Ennek a felfogásnak legrégibb formája az úgynevezett eleaták tanítása,
amely a Kr. e. hatodik és ötödik században fejlődött ki Görögországban.
Az iskola Elea dél-olaszországi várostól kapta nevét, ahonnan a
hozzátartozó gondolkodók közül többen származtak. Az iskola alapítója,
_Xenophanes_ protestált _Homéros_ és _Hesiodos_ az istenekről volt
emberiesítő felfogása ellen és azt tanította, hogy az istenség sem
alakra, sem gondolkodásmódra nem hasonlít az emberekhez. Ontologiailag
azonban csak tanítványa, az eleai _Parmenides_ alakította ki ezt a
tanítást. Már fentebb megismertük az eleatákat, mint egy
intellektualisztikus ismeretelmélet megalapítóit. Az érzéki észrevétel,
mondja _Parmenides_, teljesen csalóka. Az istennő, aki őt tanítja, óvja
attól, hogy «a semmit meg nem látó szemet és a zúgó fület» érvényesülni
engedje. Csak a tiszta gondolkodás vezet az igazán létezőnek
megismerésére. Ez a létező egységes és örök. Nem lett, nem ismer multat
és jövőt, hanem csak örök «most»-at. A létező továbbá oszthatatlan,
változhatatlan és ennek megfelelően nem ismer sem sokaságot, sem
mozgást. _Parmenides_ persze nem volt képes magas absztrakcióját
következetesen végiggondolni. Érzékietlen, csakis tiszta gondolkodás
által megfogható léte – ahogy ő mondja – hasonlít egy jól legömbölyített
golyó tömegéhez, amely a közepétől minden irányban egyforma vastag. Az
absztraktot tehát érzéki alakban is elképzeli. _Parmenides_ tanítványa,
az eleai _Zeno_, mestere tanítását éleselméjűen, de túlságos okoskodón
is igyekezett indokolni és több bizonyítékot hozott fel az érzékek
hitele, a sokaság és mozgás megléte ellen. Az eleaták tanítása nagy
hatással volt _Platóra_, aki ideáit az ő gondolkodásmódjuk szerint mint
örökkévalókat és változhatatlanokat állította oda, nemkülönben mint
merőben szellemi lényegeket, amelyek az érzékekkel fel nem foghatók,
hanem csak annak számára megfoghatók, aki a lelkét a jelenség
káprázatától nem engedi tévútra vezetni.
Az eleaták alapgondolata a mai napig is jelentékeny maradt és nyilván a
jövőben is az marad. Hogy az érzéki észrevétel még természettudományi
kérdésekben sem mondhatja ki az utolsó szót, azt legnyilvánvalóbban és
legbehatóbban _Kopernikus_ bizonyította meg a gondolkodóvilágnak. Amikor
meg kellett győződni arról, hogy a nap, amelyet napról-napra föl- és
lemenni látunk, tényleg nem változtatja helyét, akkor az absztrakt,
matematikai gondolkozásnak, sőt a konstruktiv, tudományos fantáziának is
több az igazságértéke, mint a «semmit meg nem látó szemnek és a zúgó
fülnek.» _Kopernikus_ azonban még valami másra is tanította a
filozófusokat. A föld, addig a középpontja a világegyetemnek, kicsiny,
jelentéktelen planétává vált, amely sok mással együtt jár a nap körül.
_Giordano Bruno_ (1548–1600) volt az első filozófus, aki _Kopernikus_
asztromóniai tanításaiból levonta az ontológiai következéseket. Lángoló
lelkesedéssel hirdette tanítását a világ végtelenségéről és az univerzum
egységéről. _Giordano Brunót_ 1600 február 17-én mint eretneket
megégették, mert tanítása az akkor érvényes dogmáknak ellentmondott és
mert vonakodott meggyőződését visszavonni és megtagadni. _Bruno_
gondolata az univerzum egységéről, amely, mint alább látni fogjuk,
egyúttal isten és a világ azonosságát is jelentette, mindazáltal hatásos
maradt. Más, kevésbbé eleven, de logikailag következetesebb formában
vette fel ismét _Baruch Spinoza_ (1632 – 1677), kinek rendszerében a
szubsztancia monizmusa a legtisztábban jut kifejezésre.
