A lelkes és lélektelen, a test és szellem ellentéte, mely már a naiv
felfogásra is ráerőszakolja magát s amelyet a filozófia vagy elismer
(dualizmus), vagy áthidalni igyekszik (monizmus), az _ember_ szemlélete
által közel van hozva. Mindazáltal az embernél előbb volt tárgya a
filozófiai spekulációnak a világ, amely őt körülveszi.
A világesemények korán észrevett összefüggése, a törvényszerű
szabályosság, melyet már az évszakok forgása is felmutat, magyarázatot
követeltek. A világegyetem igazi természete, eredete, fejlődése és
esetleges elpusztulása felől való kérdés adja a tartalmát a kozmológiai
problémának, melynek megoldásával a természetfilozófia foglalkozik,
amely viszont a metafizika egy részét képezi.
Az első görög filozófusok a világtörténés összefüggését és
törvényszerűségét legegyszerűbben egy egyetlen alap-anyag fölvételével
vélték megmagyarázhatónak, amely alap-anyagból keletkezett minden. A
vizet, a levegőt, a tüzet vették fel különböző gondolkodók ily
alap-anyagnak. _Empedokles_ aztán az ismert négy elemet vette fel (víz,
tűz, levegő és föld), míg _Leukippos_ és tanítványa, _Demokritos_ az
atomisztikát alapították meg, mely szerint a világ qualitative egyenlő s
csak alak és nagyság dolgában különböző kis testecskékből áll, melyek
maguk oszthatatlanok (atomon = oszthatatlan valami) és csoportosulásuk
által hozzák létre a különböző testeket.
Ezt a felfogást újabb időben finomodott gondolkodási eszközökkel és
módszerekkel továbbfejlesztették s a fizikusok nagy részénél ma is
alapjául szolgál a világ mechanikus felfogásának. A mozgási törvények
pontosabb kikutatása, valamint a testek kémiai tulajdonságainak
felismerése által ez a felfogás hasonlíthatatlanul komplikáltabb és
tartalmilag is különbözik _Leukipposétól_ és _Demokritosétól_, csak az
alapgondolat maradt ugyanaz.
Ez a mechanikai felfogás azonban nem volt általánosan és tartósan
kielégítő. Az a feltünő célszerűség, melyet oly sok természeti jelenség
felmutat, hamar megszülte egy építőmesteri intelligencia gondolatát,
amely mindent tervszerűleg rendezett el. _Anaxagoras_ az első filozófus,
aki ilyen intelligenciát vesz fel a világ megmagyarázása céljára. Az ő
νοῦς-a vagy szelleme rendet hoz be a chaotikus világegyetembe. Ettől
fogva a kozmológiai probléma szorosan össze van kötve a világegyetem
szellemi szerzője és kormányzója kérdésével. Az _istenfogalom_, melyet a
vallási képzetek már megalakítottak, most a filozófiai spekuláció
hatáskörébe lép és megalkotja a theológiai problémát, mellyel a
metafizika egy másik része, a vallásfilozófia foglalkozik.
Az istenfogalomnak azonban a filozófiában nemcsak metafizikai és
ismeretelméleti, hanem ethikai jelentősége is van. Hol az egyik, hol a
másik oldalát hangsúlyozzák inkább ennek a fogalomnak, mindkettő azonban
sokszorosan összefolyik.
A kozmológiai probléma minden megoldási kísérlete ma állást kell hogy
foglaljon az istenfogalomhoz, akár ha ennek tagadásaképen is. Teljesen
figyelmen kívül hagyni azonban nem szabad, mivel évezredes fejlődés
következtében filozófiai fogalmaink állandó inventáriumába tartozik.
A kozmológiai-teológiai probléma két ellentétes megoldási kísérletet
hozott létre, melyeket röviden _mechanizmusnak_ és _teleológiának_
neveznek.
A mechanikai felfogás a világtörténést úgy tekinti, mint erők
kifolyását, melyek magában a matériában rejlenek. A legkülönbözőbb
formájú vonzás és taszítás, nehézség és hajtóerő tartja meg a testeket
összetételükben és pályáikon. Az oly rendkívül fontos chemiai
processzusok is beleilleszthetők ebbe a felfogásba, ha még nem sikerült
is minden qualitativ különbséget quantitativvá redukálni. A chemiai
tulajdonságok is benne rejlenek az anyagokban és nem kívülről vannak
beléjük víve.
A mechanikai felfogás szolgál csaknem kizárólag alapjául az ókori
fizikának és újabb időben is nevezetesen materialista oldalról
energikusan védik. Az élő szervezetekben végbemenő folyamatakot is
igyekeznek mechanikára és chemiára visszavezetni és visszautasítják egy
külön életerő felvételét.
