Mint a szubsztancia monizmusa, a történés monizmusa is a görög ókorban
gyökerezik. Tudatos ellentétben az eleai gondolkodókkal, az efezusi
_Heraklitos_ (Kr. e. 500 körül) a _levést_ és a _változást_ állította
fel, mint a világtörténés principiumát. «Minden mozog és semmi sem marad
meg», így hangzik egyik kijelentése és a világtörténést egy folyóhoz
hasonlítja, azt állítva, hogy nem lehet kétszer ugyanabba a folyóba
leszállni, mert akkor már többé nem ugyanaz. _Heraklitos_ ismerte fel
azt is, hogy mindebben a változásban egy törvény működik, egy neme a
világésznek, amelyet ő logosznak nevezett. «Ezt a világrendet – mondja –
mely ugyanaz minden lény számára, nem isten és nem is ember teremtette,
hanem mindig eleven tűz volt és az is fog maradni». A tűz, amely
_Heraklitos_ szerint az ősanyag, csak az örök mozgás jelképének látszik.
_Heraklitos_ ismeri már a folytonos magasabbra törekvés gondolatát is és
ezért nevezi a harcot minden dolgok atyjának. Ebből a harcból lettek
szerinte istenek és emberek, urak és szolgák.
_Heraklitos_ gondolatait részben újra felvették a sztoikusok, de
anélkül, hogy az alapjául szolgáló szemléletet egész mélységében
ragadták volna meg. _Giordano Brunó_-nál is találkozunk _Heraklitos_
nyomaival, amennyiben ez a tüzes szellem el van telve az örök levés
gondolatával. _Hegel_ _Heraklitos_-nál vélte saját rendszerének
alapeszméit megtalálni és _Hegel_ tanítványa, _Lassalle_ ebben az
értelemben írt Heraklitosról kétkötetes könyvet. Kétségtelenül _Hegel_
és _Lassalle_ Heraklitos mondásaiba gyakran olyan értelmet olvastak
bele, amely a görög gondolkodótól távol áll, a fődologban azonban
helyesen ítéltek. _Heraklitos_ számára az univerzum nem megmaradó
szubsztancia, hanem világprocesszus.
Ezt a gondolatot aztán a fejlődési tan alapján újabb kutatók energikusan
felkarolták és nagy következetességgel gondolták végig. Mielőtt azonban
ezt a legújabb monizmust tárgyalnók, egy pillantást kell vetnünk az
említett fejlődési tanra.
A szervetlen világra nézve _Kant_ «Általános természetrajz és az ég
teóriája» (Allgemeine Naturgeschichte und Theorie des Himmels) című
1755-ben megjelent munkájában a fejlődés gondolatát mechanikai törvények
szerint szigorúan és következetesen keresztülvitte. Hipotézisét az izzó
gázködökről, amelyekből naprendszerünk alakult, később _Laplace_ francia
asztronómus és matematikus, aki _Kant_-tól függetlenül jött ugyanarra az
eszmére, hasonlóképen állította fel s ma _Kant-Laplace-elmélet_ neve
alatt általánosan ismeretes. _Helmholtz_ egy rendkívül világosan írt
előadásban kimutatta, hogy ez az elmélet a kutatás jelenlegi állásának
is a legjobban megfelel. Az organikus világ előtt azonban _Kant_ teljes
tudatossággal megáll. Míg teljes bizalommal megállapításaiban azt hiszi,
fenhéjázás nélkül lehet mondani: «adjatok nekem anyagot és egy világot
fogok belőle építeni, azaz: adjatok anyagot és meg fogom mutatni, hogy
keletkezik belőle a világ» – nem bízik benne, hogy egyetlen szál gyom
vagy egy hernyó keletkezését meg tudja magyarázni.