Mint amsterdami származású zsidó, Spinoza már fiú korában ismerte az
ótestamentumot és aztán megismerkedett a zsidó vallásfilozófusok
tanításaival is. Itt ismert meg egy istenfogalmat, amely, amennyire az
emberi gondolkodás számára elérhető, minden antropomorfizmustól
(emberiesítéstől) meg van tisztítva. Mindenesetre ez az isten a világtól
magától különböző lény marad. Megvolt «mielőtt a hegyek születtek» (90.
zsoltár) és szavával teremtette a világot. Mikor aztán _Spinoza_
megismerkedett _Descartes_ (1596–1650) tanításaival és megismerte a
matematikai bizonyítás szigorúságát, az isten és a világ dualizmusa
többé már nem elégítette ki. Az _isteni szeretetnek_ az ótestamentumban
oly gyakran bevésett parancsát a legszigorúbb és legszélesebb értelemben
fogta fel és nem bírta ezt a parancsot máskép elgondolni, minthogy benne
az ember föltétlen odaadása kivántatik az isten végtelenségének. Ebből
fejlett ki benne lassankint _istennek mint az egyetlen szubsztanciának_
a fogalma, amelyből minden lét, a testi és a lelki egyaránt, logikai
következetességgel levezethető. Ezért neki ép úgy, mint a szenvedélyes
_Giordano Brunónak_ isten és a világ egy és ugyanaz. (Deus sive natura.)
Ennek az egyetlen szubsztanciának, melynek fogalma már magábafoglalja a
létet, két attributuma van: a _gondolkodás és a kiterjedés_. Minden
egyes dolog a világban, tehát minden ember is, nem egyéb mint az
egyetlen szubsztancia megjelenési formája. Ha a dolgokat nem
elkülönítettségükben, hanem az örökkévalóság szempontjából (sub specie
aeternitatis) szemléljük, akkor minden lét és történés tökéletesen
egységes. Mindég csak ugyanaz a szubsztanciánk van, melynek attributumai
számtalan jelenségben valósulnak meg. Az ember képzeteinek rendje és a
dolgok rendje ugyanaz, mert mindkettő ugyanabból a forrásból, az
egyetlen, örök, oszthatatlan szubsztanciából folyik. Az emberi ismeret
és egyúttal az emberi boldogság legmagasabb célja tehát a feltétlen
odaadás az univerzumnak, vagy ahogy Spinoza formulázza, az
intellektuális szeretet isten iránt.
_Spinoza_ világnézete egységességében és merev zártságában
tagadhatatlanul nagyszerűnek látszik. Pontosabb vizsgálatra azonban
kiderül, hogy alapvetésében egy nagyon fontos dolgot nem vesz észre. Az
első, már gyakran kiemelt hiba az, hogy Spinoza az alap és következés
logikai viszonyát azonosítja az ok és hatás ontológiai viszonyával.
Minden létet és történést ugyanazon a módon vél a szubsztancia
_fogalmából_ levezethetőnek, ahogy a geometria tényleg levezetheti
tantételeit a téralakulatok definicióiból. Azért azt is hiszi, hogy
metafizikai megállapításait, melyeket etikájában geometriai módszerrel
vezet le, ugyanaz a rendíthetetlen bizonyító erő illeti meg, mint a
geometriai tételeket. Megfeledkezik arról, hogy a geometria önmaga által
teremtett, a filozófia azonban talált és adott fogalmakkal operál. A
spinozizmus másik hiánya az, hogy itt a világtörténésből az idő ki van
küszöbölve. _Spinoza_ fogalmi dedukciójában csak az örökké megmaradót,
az önmagával egyformának maradót látja és nem veszi észre, hogy a
világtörténésben állandó változás és fejlődés megy végbe. Mint a
spinozai világszemlélet harmadik hibáját kell tekinteni továbbá az
akkoriban általános, merőben intellektualisztikus felfogást a lelki
életről. Számára, mint _Descartes_ számára, az egész lelki élet egy
gondolkodás. A modern pszichologia azonban azt tanítja, hogy érzés és
akarás az öntudat eredeti tevékenységi módjai és hogy csak ezekből
fejlődik ki a gondolkodó tevékenység.
