanem a szépnek előállítása vagy a művészi alkotás
is tárgya lehet a tudományos vizsgálatnak s amennyiben az esztétikai
élvezés és a művészi alkotás a legszorosabb kapcsolatban állanak, az
esztétika feladatát is ennek megfelelően ki kell bővíteni.
Már most a szépben talált tetszés érzését az jellemzi, hogy nincs mint a
legtöbb többi érzés megkivánással összekötve. Ez az először _Kant_ által
teljes élességében kimondott tény, hogy a szép «érdek nélkül» tetszik, a
legnagyobb fontosságú. Mindenekelőtt azt bizonyítja, hogy az érzést
csakugyan joggal kell a pszichikai jelenségek különös alaposztályának
tekinteni, amely époly világosan különbözik a képzet-alkotástól, mint a
megkivánástól és akarástól. Az esztétikai érzés ennélfogva az a
pszichikai állapot, amely az érzés jelenségét a legtisztábban
tartalmazza magában és tudatra hozza. Erre a tényre való tekintettel
nevezte _Heinrich von Stein_ az esztétikát az érzésről általában szóló
tanításnak vagy az érzés filozófiájának.
Ez a fogalmi meghatározás tetszik nekünk az esztétika lényege és
feladata legrövidebb, legpregnánsabb és egyúttal legmélyebb
kifejezésének. Az esztétikának sok dolga van ugyan a képzetekkel, mert
hiszen érzések képzetek nélkül a fejlett tudatban nem fordulnak elő, de
sohasem vizsgálja a képzet objektiv természetét, csak azt a módot, hogy
mikép reagál egész tudatunk a képzetre vagy képzet-sorokra, vagyis a
képzetek által keltett érzéseket. A művészi alkotás továbbá olyan
állapotokat mutat, melyeket egyáltalán nem lehet kivánás nélküli
érzéseknek tekinteni, csakhogy itt is az érzés marad a pszichikai
történés legbelsőbb magva, amennyiben a művész épen azáltal művész, hogy
élénkebben, intenzivebben érez, mint más emberek. Ez az erősebb érzés
adja meg képzelete tevékenységének azt az erőt és melegséget, amely a
belsőleg látottnak alakítására ösztönöz és képessé tesz.
Az esztétika tehát az érzés filozófiája. Feladata azonban abban áll,
hogy a művészi alkotás, valamint az esztétikai élvezés törvényeit
megvizsgálja, hogy ezen az uton oly normákhoz jusson, melyek
megállapítják a legkedvezőbb föltételeket az esztétikailag értékesnek
keletkezésére és előállítására. Ennek a feladatnak első része
természetesen túlnyomóan pszichológia, amelyben a kísérleti módszer
épúgy alkalmazandó lesz, mint a mélyrehatoló analizis. Az utolsó,
normativ része az esztétikának csalhatatlanul kapcsolatba fogja ezt
hozni metafizikai és etikai problémákkal, miáltal az esztétikának épen
filozófiai jelleme lesz megőrizve.