_Goethe, Lamarck, Geoffroy Saint-Hilaire, Spencer_ és _Darwin_ kutatásai
aztán az organikus világ fejlődésébe való betekintést lényegesen
előmozdították. Most tudjuk, hogy itt is egyszerű elemekből fejlődnek ki
a legkomplikáltabb alakulatok és legalább sejtelmünk van e fejlődés
törvényeiről. Az élet alaptulajdonságait, ahogy megvannak: növekvés,
táplálkozás, a belső funkciók alkalmazkodása a külső körülményekhez,
mindenesetre fel kell tételezni már az elemeknél is, akár sejteknek,
akár neuronoknak vagy plazómoknak, akárhogy is nevezzük őket. Az az egy
dolog azonban szilárdan áll, hogy minden szerv és minden funkció
bizonyos tendenciák alapján fejlődik, melyek arra vannak irányítva, hogy
az organizmust és faját fentartsák. Az ezen szemléleti módból
keletkezett tudomány az élet törvényeiről, azaz a _biológia_ serény
részletkutatások révén nagy haladást tett és elháríthatatlan feladattá
vált, hogy az ember szellemi életét is az életfentartás álláspontjából,
vagy hogy tudományosabban fejezzük ki, biologiai principiumok szerint
átkutassuk. _Herbert Spencer_ próbálta meg ezt először «A pszichológia
principiumai» című munkájában s ezáltal dacára annak, hogy kissé
túlságos szorosan fogalmazta meg az életfogalmat, sokkal hozzájárult a
lelki folyamatok megértéséhez.
Ha mindent, ami az emberi szervezetben végbemegy, mint életfolyamatot
fogunk fel, akkor adva van a lehetőség, hogy pszichikai és fizikai
jelenségek számára egységesítő kapcsot találjunk és olyan fogalmat
állítsunk fel, amely mindkettőt tényleg egyesíti. Innen nézve azonban a
tekintetet minden történésre ki lehet tágítani és olyan monisztikus
felfogást nyerni, mely sokkal következetesebb és szigorúbb, mint az
eddig megkíséreltek. Ezekre a gondolat-utakra tértek _Richard Avenarius_
és _Ernst Mach_ és az _Avenarius_ által alapított «empiriokriticizmus» a
legkövetkezetesebb monisztikus rendszer, amelyet eddig felállítottak.
_Avenarius_ és _Mach_ egymástól függetlenül és egészen különböző utakon
jutottak eredményeikhez. _Avenarius_, aki eleinte sokat foglalkozott
Spinozával s ez a foglalkozás mindenesetre megerősítette az univerzum
szigorúan monisztikus felfogására való törekvésében, materialisztikus
szempontból indul ki, míg _Mach_ kezdetben közelebb áll az
idealizmushoz. Már kora ifjúságában – beszéli _Mach_ – _Kant_
«Prologomena minden jövendő metafizikához» című művének olvasásakor arra
a gondolatra jutott, hogy egy felismerhetetlen «Ding an sich» fölvétele
tökéletesen felesleges.
Az _Avenarius-Mach_-féle monizmus alapgondolata a fizikai és pszichikai
jelenségek közötti különbség megszüntetése. Erre a megszüntetésre
azonban a nevezett gondolkodók nem valami materialisztikus vagy
spiritualisztikus hipotezisek útján jönnek rá, hanem az _én-tudat_
beható elemzése által. Ahogy _Kopernikus_ kényszerített minket, hogy a
geocentrikus álláspontot feladjuk és földünket csak úgy tekintsük, mint
az univerzum egy pontját, ép úgy igyekszenek ezek a kutatók
bebizonyítani, hogy az, amit énünknek nevezünk, csak egyes elemi
folyamatok komplexuma, melyeknek együttléte szilárd, de semmiképen sem
lerombolhatatlan. Az én-fogalom ezen feloldásában _David Hume_ már
megelőzte Machot, aki ismeret-elméleti kérdésekben különben is igen
közel áll hozzá. Az elemi folyamatok, melyek énemet teszik és
környezetem folyamatai között függőségi vonatkozások állanak, melyek
fajukban egyáltalán nem különböznek azoktól a függőségi vonatkozásoktól,
melyek az univerzum máskülönbeni folyamatai között hatnak. A matematika
a mennyiségek közti különböző függőségek összefoglalására a _funkció_
általános fogalmát alkotta meg. _a_ egy funkciója a _b_-nek (a = f [b]),