A _Spinoza_-féle szubsztancia monizmusa tehát merev formájában nem
elégíthet ki. _Goethe_, akire Spinoza nagy hatással volt, önmagától
megelevenítette a merev szubsztancia-fogalmat. Neki az isten és
természet egysége nagyon rokonszenves volt, de számára a természet élet,
fejlődés és állandó változás. Ezért _Goethe_ is örömmel üdvözölte, mikor
1797-ben _Schelling_ természetfilozófiája megjelent, egy oly mű, melyben
_Spinoza_ alapgondolata, a természet és szellem egysége, meg van tartva,
de össze van kötve a fejlődés gondolatával.
_Schelling_ (1775–1854) teljes öntudattal vette fel ismét _Spinoza_
gondolatát. Már első munkái egyikében kifejezi azt a reményét, hogy
«realitást adhat annak az eszmének, hogy _Spinoza_ etikájával egy
elleniratot állíthat szembe». «Spinozista lettem – írja _Hegel_-nek –
nemsokára meg fogod látni, hogyan». Schelling számára is természet és
szellem az abszolut megjelenési formái, az univerzum az ő számára is
egységes természetű. Spinozától eltérőleg azonban _Schelling_ a
természetet és szellemet nem úgy fogja fel, mint az abszolut
attributumait, hanem mint két pólusét. A polaritás törvényét, ahogy a
mágnesség és elektromosság jelenségei mutatják, Schelling
világtörvénynek tekinti. Ahogy a mágnes a közepén sem északi, sem déli
mágnes-sarkot nem mutat, hanem mindkettőnek bizonyos nemű
indifferenciáját, úgy válik ketté az abszolut természetté és szellemmé.
Emellett azonban az abszolut igazi lényege mégis szellemi marad. A
természet Schelling számára «láthatóvá lett szellem». Ebben a Schelling
által úgynevezett «identitás-filozófia», amelynek számára gondolkodás és
lét egy s ugyanaz, mégis a spiritualizmus felé hajlik. Továbbá
Schellingnél az abszolut önmagában véve változatlan és mindig ugyanaz
ugyan, de különböző formában lesz jelenséggé és ezt a folyamatot
_Schelling_ mint fejlődési folyamatot fogta fel. Az abszolut két pólusa
közül _Schelling_ különösen a természetet tárgyalta kimerítően és
«természetfilozófiája» egy ideig jelentékeny, hanem is épen a haladásra
kedvező hatást tett. A modern természettudománynak a leghatározattabban
küzdenie kellett _Schelling_ módszere ellen, amely természeti
törvényeket vezet le filozófiai eszmékből s végérvényesen le kellett
győznie. Az utóbbi években azonban kezdték belátni, hogy _Schelling_
gondolata, minden természeti erőt egy egységes principiumból magyarázni,
mégis sok helyeset tartalmaz, miután a modern természettudomány is
lassankint arra a felfogásra jutott, hogy minden természeti történést
úgy tekint, mint egy egységes energia átformálódását és áthelyezkedését.