Az istenfogalom összeegyeztethető a mechanikai felfogással és gyakran
össze is kapcsolták vele. Itt isten az elrendezője _(Anaxogoras)_ vagy
az első mozgatója _(Aristoteles)_ az előtte már megvolt anyagnak.
Istennek mint a világ teremtőjének fogalma azonban alig egyeztethető
össze a mechanikai felfogással.
A mechanikai felfogás különösen újabb időben azon igyekszik, hogy a cél
fogalmát teljesen kiküszöbölje a természet-magyarázásból s éppen ebben
ellentétben áll a _teleológiai_ felfogással.
A _teleológia_ t. i. az a gondolat-irány, amely az egyes világesemények
és nevezetesen a test egyes szerveinek célszerűségét hangsúlyozva
föltételezi, hogy a világot egy magasabb intelligenciarendezte be
meghatározott tervek és célok szerint. _Platon_ azt veti szemére
_Anaxagorasnak_: hogy az ő νοῦς-a csak rendező-tevékenységet fejt ki, az
egyes berendezések céljáról azonban nem ad számot. A teleológiai
felfogás istenben találja a világ teremtőjét és irányítóját.
Legvilágosabban van kimondva ez a felfogás az ótestamentum teremtési
történetében és ebből áthatolt a nyugat monoteisztikus vallásaiba, úgy
hogy magvává lett a legfontosabb vallási rendszereknek. Épen ezért ez a
felfogás gyermekkorunk óta ismerős előttünk.
A teleológiának ez a formája egy személyes, világon-kívüli istent
tételez fel s ezért, mivel túlmegy a tapasztalaton, transcendens
teleológiának is nevezhető.
Újabb időben emellett a teleológiának más formája is kialakult, amely a
célszerűséget mint egy a dolgokban, nevezetesen az organizmusokban
magukban bennüklevő tendenciát fogja fel. Ez az immanens teleológia az
úgynevezett fejlődési tan felfogása.
Ez mindenesetre túlnyomóan a szerves természetre vonatkozik és
föltételezi, hogy minden organizmusban benne rejlik az önfentartás és
fajfentartás ösztöne. Ez ösztönnél fogva az organizmusok az
életfeltételeknek megfelelően fejlődnek s a létért való harcban mind
jobban alkalmazkodnak hozzá.
Ezt a _Lamarck_ által alapított és _Goethe_ által is képviselt felfogást
először _Spencer Herbert_ (1856) formulázta filozófiailag, _Darwin_
pedig (A fajok keletkezése, 1859) a műveltek közkincsévé tette. Darwin
azzal a messzire vivő hipotézissel bővítette ki, hogy az organizmusok a
létért való harcban szerzett tulajdonságaikat természetes kiválasztás
vagy tenyésztés révén átöröklik s ezzel az alkalmazkodó képességet a
mérhetetlenig tudják fokozni. A leginkább alkalmazkodók túlélése (the
survival of the fittest) és a természetes kiválasztás a magva az
úgynevezett darvinizmusnak, amely azonban nem azonos a fejlődés
gondolatával általában. Ha tehát újabb időben Darwin speciális tanaiból
sok tudományosan tarthatatlannak bizonyult is, az általa oly energikusan
és hatalmasan képviselt alapgondolat maradandó értékű.
Az itt tanított immanens teleológiának nagy fontossága van a lelki élet
kikutatására és az összes szellemi tudományokra is.
Az immanens teleológiával is, mint magának Darwinnak példája tanusítja,
össze lehet egyeztetni az istenfogalmat. Csak azt kell fölvenni, hogy
isten teremtette a legegyszerűbb előlényeket, mondjuk a protoplazmát és
hogy az általa megállapított fejlődési törvények szerint lassankint
fejlődött ki ebből az organizmusok sokfélesége.
Istennek mint a világon kívüli intelligenciának felfogását, amely
végtelen gondolkozó és akaraterővel van felruházva, _antropomorfikus
theizmusnak_ nevezik. Antropomorfikusnak kell maradnia minden
theizmusnak, mert mi intelligenciát csakis az emberinek analógiájára
tudunk elgondolni. Lelki erőinket a végtelenig fokozva gondolhatjuk, de
mindig csak emberi erők maradnak. A theizmus nyers formájában minden
természeti nép felfogása, tisztultabb formában – s csak ezt szoktuk
ezzel a névvel jelölni – az uralkodó monotheisztikus vallások felfogása.