ez annyit jelent: az _a_ minden mennyiség változásával mindig össze van
kötve a _b_-nek mennyiség-változása. Ha most már a funkció fogalmát
általánosítjuk oly módon, hogy nemcsak quantitativ, hanem qualitativ
függőségi vonatkozásokat is értünk ezalatt, akkor mondhatjuk: az
univerzumban nincs más, mint olyan elemek, amelyek között funkcióbeli
vonatkozások állanak fenn. A tudománynak akkor nincs más feladata, mint
ezeket az elemeket és funkcionális vonatkozásaikat lehetőleg egyszerűen
leírni. Ezzel a leírással egyúttal a tapasztalat ökonomikus rendjének
kell összekapcsolódnia, hogy a közös csak egyszer gondoltassék és így
lehetőleg kevés gondolkodás-pazarlással lehetőleg sok funkcionális
vonatkozás foglaltassék össze és váljon értékesíthetővé. Így a
számfogalmak nem egyebek, mint nagyon használható gondolkodási eszközök,
melyek megengedik, hogy nagy általánosságban való vonatkozások rövid és
szabatos formulákban álljanak rendelkezésre.
A világ így, ahogy egy ifjabb kutató _(Heinrich Gomperz)_ kifejezi,
rendezett esemény. Itt nem lehet szó sem szubsztanciákról, sem okokról.
Minden szubsztancia azonnal a történések egész sorára bomlik s e
történések közt csak szabályos egymásra következésről és
koexisztenciáról lehet szó, de sohasem kauzális kapcsolatról. Csak a
biológiai funkcióknak az organizmusok életében való célszerűsége marad
meg, de csupán mint jellemző ismertetőjel, mint útmutató egy jövőbeli
egészen exakt, ökonómikusan rendezett leírásra.
Az elemek, melyek között a funkcionális vonatkozások hatnak,
_Avenarius_-nál materiális, anyagi természetűek. Ő minden embert általa
észrevett, vele vonatkozásban álló környezetével együtt mint
«principiális koordinációt» szemlél, azaz mint egy kezdettől fogva
fennálló célszerűséget. Az «énnek-jelzett» és környezete egy egészet
képez. A _C_ rendszer, így nevezi _Avenarius_ az agyat, ennek a
principiális koordinációnak a központi tagja. Az emberi világfogalomban
aztán, amely mindenkiben magától alakul ki, embertársaink érszevételeit,
gondolatait és érzéseit a belsejükbe helyezzük. Megkülönböztetjük a fát
környezetünkben, egyúttal az «igazi fát» a fa képétől, amely
embertársunknak «lelkében» van. Ez a «behelyezés» vagy «introjectió»
_Avenarius_ szerint a világnak a tényekben nem indokolt megkettőztetése,
amidőn a környezetünkben levő «dolgokkal» szembeállítjuk
«gondolatainkat». Végül aztán testünk is a «dolgok» közé tartozik, de
egy sajátos és sajátszerű lény lakik benne, a lélek, mint a gondolatok
és érzések hordozója. Ez a megkettőztetés azonban _Avenarius_ szerint a
tiszta tapasztalat meghamisítása. Minden ember csak központi tagja egy
principiális koordinációnak és környezete, amennyiben ő észreveszi,
ugyanaz, amik a gondolatai és érzései: «függenek a C rendszertől» (az
agytól).
A principiális koordináció fogalmának bevezetése által és azáltal, hogy
minden pszichikai jelenség merőben mint a «C rendszertől függő» van
felfogva, _Avenarius_ azt hiszi, hogy leküzdötte a fizikai és pszichikai
közti ellentétet és a természetes világfogalmat, amelynek számára az ő
véleménye szerint a történéseknek csak egyetlen egy neme van,
helyreállította. Mivel azonban nála az agy, tehát valami materiális, az
alapja monisztikus felfogásának, monizmusa mindig tartalmaz valami
materialisztikusat. Amit ő úgy nevez, hogy «a C rendszertől függő», az
ép úgy, mint a C rendszer maga és minden, ami benne végbemegy, mindig
anyagszerű, egy materiális szubsztrátumhoz kötött folyamat és ha
fejtegetéseit következetesen végiggondoljuk, akkor végül nem marad más
hátra, mint egy materialisztikus monizmus.
