Dualisztikus, mint már fentebb mondottuk, a nem filozofáló ész
világnézete. A test és a lélek ezen a fokon két különböző lényeg, melyek
egy ideig együtt vannak és együtt hatnak. A lélekről való képzet azonban
e mellett nem szigorúan immateriális. A lélek oly lény, amely magában
létezik és megmarad s ezért anyagi marad, bármily ritkultan és
szublimáltan gondolják is el az anyagiságát.
A filozófiai dualizmusnak most már a lélekfogalomból igyekeznie kell
tökéletesen kiküszöbölni minden materiálisat. Ez csak akkor sikerül
tökéletesen, ha nem egy megmaradó lelki szubstancia fogalmát tesszük
alapul, hanem a pszichikait mindig mint történést fogjuk fel, amely
tökéletesen tér-nélküli és csak időbeli lefolyást mutat fel.
Ez a szigorú felfogás, mely azonban egyedül szolgáltat igazságot az
adott tényeknek, nagyon újkori keletű és még egyáltalán nem közkincse a
filozófusoknak. Sőt a lélek szubstanciális felfogása még mindig fennáll
és ez idézi elő a _test és lélek közti kölcsönhatás_ régi idők óta mind
újra tárgyalt problémáját.
A dualizmus ezzel a problémával találkozik útjában és ez tulajdonkép a
magva minden dualisztikus világnézetnek.
Az ókorban _Aristoteles_ mondotta ki legvilágosabban és
leghatározottabban a dualizmust. A lélek szerinte csak a forma ugyan, az
élőlény tökéletesedése (entelechia) is elpusztúl a testtel együtt. De a
testen kívül van még egy a testtől elválasztható _szellem_, amely benne
lakik, amíg a test él, akkor aztán elválik tőle és saját önálló életét
éli. Az aristotelesi tanítást lehetett legjobban egyesíteni a keresztény
vallás dogmáival s ezért csekély módosulásokkal az egész középkoron át
érvényben maradt. Sokkal szigorúbban és általánosabban formulázta a
dualizmust _Descartes_, aki a testet és a lelket mint tökéletesen
különböző lényegeket választotta el, amennyiben a testre jellemző
attributum a kiterjedés, a lélekre jellemző a gondolkodás. A kiterjedt
dolog (res extensa) és a gondolkodó dolog (res cogitans) a két egymással
tökéletesen szembenálló szubsztancia.
A kölcsönhatás problémáját _Descartes_ úgy oldotta meg, hogy a léleknek
az agyban utalt ki székhelyet, ahonnan hatásokat fejt ki és nyer.
Későbbi gondolkodók előtt azonban két ilyen különnemű szubsztancia
kölcsönhatása logikai lehetetlenségnek tünt fel és máskép igyekeztek
megmagyarázni a tagadhatatlan kapcsolatot a fizikai és a pszichikai
között. Az úgynevezett _okkazionalisták_ (Geulincx, 1624–1669 és
_Malebranche_ 1648–1715) abból indultak ki, hogy isten minden fizikai
folyamat alkalmával létrehozza a neki megfelelő szellemi folyamatot és
megfordítva. A folyamatok tehát csak alkalmi okok (occasio = alkalom),
melyek istennek alkalmat nyujtanak a közbelépésre. Ennek a mindenkori
közbelépésnek helyébe aztán _Leibniz_ egy előre meghatározott
megegyezést tett, vagyis _praestabiliált harmóniát_. Ahogy egy ügyes
órás tudna két órát konstruálni, melyek anélkül, hogy egymással össze
volnának kötve, mégis pontosan egyformán járnak, ép úgy isten
mindenhatóságában úgy rendelkezett, hogy a test és a lélek mindig
egyforma harmonikus összefüggésben legyenek: amennyiben minden ingert az
érzet, minden akarati aktust a mozdulat kövessen, anélkül hogy test és
lélek egymásra hatnának.
A dualizmusnak _Descartes_ után nem akadt következetes és energikus
előharcosa. Azt hitték, egy magasabban álló monizmussal túl lehet rajta
haladni. A kölcsönhatások problémája a pszichikai és fizikai folyamatok
közt azonban még mindig megbeszélés tárgya.