Sokkal zártabban és egységesebben van keresztülvive a szubsztancia
monizmusa _Hegel_-nél (1770–1831). A gondolkodás és lét identitását
_Hegel_ úgy fogta fel, hogy a fogalmak logikai, vagy ahogy _Hegel_
mondta, dialektikai fejlődése egyúttal a világtörténés fejlődése is. A
_Schelling_-féle polaritási törvény _Hegel_-nél a fogalmak merő logikai
ellentétévé lesz. Minden fogalom _Hegel_ tanítása szerint arra szorít,
hogy ellentétét gondoljuk. Minden _A_ megköveteli kiegészítésül a maga
_non A_-ját. Ha azonban valamely fogalom mintegy kiűzte magából az
ellentétét, akkor előáll a logikai szükségérzet, hogy mindkét fogalmat
egy magasabb fogalom alatt egyesítsünk, vagy mint Hegel mondja,
«fölemeljünk». Úgy juthatunk tehát az abszolut igazsághoz, ha csak a
fogalmak önfejlődését gondolkodva újraalkotjuk. _Hegel_ így a lét
tiszta, tartalmatlan fogalmából vezet el az ideáig, amely «mint
természet szabadon elbocsátja magát», hogy aztán mint szellem ismét
visszatérjen önmagába. A szellem három fejlődési fokában, a szubjektiv,
objektiv és abszolut szellemben, amely utóbbi a művészetben, vallásban
és filozófiában nyilvánul, a fejlődés eléri tetőpontját és mégis
visszatér kiindulópontjához, a tiszta léthez. Míg _Schelling_ figyelmét
főleg a természetre fordította, _Hegel_ ereje a szellem filozófiájában
van. Itt nevezetesen az «objektiv» szellem fogalmával, amely a jogban,
moralitásban és erkölcsiségben valósítja meg magát és melynek megléte a
családi életben és az állami életben nyilvánvalóan megmutatkozik, a
történelmi szemléleti mód rendkívüli mértékben elmélyült. Tőle tanulták,
hogy minden egyes ember az objektiv szellem hatása alatt áll és hogy a
szellemi fejlődésnek minden elért foka csak a megelőző fejlődés beható
tanulmányozása által fogható fel. _Hegel_ azonban azt hitte, dialektikus
módszere fölébe emel annak, hogy exakt természettudományi és történelmi
tanulmányokkal vesződjünk és megengedi, hogy a lét és történés
törvényeit spekulativ módon levezessük. Ezért kellett az exakt
kutatásnak oly energikusan küzdenie befolyása ellen és ezért volt
_Hegel_-nek kivált a részletkutatók között oly sok heves ellensége. Ma
persze, mikor a ténykutatás már rég győzedelmeskedett, újra megvan az
elfogulatlanságunk, hogy igazságosabban méltassuk _Hegel_ érdemeit az
emberi tudás előmozdítása körül. _Hegel_ filozófiája, mint nagyszerű,
önmagában zárt gondolat-építmény már magában véve is elismerést és
bámulatot érdemel. De tanításának pozitiv tartalmából is a minden
szellemi történés történeti szemléleti módja megmarad mint értékes
eredmény.
A szubsztancia monizmusa csak az eleatáknál és _Spinozá_-nál van teljes
szigorúsággal keresztülvive. _Schelling_-nél és _Hegel_-nél
összekapcsolódik vele a fejlődés gondolata is; _Schelling_-nél egy
valódi változás értelmében, míg Hegel a fejlődést inkább mint a fogalom
önkifejtését fogja fel. Ez a monizmus egyúttal, mint már említettük,
_Schelling_-nél és _Hegel_-nél spiritualisztikusan van színezve,
amennyiben az abszolut lénye mindkettőnél szellemi természetű.
Újabb természetkutatók, különösen _Ernst Häckel_, ennek a monizmusnak
ismét inkább materialisztikus alapot adtak. _Häckel_, _A világrejtély_
című sokat olvasott könyvében megkísérelte a világtörténést a különböző
erőkkel és tendenciákkal ellátott matéria fogalmából mint egységes
fejlődési menetet ábrázolni, amely fejlődési menetben egyszerű
materiális elemekből, melyek azonban már magukban hordják a szellemi
élet csiráit, az individuális és szociális élet legkomplikáltabb
jelenségei lassankint kifejlődnek.
Másrészről ellenben fiziologiai és fizikai teóriák alapján megkísérelték
a szubsztancia-fogalmat, mint megmaradó, önmagával mindig egyformának
maradó anyagot teljesen kiküszöbölni a világszemléletből és csak a
folytonos törvényszerű változást tekintik maradandónak. Ezt a kissé
nehezen érthető, de nagyon szigorú következetességgel keresztülvitt
szemléleti módot, melyet fentebb a történés monizmusának neveztünk,
fogjuk most tárgyalni.