Máskép áll a dolog ebben a tekintetben _Mach_nál. Mivel, mint már
említettük, _Mach_ az idealizmusból indult ki és kifejezetten megmondta,
hogy nézeteinek idealisztikus eredetét nem szabad elleplezni, a történés
monizmusa nála sokkal szigorúbban és következetesebben van
keresztülvive, mint _Avenarius_-nál. Az elemek, melyekből az univerzum
áll, _Mach_ számára érzetek. Ezek mint pszichikai jelenségek az
eseményszerűnek, a szubsztrátumnélküli történésnek jellemét hordják
magukon, amely minden lelki élménynek jellemzője. Mikor aztán _Mach_
arra a meggyőződésre jut, hogy a fizikai jelenségek is, ha behatóan
taglaljuk őket, nem mint megmaradó szubsztanciák, hanem szintén csak
mint események mutatkoznak meg, egy valóban monisztikus felfogáshoz jut,
amely nem materializmus. Az egységes fogalom, amelyen által mindent
gondolunk, a történés fogalma. Az elemek nem megmaradó, változhatatlan
atómok, hanem elementáris _folyamatok_, melyek között funkcionális
vonatkozások állanak fenn. Ezért is hangsúlyozza _Mach_ nyomatékosan,
hogy szemléleti módjának idealisztikus eredetét nem szabad elleplezni. A
tiszta történés fogalmához és annak következetes alkalmazásához ugyanis
csak a saját lelki élet introspektiv szemlélete útján lehet jutni. Hogy
ezt a felfogást megértsük, természetesen fölébe kell emelkednünk
önmagunknak. Az archimedesi pontot saját énünkön kívül kell
megtalálnunk, hogy innen kiindulva, végigtekinthessük a világ forgását.
Mikor egynek érezzük magunkat az univerzummal, belátjuk, hogy az, amit
énünknek nevezünk, csak egy múló összegomolyodása a kozmikus
történésnek, melyben ugyanazok a törvények uralkodnak, mint a
természetben. A gondolkodó tisztult tekintete előtt aztán az univerzum
úgy tűnik fel, mint a törvényszerűségek egy sora és az elemek
különbsége, melyek közt a funkcionális vonatkozások működnek, teljesen
eltűnik.
_Ismeret_ és _tévedés_ című művében _Mach_ még világosabban kifejtette
monisztikus szemléleti módját. Helyesnek mondja benne, hogy álláspontját
a történés monizmusának nevezik. A fizikai és pszichikai közti
különbséget abban állapítja meg, hogy «a térben _mindenki_ számára
meglevőnek összessége jelölendő a fizikainak», «ellenben a közvetlenül
csak _egynek_ adott, mindenki más számára azonban csak analógia útján
feltárható pszichikainak jelöltetik meg». Ez a megkülönböztetés azonban
nem rejlik a tapasztalat kezdetében, hanem csak az embereknek egymással
való közlekedése által megy végbe. «Aki valamely véletlenség folytán élő
társak nélkül tudna felnőni, szűkös képzeteit bajosan állítaná szembe az
érzetekkel, nem jutna el az én gondolatához s nem állítaná szembe a
világgal. _Minden történés rá nézve csak egy volna_». «Mikor az ember
analógia útján megtette azt a felfedezést, hogy más hozzá hasonló,
hasonlóan viselkedő élőlények, emberek és állatok, léteznek és amikor
arra kényszerült, hogy tiszta öntudatába hozza, hogy ezek viselkedését
olyan körülményekre való tekintettel kell megítélnie, melyeket nem képes
érzékileg észrevenni, melyeknek analogonai azonban különös
tapasztalatában ismeretesek előtte, akkor nem tehetett egyebet, két
részre kellett osztania a folyamatokat, olyanokra, melyek _mindenki_
számára és olyanokra, melyek csak _egynek_ számára észrevehetők… Akkor
egyuttal világossá lett előtte az idegen én és a saját énje gondolata».