Újabb időben állították fel ezeknek a kölcsönhatásoknak magyarázatául a
_pszicho-fizikai_ parallelizmus elméletét. Eszerint a fiziológiai
folyamatok az idegekben és különösen az agyban, melyek végső fokon
meghatározzák a pszichikai folyamatokat, pszicho-fizikai processzusok.
Csak egy folyamat megy végbe, de ez két oldalát nyújtja a szemlélet
számára. _Kívülről_ fizikai természetű és benne áll a természeti
történés okozati sorában, _belülről_ pedig ez a folyamat pszichikai,
érzet, észrevétel, képzet, érzés vagy akarati aktus.
A pszicho-fizikai parallelizmus csak látszólagos, de nem igazi megoldása
a problémának, amely a fizikai és pszichológiai jelenségek
kölcsönhatásának mindennap átélt tényében rejlik. Ha «belsőnkről»
beszélünk, akkor ez csak csalóka kép. Nem azért nevezzük belső
folyamatoknak, mert a pszichikai jelenségek a szervezet belsejében
látszanak lefolyni, mert hiszen akkor a merőben fiziológiai
processzusokat is, mint az emésztés, a felszívódás, a vérkeringés,
melyek mind a test belsejében folynak le, ide kellene érteni. A
pszicho-fizikai processzus «belső-oldala» tehát csak maga a pszichikai
mint tudat-folyamat. Ha most már a tudat-folyamatot a hozzá rendelt
folyamatokkal együtt az agyban mint egységes folyamatot fogjuk fel,
akkor ez mindig materialisztikus magyarázatot jelent. Akkor azt kell
mondani: amint a fiziológiai folyamatok a komplikáltság bizonyos fokát
érik el, pszichikai élmények társulnak hozzájuk. Ezek azonban akkor csak
a fiziológiai processzus funkciói. Az egységes folyamat materiális és a
pszichikai, ahogy _Ribot_ kifejezi, csak hozzátétel (surajouté), amely a
processzus lényegére nézve tulajdonképen lényegtelen. Ezáltal azonban a
pszicho-fizikai parallelizmus tiszta materializmussá lesz és az összes
argumentumok, melyek ez ellen felhozattak, itt is érvényesek. Csak
_Mach_ álláspontján szűnik meg a kölcsönhatás a fizikai és pszichikai
között problémának lenni. Hogy azonban a dualizmus itt sincs teljesen
leküzdve, azt megmutattuk fentebb.
Nézetünk szerint a dualizmust egyáltalán nem lehet megcáfoltnak
tekinteni. Az az állítás, hogy különnemű dolgok nem hathatnak egymásra,
egyáltalán nem foglaltatik benne a kauzalitás fogalmában. Ehhez járul
még, hogy a kölcsönhatás a fizikai és pszichikai között a legprimitivebb
tények egyike, amelyeket megélünk. Ha egy akarat-elhatározás alapján egy
mozdulatot hajtunk végre, akkor egyúttal érezzük, hogy mennek át ok és
hatás egymásba. Ez a kapcsolat, mint _Jodl_ mondja egy helyütt, minden
kauzalitás ősképe. Midőn azonban e mellett emlékeztetünk fentebbi
kijelentésünkre az ítélet-funkció keletkezésére vonatkozólag, még többet
is mondhatunk. Az akarat és mozgás e kapcsolata az egyedüli kapcsolat,
amelyet lefolyásában élünk meg. Egyúttal azonban az általa teremtett
fundamentális appercepció következtében a forrása minden ítélésünknek és
ezzel minden felfogásunknak.