Különbözik tőle a pantheizmus, amely szerint az isten és világ nem
különbözők, hanem mindkettő ugyanaz. Az isteni áthatja az egész
világmindenséget, mindenütt jelen van, de nincs elválasztva a dolgoktól,
hanem immanens bennük. A pantheizmus nyomai megtalálhatók már
_Xenophanesnél_, világosan kimondta _Giordano Bruno_, erőteljesen és
energikusan keresztülvitte és végiggondolta _Spinoza_. _Spinoza_
számára, mint fentebb mondottuk, csak egy szubsztancia van és pedig
isten. Ennek a szubsztanciának két tevékenységi módja, vagy attributuma
van: gondolkodás és kiterjedés. Minden dolog az egyetlen szubsztanciának
modusa: így részt vesz istenségében. A bölcseség célja az örömteljes
odaadás a mindenségnek, melynek egy része mi vagyunk és ez az odaadás
az, amelyet _Spinoza_ istenszeretetnek nevez.
A pantheizmus mellett a tizenhetedik és tizennyolcadik században
Angolországban az istenfogalomnak egy külön felfogása fejlődött ki,
melynek megjelölésére a _deizmus_ nevet választották. Ennek a
felfogásnak a képviselői (Cherbury ✝ 1648, Joland ✝ 1722, Collins ✝
1733) az ész számára igénybe veszik azt a jogot, hogy a vallás dolgaihoz
is hozzászóljon és fellázadnak az észellenes dogmák és a hagyományos
tekintély ellen. Ezért szeretik magukat szabadgondolkodóknak nevezni.
Egy természetes vallásért szállnak síkra, ami az ő véleményük szerint
annyi, mint észvallás. Számukra isten a világ teremtője és irányítója,
főleg azonban benne látják az erkölcsi törvény forrását. Az ilyen
istenfogalmat le lehet vezetni az észből és nincs szükség
kinyilatkoztatásra és csodára, hogy benne higyjünk. A vallás értéke az
erkölcsi érzületben van, amelyet előidéz. «Higyél istenben és tedd meg a
kötelességedet» – ez a deizmus jelszava.
A szükségérzet, hogy a vallási tradicióban adott istenfogalmat
filozófiailag feldolgozzák, különösen erősen érezhető volt a
középkorban. Előbb isten létét igyekeztek a fogalmából, a világ
célszerűségéből és más argumentumokból logikailag bizonyítani. Már
némely szkolasztikusok is (pl. Duns Scotus 1265–1308) felismerték
ezeknek a bizonyítékoknak a logikai tarthatatlanságát és isten létét a
kinyilatkoztatott, vagyis az ésszel nem indokolható igazságok közé
számították. Az újabb filozófiában is sokat foglalkoztak ilyen
bizonyítékokkal, míg _Kant_ isten létét bizonyíthatatlannak, azonban a
praktikus ész, vagyis az erkölcsi törvény követelményének állította be.
Azóta az istenfogalomnak főképen ethikai jelentőséget tulajdonítanak.
A mi nézetünk szerint azonban az istenfogalom nem annyira az erkölcsi
törvény indokolására, mint inkább theoretikus világnézetünkre fontos.
Hogy ezt nyilvánvalóvá tegyük, ismét az ítélő funkcióra utalunk, mint a
fundamentális appercepcióra. Ha minden az észrevételben nekünk adott
tartalmat csak azáltal tehetünk szellemi tulajdonunkká, hogy átöntjük a
szervezetünknek megfelelő formába és nem foghatjuk fel másként, mint egy
erőcentrumot és ennek erőnyilvánítását, ha továbbá ez a forma évezredes
gondolkodó munkában bevált és kipróbáltatott és mi segítségével
szellemileg meghódítottuk a világot, akkor bizonyára közel fekszik a
gondolat, hogy azt a formát egyszer a világ-egészre alkalmazzuk. Amint
azonban ezt megkíséreljük, akkor ez az egész úgy tünik fel, mint egy
hatalmas, végtelen akarat műve, melynek erőnyilvánítása állandó. Csak
ezáltal kapja meg világképünk a kivánatos bevégzettséget. Ez a hatalmas
akarat az létoka az anyagnak és szellemnek, a természeti törvények az ő
törvényei, ő adta azokat, mint a zsoltáríró mondja, és ő maga sem szegi
meg.
Így jutunk el a tapasztalatban bevált ítélet-funkció alkalmazásával a
világ-egészre egy megismerési ösztönünket kielégítő világnézetben,
amelyben az istenfogalom is megtalálja helyét.
ÖTÖDIK FEJEZET. Az esztétika útjai és céljai.