A fizikai és a pszichikai közti megkülönböztetés tehát _Mach_ számára ép
úgy, mint _Avenarius_ számára önkényes és ezért nem jogosult. Mind a
ketten a «tiszta tapasztalatot» akarják helyreállítani, ahol ez a
különválasztás még nem hajtatott végre. Semmikép sem igyekeznek a
fizikait és a pszichikait egy ismeretlen harmadik által összekötni, mint
_Spinoza_ tette, kinek isteni szubsztanciája egyaránt _túl_ van a
fizikain és pszichikain. Az az álláspont, melyet _Mach_ és _Avenarius_
nyerni akarnak, inkább _innen van a fizikain és pszichikain_. Csak egy
univerzum van, csak egy egyetlen kozmikus történés, melyet két különvált
világra bontani nincs semmi ok. _Avenarius_ számára ebben inkább a
_szisztematikus_, _Mach_ számára inkább a _módszertani_ szempont az
irányadó. _Avenarius_ «természetes világfogalmat» akar, tehát egy
rendszert, egy világnézetet, _Mach_ ellenben csak egy álláspontot,
amelyet nem kell azonnal elhagynia, ha a fizikából a pszichologiába megy
át. _Mach_ felfogása ezért nem metafizikai, hanem csak módszertani
monizmus és mint ilyen kétségkívül nagy értékű a tudományos kutatás
munkájában, különösen fölösleges problémák kikapcsolására. Nem lehet
azonban tagadni, hogy _Mach_ metodológiai elvei egy oly világnézet
elemeit tartalmazzák, melyeket a történés monizmusának szabad nevezni.
Ez a monizmus kétségkívül szigorúbb és következetesebb, mint minden más
monisztikus magyarázati kísérlet. Itt is azonban azt kell a kritikának
kérdeznie, vajjon ez a felfogás keresztülvihető-e. Lehetséges-e
egyáltalán tapasztalat azon az állásponton, mely a fizikain és
pszichikain innen fekszik és lehet-e itten komolyan szó világfogalomról?
A tapasztalat nem áll merőben a tények átélésében, a tapasztalat
mindenütt már a tények formálását és tagozását tételezi fel. Minden
benyomás, amely kívülről jön, keresztül kellett, hogy menjen az ember
centralizált organizációján, a C-rendszeren, mint _Avenarius_ mondja,
mielőtt tapasztalattá válhatik. Az emberek együtthatása is
elengedhetetlen a biológiailag értékesíthető tapasztalatok
létrejövetelére. Ilyen tapasztalatok azonban, mint fentebb kimutattuk,
nem tehetők a fundamentális appercepció nélkül és ez már feltételezi az
én és a világ közti ellentétet. Ezért nehezen lehet elhinni, hogy ezen
ellentét kiképzése előtt és e nélkül egyáltalán lehetséges tapasztalat s
ezért nekünk úgy tetszik, ez a nagyon jelentékeny kísérlet egy egységes
világfelfogásra szintén nem küzdi le teljesen a dualizmust.
A monisztikus kísérletek, az ontológiai probléma megoldására nagy
mértékben fokozták a gondolkozó erőt és megtanítottak arra, hogy
tekintetünket az egészre irányítsuk. Tényleg azonban úgy látszik, eddig
nem sikerült a jelenségek világának sokaságát egy alap-principiumból,
mint tökéletesen egyneműt megragadni. Még akkor is, amikor a történés
formális fogalmára korlátozzuk magunkat és az általános
törvényszerűségben keressük az egységesítő kapcsot, megmarad, mint
fentebb megjegyeztük, a kettősség. Ezért legújabb időben ismét többfelől
visszatérnek a dualizmus látszatra tudományosan csekélyebb értékű,
tényleg azonban a valódi tapasztalatnak megfelelőbb felfogására. Az
ebből adódó problémákkal kell most foglalkoznunk.