Már most annak nincs igazi értelme, hogy egy ilyen okot
megfoghatatlannak jelezzünk. Megfoghatatlannak csak akkor tűnik fel, ha
a kauzális vonatkozást egyoldalú, merőben természettudományi szempontból
tekintjük és minden kölcsönhatást az energia megmaradása elvének vetjük
alája. Ez az elv, kivált mióta _Robert Mayer, Joule, Helmholtz, Mach_ és
legújabb időben _Ostwald_ felismerték igazi jelentőségét, minden fizikai
történésre vonatkozóan fényesen bevált. Ezért bizonyára módszertanilag
helyesen járunk el, ha ehhez a bevált alaphoz újonnan előlépő
energia-formákkal szemben is, ahogy pl. ezeket a radio-aktiv
szubsztanciáknál észlelhetjük, addig ragaszkodunk, ameddig egyáltalán
lehetséges. Az energia megmaradásának elve azonban egyáltalán nem
egyetlen tevékenységi módja a kauzalitásnak. A pszichikai jelenségek
területén belül, tehát a szellem világában olyan kauzális vonatkozásokat
ismerünk fel, melyeknél az energia állandóságáról nem lehet szó. Már
minden egyes ember szellemi fejlődése is a lelki teljesítőképesség
fokozódását mutatja. Sokkal nagyszerűbben és nyilvánvalóbban tűnik
azonban elénk ez a fokozódás, ha az emberiség történeti fejlődését
vesszük szemügyre. A könyvnyomtatás feltalálása az emberiség szellemi
teljesítőképességét olyan mértékben fokozta, amelyről fogalmat sem
alkothatunk magunknak. Ma játszva operálunk olyan fogalmakkal, melyek
megalkotása és kifejezése egy _Aristotelesnek_ a legnagyobb
erőfeszítésébe került. A szellemi fejlődés megértésére az energia
megmaradásának elve nem alkalmas gondolkodási eszköz. Sokkal
alkalmasabbnak látszik a szellemi téren a _Wundt_ által felállított elv
a _szellemi energia növekvéséről_ (Wundt. Ethika. 3. kiadás, II. 72. k.
lap). A fizikai világban a kauzalitás zárt s az ok és hatás
equivalenciájának alapján nyugszik. A szellem és a szellemek világában
minden történést a megelőző események okoztak ugyan, de a hatások messze
túlmennek az előzményeken. A fizikai folyamatok szellemi folyamatokat
váltanak ki, ezek azonban azáltal, hogy sok emberre vannak befolyással,
olyan különbözőségen és sokszorosításon mennek keresztül, amely a
mérhetetlenig fokozódik. A kauzalitást tehát nemcsak ott lehet
megtalálni, ahol az energia megmaradásának érvénye van. A tényleg
meglévő kölcsönhatások fizikai és pszichológiai folyamatok közt – olyan
vonatkozások, melyeket naponkint és óránkint átélünk – sem magyarázhatók
máskép, mint kölcsönös befolyásolás és okozás által. Ez a magyarázat
egyáltalán nem ütközik bele, ahogy állítani szokták, valamely tudományos
gondolkodási törvénybe. Egyáltalán nincs benne az ok fogalmában, hogy a
hatás vele equivalens vagy csak egynemű is. Még a fizikai világban is az
úgynevezett «kiváltó» okok egyáltalán nem equivalensek a kiváltott
hatásokkal. Minden pszichikai folyamat azonban már maga is a kiváltások
egy neme és ismét kiváltó hatásokat gyakorol. Ezért a fizikai és a
pszichikai közötti kölcsönhatás gondolata minden ellene felhozott
kifogás ellenére tudományosan tartható marad.
Ennélfogva vannak a világban fizikai folyamatok, azaz olyanok, amelyek
érzékileg észrevehetők vagy azzá válhatnak és amelyek egyúttal egy
szubstanciális viselőhöz kötötteknek tűnnek fel. Vannak továbbá
pszichikai folyamatok, melyek sohasem válhatnak érzékileg észrevehetőkké
és amelyek magukban nézve semmi alkalmat nem nyujtanak egy
szubstanciális hordozó fölvételére. Egyesülésük az emberi szervezetben
kölcsönhatáson alapszik, amelyben magában véve semmi megfoghatatlan
nincs.
Ez a felfogás tudományosan lehetséges marad és így a dualizmus még ma is
megérdemli, hogy jogosult világnézet számba menjen.